Az 1951-es Párizsi Szerződéssel létrehozott Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) működőképesnek bizonyult, de a Benelux államok – Belgium, Hollandia és Luxemburg – vezetői már a kezdetektől fogva szűknek találták a szén- és acélágazatra korlátozott integrációt. Az ESZAK létrehozásáról szóló tárgyalásokkal párhuzamosan, 1953-ban és 1954-ben is felmerült egy Európai Védelmi Közösség és egy Európai Politikai Közösség terve, amelyek azonban a francia Nemzetgyűlés 1954. augusztusi elutasítása nyomán összeomlottak. Ez a kudarc átmenetileg megtorpantotta a mélyebb politikai integrációt, de a Benelux országok – élükön a holland Johann Willem Beyennel és a belga Paul-Henri Spaakkal – nem adták fel a gazdasági integráció bővítésének gondolatát. Az 1955. júniusi Messinai Konferencia (olaszul: Conferenza di Messina) fordulópontot jelentett: itt a hat ESZAK-tagállam külügyminiszterei – Dánia nem volt tag, a hat alapító Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország és a három Benelux állam – elhatározták, hogy tárgyalásokat kezdenek egy közös piac és egy atomenergia-közösség létrehozásáról. Ez az alfejezet azt mutatja be, hogyan vezettek ezek a tárgyalások az 1957-es Római Szerződések (franciául: traités de Rome) aláírásához, milyen intézményi struktúrát hoztak létre, és milyen szerepet játszottak a Benelux államok az európai integráció e meghatározó lépésében.
A messinai konferencia közvetlen előzménye a Benelux országok közös memoranduma volt, amelyet 1955. május 20-án terjesztettek elő. A Benelux Memorandum (franciául: Mémorandum du Benelux) a három állam külügyminisztereinek – Beyen, Spaak és a luxemburgi Joseph Bech – közös munkája volt. A dokumentum két fő irányt vázolt fel: egyrészt egy általános közös piac fokozatos létrehozását, másrészt az atomenergia békés célú fejlesztésének közös megszervezését. A memorandum hangsúlyozta, hogy a részleges ágazati integráció – mint az ESZAK – nem elegendő, mert a vámok és mennyiségi korlátozások továbbra is széttagolják a nyugat-európai piacot. A Benelux országok különösen érdekeltek voltak a közös piac megteremtésében, mivel nyitott, exportorientált gazdaságaik számára a szomszédos nagy államok – elsősorban Franciaország és Nyugat-Németország – protekcionista intézkedései komoly akadályt jelentettek.
A messinai konferencián a hat állam külügyminiszterei elfogadták a Benelux Memorandum alapelveit, és egy kormányközi bizottságot hoztak létre a konkrét tervek kidolgozására. A bizottság elnökéül Paul-Henri Spaak belga külügyminisztert választották, ezért a testület Spaak-bizottság (franciául: Comité Spaak) néven vált ismertté. A bizottság 1955 júliusa és 1956 áprilisa között dolgozott, és munkájának eredménye az úgynevezett Spaak-jelentés (franciául: Rapport Spaak) lett, amelyet 1956. május 29-én fogadtak el a velencei külügyminiszteri találkozón. A jelentés két szerződés tervezetét vázolta fel: az egyik a közös piac és az Európai Gazdasági Közösség (EGK) (franciául: Communauté économique européenne, CEE) létrehozására, a másik az Európai Atomenergia-közösség (Euratom) (franciául: Communauté européenne de l’énergie atomique, CEEA) megalapítására irányult.
A Spaak-jelentés részletesen kidolgozta a közös piac intézményi és gazdasági kereteit. Javasolta a belső vámok fokozatos eltörlését, a közös külső vámtarifa kialakítását, a négy szabadság – az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása – fokozatos megvalósítását, valamint közös verseny- és agrárpolitikai szabályok bevezetését. Az intézmények tekintetében a jelentés négy fő szervet irányzott elő: egy Bizottságot (a végrehajtó testületet), egy Miniszterek Tanácsát (a döntéshozó kormányközi szervet), egy Közgyűlést (parlamenti jellegű konzultatív testületet) és egy Bíróságot (a jogviták eldöntésére). A Bizottság szupranacionális jellegű lett volna, azaz tagjai nem kormányutasításra, hanem a közösség érdekében jártak volna el, míg a Tanács a tagállamok képviselőiből állt, és a legfontosabb döntéseket kellett meghoznia. Ez a kettős szerkezet a francia kormány igényeit tükrözte, amely féltette a nemzeti szuverenitást, miközben a Benelux országok és az NSZK inkább erősebb szupranacionális elemeket szorgalmaztak volna.
A Spaak-jelentés alapján 1956 júniusában megkezdődtek a hivatalos kormányközi tárgyalások, amelyeket a luxemburgi Joseph Bech vezetett. A tárgyalások mintegy kilenc hónapig tartottak, és számos vitás kérdést kellett rendezni – különösen Franciaország követelését a közös agrárpolitika és a tengerentúli területek társításának beépítésére. Végül 1957. március 25-én Rómában, a Capitoliumon ünnepélyes keretek között aláírták a két szerződést: az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról szóló szerződést és az Európai Atomenergia-közösség létrehozásáról szóló szerződést. Az aláírók között ott volt a három Benelux állam képviselője is: Belgium részéről Paul-Henri Spaak és Jean-Charles Snoy et d’Oppuers, Hollandia részéről Joseph Luns és Johannes Linthorst Homan, Luxemburg részéről Joseph Bech és Lambert Schaus.
A két szerződés közül az EGK-szerződés volt a jelentősebb. Célja a 2. cikkely szerint „a tagállamok gazdasági tevékenységének harmonikus fejlesztése, folyamatos és kiegyensúlyozott növekedés elősegítése, a stabilitás növelése, az életszínvonal gyorsabb emelése és a tagállamok közötti szorosabb kapcsolatok előmozdítása” volt – ez a megfogalmazás azonban utólagos idézés, ezért a pontos szöveget ellenőrizni kell. A szerződés középpontjában a közös piac (franciául: marché commun, angolul: common market) fokozatos létrehozása állt. Ennek fő elemei a következők voltak:
Az Euratom-szerződés célja az atomenergia békés felhasználásának közös fejlesztése volt, beleértve a kutatási együttműködést, a nukleáris anyagok közös piacának létrehozását és a biztonsági előírások harmonizálását. Bár az Euratom kezdetben nagy reményeket keltett, a hatvanas évektől jelentősége fokozatosan csökkent, részben azért, mert az atomenergia költségei és kockázatai miatt a tagállamok inkább nemzeti keretekben fejlesztettek. A Benelux országok – különösen Belgium, amely az 1950-es években már rendelkezett nukleáris kutatási programmal – támogatták az Euratomot, de gazdasági súlyuk az EGK-hoz képest csekély maradt.
A Római Szerződések által létrehozott intézményi keret a későbbi európai integráció alapjává vált, és már 1958-ban négy fő szervből állt. Ezek közül kettő – a Közgyűlés (franciául: Assemblée, később Európai Parlament) és a Bíróság (franciául: Cour de justice) – közös volt az ESZAK-kal, míg a Bizottság (franciául: Commission) és a Miniszterek Tanácsa (franciául: Conseil des ministres) az EGK és az Euratom számára külön-külön működött. Ezt a párhuzamos szerkezetet csak az 1965-ös Egyesítő Szerződés (angolul: Merger Treaty) szüntette meg 1967-ben, amely a három közösség – ESZAK, EGK, Euratom – végrehajtó szerveit egyetlen Bizottságba és egyetlen Tanácsba olvasztotta össze.
Az Európai Bizottság (korabeli nevén az EGK Bizottság) a közösségi érdek képviselője volt. Tagjait a tagállamok kormányai közös megegyezéssel nevezték ki, de a szerződés értelmében a biztosoknak függetlenül, nemzeti kormányuk utasításaitól mentesen kellett eljárniuk. A Bizottság kizárólagos joggal rendelkezett a jogszabályjavaslatok előterjesztésére – ez az úgynevezett javaslattételi monopólium –, emellett felügyelte a szerződések végrehajtását, és bizonyos területeken versenyjogi döntéseket hozhatott. Az első Bizottság elnöke a nyugatnémet Walter Hallstein volt, aki erős szupranacionális irányvonalat képviselt. A Bizottság kilenc tagból állt: a nagy államok (Franciaország, NSZK, Olaszország) kettő-kettő, a Benelux államok egy-egy biztost delegáltak. Ez a felépítés tükrözte a kisebb államok arányos képviseletét, bár a szavazati jogok a Tanácsban ettől némileg eltérően alakultak.
A Miniszterek Tanácsa volt a fő döntéshozó szerv, amely a tagállamok kormányainak képviselőiből állt – általában a szakterület szerinti miniszterekből. A Tanács hozta meg a legfontosabb jogszabályokat, rendeleteket és irányelveket, és bizonyos esetekben minősített többségi szavazással (franciául: vote à la majorité qualifiée) is dönthetett, bár a kezdeti időszakban a legtöbb döntés egyhangúságot igényelt. A szavazati súlyok a tagállamok gazdasági és demográfiai erejét tükrözték: Franciaország, az NSZK és Olaszország négy-négy, Belgium és Hollandia két-két, Luxemburg egy szavazattal rendelkezett. A minősített többségi döntéseknél a súlyozott szavazatok kétharmadát kellett elérni, ami a kisebb államoknak – így a Benelux országoknak – viszonylag kedvező pozíciót biztosított, mert a nagy államok nem tudták őket teljesen felülírni.
A Közgyűlés (ma Európai Parlament) eredetileg tisztán konzultatív testület volt, amelynek tagjait a nemzeti parlamentek delegálták – közvetlen választására csak 1979-ben került sor. A Közgyűlés véleményezhette a jogszabályjavaslatokat, és ellenőrizhette a Bizottság tevékenységét, de jogalkotási hatásköre minimális volt. Ez a konstrukció már az 1950-es években felvetette a demokratikus deficit (franciául: déficit démocratique) problémáját, amely azóta is visszatérő vitatéma az európai integrációban. A Benelux országok – különösen Hollandia – kezdettől fogva szorgalmazták a Közgyűlés hatáskörének bővítését, de a nagyobb tagállamok ellenálltak.
Az Európai Bíróság (franciául: Cour de justice des Communautés européennes) a közösségi jog értelmezésének és érvényesítésének letéteményese volt. A Bíróság ítélkezési gyakorlata már az 1960-as években megerősítette a közösségi jog elsőbbségét a nemzeti joggal szemben – ezt a híres Van Gend en Loos (1963) és Costa kontra ENEL (1964) ügyekben hozott ítéletek alapozták meg. Ez a jogfejlődés a Benelux országok számára is kedvező volt, mert a kis államok éppen a jog uralmának erősítésében láthatták érdekeik védelmét a nagyobb tagállamokkal szemben.
A Benelux államok nem csupán kezdeményezték a Római Szerződésekhez vezető folyamatot, hanem a tárgyalások során is aktívan alakították a végső kompromisszumot. Paul-Henri Spaak – aki 1957-ben a NATO főtitkári posztjáról tért vissza a belga külügyminiszterségbe – a Spaak-bizottság elnökeként kulcsszerepet játszott a közös piac intézményi kereteinek kidolgozásában. A holland Beyen pedig az általános közös piac koncepciójának egyik legkövetkezetesebb szószólója volt. A két állam között ugyanakkor feszültség is volt: Beyen és a holland kormány a szupranacionális intézmények erősítését, míg Spaak – a belga érdekeket is szem előtt tartva – hajlandó volt rugalmasabb, kormányközibb megoldásokat elfogadni a francia ellenállás miatt. Luxemburg, a legkisebb alapító állam, a tárgyalások házigazdájaként és a kompromisszumok előmozdítójaként vett részt; Joseph Bech külügyminiszter a messinai folyamat egyik legbefolyásosabb diplomatájának számított.
A Benelux országok különösen ragaszkodtak ahhoz, hogy a közös piac ne korlátozódjon a szén- és acélágazatra, hanem valamennyi gazdasági szektorra kiterjedjen. Ez a holland kormány „funkcionalista” felfogását tükrözte, amely szerint a részleges integrációk nem képesek felszámolni a piac széttagoltságát. Emellett a Benelux államok támogatták a minősített többségi döntéshozatal bevezetését a Tanácsban, mert így elkerülhették volna, hogy egyetlen nagy állam vétója megbénítsa a közösséget. A francia küldöttség azonban – különösen az 1958-as alkotmányos válság és Charles de Gaulle hatalomra kerülése után – egyre inkább az egyhangúság és a kormányközi együttműködés híve lett, ami a hatvanas években a luxemburgi kompromisszumhoz (1966) vezetett: ez a gyakorlatban lehetővé tette, hogy bármely tagállam létfontosságú nemzeti érdekre hivatkozva vétót emeljen. Ez a fejlemény csalódást keltett a Benelux országokban, de az integráció alapjait nem rengette meg.
A Római Szerződéseket a hat tagállam parlamentje viszonylag gyorsan ratifikálta. Franciaországban az 1957. júliusi ratifikációs vita során a kommunisták és egyes gaullisták ellenezték, de a Nemzetgyűlés augusztusban nagy többséggel elfogadta a szerződést. A Benelux országokban a ratifikáció komolyabb akadály nélkül zajlott: a holland parlament 1957 októberében, a belga 1957 novemberében, a luxemburgi 1957 novemberében hagyta jóvá a szerződéseket. Az okmányok letétbe helyezését követően a Római Szerződések 1958. január 1-jén léptek hatályba. Ugyanezen a napon kezdte meg működését az EGK Bizottsága Brüsszelben, az Euratom Bizottsága pedig kezdetben Brüsszelben, majd később részben Ispra-ban (Olaszország) és Karlsruhéban (NSZK) működött. A Közgyűlés és a Bíróság közös intézményként továbbra is Luxemburgban és Strasbourgban ülésezett – ez a több székhelyű működés a mai napig jellemzi az Európai Uniót.
A Római Szerződések a Benelux országok számára gyors gazdasági előnyökkel jártak. A vámunió fokozatos kiépítése és a közös külső vámtarifa 1968-as bevezetése jelentősen bővítette a holland, belga és luxemburgi exportlehetőségeket a hatok piacán. A holland gazdaság – amely a Rajna torkolatvidékén, az NSZK és Franciaország közötti tranzitútvonalon feküdt – különösen profitált a belső határok lebontásából. Belgium nehézipara és Luxemburg acélipara szintén élvezte a nagyobb piac előnyeit, bár a hatvanas évek végén a szénbányászat válsága már más kihívásokat hozott.
Hosszú távon a Római Szerződések intézményi öröksége meghatározónak bizonyult. A Bizottság, a Tanács, a Parlament és a Bíróság négyes szerkezete – kisebb-nagyobb módosításokkal – ma is az Európai Unió alapját képezi, még ha a hatáskörök és a döntéshozatali eljárások jelentősen át is alakultak. A szerződések által létrehozott közös piac az 1980-as években az egységes belső piac (angolul: single market) programjává bővült, majd az 1992-es maastrichti szerződés az Európai Uniót (EU) hozta létre. A Benelux országok e folyamat során mindvégig az integráció elmélyítésének hívei maradtak, és a római szerződések által kijelölt úton haladva váltak az EU egyik legintegráltabb magjává.
A Római Szerződések létrejöttének tényei jól dokumentáltak: maguk a szerződések szövegei elsődleges forrásként hozzáférhetők, a messinai konferencia és a Spaak-bizottság jegyzőkönyvei részben publikáltak, a részt vevő politikusok – elsősorban Paul-Henri Spaak – visszaemlékezései pedig további, bár szubjektív forrásokat jelentenek. A történészi vita elsősorban az értelmezésen folyik. Egyes kutatók a Benelux kezdeményezést tartják a római szerződések fő mozgatórugójának, mások inkább a francia–nyugatnémet közeledést és a hidegháborús kényszereket – különösen az 1956-os magyar forradalom és a szuezi válság hatását – emelik ki. Az is vitatott, hogy a szupranacionális és kormányközi elemek közötti egyensúly a Római Szerződésekben mennyire volt tudatos kompromisszum, és mennyire kényszerű engedmény a francia kormány szuverenitásféltése miatt. A gazdasági hatásokra vonatkozó adatok statisztikai becsléseken alapulnak, és a Benelux országokra gyakorolt pontos nyereség számszerűsítése módszertani nehézségekbe ütközik.