Svédország a második világháború kitörésekor a semlegesség (svéd: neutralitetspolitiken) útját választotta, de ez a semlegesség a háború éveiben súlyos próbáknak volt kitéve. Az előző alfejezet, Finnország téli és folytatólagos háborúja, bemutatta, hogy Finnország aktív hadviselőként, majd a Szovjetunió elleni háborúban vett részt. Svédország ezzel szemben hivatalosan mindvégig kívül maradt a fegyveres konfliktuson, ám a semlegesség fenntartása jelentős diplomáciai, gazdasági és erkölcsi kompromisszumokkal járt. Ebben az alfejezetben a svéd semlegességi politika belső logikáját, a Németországgal fenntartott gazdasági kapcsolatokat és a humanitárius szerepvállalást vizsgáljuk, különös tekintettel arra, hogy a mai svéd történetírás és emlékezetpolitika mely pontokon látja vitatottnak ezt az időszakot.
Svédország semlegessége nem a második világháború előtti hirtelen döntés volt, hanem egy hosszabb, a napóleoni háborúk óta formálódó külpolitikai hagyomány. Az 1814-es kieli béke után Svédország – a norvég unió elfogadásával – nem vett részt többé európai háborúban, és az első világháború alatt is megőrizte semlegességét, bár gazdasági orientációja ekkor erősen németbarát volt. A két világháború közötti időszakban Svédország a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) tagjaként átmenetileg a kollektív biztonság elvét támogatta, de a szervezet tehetetlensége, különösen az 1935–1936-os olasz–etióp háború és a spanyol polgárháború idején, megingatta ezt az irányt. 1936-ban a svéd kormány visszatért a hagyományos, fegyveres semlegesség politikájához, amelynek lényege az volt, hogy Svédország nem csatlakozik katonai szövetségekhez, de fenntart egy olyan védelmi erőt, amely elrettentheti az esetleges támadókat.
A svéd semlegességi politika ebben a szakaszban elsősorban azt jelentette, hogy az ország minden hadviselő féllel fenn kívánta tartani a kereskedelmi kapcsolatokat, miközben elutasította a katonai elköteleződést. A semlegesség azonban nem volt jogilag rögzített, nemzetközileg garantált státusz; inkább politikai deklaráció és gyakorlat volt, amelyet a hadviselő felek – elsősorban Németország és Nagy-Britannia – folyamatosan próbára tettek. A svéd kormány számára a legfontosabb cél az volt, hogy az országot ne vonják be a háborúba, és ehhez hajlandó volt gazdasági és diplomáciai engedményekre is.
A szovjet–finn téli háború (1939–1940) komoly próbatétel elé állította a svéd semlegességi politikát. A svéd közvélemény jelentős része erősen Finnország-párti volt, és sokan követelték, hogy Svédország katonailag avatkozzon be Finnország oldalán. A svéd kormány azonban elutasította a közvetlen katonai beavatkozást, mert attól tartott, hogy ez a Szovjetunióval való háborúba sodorná az országot, és aláásná a semlegesség alapjait. Ehelyett Svédország nem hadviselő (svéd: icke-krigförande) státuszt vett fel, amely lehetővé tette a humanitárius és anyagi segítségnyújtást anélkül, hogy formálisan hadviselő fél lett volna.
A svéd kormány engedélyezte, hogy önkéntesek csatlakozzanak a finn hadsereghez. A Svéd Önkéntes Hadtest (svéd: Svenska frivilligkåren) létszámát a források 8 000 és 12 000 fő közé teszik, de a tényleges harci bevetésük korlátozott volt, és sokan a háború végéig kiképzésen vagy hátországi feladatokon maradtak. Emellett Svédország jelentős mennyiségű fegyvert, lőszert és egyéb hadianyagot szállított Finnországnak, bár ennek pontos mennyisége és értéke a levéltári forrásokban vitatott. A svéd kormány továbbá több tízezer finn gyermeket fogadott be ideiglenesen; a háború egésze alatt a Svédországba evakuált finn gyermekek száma a becslések szerint elérte a 70 000-et. Ezt a programot háborús gyermekek (svéd: krigsbarn) néven ismerik, és bár humanitárius célja volt, később számos család számára hosszú távú lelki és kulturális következményekkel járt.
A téli háború tapasztalata megerősítette a svéd vezetésben azt a meggyőződést, hogy a semlegességet katonailag is meg kell erősíteni, és hogy a nagyhatalmak közötti manőverezés során a rugalmasság elengedhetetlen. Ugyanakkor a Szovjetunióval való viszony megromlott, mert Moszkva svédbarát elfogultsággal vádolta Stockholmot. A svéd semlegesség ebben az időszakban tehát nem jelentett teljes távolságtartást: a kormány aktívan támogatta Finnországot, de a formális hadviseléstől elzárkózott.
A tranzitengedmények 1941 júniusában érték el a legvitatottabb pontjukat. A Szovjetunió elleni német támadás (Barbarossa hadművelet) megindulása után Németország azt követelte, hogy egy teljes, felfegyverzett hadosztályt szállíthasson át Svédországon keresztül Norvégiából Finnországba. A svéd kormány – hosszas belső vita után – engedélyezte az Engelbrecht-hadosztály átvonulását. A hadosztály létszámát a források 12 000 és 15 000 fő közé teszik; az átvonulás 1941 június–júliusában történt. Ez a döntés súlyosan sértette a semlegesség elvét, mivel egy harcoló hadosztály átengedése egyértelmű hadviselő félnek nyújtott támogatást jelentett. A svéd kormány azzal védekezett, hogy a kérés elutasítása német támadást kockáztatott volna, és hogy az engedély egyszeri, kivételes jellegű volt. A háború utáni svéd történetírásban ez az eset a semlegesség legsúlyosabb megsértéseként szerepel, és a mai napig éles viták tárgya.
A tranzitengedményeket a háború későbbi szakaszában fokozatosan visszavonták. 1943 augusztusában, a német vereségek és a szövetséges nyomás hatására a svéd kormány leállította a német katonai tranzitot. Ezt a döntést részben a keleti fronton bekövetkezett fordulat, részben a szövetségesekkel fenntartott kapcsolatok javítása indokolta. A tranzit leállítása azonban nem jelentette a német gazdasági kapcsolatok teljes megszakítását, mert a vasércszállítások tovább folytatódtak.
Svédország stratégiai jelentősége a második világháborúban elsősorban a vasérc (svéd: järnmalm) exportján alapult. A svéd Lappföld bányái – különösen Kiruna és Gällivare – kiváló minőségű, alacsony foszfortartalmú vasércet termeltek, amely a német acélipar számára nélkülözhetetlen volt. A háború előtt és alatt a német vasércimport becslések szerint 40–50%-a svéd forrásból származott; a pontos arány a szállítási útvonalaktól, az évszaktól és a háborús körülményektől függően ingadozott. A svéd vasérc szállítása nyáron a svéd Luleå kikötőjéből, télen pedig a jégmentes norvég Narvikon keresztül történt. 1940 tavaszán, a norvég hadjárat során a narviki kikötő megszerzése a német hadműveletek egyik központi célja volt; a német megszállás után a vasérc továbbra is zavartalanul áramlott Németországba.
A svéd kormány a vasércszállítások fenntartását a semlegesség fenntartásának áraként kezelte. Azzal érvelt, hogy a szállítások leállítása azonnali német megszállást vagy katonai megtorlást válthatott volna ki, és hogy a vasérc exportja biztosította Svédország számára a szükséges devizabevételeket és a német fél jóindulatát. Ezt az érvelést a háború utáni kritikus történészek vitatják, rámutatva arra, hogy Svédország ezzel közvetlenül hozzájárult a német hadigazdaság fenntartásához, és hogy a vasércszállítások mértéke a háború előrehaladtával sem csökkent jelentősen. A svéd golyóscsapágy-gyártás (svéd: kullager) is kulcsfontosságú volt: a svéd SKF vállalat a német hadiipar egyik fő beszállítója volt, ugyanakkor a szövetségesek is vásároltak svéd golyóscsapágyakat. A szövetségesek, különösen Nagy-Britannia, folyamatosan nyomást gyakoroltak Svédországra a német export csökkentése érdekében. A svéd kormány 1944-től fokozatosan csökkentette a Németországnak szánt szállításokat, de a teljes leállításra csak a háború legvégén került sor.
A svéd–német gazdasági kapcsolatok megítélése a mai napig vita tárgya. Egyes történészek szerint Svédország jelentős hasznot húzott a német hadigazdaság kiszolgálásából, és a semlegesség gyakran inkább gazdasági opportunizmus volt, mint elvi álláspont. Mások szerint a svéd kormány reálpolitikai döntései a kis állam túlélését szolgálták, és a kereskedelem fenntartása nem jelentett ideológiai azonosulást a náci rezsimmel. A vita mögött az a kérdés húzódik, hogy a semlegesség erkölcsi követelményei megengedik-e a hadviselő fél gazdasági támogatását, és hol húzódik a határ a kényszerű alkalmazkodás és az aktív kollaboráció között.
A svéd semlegesség humanitárius oldala a háború második felében vált hangsúlyossá. Svédország befogadta a megszállt Dániából és Norvégiából érkező menekülteket; a norvég menekültek száma a háború alatt becslések szerint elérte az 50 000-et. A dán zsidók 1943. októberi tömeges átmenekítése során a svéd partok biztonságos menedéket jelentettek. A legtöbb becslés szerint 7 000–8 000 dán zsidó jutott át Svédországba; a svéd kormány 1943-ban hivatalosan is felajánlotta a dán zsidók befogadását, ami jelentős humanitárius gesztus volt. A dán zsidók mentése elsősorban a dán ellenállás és a helyi lakosság érdeme, de a svéd befogadás nélkül a menekülés nem lett volna lehetséges.
1944–1945-ben a svéd Vöröskereszt a fehér buszok (svéd: Vita bussarna) elnevezésű akció keretében, Folke Bernadotte gróf közvetítésével skandináv és más foglyokat menekített ki a német koncentrációs táborokból. A kimentett személyek számát a becslések 15 000–20 000 körülire teszik, de a pontos adatok és a művelet értékelése vitatott. Egyes kritikusok szerint az akció túl későn indult, és a svéd Vöröskereszt a német SS-szel való tárgyalás során erkölcsi kompromisszumokat kötött; mások szerint viszont a fehér buszok akció így is több ezer ember életét mentette meg. Raoul Wallenberg svéd diplomata 1944 júliusában érkezett Budapestre, ahol svéd védlevelekkel és diplomáciai fedéssel több tízezer zsidó életét mentette meg; a megmentettek számát „több tízezerre” becsülik, de pontosan nem ismert. Wallenberg eltűnése a szovjet fogságban 1945 januárjában máig tisztázatlan, és a svéd–orosz levéltárak egy része még mindig nem hozzáférhető.
A humanitárius szerep azonban nem volt ellentmondások nélkül. A háború előtt és a háború első éveiben a svéd menekültpolitika korlátozó volt, különösen a zsidó menekültekkel szemben. A svéd kormány 1938–1939-ben szigorú bevándorlási szabályokat alkalmazott, és sok zsidó menekültet visszautasított. A háború végén pedig Svédország a Szovjetunió követelésére kiadott 1946-ban balti és német katonákat, akik közül sokan később szovjet büntetőtáborokba kerültek; ezt a döntést balti kiadatás (svéd: baltutlämningen) néven ismerik, és a svéd emlékezetpolitika egyik legfájdalmasabb fejezete. Ez az eset már a háború utáni rendezés része, de szorosan kapcsolódik a svéd semlegesség és humanitárius szerep határainak kérdéséhez.
A svéd semlegesség értékelése a mai napig vita tárgya. A hivatalos svéd álláspont szerint a semlegesség megóvta az országot a megszállástól, és lehetővé tette a humanitárius fellépést. Ezt a „sikeres túlélés” narratívát a háború utáni évtizedekben széles körben elfogadták, és a svéd önkép részévé vált. Az 1990-es évektől kezdve azonban a levéltári kutatások új megvilágításba helyezték a semlegességi politika árnyoldalait. A kritikus történészek rámutattak arra, hogy a svéd kormány túlzott engedményeket tett Németországnak, különösen a tranzitengedmények és a vasércszállítások terén; hogy a svéd gazdaság jelentős hasznot húzott a német hadigazdaságból; és hogy a humanitárius szerep korántsem volt olyan egyértelmű, mint ahogyan a háború utáni emlékezet ábrázolta.
Az emlékezetpolitikai vitában a svéd társadalomnak szembe kellett néznie azzal, hogy a semlegességnek ára volt: erkölcsi kompromisszumok, a zsidó menekültek korábbi elutasítása, a német hadigazdasággal való együttműködés és a balti katonák kiadatása. A vita ma is él, és összekapcsolódik a A háború utáni rendezés és az emlékezet alfejezetben tárgyalt folyamatokkal. A svéd semlegesség tehát nem értékelhető egyszerűen „helyes” vagy „helytelen” döntésként; sokkal inkább egy kis állam kényszerpályája, amelyben a túlélés és az erkölcsi felelősség közötti egyensúlyozás állandó dilemmát jelentett.
A svéd semlegesség történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a svéd külügyminisztérium iratai, a kormányhatározatok és a svéd Vöröskereszt jelentései. A tranzitengedményekkel kapcsolatos döntések a svéd parlament és a kormány levéltáraiban rekonstruálhatók; a Raoul Wallenberg-ügyhöz kapcsolódó svéd és orosz levéltárak egy része azonban a mai napig nem hozzáférhető, ami bizonytalanságot hagy a svéd diplomata sorsával kapcsolatban. A vasércszállítások és a golyóscsapágy-export pontos mértékét a svéd és német gazdasági levéltárak alapján lehet becsülni, de a számok forrásonként eltérnek. A humanitárius akciók áldozat- és mentési számai nem pontosan ismertek, mivel a nyilvántartások hiányosak vagy utólag rekonstruáltak.
A svéd történetírásban a semlegesség megítélése módszertani és politikai okokból is vitatott. A „kollaboráció”, a „reálpolitika” és a „semlegesség” fogalmai mögött eltérő értelmezési keretek állnak, és a háború utáni svéd önkép hosszú ideig elfedte a semlegességi politika árnyoldalait. A mai kutatások egyre inkább hangsúlyozzák a gazdasági és emlékezetpolitikai szempontok összekapcsolását, de a teljes képhez további levéltári feltárásra van szükség.