A mai Belgium területének kora újkori története nem érthető meg a Habsburg-dinasztia két ága, a spanyol és az osztrák uralom, valamint a vallási konfliktusok és a felvilágosult abszolutizmus reformjai nélkül. A 16. század közepén a Németalföldet öröklő II. Fülöp spanyol király a katolikus ortodoxia és a központosított kormányzás nevében a tartományi jogok és a helyi vallási sokszínűség ellen lépett fel, ami évtizedes háborúhoz vezetett. Ennek eredményeként a tartományok kettészakadtak: az északiak megalakították a protestáns Holland Köztársaságot, míg a déli (nagyjából a mai Belgium és Luxemburg területét lefedő) tartományok spanyol fennhatóság alatt maradtak. A 18. század elején a spanyol örökösödési háború után e terület az osztrák Habsburgok kezébe került, akik – különösen II. József – a felvilágosodás eszméit felhasználva próbálták modernizálni az államot. E reformok azonban a helyi rendi és egyházi autonómia védelmében széles körű ellenállást váltottak ki, és a brabanti forradalomhoz, majd rövidesen a francia megszálláshoz vezettek. Az alábbiakban a spanyol uralom intézményeit, a vallási háborúk lefolyását, a katolikus restaurációt, az osztrák reformkísérleteket és a felvilágosodás korának politikai válságát tárgyalom, ügyelve arra, hogy a mai Belgium területe ekkor még nem alkotott egységes államot, hanem több tartomány és egyházi fejedelemség laza szövetsége volt.
V. Károly 1555-ben Brüsszelben lemondott németalföldi tartományairól fia, II. Fülöp javára; a spanyol koronát 1556-ban örökölte. A spanyol Németalföld (hollandul Spaanse Nederlanden, franciául Pays-Bas espagnols) kifejezés tehát nem egy modern nemzetállamot jelöl, hanem a Habsburg-dinasztia spanyol ágának fennhatósága alatt álló, a Német-római Birodalomhoz lazán kötődő tartományok összességét. A terület magában foglalta Brabant, Flandria, Hainaut, Artois, Namur, Luxemburg, Limburg és más kisebb uradalmak rendjeit; a Liège-i Püspökség (franciául Principauté de Liège, hollandul Prinsbisdom Luik) önálló egyházi állam volt, és nem tartozott a spanyol korona alá, bár területileg a mai Belgium jelentős részét fedte le. A kormányzás formálisan a spanyol királyt képviselő helytartó (hollandul landvoogd, franciául gouverneur général) kezében volt, a gyakorlatban azonban a tartományi rendi gyűlések (Staten) és a városi magisztrátusok őrizték a helyi autonómiát.
A 16. század közepén a Németalföld a legsűrűbben lakott és gazdaságilag legfejlettebb európai régiók közé tartozott; Antwerpen (hollandul Antwerpen, franciául Anvers) a kontinentális kereskedelem egyik központja volt. A reformáció eszméi – a lutheranizmus, majd az anabaptizmus és a kálvinizmus – elsősorban a városi kézművesek, kereskedők és a humanista értelmiség körében terjedtek. A déli tartományokban, különösen Flandria és Brabant textilvárosaiban a kálvinizmus gyorsan hódított, bár a lakosság többsége a 16. század közepén még katolikus maradt. II. Fülöp 1559-ben távozott a Németalföldről, és soha többé nem tért vissza; féltestvérét, Margit pármai hercegnőt nevezte ki helytartóvá. A király politikája egyértelmű volt: a katolikus egyház védelme, a spanyol inkvizíció mintájára szervezett vallási üldözés, és a központi hatalom megerősítése a tartományi jogok rovására. A dokumentált tények közé tartozik, hogy 1559-ben a pápa új püspökségeket hozott létre a Németalföldön, ami a helyi nemesség és a városi elit ellenállását váltotta ki, mert a javadalmak elvesztésétől és a spanyol befolyás növekedésétől tartottak.
A feszültség 1566-ban robbant ki, amikor a kálvinista prédikátorok által felbuzdított tömegek templomokat támadtak meg, és a katolikus szentképeket, szobrokat rombolták. A képrombolás (hollandul Beeldenstorm, franciául furie iconoclaste) ténye jól dokumentált, de a résztvevők motivációjának értelmezése vitatott: egyes történészek a vallási meggyőződést, mások a szociális elégedetlenséget, megint mások a helyi politikai válságot hangsúlyozzák. A spanyol válasz gyors és erőszakos volt. 1567-ben Alba hercege (Fernando Álvarez de Toledo) érkezett a tartományokba egy veterán spanyol hadsereggel, és felállította a vértanácsot (hollandul Raad van Beroerten, franciául Conseil des Troubles), amely több ezer embert ítélt el – köztük Egmont és Hoorn grófjait, akiket 1568-ban Brüsszelben kivégeztek. A történeti konszenzus szerint Alba terrorja nemcsak a protestánsokat sújtotta, hanem a katolikus nemesség egy részét is, és hozzájárult a széles körű felkelés kirobbanásához.
A holland felkelés (lásd még A németalföldi felkelés és a Holland Köztársaság) 1568-ban Orániai Vilmos vezetésével indult, de a déli tartományok csak az 1570-es években kapcsolódtak be teljes erővel. A spanyol zsoldosok fosztogatásai – különösen az 1576-os spanyol düh (hollandul Spaanse furie, franciául furie espagnole) Antwerpenben – a katolikus déli tartományokat is a felkelők oldalára állították. Az 1576-os genti pacifikáció (hollandul Pacificatie van Gent, franciául Pacification de Gand) ideiglenesen egyesítette a déli és északi tartományokat a spanyol csapatok kiűzésére. A vallási kérdésben azonban nem sikerült tartós kompromisszumot kötni: a kálvinista északi városok a protestáns istentisztelet szabadságát követelték, míg a déli katolikus rendek ezt elutasították.
Az 1579-es arrasi unió (hollandul Unie van Atrecht, franciául Union d’Arras) fordulópontot jelentett: a déli tartományok (Artois, Hainaut, Flandria és mások) kibékültek II. Fülöppel, elismerték a katolikus vallás kizárólagosságát, és visszatértek a spanyol uralom alá. Válaszul az északi tartományok megalakították az utrechti uniót (hollandul Unie van Utrecht, franciául Union d’Utrecht), amely a későbbi Holland Köztársaság alapja lett. A déli tartományok spanyol kézen maradását Alessandro Farnese, Parma hercege katonai sikerei biztosították: 1584–1585-ben visszafoglalta Flandria és Brabant fő városait, köztük Antwerpent. Antwerpen 1585-ös eleste után a protestáns lakosság jelentős része északra menekült; a Schelde folyó torkolatát a hollandok lezárták, ami a déli kereskedelem hosszú távú hanyatlásához vezetett. Ez a földrajzi és gazdasági törés a mai Belgium és Hollandia közötti felekezeti és gazdasági különbségek egyik legfontosabb előzménye.
A spanyol uralom alatt maradt déli tartományokban a katolikus restauráció szisztematikus volt. A tridenti zsinat (1545–1563) határozatait fokozatosan bevezették, a püspökök ellenőrzése alá vonták a plébániákat, és a jezsuiták vezetésével újjászervezték a hitéletet és az oktatást. A protestáns istentiszteletet betiltották, a nyilvános kálvinista közösségeket felszámolták; aki nem tért át, az emigrált – elsősorban a Holland Köztársaságba vagy a Német-római Birodalom protestáns fejedelemségeibe. A történettudományi vita tárgya, hogy a lakosság mekkora része maradt valójában protestáns, és milyen mértékben volt a katolikus restauráció felülről irányított, illetve mennyire találkozott a helyi lakosság igényeivel. Tény, hogy a 17. századra a déli Németalföld felekezetileg szinte homogén katolikus területté vált, miközben északon a kálvinista református egyház vált uralkodóvá.
A déli tartományok gazdasága a 16. század végén és a 17. század elején súlyos csapásokat szenvedett el. A háborúk, a spanyol zsoldosok rekvirálásai, a kereskedelmi útvonalak áthelyeződése és a holland blokád következtében Antwerpen elveszítette vezető kereskedelmi szerepét, amelyet Amszterdam vett át. A textilipar – különösen a flandriai len- és gyapjúszövés, a csipkeverés és a gobelinszövés – azonban továbbra is jelentős maradt, és a 17. században a városi kézművesség és a vidéki protoindusztria (például a paraszti szövés) biztosította a megélhetést. A mezőgazdaság a sűrűn lakott Flandriában és Brabantban intenzív volt, de a spanyol adóterhek és a hadsereg ellátása rendszeres válságokat okozott.
A spanyol uralom alatti déli Németalföld kulturális élete a katolikus barokk jegyében virágzott. A flamand barokk festészet olyan alkotókat adott a világnak, mint Peter Paul Rubens (1577–1640) és Anthony van Dyck (1599–1641), akik elsősorban Antwerpenben működtek, és művészetük a katolikus restauráció reprezentációs igényeit szolgálta. A templomok, kolostorok és a katolikus elit megrendelései ösztönözték a festészetet, a szobrászatot és az építészetet. A jezsuita templomok és a barokk oltárok a hitújítás vizuális eszközei voltak; e művészeti örökség ma is a belga városok arculatának meghatározó eleme. A korabeli kulturális identitás azonban nem volt „belga” a modern nemzeti értelemben: a tartományi, városi és vallási hovatartozás erősebb volt, mint bármilyen összbirodalmi lojalitás.
A spanyol Németalföld kormányzását a helytartó és a Brüsszeli Államtanács (hollandul Raad van State, franciául Conseil d’État) irányította, de a tartományi rendi gyűlések továbbra is meghatározó szerepet játszottak, különösen az adók megszavazásában. A spanyol királyok rendszeresen kénytelenek voltak tárgyalni a rendekkel, mert a spanyol birodalom háborúihoz a déli tartományok anyagi hozzájárulására volt szükség. A 17. század folyamán a spanyol Habsburgok gyakran áldozták fel a déli Németalföld érdekeit a nagyhatalmi politikában: a terület többször is francia támadások színtere lett, és az 1659-es pireneusi béke, valamint az 1678–1679-es nijmegeni béke jelentős déli határvidékeket (Artois, Hennegau egyes részei) juttatott Franciaországnak. A spanyol uralom utolsó évtizedeiben a déli Németalföld a francia expanzió ütközőzónája volt, ami tovább növelte a helyi elit elégedetlenségét a spanyol koronával szemben.
A spanyol Habsburg-ág kihalása (II. Károly 1700-ban halt meg) örökösödési válságot robbantott ki, amelyben a Bourbon-ház és az osztrák Habsburg-ház egyaránt igényt tartott a spanyol birodalomra, így a déli Németalföldre is. A spanyol örökösödési háború (1701–1714) során a déli Németalföld hadszíntérré vált; a francia és angol–holland–osztrák csapatok váltakozva szállták meg a területet. Az 1713-as utrechti béke és az 1714-es rastatti béke a déli Németalföldet VI. Károly osztrák Habsburg uralkodónak juttatta. Ettől kezdve a területet osztrák Németalföldnek (hollandul Oostenrijkse Nederlanden, franciául Pays-Bas autrichiens) nevezték, bár a korabeli hivatalos iratokban gyakran egyszerűen „Belgium” vagy „Belgica” is szerepelt – ez azonban nem a mai államra utalt, hanem a humanista földrajzi hagyományból eredő elnevezés volt.
Az osztrák uralom első évtizedeiben a kormányzás szerkezete nem változott alapvetően: a bécsi udvar által kinevezett helytartó (gyakran a császár rokona) mellett továbbra is működött a brüsszeli Titkos Tanács és a tartományi rendek. VI. Károly 1713-ban kiadta a Pragmatica Sanctiót (hollandul Pragmatieke Sanctie, franciául Pragmatique Sanction), amely biztosította a Habsburg-területek oszthatatlanságát és leányági örökösödését; ezt a déli Németalföld rendjeivel is elfogadtatták. Az osztrák közigazgatás igyekezett fellendíteni a gazdaságot: 1722-ben megalapították az Oostendei Társaságot (hollandul Oostendse Compagnie, franciául Compagnie d’Ostende), amely indiai és kínai kereskedelmi monopóliumot kapott. A társaság rövid életű volt: a holland és angol kereskedelmi érdekeltségek nyomására VI. Károly 1727-ben felfüggesztette, majd 1731-ben feloszlatta, ami jól mutatja a déli Németalföld gazdasági mozgásterének korlátait a nagy tengeri hatalmakkal szemben.
A gazdasági élet a 18. században fokozatosan talpra állt, de a déli tartományok soha nem nyerték vissza a 16. század közepi Európa-vezető szerepüket. A mezőgazdaság továbbra is a foglalkoztatás gerincét adta, és Flandria intenzív földművelése, valamint a vidéki textilipar a protoindusztrializáció klasszikus példája lett. A városok, különösen Brüsszel, Gent, Brugge és Antwerpen, a regionális kereskedelem és a kézműipar központjai maradtak, de a nagy tengeri kereskedelemből kiszorultak. A társadalom rendi tagozódása érintetlen maradt: a nemesség, a papság és a városi polgárság alkotta a politikai nemzetet, míg a parasztság és a városi szegényrétegek képviselet nélkül maradtak.
A 18. század második felében az osztrák Habsburgok – elsősorban Mária Terézia (1740–1780) és fia, II. József (1780–1790) – a felvilágosult abszolutizmus (németül Aufgeklärter Absolutismus) eszközeivel próbálták modernizálni birodalmukat. A déli Németalföldön Mária Terézia óvatosabb reformokat vezetett be: a központi kormányzás hatékonyságának növelése érdekében átszervezték a tanácsokat, egységesítették a belső vámhatárokat, és szabályozták a paraszti robotterheket. Politikája arra irányult, hogy a tartományi rendek ellenállása nélkül növelje az állami bevételeket, ezért igyekezett kompromisszumokat kötni a helyi elittel.
A legsúlyosabb ellenállást a közigazgatási és bírósági reform váltotta ki. II. József 1787-ben a tartományi rendi gyűlések és a történelmi tartományok helyett egységes, központosított kerületi rendszert vezetett be, és a bíróságokat is átszervezte. A német nyelv hivatalos nyelvként való bevezetése a helyi francia és holland nyelvhasználat rovására a helyi elit és a hivatalnokréteg tiltakozását váltotta ki. A történettudományi konszenzus szerint II. József reformjai – bár a felvilágosodás racionalitását tükrözték – figyelmen kívül hagyták a déli Németalföld rendi hagyományait, és a helyi társadalom széles rétegeit idegenítették el a bécsi udvartól. A reformok sorsa azt is megmutatta, hogy a felvilágosult abszolutizmusnak megvoltak a maga korlátai: a központosítás nem tudta felülírni a tartományi lojalitásokat és a katolikus egyház befolyását.
A bécsi reformokkal szembeni elégedetlenség 1787-től nyílt tiltakozásokba torkollott. A brabanti forradalom (hollandul Brabantse Omwenteling, franciául Révolution brabançonne) 1789-ben robbant ki, részben a francia forradalom eseményeinek hatására, de alapvetően a rendi szabadságjogok védelmében. A mozgalom két fő irányzatra oszlott: a statisták (hollandul statisten, franciául statistes) a történelmi tartományi rendi alkotmány visszaállítását követelték, míg a vonckisták (hollandul vonckisten, franciául vonckistes) – Jan Frans Vonck ügyvéd nyomán – demokratikus reformokat, a népképviselet kiterjesztését és a rendi kiváltságok mérséklését akarták. Ez a belső ellentét már a korban világossá tette, hogy a forradalom nem egységes nemzeti mozgalom, hanem különböző társadalmi érdekek alkalmi szövetsége.
A felkelők 1789 végén kikiáltották az Egyesült Belga Államok (hollandul Verenigde Belgische Staten, franciául États-Belgiques-Unis) függetlenségét, de a köztársaság intézményei gyengék voltak, és a statista–vonckista ellentét megbénította a kormányzást. A dokumentált tényekhez tartozik, hogy a forradalmi kormány elsősorban a katolikus egyház és a konzervatív rendek támogatására épült, és nem tudott széles társadalmi bázist teremteni. 1790 végén II. Lipót, II. József utóda visszafoglalta a területet, és a legtöbb reformot visszavonta, helyreállítva a rendi alkotmányt. A brabanti forradalom tehát katonailag elbukott, de emlékezete hosszú távon hatott: a 19. századi belga nacionalizmus előzményként tekintett rá, holott a korabeli szereplők célja nem a modern nemzeti függetlenség volt, hanem a tartományi autonómia védelme. A történettudományi vita ma is arról folyik, hogy a brabanti forradalmat mennyire tekinthetjük a belga nemzeti mozgalom első fejezetének, illetve mennyire volt csupán konzervatív rendi reakció a felvilágosult abszolutizmussal szemben.
Az osztrák uralom a brabanti forradalom leverése után már csak néhány évig tartott. A francia forradalmi háborúk során a francia csapatok 1792-ben először megszállták, majd 1794-ben végleg elfoglalták a déli Németalföldet. 1795-ben a területet hivatalosan annektálták a Francia Köztársasághoz, ami lezárta a spanyol és osztrák korszakot. Ezzel a mai Belgium területének története új szakaszba lépett: a francia forradalom és a napóleoni korszak intézményei radikálisan átalakították a közigazgatást, a jogrendet és a társadalmat, és előkészítették a 19. századi államépítést (lásd A francia forradalom és a napóleoni korszak). Az itt tárgyalt korszak öröksége azonban mély nyomot hagyott: a katolikus vallás dominanciája, a tartományi identitások makacssága, valamint a gazdasági szerkezet átalakulása mind olyan tényezők, amelyek a későbbi belga állam fejlődését alapvetően meghatározták.
A spanyol és osztrák Németalföld történetének kutatása gazdag elsődleges forrásanyagra támaszkodik: a brüsszeli Államtanács és a tartományi rendi gyűlések iratai, a helytartók levelezése, a tridenti zsinati határozatok végrehajtási dokumentumai, a brabanti forradalom pamfletjei és a korabeli krónikák mind fontos bizonyítékok. A spanyol uralom katonai és vallási eseményeit részben a holland felkelés historiográfiájából ismerjük, amely azonban sokáig az északi protestáns szempontot részesítette előnyben. Az osztrák korszak reformjairól a bécsi udvari levéltárak és a helyi rendi tiltakozó iratok adnak képet, de a reformok tényleges társadalmi hatásairól kevesebb közvetlen forrás áll rendelkezésre.
Számos kérdés vitatott a történetírásban. A spanyol uralom gazdasági mérlege például nem egyértelmű: egyes kutatók a hanyatlást, mások a szerkezeti átalakulást hangsúlyozzák, és a 17. századi déli Németalföld városi gazdaságának teljesítményét eltérően ítélik meg. A katolikus restauráció társadalmi támogatottsága szintén vita tárgya: nem tudjuk pontosan, hogy a lakosság mekkora része maradt titokban protestáns, és milyen ütemben tért vissza a katolikus egyházhoz. A brabanti forradalom értelmezése a leginkább vitatott: a 19. századi belga nemzeti történetírás szabadságharcként ünnepelte, míg a modern kutatás inkább a rendi konzervativizmus és a demokratikus reformerők konfliktusát emeli ki. A forradalom emlékezete ma is érzékeny terület, mert a belga állami identitás egyes elemei erre a korszakra vezetnek vissza, de a korabeli szereplők céljai nem azonosak a modern nemzeti függetlenséggel.
A fenti szövegben szereplő dátumok és események – például az 1566-os képrombolás, az 1579-es arrasi és utrechti unió, Antwerpen 1585-ös eleste, az 1713-as utrechti béke, a brabanti forradalom 1789–1790-es időszaka – a történettudományi konszenzus részét képezik, de a pontos részletek (például a vértanács áldozatainak száma, a kivándorlók létszáma, a gazdasági mutatók) becsléseken alapulnak, és forrásonként változhatnak. A szövegben ezért kerültem a hamis pontosság látszatát keltő statisztikákat; ahol konkrét adat hiányzik, ott csak a tendenciákat jeleztem.