Finnország a második világháborúban nem egyetlen háborút vívott, hanem három, egymással szorosan összefüggő konfliktust: az 1939–1940-es téli háborút (talvisota), az 1941–1944-es folytatólagos háborút (jatkosota) és az 1944–1945-ös lappföldi háborút (Lapin sota). Ez a három fegyveres konfliktus eltérő nemzetközi környezetben, eltérő célokkal zajlott, de mindegyik a Szovjetunió és Finnország közötti viszony mély átalakulását tükrözte. A dán és norvég német megszállással ellentétben Finnországot nem szállta meg a náci Németország, ám a német hadsereg jelenléte és a közös hadműveletek miatt a finn helyzet a második világháború észak-európai eseményeinek sajátos, vitatott fejezete. Az alábbi alfejezet a téli és a folytatólagos háborút tárgyalja, kitérve a szovjet kapcsolatok alakulására, a források bizonytalanságaira és az emlékezetpolitikai vitákra.
A független Finnország 1917 decemberében született meg, nem sokkal az oroszországi bolsevik hatalomátvétel után. A finn függetlenségi nyilatkozatot a bolsevik kormány 1917. december 31-én ismerte el, de a következő évben Finnországban véres polgárháború (sisällissota) robbant ki a munkásőrségek és a polgári kormányerők között. A polgárháború emléke hosszú évtizedekre meghatározta a finn belpolitikát, és a Szovjetunióval szembeni bizalmatlanságot erősítette, mivel a bolsevik kormányzat a vereséget szenvedett finnországi vörösöket támogatta.
Az 1920-as tartui béke (Tarton rauha) rögzítette Finnország keleti határát, és a finn állam megkapta a Jeges-tengeri kijáratot biztosító Petsamo (Petsamo) területét. A két világháború közötti időszakban a finn–szovjet viszony feszült maradt. Finnországban a Szovjetuniót fenyegetésként élték meg, míg a szovjet vezetés Finnországot a hajdani cári birodalom peremterületének tekintette, és attól tartott, hogy finn területről támadhatják Leningrádot. A finn külpolitika a semlegességre és az északi országokkal való együttműködésre épült, de a katonai tervezésben a keleti nagyhatalommal szembeni védekezés volt a fő szempont.
1939 nyarán a Szovjetunió és a náci Németország megkötötte a Molotov–Ribbentrop-paktumot, amelynek titkos kiegészítő jegyzőkönyve Kelet-Európát érdekszférákra osztotta. Finnország a szovjet érdekszférába került, bár a paktum szövege nem írta elő Finnország megszállását. 1939 őszén, miután a Szovjetunió kikényszerítette a balti államokkal kötött támaszpont-szerződéseket, a szovjet kormány Finnországgal szemben területi és katonai követeléseket fogalmazott meg. A szovjet fél a karéliai földszoros határának Leningrádtól távolabbra tolását, a Hanko-félsziget (Hankoniemi) bérbeadását támaszpont céljára, valamint a Finn-öböl szigeteinek átengedését követelte. Cserébe Kelet-Karéliában nagyobb, de ritkán lakott területet ajánlott fel. A finn kormány – Mannerheim marsall és a hadsereg vezetése is – a követelések egy részét hajlandó volt tárgyalni, de a Hanko-félsziget átengedését és a fő védelmi vonal feladását elutasította. A tárgyalások 1939 novemberében megszakadtak, és november 30-án a Szovjetunió támadást indított Finnország ellen.
A szovjet támadás hivatalos ürügye a mainilai incidens (Mainilan laukaukset) volt: a szovjet fél azt állította, hogy finn tüzérség lőtte Mainila falut a határ szovjet oldalán. A finn kormány tagadta a vádat, és a későbbi levéltári kutatások azt valószínűsítik, hogy a lövéseket a szovjet fél maga rendezte meg. A szovjet hadsereg három irányból támadott: a karéliai földszoroson (Karjalankannas) Leningrád felől, Kelet-Karéliában, valamint északon, a lappföldi határ mentén. A támadás célja a finn hadsereg gyors megsemmisítése és egy szovjetbarát bábkormány, az ún. terijoki kormány (Terijoen hallitus) hatalomra juttatása volt, amelyet a finn kommunista emigráns, Otto Wille Kuusinen vezetett.
A finn hadsereg létszámban és fegyverzetben jelentősen alulmaradt, de a téli körülmények, a helyismeret és a Mannerheim-vonal (Mannerheim-linja) védelmi erődítései lehetővé tették az ellenállást. A finn taktika a mozgékony, kis egységekben végrehajtott bekerítő műveletekre épült, különösen az erdős, tavas keleti és északi területeken. A Suomussalmi és Raate melletti csatákban 1939 decemberében és 1940 januárjában a finn erők bekerítettek és megsemmisítettek két szovjet hadosztályt, ami nemzetközi figyelmet és elismerést váltott ki. A karéliai földszoroson azonban a szovjet hadsereg tömeges tüzérségi és gyalogsági támadásai lassan felőrölték a finn védelmet.
A téli háború áldozataira vonatkozó adatok becslések, és a források eltérnek. A leggyakrabban idézett finn adatok szerint a finn hadsereg halottai körülbelül 25 000 főre tehetők, a sebesültek száma körülbelül 43 000. A szovjet áldozatok becslése a szovjet levéltárak 1990-es évekbeli megnyitása után is vitatott: a hivatalos szovjet adat sokáig alacsonyabb volt, de a független becslések 126 000 és 250 000 közötti szovjet halottat valószínűsítenek. A polgári lakosság veszteségei Finnországban körülbelül 1 000 halottra tehetők, elsősorban a bombázások és a határ menti harcok következtében.
A nemzetközi közvélemény rokonszenve Finnország felé fordult, de a nagyhatalmak beavatkozása elmaradt. Az Egyesült Királyság és Franciaország fontolgatta expedíciós erő küldését, de az ehhez szükséges norvégiai és svédországi átvonulási engedélyt nem sikerült megszerezni. Svédország hivatalosan semleges maradt, de jelentős humanitárius és anyagi segítséget nyújtott, és mintegy 8 000 svéd önkéntes harcolt a finn oldalon. A Németország a Molotov–Ribbentrop-paktum miatt hivatalosan távol maradt, de a finn hadsereg korábbi német fegyverzetű volt, ami korlátozta a finn utánpótlást.
A háború utolsó heteiben a szovjet hadsereg áttörte a Mannerheim-vonalat, és elfoglalta Viipuri (Viipuri) városát. A finn kormány 1940. március 13-án aláírta a moszkvai békét (Moskovan rauha). Finnország elveszítette a karéliai földszoros nagy részét, a Ladoga-tó környéki területeket, Salla és Kuusamo keleti részeit, valamint a Jeges-tengeri kijáratot biztosító Petsamót, és bérbe adta a Hanko-félszigetet a Szovjetuniónak. A területi veszteség a háború előtti Finnország területének körülbelül 10%-át tette ki, és mintegy 400 000 ember – a lakosság körülbelül 10–12%-a – kényszerült elhagyni otthonát. A béke feltételei súlyosak voltak, de Finnország megőrizte függetlenségét, ami a háború legfontosabb eredményének számított.
A moszkvai béke után Finnországban a sértettség és a revíziós remény keveredett. A Szovjetunió a békefeltételek betartását szigorúan ellenőrizte, és további követeléseket támasztott, például a Hangö környéki vasúti szállítások, a nikkelbányák és a politikai befolyás terén. A finn politikai vezetés a szovjet nyomást egyre fenyegetőbbnek érezte, és a Németországgal való katonai közeledésben keresett biztonsági garanciát.
1940 nyarán Németország elfoglalta Norvégiát és Dániát, ami Finnország számára azt jelentette, hogy a nyugati hatalmak segítségére nem számíthat. A német vezetés 1940 őszétől kezdett érdeklődést mutatni Finnország iránt, részben a szovjetellenes háború előkészítése, részben a finn területen keresztüli tranzitútvonalak miatt. A finn kormány 1940 szeptemberében engedélyezte, hogy német csapatok Finnországon keresztül utazzanak Norvégiába, majd 1941 tavaszán a német hadsereg csapatokat telepített Lappföldre. A finn kormány hivatalosan nem kötött szövetséget Németországgal, de a katonai együttműködés egyre szorosabbá vált. A finn politikai vezetés egy része – különösen a hadsereg és a jobboldali körök – a Szovjetunió elleni háborúban a téli háborúban elvesztett területek visszaszerzését és Kelet-Karélia megszerzését látta. A finn szociáldemokrata párt és a centrum egyes politikusai óvatosabbak voltak, de a Szovjetunióval szembeni fenyegetettség érzése miatt nem ellenezték nyíltan a német kapcsolatot.
A náci Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót (Barbarossa hadművelet). Finnország hivatalosan semlegesnek nyilvánította magát, de a német hadsereg északi csoportjai finn területről indítottak támadást a szovjet Murmanszk és a Murmanszki vasút ellen. Június 25-én a szovjet légierő bombázta több finn várost, köztük Helsinkit, Turku és Kotka városát. A finn kormány ezt hadüzenet nélküli támadásnak tekintette, és még aznap hadat üzent a Szovjetuniónak. A pontos időrend vitatott: a szovjet bombázás és a finn hadüzenet közötti néhány órányi eltérés, valamint a finn csapatok korábbi mozgósítása miatt a háború kezdetének megítélése a mai napig vitatott. A finn történetírás régóta hangsúlyozza, hogy Finnország a szovjet bombázás után lépett be a háborúba, míg a szovjet/orosz értelmezés szerint Finnország a német agresszió szövetségese volt.
A finn hadsereg 1941 nyarán három irányban indított offenzívát: a karéliai földszoroson, a Ladoga-tó északi partján, valamint Kelet-Karéliában. A finn erők elfoglalták a téli háborúban elvesztett területeket, majd tovább nyomultak kelet felé, és 1941 őszére elérték a régi finn határvonalon túli Kelet-Karélia (Itä-Karjala) nagy részét, beleértve Petrozavodszk (Petroskoi) városát. A finn hadsereg a Svir folyó és az Onyega-tó vonaláig jutott, és részt vett a Leningrád körüli blokádban, bár a finn vezetés hivatalosan nem támadta Leningrádot, és nem vett részt a város ostromában. A finn csapatok azonban a Ladoga-tó déli partján elvágták a város egyik utánpótlási útvonalát.
A finn megszállás alatt álló Kelet-Karéliában a finn hatóságok a területet a tervezett Nagy-Finnország (Suur-Suomi) részének tekintették, és a helyi, túlnyomórészt orosz és karjalai lakosságot a finn nyelv és kultúra terjesztésével próbálták integrálni. A megszálló hatóságok koncentrációs táborokat hoztak létre a nem finn származású civilek számára, ahol a rossz élelmezés és higiénia miatt magas volt a halálozás. A finn megszállás megítélése a mai napig érzékeny kérdés: a finn történetírás sokáig kevés figyelmet szentelt a kelet-karéliai civilek szenvedésének, de az 1990-es évektől kezdve a finn kutatók is feltárták a megszállás árnyoldalait.
A finn hadsereg és a német Wehrmacht közötti együttműködés szoros volt, de formális katonai szövetséget nem kötöttek. A finn erők északon, Lappföldön a német 20. hegyi hadsereg parancsnoksága alatt harcoltak a Murmanszki vasút ellen, míg a déli fronton a finn főparancsnokság önállóan irányította a műveleteket. Finnország az Egyesült Királysággal 1941 decemberében hadiállapotba került, az Egyesült Államokkal azonban nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat, ami később fontos szerepet játszott a béke előkészítésében.
A háború elhúzódásával a finn hadsereg kimerült, és a szovjet hadsereg 1944 nyarán nagyszabású ellentámadást indított a karéliai földszoroson és Kelet-Karéliában. A viborgi–petrozavodszki offenzíva 1944 júniusában áttörte a finn védelmet, és a finn hadseregnek vissza kellett vonulnia. A finn kormány 1944. szeptember 19-én aláírta a moszkvai fegyverszüneti egyezményt (Moskovan välirauhansopimus), amely lényegében megismételte az 1940-es moszkvai béke területi rendelkezéseit, de további engedményeket követelt: Finnországnak le kellett mondania Petsamóról, bérbe adta a Porkkala (Porkkala) félszigetet a Szovjetuniónak, és kötelezettséget vállalt a német csapatok kiűzésére az ország területéről.
A folytatólagos háború finn áldozataira vonatkozó becslések szerint a finn hadsereg halottai körülbelül 63 000 főre tehetők, a sebesültek száma pedig mintegy 158 000. A szovjet áldozatokról a finn fronton nincs megbízható, konszenzusos adat, de a becslések több százezer halottat és sebesültet valószínűsítenek. A polgári lakosság veszteségei Finnországban a szovjet bombázások és a háborús körülmények miatt több ezer halottat tettek ki.
A moszkvai fegyverszünet értelmében Finnországnak ki kellett űznie a német csapatokat Lappföldről. A finn hadsereg 1944 őszén indította meg a lappföldi háborút (Lapin sota) a korábbi szövetséges német csapatok ellen. A német hadsereg visszavonulás közben a kiégett föld taktikáját alkalmazta, felégetve a lappföldi településeket, hidakat és utakat. A harcok 1945 áprilisáig tartottak, és bár a finn hadsereg viszonylag kis létszámú német erőkkel állt szemben, a pusztítás rendkívüli volt: Rovaniemi városa szinte teljesen elpusztult. A lappföldi háború finn áldozatai körülbelül 1 000 halottra, a német veszteségek néhány ezerre tehetők, de az adatok becslések.
A második világháború végét követően Finnország és a Szovjetunió viszonyát az 1947-es párizsi békeszerződés (Pariisin rauhansopimus) szabályozta. Finnország megerősítette a területi veszteségeket, vállalta a szovjet jóvátétel fizetését – amelyet elsősorban ipari termékekben, hajókban és gépekben teljesített –, és hadseregének létszámát korlátozták. A békeszerződés nem tette Finnországot szovjet megszállás alá, de a Szovjetunióval szembeni katonai fenyegetettség érzése fennmaradt.
1948-ban Finnország és a Szovjetunió aláírta a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést (ystävyys-, yhteistyö- ja avunantosopimus, röviden YYA-sopimus). A szerződés kimondta, hogy ha Finnországot vagy a Szovjetuniót Finnországon keresztül támadás éri, a két ország konzultál, és szükség esetén közösen védekezik. A szerződés a hidegháború időszakában a finn külpolitika alapköve lett, és a később finnlandizációnak nevezett jelenség – a kis állam kényszerű alkalmazkodása a szomszédos nagyhatalom biztonsági érdekeihez – intézményes keretét adta. Az YYA-szerződés és a párizsi béke együttesen azt jelentette, hogy Finnország megőrizte demokratikus politikai rendszerét és piacgazdaságát, de a kül- és biztonságpolitikában messzemenően figyelembe kellett vennie a szovjet érdekeket.
A téli és folytatólagos háború emlékezete Finnországban a 20. század második felében erősen átpolitizált volt. A hidegháború időszakában a hivatalos finn álláspont a külön háború (erillissota) tézisét hangsúlyozta: eszerint Finnország a folytatólagos háborúban nem a náci Németország szövetségeseként, hanem saját, különálló céljaiért harcolt, és a Szovjetunióval szembeni védekezés kényszerítette a német együttműködésre. Ez a narratíva segített elkerülni a finn–szovjet viszony megromlását, és a finn társadalom önértelmezésének fontos elemévé vált.
A történettudományban ez a tézis erősen vitatott. A kritikusok szerint Finnország 1941-ben nem csupán védekezett, hanem aktívan részt vett a német támadásban, megszállta Kelet-Karéliát, és hozzájárult Leningrád blokádjához. A finn kormány és a hadsereg vezetése előre tudott a német támadásról, és a finn csapatok mozgósítása már a szovjet bombázás előtt megkezdődött. A finn megszállás alatt álló Kelet-Karéliában a civilek szenvedése, a koncentrációs táborok és az éhínség a finn nemzeti emlékezetben sokáig elhallgatott téma volt. Az 1990-es évektől kezdve a finn történetírás egyre nyíltabban tárgyalja ezeket a kérdéseket, de a társadalmi vita továbbra is érzékeny.
A háborúk áldozatainak emlékezete szintén összetett. A téli háború hősi védelme a finn nemzeti identitás alapköve, és a veteránok tisztelete a mai napig erős. A folytatólagos háború megítélése ellentmondásosabb: a veteránok áldozatvállalását elismerik, de a háború céljait és a német együttműködést sokan kritikusan értékelik. A karéliai evakuáltak leszármazottai számára a területi veszteség máig fájó emlék, és a visszacsatolás kérdése időről időre felmerül a finn közéletben, bár hivatalos politikai követeléssé nem vált.
A téli és folytatólagos háború kutatása elsődleges források gazdag tárházára támaszkodik: finn katonai és polgári levéltárak, a finn kormány iratai, Mannerheim marsall és más katonai vezetők levelezése, valamint a szovjet levéltárak 1990-es években megnyílt anyagai. A finn hadtörténeti intézet és a finn kutatók munkái mellett jelentős orosz, svéd, német és angol nyelvű szakirodalom áll rendelkezésre. A források azonban aszimmetrikusak: a finn oldal dokumentációja részletgazdag, míg a szovjet iratok sokáig titkosak voltak, és a szovjet áldozatszámokra vonatkozó adatok a mai napig vitatottak.
A legfontosabb bizonytalanságok és vitatott kérdések:
Ezek a bizonytalanságok nem teszik lehetetlenné a háborúk alapvető eseménytörténetének rekonstruálását, de óvatosságra intenek minden olyan állítással szemben, amely pontos számokat vagy egyértelmű erkölcsi ítéletet kíván megfogalmazni.