A második világháború utáni Belgium egyszerre volt a nyugat-európai újjáépítés egyik korai helyszíne és az európai integráció motorja. A A második világháború és a megszállás alfejezetben tárgyalt német megszállás, a zsidóüldözés és a felszabadítás utáni elszámolási viták közvetlenül meghatározták a belga politika első éveit, különösen a királykérdést. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan állt talpra az ország, milyen szerepet játszott a Benelux-együttműködésben és az Európai Szén- és Acélközösség, majd az Európai Gazdasági Közösség létrehozásában, és miként vált Brüsszel az európai intézmények de facto központjává. A hangsúly a belga társadalom belső törésvonalain is van: a nyelvi, vallási és szociális konfliktusok ugyanis a gazdasági növekedés évtizedeiben érlelődtek, és később a szövetségi állammá alakulás felé mutattak.
A felszabadulás (1944 ősze) után Belgium viszonylag gyorsan helyreállította a demokratikus intézményeket, de a politikai stabilitást a III. Lipót király (Léopold III, Leopold III) háborús szerepéről szóló vita terhelte. A király 1940 májusában, a német támadás után a hadsereg parancsnokaként kapitulált, miközben a kormány Nagy-Britanniába távozott; Lipót Belgiumban maradt, és a laekeni kastélyban házi őrizetben élt. A háború alatti magatartását – különösen a kormánnyal való szakítást, a német hatóságokkal való tárgyalásokat és a feltétel nélküli kapitulációt – az emigráns kormány és az ellenállási mozgalmak élesen bírálták. A felszabadulás után a parlament 1944-ben a király öccsét, Károly herceget (Charles de Belgique, Karel van België) választotta régenssé, mert Lipót visszatérését a belga politikai közvélemény jelentős része ellenezte.
A vita 1950 tavaszán népszavazásra bocsátották. A hivatalos eredmények szerint a résztvevők szerény többsége – a források általában 57 százalék körüli arányt említenek – támogatta a király visszatérését, de a regionális megoszlás rendkívül éles volt: Flandriában erős többség mutatkozott mellette, Vallóniában és Brüsszelben viszont a többség ellene szavazott. (A pontos szavazatszámok a korabeli statisztikákban kissé eltérnek, ezért itt nem közlünk egyetlen fix számot.) A visszatérést követő hetekben Vallóniában sztrájkok és tüntetések robbantak ki; a feszültség polgárháborús hangulatot keltett. III. Lipót 1951 nyarán lemondott fia, Baldvin (Baudouin, Boudewijn) javára. A királykérdés egyszerre volt alkotmányos válság, a megszállás alatti magatartásról szóló emlékezetvita és a flamand–vallon ellentét korai 20. századi megnyilvánulása. A megoldás megerősítette az alkotmányos monarchia kereteit, de hosszú távon növelte a nyelvi törésvonal politikai jelentőségét.
A gazdasági újjáépítést a Marshall-terv keretében nyújtott amerikai támogatás és a szén- és acélipar exportja segítette. Belgium ipari termelése – a becslések szerint – a háború végére a háború előtti szint töredékére esett vissza, de 1948–1950-re nagyjából helyreállt. (A konkrét százalékos adatok forrásonként eltérnek.) A kormány, a szakszervezetek és a munkaadók 1944-ben szociális szolidaritási paktumot (Pacte de solidarité sociale / Ontwerp van sociale solidariteit) kötöttek, amely a társadalombiztosítás kiterjesztését és a kollektív alkufolyamat intézményesítését alapozta meg. Ezt tekintik a belga jóléti állam egyik alapkövének, bár a paktum tényleges végrehajtása az infláció és a munkaerőhiány miatt lassan haladt.
A hidegháború kialakulása Belgiumot a nyugati szövetségi rendszerbe illesztette. Belgium 1949-ben alapító tagja lett az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO), és részt vett az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (OEEC) munkájában is. A belga biztonságpolitika a semlegesség elvetését és a kollektív védelem melletti elköteleződést jelentette, ami a háború előtti semlegességi doktrína radikális fordulata volt. A kommunista párt befolyása a választói támogatottságban viszonylag alacsony maradt, de a szakszervezeti mozgalomban és az értelmiségi vitákban jelen volt. A belga politika tengelyét a három nagy politikai család – a kereszténydemokrata, a szocialista és a liberális – közötti koalíciós alkuk határozták meg.
Belgium háború utáni külpolitikájának egyik első, kézzelfogható eredménye a Benelux együttműködés volt. A Belgium, Hollandia és Luxemburg közötti gazdasági közeledésnek volt előzménye: Belgium és Luxemburg már 1921-ben gazdasági uniót hozott létre (a belga–luxemburgi gazdasági unió, BLEU). A második világháború alatt, 1944. szeptember 5-én, a három ország londoni száműzött kormánya aláírta a Benelux vámuniót létrehozó egyezményt. Az egyezmény 1948. január 1-jén lépett hatályba, és fokozatosan eltörölte a tagországok közötti vámokat, egységes külső vámtarifát vezetett be, valamint összehangolta a kereskedelempolitikát. A későbbiekben a Benelux Gazdasági Unió (1958) mélyítette az együttműködést az áruk, a munkaerő és a tőke szabad áramlása terén.
A Benelux a háború utáni nyugat-európai gazdasági integráció fontos kísérleti terepe volt. A három kis ország gazdasága erősen összefonódott: Belgium és Luxemburg acélipara, Hollandia kikötői tranzitkereskedelme és a belga textilipar között kiegészítő szerkezet alakult ki. A vámunió tapasztalatai – a vámhatárok lebontásának technikai nehézségei, a mezőgazdasági kivételek, a monetáris és szociális különbségek kezelése – később beépültek az Európai Gazdasági Közösség tervezésébe. Belgium számára a Benelux azt is jelezte, hogy a hagyományos semlegességi politika helyett a regionális és atlanti együttműködés jelenti a biztonság és a gazdasági növekedés keretét.
A Benelux szervezeti felépítése a kormányközi együttműködésre épült: a döntéseket a tagállamok képviselőiből álló bizottságok készítették elő, és a végrehajtás a nemzeti közigazgatások feladata maradt. A luxemburgi és belga gazdasági kapcsolat különösen szoros volt, mivel a belga–luxemburgi gazdasági unió már korábban közös valutamechanizmust és vámterületet hozott létre. A Benelux példája azt is megmutatta, hogy a kisebb államok gazdasági integrációja nem feltétlenül vezet politikai unióhoz, de a közös szabályok és a rendszeres egyeztetés csökkenti a konfliktusokat. A három ország 1955-ben létrehozta a Benelux Parlamentet, amely tanácsadó testületként a kormányközi együttműködés demokratikus ellenőrzését szolgálta. (A pontos intézményi hatáskörök a későbbi szerződésekkel módosultak.)
Belgium az 1940-es évek végétől aktívan részt vett az európai szén- és acélipari együttműködés kialakításában. A Schuman-terv (1950) Belgiumot is érintette, hiszen a vallon szén- és acélipar a francia és a német nehéziparral szoros versenyben állt. A belga kormány támogatta a tervet, de ragaszkodott ahhoz, hogy a közös piac ne vezessen a belga bányák azonnali leépítéséhez. A tárgyalások során a belga delegáció aktívan képviselte a kisebb tagállamok érdekeit. A belga politikus, Paul-Henri Spaak külügyminiszter meghatározó szerepet játszott; nevéhez fűződik az 1955–1956-os Spaak-bizottság munkája, amely a Római Szerződések tervezetét készítette elő. Belgium 1951. április 18-án írta alá az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK; franciául Communauté européenne du charbon et de l’acier, CECA; hollandul Europese Gemeenschap voor Kolen en Staal, EGKS) szerződését, amely 1952 júliusában lépett hatályba. A szerződés a tagállamok szén- és acéliparát közös hatóság alá helyezte, és felszámolta az ágazaton belüli vámokat és mennyiségi korlátozásokat. Belgium számára ez közvetlen gazdasági érdeket jelentett, mivel Vallónia és Limburg bányái, valamint a vallon acélművek a belga ipar meghatározó ágazatai voltak. Ugyanakkor a belga szénbányászat már az 1950-es években növekvő költségproblémákkal küzdött, és a közös piac megnyitása a racionalizálást is kikényszerítette.
A Római Szerződéseket 1957. március 25-én írta alá a hat alapító állam, köztük Belgium. A szerződések létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget (EGK; Communauté économique européenne, CEE / Europese Economische Gemeenschap, EEG) és az Euratomot. Belgium támogatta a közös piacot, de érzékeny volt a mezőgazdaságra és a szociális harmonizációra vonatkozó kérdésekre. A belga parlament viszonylag gyorsan ratifikálta a szerződéseket; az ország az EGK alapító tagjaként 1958-tól részesült a belső piac előnyeiből, és Brüsszel fokozatosan az integráció egyik adminisztratív központjává vált.
Az európai integráció melletti belga elköteleződést részben a gazdasági érdek, részben a biztonságpolitikai megfontolás magyarázta. A két világháború tapasztalatai alapján a belga elit a nemzetközi együttműködésben látta a kisebb államok érdekérvényesítésének garanciáját. Spaak az atlantizmus és az európai föderalizmus között egyensúlyozott: a NATO keretében az Egyesült Államokkal való szoros kapcsolatot, az európai intézményekben pedig a kontinens békéjét és gazdasági újrarendezését kereste. Ez a kettős orientáció a hidegháború évtizedeiben meghatározta Belgium külpolitikáját. Belgium emellett részt vett az Európai Védelmi Közösség (EVK) tervezésében is, amely 1954-ben a francia nemzetgyűlés elutasítása miatt meghiúsult; a kudarc megerősítette a belga atlantista vonalat, és a nyugat-európai védelem kérdése a NATO keretében maradt.
Brüsszel nem egyetlen, formális szerződési döntéssel lett az európai intézmények székhelye. Az alapító szerződések szándékosan kerülték a végleges székhely kijelölését, mert a tagállamok – elsősorban Franciaország, az NSZK és a Benelux-országok – között vita volt. Az ESZAK ideiglenes székhelye Luxemburgban volt, a közgyűlés Strasbourgban ülésezett. Amikor az EGK intézményei 1958-ban megkezdték működésüket, a gyakorlatban a Bizottság és a Tanács üléseit Brüsszelben tartották, részben azért, mert a belga kormány megfelelő infrastruktúrát és kedvező feltételeket ajánlott, részben mert Brüsszel a Benelux és a nyugat-európai közlekedési hálózat természetes csomópontja volt. Az 1965-ös „üres székek” válsága és az 1966-os luxemburgi kompromisszum nem rendezték véglegesen a székhely kérdését, de a gyakorlat megszilárdult: a Tanács és a Bizottság Brüsszelben, a Parlament Strasbourgban és Luxembourgban, az Európai Bíróság Luxembourgban működött. A későbbi szerződések – elsősorban az 1992-es Maastrichti Szerződéshez kapcsolódó jegyzőkönyvek, majd az 1997-es Amszterdami Szerződés – formálisan is megerősítették ezt a felosztást. (A szerződések szövegének pontos cikkelyeit itt nem idézzük; a jogi aktusok a hivatalos kiadványokban ellenőrizhetők.)
Brüsszel európai szerepét tovább erősítette, hogy 1967-ben a NATO politikai központja is Párizsból Brüsszelbe költözött. A város így az európai integráció, a transzatlanti biztonsági együttműködés és a belga nemzeti intézmények hármas központja lett. Ez jelentős gazdasági és kulturális hatást gyakorolt a városra: nemzetközi szervezetek, lobbiirodák, újságírók és diplomáciai képviseletek telepedtek le, ami a belga főváros nemzetközi jellegét erősítette. Ugyanakkor a belga közvélemény egy része kritikusan viszonyult az „európai buborékhoz”, mert a bérleti díjak emelkedése és a város egyes negyedeinek átalakulása a helyi lakosságot is érintette. Ezt a feszültséget a későbbi évtizedekben, különösen a Maastrichti Szerződés utáni bővítések idején, többször vitatták.
Az európai intézmények jelenléte a belga politikai rendszerre is hatott: a nyelvi egyensúly és a regionális érdekek megjelenítése az uniós pozíciók betöltésekor egyre fontosabbá vált. A belga kormányoknak egyszerre kellett képviselniük a flamand és a vallon, illetve a brüsszeli és a német nyelvi közösség érdekeit az európai tanácsi tárgyalásokon. Ez a többszintű érdekegyeztetés a belga szövetségi rendszer kialakulásának egyik hajtóereje lett. A NATO brüsszeli jelenléte pedig a belga diplomácia aktív atlanti szerepvállalását tükrözte; Pierre Harmel külügyminiszter nevéhez fűződik a szövetség politikai jövőjét újragondoló 1967-es Harmel-jelentés, amely a katonai elrettentés mellett a kelet–nyugati párbeszéd fontosságát hangsúlyozta.
A háború utáni évtizedekben Belgiumban párhuzamosan épült ki a jóléti állam és a konszociális demokrácia (consociational democracy, consociationalisme) intézményrendszere. A belga politikatudományi irodalom ezt a fogalmat használja arra az alkura épülő modellre, amelyben a mély társadalmi törésvonalak – nyelv, vallás, osztály – ellenére a fő politikai családok elitjei koalíciókban, arányos képviselet alapján kormányoznak. Belgiumban a kereszténydemokrata, szocialista és liberális pártok, valamint a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek közötti rendszeres egyeztetés jellemezte a kormányzást. Az 1944-es szociális paktum nyomán a társadalombiztosítás, az egészségügyi és nyugdíjrendszer fokozatosan bővült, bár a pénzügyi fenntarthatóság körüli viták már az 1960-as években megjelentek.
A gazdasági növekedés az 1950–1960-as években viszonylag egyenletes volt, de az iparágak közötti különbségek nőttek. Vallónia hagyományos nehézipara – szén, acél, üveg – a korai konjunktúra után hanyatlani kezdett, míg Flandria kikötői és feldolgozóipari központjai dinamikusabban fejlődtek. A belga állam regionális gazdaságpolitikája csak fokozatosan reagált, és a területi egyenlőtlenségek a nyelvi feszültségeket erősítették. A flamand mozgalom az 1960-as években egyre határozottabban követelte a holland nyelv teljes egyenjogúsítását az oktatásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Az 1962–1963-ban elfogadott nyelvi törvények (lois linguistiques / taalwetten) rögzítették a nyelvhatárt, és négy nyelvi régiót hoztak létre: a holland, a francia, a kétnyelvű Brüsszel és a német nyelvű keleti kantonok. A Leuveni Katolikus Egyetem 1968-as nyelvi szétválása (Katholieke Universiteit Leuven és Université catholique de Louvain) a flamand–vallon szembenállás szimbolikus eseménye lett. Ezek a fejlemények már a A föderalizáció és a jelenkor alfejezetben tárgyalt államreformok közvetlen előzményei.
A belga társadalom a háború utáni évtizedekben jelentős demográfiai és kulturális változásokon ment át. A nők 1948-ban kaptak általános választójogot az országos parlamenti választásokon, ami a politikai részvétel bővülését hozta. (A pontos jogi szabályozás fokozatos volt; a korábbi időszakban egyes női kategóriák már szavazhattak.) A katolikus egyház továbbra is erős befolyást gyakorolt az oktatásra és a családpolitikára, de a szekularizáció az 1960-as évektől gyorsult. Az oktatás kérdése különösen éles vitákat váltott ki: az 1950-es évek második iskolaháborúja (guerre scolaire / schoolstrijd) a katolikus és az állami iskolák finanszírozásáról szólt, és 1958-ban az iskolapaktum (Pacte scolaire / Schoolpact) zárta le, amely mindkét hálózat állami támogatását rögzítette. Ez a kompromisszum a konszociális modell működőképességét mutatta. Az 1958-as brüsszeli világkiállítás (Expo 58) az Atomiummal a belga modernitás optimista jelképévé vált, miközben a társadalmi egyenlőtlenségek és a regionális különbségek továbbra is fennálltak.
Az 1960-as évek elején a belga kormány megszorító intézkedései – az úgynevezett Egységtörvény (Loi unique / Eenheidswet) – 1960–1961 telén hatalmas általános sztrájkot váltottak ki, amely elsősorban Vallóniában és a bányavidékeken bénította meg a gazdaságot. A sztrájk a szocialista szakszervezeti mozgalom (FGTB) és a keresztény szakszervezetek (CSC) együttműködésének próbája volt, és megmutatta a belga munkásmozgalom erejét. A kormányzat a rendfenntartás mellett tárgyalásos úton kereste a kiutat, de a megszorítások egy részét végrehajtotta. Az esemény hosszú távon tovább növelte a flamand és vallon munkásság közötti feszültséget, mert a sztrájk súlypontja a hanyatló vallon nehéziparban volt, míg a flamand régiók kevésbé vettek részt.
A háború utáni Belgiumban a munkaerőhiány kezelésére az 1946-tól szervezett keretek között olasz, majd később spanyol, görög, marokkói és török vendégmunkásokat fogadtak. A bevándorlók egy része a bányákban és az acéliparban dolgozott, és sokan később letelepedtek. Ez a folyamat alapozta meg a mai belgiumi migrációs társadalmat, de a bevándorlók társadalmi integrációjának kérdése akkoriban alig kapott nyilvános figyelmet. A belga hivatalos statisztikai adatok a külföldi munkavállalók számát csak becslésekkel közlik, mert a korai időszakban a tartózkodási engedélyek nyilvántartása nem volt egységes. A vendégmunkások sorsát és a későbbi migrációs hullámokat a Migráció, integráció és multikulturalizmus fejezet tárgyalja részletesen.
A belga háború utáni időszakot a kongói dekolonizáció is terhelte. Kongó 1960. június 30-án nyerte el függetlenségét, de a belga kormány és a kongói politikai erők közötti átmenet kaotikus volt, és a fiatal állam polgárháborúba süllyedt. A belga társadalomban a gyarmati múlt kritikai feldolgozása csak jóval később, az 1990-es évektől kezdődött; a háború utáni közbeszédben a gyarmati korszakot gyakran modernizációs sikertörténetként ábrázolták, ami a mai történetírás szerint elfedi a kizsákmányolást és az erőszakot. Ezt a témát a A kongói gyarmat és a belga társadalom és a A gyarmati örökség és a dekolonizáció emlékezete alfejezetek tárgyalják részletesen.
Ennek az alfejezetnek a fő forrásai a belga szövetségi parlament és kormány hivatalos jegyzőkönyvei, a Benelux-szerződések és az Európai Közösségek alapító okmányai, a kortárs sajtó, valamint a másodlagos belga és nemzetközi történeti irodalom. A gazdasági adatok a belga statisztikai hivatal (Statbel) és az OECD/Eurostat által közölt becsléseken alapulnak; a korai 1945–1960 közötti számok pontossága változó, mert a statisztikai rendszer a háború után csak fokozatosan állt helyre, és egyes idősorok utólagos revíziójára is sor került. A királykérdésre vonatkozó népszavazási eredményeket a hivatalos közlönyök tartalmazzák, de a regionális bontás utólagos értelmezése vitatott, mert a szavazás nem rögzítette a választók nyelvi hovatartozását, csak a közigazgatási egységeket. A brüsszeli intézményi székhely kialakulásának története részben diplomáciai iratokon, részben visszaemlékezéseken alapul; a nem hivatalos döntések okai nem mindig rekonstruálhatók egyértelműen. A szociális paktum jelentőségét a belga történetírás konszenzusként kezeli, de annak tényleges hatása az 1940-es évek gazdasági nehézségei miatt vitatott. A Benelux és az európai intézmények székhelyének története kapcsán a diplomáciai iratok részben titkosak voltak, ma már kutathatók, de a döntések mögötti alkuk nem mindig rekonstruálhatók. Az 1960–1961-es sztrájk részvételi adatai becslések, mert a sztrájkban részt vevők számát a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek eltérően adták meg.