Belgium második világháborús megszállása 1940. május 10-én, a semlegességét ismét semmiből vevő német támadással kezdődött, és az ország nagy részén 1944 őszéig tartott. A megszállás nem csupán katonai uralom volt: magába foglalta a belga gazdaság kizsákmányolását, a flamand–vallon törésvonalak manipulálását, a civil lakosság túlélési kényszerét, a politikai és fegyveres kollaborációt, az ellenállás megszerveződését, valamint a zsidó lakosság üldözését és deportálását. E kérdések a háború után hosszan meghatározták a belga emlékezetpolitikát, és mind a mai napig vitatott értelmezések kapcsolódnak hozzájuk. A fejezet ezért megkülönbözteti a dokumentált eseményeket, a tudományos konszenzust és azokat a pontokat, ahol a belga társadalom emlékezete megoszlik.
A német hadsereg 1940. május 10-én, előzetes hadüzenet nélkül támadta meg Belgiumot, Hollandiát és Luxemburgot. Belgium semlegességét az első világháború után ismét a nemzetközi garanciákra és a fegyveres önvédelemre próbálta alapozni, ám a német hadműveleti tervezés számára a belga terület ezúttal is átvonulási zónának számított. A támadás első óráiban az Albert-csatorna vonalában álló Eben-Emael erőd, amelyet a belga védelem kulcspontjának tekintettek, vitorlázógépekkel bevetett német ejtőernyős egységek támadásának esett áldozatul. Az erőd elfoglalása nemcsak katonai, hanem lélektani csapás is volt: a kiépített védelmi vonal gyorsan átszakadt.
A belga hadsereg a brit és francia csapatokkal együttműködve tizennyolc napon át harcolt, Liège, Namur és a flandriai csatornavonalak környékén, majd a Kortrijk–Leie vonalon. A szövetséges erőket azonban a szedáni áttörés és az északi partvidék felé irányuló német előretörés stratégiailag hátrányos helyzetbe hozta. 1940. május 28-án III. Lipót belga király, a hadsereg főparancsnokaként, a kormánnyal folytatott konzultációt követően – de a miniszterek akaratával szemben, és a londoni emigráció útját nem választva – feltétel nélkül letette a fegyvert. A kapituláció ténye dokumentált, annak alkotmányos és politikai megítélése viszont a háború alatt és után is éles vita tárgya maradt. A Pierlot-kormány Londonba távozott, és ott a háború végéig Belgium hivatalos, szövetséges kormányaként működött. A király Belgiumban maradt, német fogságban élt, és a kormánnyal való szakítása később a királykérdés (Question royale) néven ismert belpolitikai válság alapjává vált.
Belgiumot 1940-től elsősorban katonai közigazgatás (Militärverwaltung) alá helyezték. A megszállási apparátus vezetője Alexander von Falkenhausen katonai kormányzó, közigazgatási irányítója pedig Eggert Reeder volt. A megszálló hatalom Belgiumot és Észak-Franciaországot egyetlen katonai igazgatási területként kezelte, de a belga államszervezet egyes elemeit – a minisztériumok főtitkárait, a helyi közigazgatást, a csendőrséget – meghagyta, hogy az adminisztráció működőképes maradjon. A belga Főtitkári Bizottság (Comité des secrétaires généraux) a megszálló ellenőrzése alatt, a folytonosság elvére hivatkozva irányította a közigazgatást. Ez a „kisebb rossz” (moindre mal) doktrínája volt: a közigazgatás fenntartásával próbálták elkerülni a teljes német közvetlen irányítást és megvédeni a lakosságot. Hogy ez mennyiben legitimálta a megszállást, és mennyiben tette a belga államgépezetet a német célok eszközévé, a mai napig a belga második világháborús történetírás egyik központi vitakérdése.
A megszállás gazdasági következményei súlyosak voltak. Belgium iparát, szénbányáit, vasútjait és mezőgazdaságát a német hadigazdaság szolgálatába állították. A megszálló hatóságok nyersanyagokat, gépeket, élelmiszert és munkaerőt vontak el. A kötelező munkaszolgálat bevezetésével és a toborzásokkal több százezer belga állampolgár került Németországba kényszermunkára; a pontos létszám becslések tárgya, mert a belga és német nyilvántartások nem egységesek. A civil lakosság életkörülményei fokozatosan romlottak: jegyrendszer, élelmiszerhiány, tüzelőhiány és feketepiac alakult ki. Az 1941–1944 közötti időszakban a mindennapi túlélés a családok, a nők és a gyermekek számára különösen nehéz volt, ami a megszállási tapasztalat egyik meghatározó eleme lett.
A megszálló hatalom tudatosan játszott rá a belga társadalom nyelvi és regionális feszültségeire. A Flamenpolitik (németül Flamenpolitik) keretében a német hatóságok a flamand mozgalom egy részének sérelmeire hivatkozva kedvezményeket ígértek és tettek Flandriában. Így például a megszállás első éveiben a genti egyetem oktatási nyelvének ügyében a flamand követelésekhez igazodó intézkedések születtek. A cél az volt, hogy a flamand lakosságot elválasszák a belga államtól, és a német érdekszférához kössék.
A politikai kollaboráció legfontosabb flamand szervezete a Vlaams Nationaal Verbond (VNV) volt, amely a flamand nacionalizmust autoritárius, új rendi programmal kapcsolta össze. Vezetője kezdetben Staf De Clercq, majd halála után Hendrik Elias volt. A frankofón oldalon a Rex mozgalom, Léon Degrelle vezetésével, a szélsőjobboldali katolikus populizmusból a nyílt nemzeti szocialista kollaboráció irányába mozdult el. Emellett a DeVlag (Deutsch-Vlaamsche Arbeidsgemeenschap) közvetlen német befolyás alatt álló flamand szervezetként működött közre a megszálló célok népszerűsítésében.
A kollaborációnak több szintjét kell megkülönböztetni. A politikai és ideológiai kollaboráció mellett létezett fegyveres kollaboráció: flamand és vallon önkénteseket toboroztak a Waffen-SS alakulataiba, illetve a keleti frontra. A Langemarck és a Wallonie légió neve évtizedekre összefonódott a náci Németország oldalán való fegyveres részvétellel. A gazdasági kollaboráció ennél szélesebb kört érintett: vállalatok, gazdálkodók, vállalkozók és hivatalnokok kényszerből, megélhetésből vagy meggyőződésből vettek részt a német hadigazdaság működtetésében. A megszállási valóságban a határ a túlélés, az alkalmazkodás és az aktív együttműködés között gyakran elmosódott. A háború utáni megtorlás éppen ezért nem csupán a nyílt kollaboránsokat, hanem a szürke zóna szereplőit is érintette.
A belgiumi ellenállás már a megszállás kezdetén megszerveződött, de formái sokáig inkább civil, mint fegyveres jellegűek maradtak. A földalatti sajtó több száz illegális lapot hozott létre, amelyek a megszálló hírszolgálat ellenében próbálták tájékoztatni a lakosságot. A hírszerző hálózatok a szövetségeseknek szolgáltattak katonai, gazdasági és vasúti adatokat. A menekülési útvonalak a lelőtt szövetséges pilótákat, a német megszállás elől bujkálókat és az üldözötteket próbálták biztonságba helyezni. A fegyveres szabotázs, a vasúti szállítmányok késleltetése és a német célpontok elleni akciók 1943-tól fokozatosan erősödtek.
Az ellenállási mozgalom korántsem volt egységes. A Függetlenségi Front (Front de l’Indépendance, FI) baloldali, kommunista befolyás alatt álló tömegszervezetként a legszélesebb hálózatot építette ki; a titkos hadseregként működő Armée secrète és a különböző patrióta milíciák katonai jellegű feladatokra szerveződtek. A csoportok közötti politikai és stratégiai ellentétek nem szűntek meg, de a megszállóval szembeni közös fellépés bizonyos ügyekben együttműködést eredményezett. A megtorlás kegyetlen volt: letartóztatott ellenállókat kínoztak, bíróság elé állítottak, kivégeztek vagy koncentrációs táborokba hurcoltak. A Breendonk erőd (Fort van Breendonk) a megszálló politikai fogolytábora lett, ahol több ezer foglyot tartottak fogva, és ahol a kivégzések, éheztetés és kínzások a belga ellenállási emlékezet egyik központi szimbólumává tették. Az ellenállásban részt vevők összlétszáma nem ismert pontosan: a becslések a beszervezett, alkalmi segítőkkel együtt tízezres nagyságrendre utalnak, de a források töredékessége miatt ez a szám vitatott.
A német megszálló hatóságok Belgiumban is fokozatosan vezették be a zsidó lakosságot kirekesztő rendeleteket. A belgiumi zsidó közösség összetételét tekintve sajátos volt: az 1940 körül az országban tartózkodó, zsidónak minősített személyek számát a kutatók többnyire 55 000 és 70 000 közé teszik, és ennek jelentős része a korábbi években Kelet- és Közép-Európából menekült bevándorló vagy hontalan menekült volt. A becslések bizonytalansága abból fakad, hogy a menekültek mozgása, a német nyilvántartások és a belga közigazgatási iratok nem fedték le egységesen ugyanazt a populációt.
Az üldözés szakaszosan haladt: az 1940 őszén bevezetett rendeletek a zsidók meghatározását és nyilvántartását írták elő, majd a zsidó vállalkozások, ingatlanok és foglalkozások korlátozása következett. 1942 tavaszán és nyarán a munkaszolgálatra hívás, a sárga csillag viselésének kötelezettsége, végül a tömeges letartóztatások és deportálások következtek. A deportálások központja a mecheleni Dossin-kaszárnya (Kazerne Dossin) volt, amelyet az SS gyűjtőtáborrá alakított. Innen 1942. augusztus 4. és 1944. július 31. között szervezett transzportokkal mintegy 25–26 ezer embert hurcoltak el, elsősorban Auschwitz-Birkenauba. A Kazerne Dossin emlékhely által közölt adatok szerint a deportáltak közül alig több mint 1 200-an tértek vissza. A megszállás alatt összességében a belgiumi zsidó lakosság jelentős részét – a becslések szerint 25 000–28 000 embert – gyilkolták meg, főként a lengyelországi megsemmisítő táborokban.
A belga hatóságok és a lakosság magatartása a zsidóüldözés idején nem volt egységes. A megszálló által követelt rendeletek végrehajtása során a Főtitkári Bizottság egyes tagjai vonakodtak vagy késleltettek, más esetekben viszont a belga közigazgatás és rendőrség közreműködött a nyilvántartásban és a razziákban. Brüsszelben Jules Coelst polgármester megtagadta a sárga csillag kiosztását, és a fővárosban a rendőri közreműködés korlátozottabb volt; Antwerpenben viszont 1942 augusztusában a belga rendőrség részvételével zajlottak nagyobb razziák. E különbségek a mai napig fontosak a belga Holocaust-emlékezetben, mert megmutatják, hogy a helyi intézményeknek volt mozgástere, és ezzel nem mindenhol éltek egyformán.
A zsidók mentésében szerepet vállaltak magánszemélyek, egyházi intézmények, kolostorok, gyermekotthonok és az ellenállási hálózatok. A Comité de Défense des Juifs (CDJ) zsidó és nem zsidó aktivistái hamis iratokat, rejtekhelyeket és gyermekmentő útvonalakat szerveztek. Több ezer zsidó gyermek élte túl a megszállást belga családoknál vagy intézményekben elrejtve. A mentés és a közöny azonban egymás mellett létezett: a zsidó lakosság többsége számára a rejtekezés, a feljelentéstől való félelem és a transzportoktól való rettegés határozta meg a háborús éveket. A Holocaust Belgiumban tehát nem kizárólag német végrehajtás volt, hanem olyan folyamat, amelyben a megszálló intézkedések, a belga hivatalok együttműködése vagy távolságtartása és a társadalom különböző csoportjainak magatartása együttesen alakította az üldözöttek esélyeit.
Belgium nagy részét a szövetséges erők 1944. szeptember elején szabadították fel: Brüsszelbe 1944. szeptember 3-án, Antwerpenbe 4-én vonultak be a brit és kanadai csapatok. Antwerpen kikötője stratégiailag kulcsfontosságú volt a szövetséges utánpótlás szempontjából, de a Schelde torkolatának német kézben maradása miatt a kikötőt csak novemberben lehetett használatba venni. Az Ardenneki offenzíva 1944 decemberében ismét háborús zónává tette Belgium keleti részét, és a harcok egészen 1945 januárjáig tartottak. A felszabadulás így nem egyszerre érkezett el az ország minden pontján: a keleti és déli területek hónapokig harcterek maradtak.
A felszabadulást kísérő megtorlás és a háború utáni igazságszolgáltatás a belga társadalom mély megosztottságát hozta felszínre. A gyanúsítottak tömeges őrizetbe vétele, a bírósági eljárások, a közigazgatási tisztogatások és a nyilvános megaláztatások egyszerre jelentettek jogos felelősségre vonást és súlyos, később vitatott túlkapásokat. A kollaboráció megítélése, a király szerepe, a zsidóüldözésben való belga részvétel és az ellenállás emlékezete évtizedekre meghatározta a belga emlékezetpolitikát. A második világháborús kollaboráció és az ellenállás emlékezetéről a későbbi fejezet szól Az emlékművek és a múzeumok, a Holocaust belga emlékezete pedig A holokauszt emlékezete című alfejezetben folytatódik.
Az alfejezet dokumentált eseményekre, a megszálló hatóságok fennmaradt irataira, belga kormányzati és bírósági forrásokra, valamint a Kazerne Dossin emlékhely és kutatóközpont által feldolgozott deportálási listákra támaszkodik. A német katonai közigazgatás belső iratai részben megsemmisültek vagy szétszóródtak, ezért a megszállási apparátus egyes döntéseinek pontos háttere rekonstruálható, mások viszont csak közvetve. A belga történetírás meghatározó munkái – köztük Maxime Steinbergnek a belgiumi zsidóüldözésről szóló kutatásai – a dokumentumok széles körét tárták fel, de az áldozatszámok továbbra is becslések, mert a kiinduló zsidó lakosság nagysága, a menekültek mozgása és a deportálási nyilvántartások közötti eltérések nem oldhatók fel teljes bizonyossággal.
A kollaboráció és az ellenállás értelmezése emlékezetpolitikai vitákban formálódott. A háború utáni megtorlás áldozatai és a kollaboráció áldozatai közötti emlékezeti egyensúly megteremtése évtizedekig feszültséget okozott a belga közéletben. A királykérdésben III. Lipót szerepének megítélése szintén politikai, nem csupán történeti kérdés volt. A forráskritikai álláspont ezért megkülönbözteti a kapituláció tényét, a német rendeletek dokumentált tartalmát és a deportálási adatokat azoktól a morális és politikai ítéletektől, amelyeket a belga társadalom különböző szereplői ezekhez kapcsoltak.