A második világháború utáni nyugat-európai újjáépítés egyik legnagyobb kérdése az volt, hogyan lehet intézményesíteni a francia–német megbékélést anélkül, hogy a kisebb államok pusztán elszenvedői legyenek a nagyhatalmi kompromisszumnak. Az 1951. évi párizsi szerződéssel létrehozott Európai Szén- és Acélközösség (franciául Communauté européenne du charbon et de l’acier, CECA; angolul European Coal and Steel Community, ECSC; hollandul Europese Gemeenschap voor Kolen en Staal, EGKS) nem egyszerűen egy újabb nemzetközi szervezet volt, hanem az első olyan intézményes kísérlet, amely a nehézipar – a háborús potenciál klasszikus alapanyagainak – közös ellenőrzését egy nemzetek feletti hatóságra bízta. A Benelux-államok számára ez a lépés egyszerre jelentett gazdasági kényszert, politikai esélyt és intézményi tanulási folyamatot. Az alábbi alfejezet az 1951-es párizsi szerződés keletkezését, szerkezetét és a Benelux-országok szerepét vizsgálja, szorosan kapcsolódva az előző alfejezethez, amely a Benelux vámunió létrejöttét mutatta be – hiszen a vámunió tapasztalatai és korlátai éppen abba az irányba mutattak, hogy a regionális együttműködés önmagában nem elégséges, ahhoz nagyobb európai keret is szükséges.
A második világháború utáni Európa újjáépítésének középpontjában a szén és az acél állt. A szén volt az ipari termelés elsődleges energiaforrása, az acél pedig a vasút, az építőipar, a gépgyártás és a fegyverkezés alapanyaga. A német Ruhr-vidék és a francia Lotharingia (franciául Lorraine) határvidéke évszázadok óta stratégiai ütközőzóna volt, mert a német szén és a francia vasérc földrajzi közelsége egyszerre tette lehetővé a gazdasági integrációt és a katonai konfrontációt. Az első világháború utáni versailles-i rendezés és az 1923–1925-ös Ruhr-válság megmutatta, hogy a szén- és acélkérdés nem pusztán gazdasági, hanem nemzetbiztonsági ügy is: aki a Ruhr-vidéket ellenőrzi, az döntő befolyást szerez a nyugat-európai nehézipar felett.
A második világháború után a nyugati szövetségesek – elsősorban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – azon vitatkoztak, hogyan kezeljék a legyőzött Németország ipari kapacitását. A francia politikai elit, élén Jean Monnet-vel (1888–1979), aki ekkor a francia tervezési hivatal (Commissariat général du Plan) vezetője volt, úgy látta, hogy a puszta megszállási ellenőrzés nem elég: Franciaország nem tudja tartósan alárendelni a német gazdaságot anélkül, hogy az újabb revansvágyat szülne. Ugyanakkor a francia acélipar függött a német széntől, ezért a francia érdek az volt, hogy a német szénhez való hozzáférést ne bilaterális alkuk, hanem multilaterális, jogilag kötelező keret biztosítsa.
A Schuman-terv – amelyet Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én hirdetett meg – ezt a dilemmát oldotta fel. A nyilatkozat, amelyet valójában Monnet és munkatársai dolgoztak ki, azt javasolta, hogy a francia és a nyugatnémet szén- és acéltermelést egy közös Főhatóság (Haute Autorité, angolul High Authority) alá helyezzék, amelynek döntései a tagállamokra nézve kötelezőek, és amelyhez más európai országok is csatlakozhatnak. A terv lényege az volt, hogy a nehézipar közös irányításával a háború anyagi alapját „nemcsak elképzelhetetlenné, hanem anyagilag lehetetlenné” tegyék – ezt a célt a nyilatkozat kifejezetten megfogalmazta. A francia–német megbékélés tehát nem ünnepélyes nyilatkozatokkal, hanem a gazdasági érdekek összekapcsolásával indult.
Amikor 1950 májusában a francia kormány meghirdette a Schuman-tervet, a három Benelux-állam – Belgium, Hollandia és Luxemburg – már rendelkezett saját regionális integrációs tapasztalattal. Mint az előző alfejezet, A Benelux vámunió bemutatta, a három ország 1944-ben Londonban aláírta a vámuniós egyezményt, majd 1948-ban hatályba léptette a közös külső vámtarifát. Ez a vámunió azonban a gyakorlatban lassan haladt: a belső vámhatárok eltörlése, a mezőgazdasági piacok összehangolása és a valutáris együttműködés komoly akadályokba ütközött. Ráadásul a Benelux piaca kicsi volt, a három gazdaság szerkezete pedig eltérő: Hollandia hagyományosan kereskedő és mezőgazdasági ország volt, Belgium iparosodottabb, Luxemburg pedig kicsiny, de acéliparában exportorientált gazdaság.
A Benelux-országok számára a Schuman-terv több szempontból is vonzó volt. Először is, a francia–német konfrontáció történelmileg rendre a Benelux területén csapódott le – elég csak az 1914-es és 1940-es német invázióra gondolni. A két nagy szomszéd közötti feszültség intézményes csökkentése tehát közvetlen biztonsági érdekük volt. Másodszor, a szén- és acélipar közös piaca nagyobb felvevőpiacot és stabilabb nyersanyag-ellátást ígért. Belgium vallon szénbányái és acélművei, Luxemburg vasérce és acélgyártása, valamint Hollandia dél-limburgi szénbányái mind érintettek voltak a nehézipari integrációban. Harmadszor, a kisebb államok attól tartottak, hogy ha kimaradnak, a francia–német tengely kizárólagos döntéseket hoz, és a Benelux-országok elveszítik befolyásukat a nyugat-európai gazdasági rend alakításában.
Ugyanakkor a Benelux-kormányoknak komoly fenntartásaik is voltak. Belgiumban és Luxemburgban a szén- és acélipar erős nemzeti szakszervezetekkel és vállalati érdekcsoportokkal rendelkezett, amelyek féltek a nemzetek feletti Főhatóság beavatkozásától. Hollandia viszont sokkal kevésbé volt nehézipari ország, ezért attól tartott, hogy a Montánunió néven ismert közösségben a francia és a német ipari érdekek dominálnak majd, míg a holland mezőgazdasági és kereskedelmi érdekek háttérbe szorulnak. A holland kormány ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a közösség ne csak a szénre és acélra korlátozódjon, hanem nyitva maradjon a további gazdasági integráció előtt – ez az álláspont később a római szerződések előkészítésében is megjelent.
A Schuman-nyilatkozat után a francia kormány meghívta az érdekelt államokat a tárgyalásokra. A nyugatnémet kormány – Konrad Adenauer kancellár vezetésével – gyorsan elfogadta a javaslatot, mert az a megszállási korlátozások enyhítésének és a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) nemzetközi rehabilitációjának ígéretét hordozta. Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg szintén csatlakozott. Nagy-Britannia viszont elutasította a részvételt, mert a nemzetek felettiség (supranationalité) elvét – vagyis azt, hogy egy független hatóság kötelező döntéseket hozzon a tagállamok felett – összeegyeztethetetlennek tartotta saját szuverenitás-felfogásával és a Nemzetközösséggel való kapcsolataival. Ez a brit távolmaradás hosszú távon meghatározta a nyugat-európai integráció kontinentális jellegét.
A tárgyalások 1950 júniusában kezdődtek Párizsban. A Benelux-országok – bár katonailag és gazdaságilag kicsik voltak – aktívan részt vettek az intézményi keretek kialakításában. Belgiumot Paul van Zeeland külügyminiszter és Paul-Henri Spaak korábbi miniszterelnök képviselte, Hollandia részéről Dirk Stikker külügyminiszter, Luxemburg részéről pedig Joseph Bech külügyminiszter. Mindhárman az európai integráció elkötelezett hívei voltak, és a Benelux vámunióból szerzett gyakorlati tapasztalataikat is be tudták hozni a tárgyalóasztalhoz. Spaak különösen fontos szerepet játszott abban, hogy a közösségi intézmények ne csupán a nagy államok érdekeit tükrözzék, hanem a kisebb tagállamok számára is biztosítsanak beleszólást.
A tárgyalások során több vitás kérdés merült fel. Az egyik a Főhatóság összetétele és jogköre volt. A francia javaslat szerint a Főhatóságot független szakemberekből kell felállítani, akik nem utasíthatók a tagállamok kormányai által. A Benelux-országok – különösen Hollandia – attól tartottak, hogy egy ilyen testületben a nagy államok ipari érdekei érvényesülnek, ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy a Főhatóság mellett legyen egy kormányközi elem, a Miniszterek Tanácsa (Conseil des ministres), amely jóváhagyja a Főhatóság bizonyos döntéseit, és amelyben a tagállamok kormányai képviseltetik magukat. Ez a kompromisszum lett az európai intézményi rendszer egyik alapköve: a nemzetek feletti Főhatóság és a kormányközi Tanács kettőssége.
A másik vita a német szén- és acélipari kartellek jövőjéről szólt. A háború előtt a német nehézipart nagy, vertikálisan integrált konszernek uralták, amelyek a szénbányászattól az acélgyártásig mindent ellenőriztek. A szövetségesek a háború után elkezdték ezek szétbontását (dekartellizáció), de a tárgyalások idején még nem volt világos, hogy a közös piac hogyan egyeztethető össze a német ipari szerkezet átalakításával. A Benelux-országok a szabad verseny hívei voltak, de aggódtak amiatt, hogy a német ipar gyors liberalizációja versenyhátrányba hozza a kisebb belga, holland és luxemburgi vállalatokat. Ezért támogatták a versenyszabályok beépítését a szerződésbe, valamint átmeneti védelmi mechanizmusokat.
A párizsi szerződés által létrehozott intézményi rendszer négy fő elemből állt. A Főhatóság (Haute Autorité) kilenc tagból állt: nyolcat a tagállamok kormányai közösen választottak, egyet pedig a már megválasztott tagok kooptáltak. A tagok nem képviselhették nemzeti kormányukat, és utasítást sem fogadhattak el tőlük. A Főhatóság jogosult volt a szén- és acélpiac szabályozására: meghatározhatta a termelési kvótákat, az árakat, a beruházási programokat, és versenyfelügyeleti jogkört gyakorolt. Döntései a tagállamokban közvetlenül alkalmazandók voltak, ami akkor radikális újításnak számított a nemzetközi jogban.
A Miniszterek Tanácsa (Conseil des ministres) a tagállamok kormányainak képviselőiből állt, és elsősorban azokban az ügyekben volt döntési jogköre, amelyeket a szerződés kifejezetten hozzá rendelt. A Tanács és a Főhatóság közötti hatáskörmegosztás kompromisszumos volt: a Főhatóság általános szabályozó jogkört kapott, de bizonyos stratégiai döntésekhez – például a szén- és acéltermelés válsághelyzeti korlátozásához – a Tanács egyetértése kellett. A Tanácsban a szavazatok súlyozottak voltak: Franciaország, az NSZK és Olaszország egyenként 10 szavazattal, Belgium és Hollandia 4–4, Luxemburg 1 szavazattal rendelkezett. Ez a súlyozás tükrözte a gazdasági erőviszonyokat, de a kisebb államok számára is biztosított minimális befolyást.
A Közös Gyűlés (Assemblée commune, angolul Common Assembly) 78 tagból állt, akiket a tagállamok parlamentjei delegáltak. A gyűlés eleinte csak tanácsadói jogkörrel rendelkezett, de már az 1950-es években kialakult az a gyakorlat, hogy a Főhatóság éves jelentését megvitatta, és politikai nyilatkozatokat fogadott el. A gyűlés később az Európai Parlament elődje lett, és a közvetlen választás bevezetésével (1979) a demokratikus legitimáció fokozatosan erősödött.
A Bíróság (Cour de justice) hét bíróból állt, és feladata a szerződés értelmezése és a közösségi jog betartatása volt. A Bíróság már az első években olyan ítéleteket hozott, amelyek megerősítették a közösségi jog elsőbbségét a nemzeti joggal szemben, és ezzel lefektették az európai jogrend alapjait. A Benelux-országok számára a Bíróság különösen fontos volt, mert a kis államok jogi eszközökkel is védhették érdekeiket a nagy tagállamokkal szemben.
A szén- és acélpiac liberalizációja a Benelux-országokban eltérő hatásokkal járt. Belgium és Luxemburg nehézipara hagyományosan exportorientált volt, de magas termelési költségekkel dolgozott. A vallon szénbányák már az 1950-es években a kimerülés jeleit mutatták, és a belga acélipar a német versennyel szemben nehezen tudta tartani pozícióit. A közös piac megnyitása ezért egyszerre hozott új értékesítési lehetőségeket és versenykényszert. A belga kormány a szerződés aláírásakor átmeneti védelmi intézkedéseket harcolt ki, amelyek lehetővé tették a fokozatos alkalmazkodást.
Luxemburg helyzete különleges volt. A nagyhercegség acélipara a 20. század eleje óta a legmodernebb technológiával dolgozott, és a ARBED (Aciéries Réunies de Burbach-Eich-Dudelange) konszern a világ egyik vezető acélgyártója volt. Luxemburg számára a közös piac egyértelmű előnyt jelentett, mert termékei szabadon áramolhattak a francia, a német és a belga piacra. Ugyanakkor a luxemburgi kormány ragaszkodott ahhoz, hogy a Főhatóság döntéseiben ne a nagy államok ipari érdekei domináljanak, és ezért támogatta a kisebb államok intézményi védelmét – például a szavazati arányok olyan kialakítását, hogy Luxemburg egyetlen szavazata is számítson.
Hollandia volt a legkevésbé nehézipari jellegű a három közül, de a déli Limburg tartomány szénbányászata jelentős volt, és a holland kikötők – elsősorban Rotterdam – szerepe az acélipari nyersanyagok (például a tengerentúli vasérc) behozatalában gyorsan nőtt. A holland kormány ezért a közös piacot nem csupán a szén és acél, hanem a tágabb gazdasági integráció előszobájának tekintette. A holland diplomácia már a párizsi tárgyalásokon is szorgalmazta, hogy a közösség hatásköre terjedjen ki a mezőgazdaságra és a közlekedésre is – ez az igény később a római szerződések előkészítésében vált meghatározóvá.
A Montánunió első éveiben a szén- és acélpiac liberalizációja valóban megtörtént: a tagállamok közötti vámokat és mennyiségi korlátozásokat eltörölték, a szállítási díjakat egységesítették, és a versenyszabályokat – például a kartelltilalmat – alkalmazni kezdték. Ugyanakkor a gyakorlatban a Főhatóság gyakran ütközött a tagállamok ipari érdekeivel, és a szénipar válsága már az 1950-es évek végén megmutatkozott: a kőolaj és a földgáz térnyerése miatt a szén iránti kereslet csökkent, ami a belga és a holland bányavidékeken súlyos társadalmi feszültségekhez vezetett. A Főhatóság ekkor a termelés racionalizálását szorgalmazta, de a tagállamok – köztük Belgium – ellenálltak a bányabezárásoknak, mert azok munkahelyek tízezreit veszélyeztették volna.
A párizsi szerződés történelmi jelentősége nem csupán gazdasági, hanem politikai és biztonsági is volt. A francia–német megbékélés intézményesítése azt jelentette, hogy a két korábbi ellenség közös intézményekben, közös döntésekkel irányítja a nehézipart, és ezáltal a háborús konfliktus anyagi alapját felszámolja. A Benelux-országok számára ez a folyamat különösen fontos volt, mert a két világháborúban éppen ők voltak a német–francia konfliktus legfőbb katonai áldozatai: Belgiumot 1914-ben és 1940-ben is megszállták, Hollandia 1940-ben esett el, Luxemburg pedig mindkétszer néhány nap alatt került megszállás alá.
A Schuman-terv és a párizsi szerződés tehát a Benelux-országok számára nem csupán gazdasági integrációt, hanem egy új biztonsági architektúra ígéretét is jelentette. A nyugat-európai integráció fokozatosan átvette a hagyományos katonai szövetségek szerepét abban az értelemben, hogy a gazdasági összefonódás csökkentette a háború valószínűségét. Ezt a felfogást a Benelux politikusok – különösen Paul-Henri Spaak és Joseph Bech – nyíltan képviselték, és a későbbi római szerződések tárgyalásakor is ezt az érvet használták.
A Benelux-országok biztonságpolitikai helyzete ugyanakkor nem oldódott meg teljesen a Montánunióval. A hidegháború kezdetén a Szovjetunió fenyegetése miatt a nyugat-európai államok katonai szövetséget is kötöttek: 1949-ben létrejött a NATO (Észak-atlanti Szerződés Szervezete), amelyhez Belgium, Hollandia és Luxemburg is csatlakozott. A gazdasági integráció és a katonai szövetség párhuzamosan fejlődött, és a Benelux-országok a kettő közötti összhangot természetesnek tekintették. A francia–német megbékélés gazdasági intézményesítése így kiegészítette a NATO kollektív védelmi rendszerét, de nem helyettesítette azt.
A párizsi szerződés tárgyalásain a Benelux-országok nem csupán passzív résztvevők voltak, hanem tudatosan törekedtek arra, hogy a közösségi intézmények ne váljanak a nagy államok egyszerű eszközeivé. Ez a törekvés több konkrét intézményi megoldásban is tetten érhető. Az első a Miniszterek Tanácsa létrehozása volt, amelyről fentebb már szó esett: a Tanács kormányközi ellensúlyt képezett a Főhatóság nemzetek feletti jogköreivel szemben. A második a Bíróság viszonylag erős szerepe volt: a Benelux-jogászok – köztük a luxemburgi Pierre Pescatore – már az 1950-es években is hangsúlyozták, hogy a közösségi jognak a nemzeti jog felett kell állnia, mert különben a nagy államok a saját jogrendjükkel felülírhatják a közös döntéseket.
A harmadik intézményi elem a Közös Gyűlés létrehozása volt. Bár a gyűlés kezdetben gyenge volt, a Benelux-országok – különösen Belgium – ragaszkodtak ahhoz, hogy létezzen egy parlamentáris dimenzió, amelyben a nemzeti parlamentek képviselői is ellenőrizhetik a Főhatóságot. Ez a demokratikus legitimáció iránti igény később az Európai Parlament megerősítésének egyik érvévé vált. A negyedik elem a szavazati súlyok rendszere volt: bár a nagy államok több szavazattal rendelkeztek, a kisebbek együttesen blokkolhatták a számukra hátrányos döntéseket, és a Tanácsban bizonyos kérdésekben minősített többség helyett egyhangúságot írtak elő.
A Benelux-országok intézményi befolyása azonban nem volt korlátlan. A francia–német tengely – amelyet Monnet és Adenauer szoros kapcsolata is erősített – gyakran előre eldöntötte a fő irányokat, és a kisebb államok csak korlátozottan tudták módosítani azokat. Ráadásul a Benelux-országok gazdasági súlya együttesen is messze elmaradt Franciaországétól vagy a Német Szövetségi Köztársaságétól. Az 1950-es évek elején a hat alapító közül a Benelux-országok együttes bruttó hazai terméke (GDP) csak töredéke volt a francia vagy a német GDP-nek – bár a pontos arányokhoz korabeli statisztikai becslések állnak rendelkezésre, amelyek módszertani okokból bizonytalanok. A Benelux-országok ezért elsősorban nem gazdasági erejükkel, hanem diplomáciai aktivitásukkal és intézményi javaslataikkal tudták befolyásolni az integrációt.
Az 1950-es évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a szén- és acélközösség önmagában nem elegendő a nyugat-európai gazdasági integráció elmélyítéséhez. A szén iránti kereslet csökkenése, a nukleáris energia megjelenése és a közös mezőgazdasági politika hiánya mind azt mutatták, hogy a Montánunió túl szűk keret. A Benelux-országok – különösen Hollandia – ezt már korán felismerték, és a római szerződések előkészítése során aktívan szorgalmazták a közös piac kiterjesztését a mezőgazdaságra, a szolgáltatásokra és a tőkemozgásokra is. A holland Beyen-terv – amelyet Johan Willem Beyen külügyminiszter dolgozott ki – éppen azt javasolta, hogy a szektorális integráció helyett általános közös piacot hozzanak létre, mert a szektorális megközelítés túl lassú és túl szűk.
A Benelux-országok számára a Montánunió legfontosabb tanulsága az volt, hogy a regionális vámunió és a szektorális közösség nem helyettesíthetik egymást, hanem kiegészítik egymást. A Benelux vámunió továbbra is fennmaradt, sőt 1958-ban aláírták a Benelux Gazdasági Unió szerződését, amely a vámuniónál szélesebb körű gazdasági együttműködést irányzott elő. Ugyanakkor a Benelux-országok világosan látták, hogy a nagy európai piac nélkül a saját vámuniójuk nem tud elég növekedést generálni. Ez a felismerés vezetett ahhoz, hogy a Benelux-országok az 1955-ös messinai konferencián – amelyet éppen a Benelux-országok és Olaszország kezdeményezett – ismét az európai integráció elmélyítése mellett érveltek.
A Montánunió intézményi öröksége a Benelux-országok szempontjából több síkon is megmutatkozik. Először is, a nemzetek felettiség elvének elfogadása azt jelentette, hogy a Benelux-országok lemondtak a szén- és acélipari szuverenitásuk egy részéről egy közös intézmény javára. Ez a lépés akkoriban radikális volt, mert a hagyományos nemzetközi jog szerint a szuverenitás oszthatatlan. A Benelux-országok – különösen Luxemburg, amely a Főhatóság székhelyét adta – ezzel a döntéssel kifejezték elkötelezettségüket egy olyan Európa mellett, amelyben a kisebb államok is elfogadják a közös szabályokat.
Másodszor, a Montánunió intézményi kerete – a Főhatóság, a Tanács, a Gyűlés és a Bíróság – lett a későbbi Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Unió intézményi modellje. A Benelux-országok ezt a modellt nemcsak elfogadták, hanem aktívan alakították is: a Bíróság joggyakorlatában a Benelux-jogászok szerepe meghatározó volt, a Tanácsban pedig a kisebb államok szavazati súlyának védelme a későbbi intézményi vitákban is visszatérő témává vált.
Harmadszor, a Montánunió gazdasági hatása a Benelux-országokra vegyes volt. A belga és a luxemburgi acélipar rövid távon profitált a közös piacból, de az 1970-es évektől kezdődően a világpiaci acélválság súlyosan érintette mindkét országot. A vallon szénbányák bezárása hosszú távú regionális válságot okozott Belgiumban, amelynek társadalmi és politikai következményei a mai napig érezhetők. A holland gazdaság viszont kevésbé volt kitett a nehézipari ingadozásoknak, és a Montánunió inkább a tágabb európai integráció felé nyitotta meg az utat, amelyből Hollandia a kereskedelmi és logisztikai szerepének köszönhetően sokat profitált.
A párizsi szerződés és az Európai Szén- és Acélközösség történetére vonatkozó elsődleges források jól hozzáférhetők: a Schuman-nyilatkozat (1950. május 9.) teljes szövege, a párizsi szerződés (1951. április 18.) hiteles francia, német, olasz és holland nyelvű változatai, valamint a tagállami ratifikációs jegyzőkönyvek. A tárgyalások belső dokumentumai – köztük a francia külügyminisztérium és a Benelux-kormányok iratai – részben publikáltak, részben levéltárakban kutathatók. A másodlagos irodalomban a legfontosabb munkák közé tartoznak Alan S. Milward és Frances M. B. Lynch gazdaságtörténeti elemzései, amelyek a Montánuniót a háború utáni európai újjáépítés tágabb összefüggésében tárgyalják. A Benelux-szempontú feldolgozások közül kiemelkedik Jan van der Harst és M. J. L. van Ypersele de Strihou munkássága.
A történeti értelmezésben több vitatott pont van. Az egyik a francia–német tengely és a kisebb államok viszonya: egyes történészek szerint a Schuman-terv alapvetően francia–német projekt volt, és a Benelux-országok csak a kimaradástól való félelem miatt csatlakoztak; mások – különösen a Benelux-történetírás – azt hangsúlyozzák, hogy a Benelux-országok aktívan alakították az intézményi kereteket, és a Miniszterek Tanácsa, valamint a Bíróság létrehozása éppen az ő nyomásukra történt. A két értelmezés nem zárja ki egymást, de a hangsúlyok eltérnek.
Ugyancsak vitatott a Főhatóság tényleges hatalma: a szerződés szövege széles jogköröket adott a Főhatóságnak, de a gyakorlatban a tagállamok – különösen Franciaország és az NSZK – gyakran informális csatornákon érvényesítették akaratukat. A Főhatóság első éveiben a szénpiaci válság miatt több konfliktus is kialakult, és a testület nem mindig tudta érvényesíteni a szerződés betűjét. A gazdasági adatok – például a szén- és acéltermelés alakulása – az 1950-es években statisztikai becslések, amelyek országonként eltérő módszertannal készültek, ezért a pontos összehasonlítás bizonytalan.
Végül emlékezetpolitikai szempontból a Montánuniót gyakran az európai integráció „születési pillanataként” ünneplik, ami részben igaz, de leegyszerűsítő: a párizsi szerződés nem volt előzmények nélküli, és a Benelux vámunió már korábban is létezett. A „béke projekt” narratíva is kritikusan kezelendő, mert a hidegháború katonai szembenállása és a NATO szerepe legalább annyira fontos volt a nyugat-európai stabilitásban, mint a gazdasági integráció.