A második világháború észak-európai hadszínterének megértéséhez először azt kell tisztázni, miért éppen Dánia és Norvégia vált 1940 tavaszán a német hadigépezet célpontjává, és miért alakult a két megszállás két, egymástól alapvetően eltérő pályán. Dánia formálisan megőrizte szuverenitását és kormányát 1943 nyaráig, miközben a gyakorlatban a német hadigazdaság ellátójává vált. Norvégiában viszont a király és a kormány emigrációba kényszerült, a németek közvetlen irányítás alá vonták az országot, és egy kollaboráns politikai erővel próbálták a megszállást legitimálni. Ez az alfejezet a két megszállási rendszer kialakulását, a helyi kormányok szerepét és a civil társadalom reakcióit mutatja be.
Dánia katonai helyzete reménytelen volt. A német ultimátumot követően a dán kormány reggel elfogadta a megszállást, és a dán hadsereg csak rövid, korlátozott ellenállást fejtett ki Jylland déli részén és Koppenhága környékén. A fővárosban a német csapatok gyorsan elfoglalták a stratégiai pontokat. A dán kormány a kapitulációval a civil lakosság védelmét és az állami intézmények működőképességének megőrzését helyezte előtérbe; e döntés megalapozta a későbbi együttműködési politikát.
Norvégiában a támadás másként zajlott. A német haditengerészeti és légideszant-erők Oslo, Bergen, Trondheim és Narvik térségét vették célba. Az Oslofjordban a norvég partvédelmi erők elsüllyesztették a Blücher nehézcirkálót, ami időt adott a királynak, a kormánynak és a parlament tagjainak, hogy elhagyják a fővárost. A német követ által átadott ultimátumot, amely a kollaboráns Vidkun Quisling kormányának elismerését követelte, a király és a kormány elutasította. Ez az elutasítás – amelyet a norvég alkotmányos hagyomány később a nemzeti ellenállás kiindulópontjaként értelmezett – azt jelentette, hogy Norvégiában nem jött létre a dánhoz hasonló, a megszállót legitimáló helyi kormányzat.
A brit és francia erők 1940 tavaszán expedíciós csapatokat küldtek Norvégiába, elsősorban Narvik és Trondheim térségébe. A szövetségesek rövid időre visszafoglalták Narvikot, de a franciaországi hadjárat összeomlása miatt 1940 júniusában kivonták erőiket. A norvég király és a kormány Londonba távozott, a norvég hadsereg pedig 1940. június 10-én kapitulált. A norvégiai hadjárat katonai eseményei jól dokumentáltak, a szövetséges expedíció megítélése azonban vitatott: a norvég emlékezet szerint a kivonás elárulta az országot, míg a brit hadtörténeti értékelés szerint a norvégiai hadművelet súlyos német veszteségeket okozott, és hozzájárult a német felszíni flotta gyengítéséhez.
Dánia a megszállás első három évében a német megszállási politika sajátos, úgynevezett minta protektorátus (németül: Modellprotektorat) jellegét mutatta. Az ország formálisan szuverén állam maradt: a dán király, X. Keresztély, az országban maradt, a dán parlament és a kormány – előbb Thorvald Stauning, majd rövid ideig Vilhelm Buhl, végül Erik Scavenius vezetésével – tovább működött. A dán külügyminisztérium és a dán külképviseletek is aktívak maradtak, ami a nemzetközi jogi szuverenitás látszatát erősítette. A gyakorlatban azonban az ország német csapatok megszállása alatt állt, és a dán hatóságoknak együtt kellett működniük a megszállókkal.
A dán kormány együttműködési politikáját (dánul: samarbejdspolitik) az a cél vezérelte, hogy megőrizze a dán demokratikus intézményeket, a jóléti vívmányokat és a lakosság ellátását. A dán mezőgazdaság és ipar jelentős szállításokkal látta el a német hadigazdaságot; cserébe a német hatóságok kezdetben viszonylag visszafogottan avatkoztak be a belpolitikába. Ez a politika azonban fokozatosan mélyítette a kollaborációt: Dánia 1941 novemberében csatlakozott az antikomintern paktumhoz, ami belpolitikai feszültséget és sztrájkokat váltott ki. A dán kormányzat a kommunistaellenes intézkedések egy részét is végrehajtotta, ami a dán kommunisták üldözéséhez vezetett.
A dán társadalom és a politikai elit egy része az együttműködést pragmatikus védekezésként fogadta el, mások már a háború alatt is kollaborációnak minősítették. A történetírásban ez a kettősség mindmáig vita tárgya: egyes szerzők szerint a dán kormány az ország autonómiájának megőrzésével valójában csökkentette a megszállás emberi és anyagi költségeit, mások szerint a gazdasági és politikai együttműködés a német hadigépezetet erősítette, és a zsidómentés későbbi sikere nem igazolhatja vissza a korábbi megalkuvást.
A német megszálló hatóságok Dániában eleinte a külügyminisztériumi vonalat képviselő Cecil von Renthe-Fink követen keresztül érvényesítették befolyásukat, 1942-től pedig Werner Best birodalmi teljhatalmú megbízottként (németül: Reichsbevollmächtigter) irányította a megszállási politikát. A dán kormány 1943 nyaráig fennmaradt, de a német követelések egyre keményebbé váltak. A fordulópontot az 1943. augusztusi események jelentették: a dániai sztrájkok és szabotázsok fokozódására válaszul a németek hadiállapotot hirdettek, lefegyverezték a dán hadsereget, és a dán flotta egy részét a legénység elsüllyesztette, hogy ne kerüljön német kézre. A dán kormány augusztus 29-én lemondott, X. Keresztély király házi őrizetbe került, és a dán közigazgatás a német katonai parancsnok ellenőrzése alá került. A dán közigazgatás felső szintje azonban továbbra is működött: a dán minisztériumi osztályvezetők (dánul: departementschefstyre) vitték tovább az ügyeket, ami a megszállás utolsó szakaszában is biztosította a dán államgépezet alapműködését.
A dán kormány lemondása után a megszállás jellege megváltozott. A németek nyílt megszálló hatalomként léptek fel, a dán ellenállási mozgalom pedig gyorsan erősödött. 1943 őszén megalakult a Szabadságtanács (dánul: Frihedsrådet), amely a különböző ellenállási csoportokat fogta össze. A dán ellenállás szabotázsakciókat hajtott végre vasútvonalak, gyárak és katonai célpontok ellen; a kommunista ellenállóktól a polgári csoportokig széles politikai spektrumot ölelt fel. A dán rendőrség 1944 szeptemberében történt tömeges letartóztatása tovább növelte az ellenállás támogatottságát.
Az 1943. októberi zsidómentés a dán megszállás legismertebb eseménye. A német hatóságok 1943. október 1-jére tervezték a dániai zsidók letartóztatását, de a terv híre kiszivárgott; dán hivatalnokok, egyházi személyek, orvosok és civilek tömegesen segítették a zsidókat a Svédországba való menekülésben. A dániai zsidó lakosság nagy többsége halászhajókon és más vízi járműveken átjutott Svédországba; kisebb részüket a németek elfogták. A dokumentált tény az, hogy a dániai zsidók túlnyomó része túlélte a háborút, ami a megszállt Európa más országaival összehasonlítva ritka eredmény. A mentés értelmezése azonban vitatott: egyes történészek szerint Werner Best szándékosan lehetővé tette a szökést, mert a dániai zsidókérdés megoldását nem tartotta prioritásnak, mások szerint a dán társadalom spontán ellenállása és a svéd kormány befogadó nyilatkozata volt a döntő. A dán emlékezetpolitika sokáig ezt a mentést állította a középpontba, ami elfedheti az együttműködési politika korábbi, kollaboratív elemeit.
A megszállás utolsó szakaszában Dánia fokozatosan a szövetségesek oldalára sodródott. 1944-ben Koppenhágában és más városokban általános sztrájkok robbantak ki, amelyekre a németek megtorlásokkal válaszoltak. A dán ellenállás katonai akciói és a szövetséges légitámadásokkal való koordináció egyre intenzívebbé vált. A felszabadulás 1945. május 5-én következett be, amikor a német csapatok Dániában letették a fegyvert. A dániai megszállás áldozatainak pontos száma nem állapítható meg egyértelműen; a szakirodalomban a halottak számát általában néhány ezerre teszik, de a meghatározás függ attól, hogy a harcokban elesetteket, a megtorlások áldozatait és a közvetett háborús veszteségeket hogyan sorolják be.
Norvégiában a megszállás a kezdetektől fogva közvetlenebb és keményebb volt. A király, VII. Haakon és a kormány elutasította a feltétlen kapitulációt, és Londonban emigráns kormányt alakított. Az emigráns kormány legitimitását a norvég alkotmányos folytonosságra alapozta; a Storting (parlament) 1940. áprilisi, Elverumban hozott felhatalmazása lehetővé tette a kormány számára, hogy a háború idején a parlament nélkül is hozzon döntéseket. A londoni kormány irányította a norvég kereskedelmi flottát, amely a Nortraship nevű állami vállalaton keresztül a szövetségesek ellátásának fontos tényezőjévé vált. A norvég hajók és tengerészek szerepe a szövetséges győzelemben dokumentált tény, bár a tengerészek háború utáni elismerése sokáig váratott magára.
A német megszálló hatóság Norvégiában Reichskommissariat Norwegen (németül: Reichskommissariat Norwegen) formában működött, amelynek élén Josef Terboven birodalmi biztos állt. Terboven közvetlenül Hitlernek volt alárendelve, és a norvégiai német közigazgatás, rendőrség és SS-erők fölött teljhatalommal rendelkezett. A megszállás katonai és polgári irányítása Norvégiában szorosan összefonódott a nemzetiszocialista Németország biztonsági apparátusával. Terboven 1940 szeptemberében feloszlatta a norvég politikai pártokat – kivéve a Quisling vezette Nasjonal Samling (norvégül: Nasjonal Samling, azaz Nemzeti Egység) pártot –, és bejelentette, hogy a politikai hatalmat a megszálló hatóság gyakorolja.
A norvég társadalom széles körű, de kezdetben nem feltétlenül fegyveres ellenállással válaszolt. Az egyház, az oktatás és a szakmai szervezetek bojkottálták a Nasjonal Samling hatalmi törekvéseit. A norvég evangélikus egyház püspökei 1942-ben letették állami tisztségeiket, tiltakozva a kollaboráns rezsim egyházpolitikája ellen. A tanárok 1942-ben megtagadták a Nasjonal Samling által előírt tanterv és politikai nevelés bevezetését; a német hatóságok több száz tanárt tartóztattak le, és sokan közülük kényszermunkára kerültek. Ez a polgári ellenállás széles körű legitimációt szerzett a megszállókkal szemben.
Vidkun Quisling neve a második világháborúban a politikai kollaboráció szinonimájává vált. Quisling már az 1930-as években saját, nemzetiszocialista mintára szerveződő pártot alapított, és a német megszállás első napján, 1940. április 9-én rádióbeszédben kiáltotta ki magát miniszterelnökké. Ezt a puccskísérletet a németek kezdetben nem támogatták egyértelműen, mert a norvég királyi hatalommal való kompromisszumot keresték. Miután a király és a kormány emigrációba távozott, Terboven 1942. február 1-jén Quislinget nevezte ki „miniszterelnökké”, de a valódi hatalom továbbra is a német birodalmi biztos kezében maradt. A Quisling-rendszer a norvég társadalom kollaboráns szegmensére támaszkodott, de széles körű támogatottsággal soha nem rendelkezett.
A norvégiai zsidók üldözése a Quisling-rendszer és a német hatóságok közös akciójaként zajlott le. 1942 őszén a norvég rendőrség – a megszálló hatóságokkal együttműködve – tömegesen tartóztatta le a norvégiai zsidókat. A legnagyobb deportálási hullám 1942 novemberében indult, amikor több száz embert szállítottak el, elsősorban Auschwitzba. A norvégiai zsidó közösség háború előtti létszámához képest a deportáltak aránya magas volt; a deportáltak többségét meggyilkolták. A norvégiai zsidók üldözésének pontos áldozatszáma a különböző összeírásokban eltér, de a szakirodalom konszenzusa szerint a norvégiai zsidóság nagy része a német megsemmisítő táborokban halt meg. A norvégiai roma közösségek üldözése kevésbé dokumentált, de szintén része volt a megszállás áldozatainak történetének.
A norvég katonai ellenállás, a Milorg (norvégül: Milorg, a katonai ellenállási szervezet rövidítése) fokozatosan épült ki, és szoros kapcsolatban állt a brit SOE-val (Special Operations Executive). A legismertebb akció a nehézvíz-szabotázs 1943 februárjában, a Vemork-i üzemben, amely a német atomprogram szempontjából stratégiai jelentőségű nehézvíz-előállítást akadályozta. Az esemény dokumentált tény, bár a későbbi filmes feldolgozások a norvég ellenállók szerepét időnként mitizálták. A Milorg tevékenysége mellett a norvég ellenállás hírszerzési és szabotázsakciói is hozzájárultak a szövetséges hadviseléshez.
A megszállás mindkét országban alapvetően átalakította a mindennapokat. A német megszálló hatóságok mind Dániában, mind Norvégiában megszállási költségeket hajtottak be, amelyek az adott ország gazdaságát terhelték. Dánia mezőgazdasági termékekkel, Norvégia halászattal és ásványi nyersanyagokkal járult hozzá a német hadigazdasághoz. A norvégiai német erődítési programok – különösen az Atlanti Fal építése – kényszermunka alkalmazásával jártak. A kényszermunkások között norvég civilek, hadifoglyok és a megszállt Európa más országaiból deportált személyek is voltak; ez a norvégiai megszállás egyik legsúlyosabb emberi jogsértése volt.
A civil lakosság reakciói között a nyílt fegyveres ellenállás mellett fontos szerepet játszottak a passzív ellenállás formái: a bojkott, a tüntetések, a sztrájkok és a szimbolikus gesztusok. Dániában X. Keresztély király napi lovaglása a megszállt Koppenhágában a normalitás és a dán autonómia jelképévé vált. A király sárga csillag viselésének legendája azonban nem dokumentált tény; a történészek egyetértenek abban, hogy a dán zsidókat nem kényszerítették a csillag viselésére, így a királynak nem is volt alkalma ilyen gesztusra. Ez a mítosz a háború utáni dán emlékezetpolitika része, amely a királyi házat a zsidómentéssel összekapcsolva erősítette a nemzeti önkép pozitív elemeit.
Norvégiában a megszállás alatt a lakosság nagy része a hétköznapi ellenállás különböző formáit gyakorolta: a kollaboráns sajtó bojkottja, a német nyelvű filmek és rendezvények kerülése, valamint a norvég szimbólumok használata a mindennapokban. A norvég királyi család távolléte és a londoni kormány rádióüzenetei a norvég BBC-adásokon keresztül tartották fenn a nemzeti egység képzetét. A norvég ellenállás és a kollaboráció közötti határvonal azonban nem volt mindig éles: a megszállás alatt sokan kényszerűségből működtek együtt a megszállókkal, vagy vállaltak munkát a németek irányította intézményekben, ami a háború után a landsvik (norvégül: landsvik, azaz hazaárulás) perek során vált jogi és erkölcsi kérdéssé.
Dánia és Norvégia megszállási pályája alapvetően eltért. Dániában a megszállás 1943-ig a formális szuverenitás fenntartásával járt; a dán kormány együttműködési politikája a német megszállás költségeinek internalizálását és a lakosság védelmét célozta, de egyúttal a német hadigazdaság kiszolgálását is jelentette. Norvégiában a király és a kormány emigrációja a megszállás illegitimitását hangsúlyozta; a németek közvetlen irányítása és a Quisling-rendszer kollaboráns jellege a norvég társadalom széles körű ellenállását váltotta ki. A két modell közötti különbség részben a földrajzi és stratégiai helyzetből, részben a politikai döntésekből fakadt: Dánia gyors kapitulációja lehetővé tette a megszállókkal való tárgyalásos viszonyt, míg Norvégiában a király elutasítása és a szövetségesek bevonulása a megszállást nyílt háborús konfliktusként rögzítette.
A kollaboráció és az ellenállás megítélése mindkét országban a háború utáni emlékezetpolitika központi kérdésévé vált. Dániában az együttműködési politika későbbi értékelése a pragmatikus védekezés és a kollaboráció közötti skálán mozog. A dán zsidómentés hangsúlyos emlékezeti helye gyakran elfedte a korábbi együttműködés kollaboratív dimenzióit. Norvégiában a háború utáni jogi elszámoltatás – beleértve Quisling kivégzését – a nemzeti megtisztulás rituáléja volt, de a norvég társadalomban a megszállás alatti mindennapi alkalmazkodás és a zsidó deportálásokban való norvég részvétel emlékezete csak később vált a nyilvános vita tárgyává. A megszállás áldozatainak pontos száma és a kollaboráció mértéke mindkét esetben a források sokfélesége és a statisztikai besorolások eltérései miatt becsléseken alapul.
A megszállás rendszereinek összehasonlítása rámutat a második világháborús megszállási politikák sokféleségére is. Dánia az úgynevezett „könnyű megszállás” példája, amelyben a megszálló hatalom a helyi közigazgatásra támaszkodott, míg Norvégia a közvetlen német irányítás és a kollaboráns rezsim kombinációját mutatja. E különbségek nemcsak a német megszállási stratégiákból, hanem a helyi politikai elitek és társadalmak reakcióiból is következtek.
A dániai és norvégiai megszállás történetének forrásai rendkívül gazdagok: a német katonai és polgári közigazgatás iratai, a dán és norvég kormányzati jegyzőkönyvek, az emigráns kormányok iratanyaga, valamint a háború utáni bírósági perek dokumentumai mind elsődleges forrásnak számítanak. Emellett naplók, visszaemlékezések és a túlélők interjúi teszik lehetővé a mindennapok rekonstrukcióját. A másodlagos szakirodalom a skandináv történetírás egyik legkidolgozottabb területe, de a nemzeti keretek hosszú ideig meghatározták a kérdésfeltevéseket.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartoznak az áldozatszámok. A dániai és norvégiai megszállás halottainak, deportáltjainak és kényszermunkásainak pontos száma nem állapítható meg egyértelműen; a különböző összeírások a besorolástól és az adott forrás jellegétől függően eltérnek. A dániai zsidómentés kapcsán a német hatóságok szerepe továbbra is vitatott, ahogyan a norvégiai zsidók deportálásában részt vevő norvég intézmények felelősségének mértéke is. A kollaboráció és az ellenállás megítélése mindkét országban emlékezetpolitikai vita tárgya, nem pusztán történeti ténykérdés. Az alfejezetben megadott nagyságrendek – például a több száz vagy több ezer áldozat – a szakirodalomban elterjedt becslési tartományok; a pontos források az egyes nemzeti történeti bibliográfiákban és levéltári jegyzékekben találhatók meg.