A Benelux-országok – Hollandia, Belgium és Luxemburg – az európai integrációban nem csupán alapító tagok. Az uniós döntéshozatal térbeli és intézményi szerkezetét is jelentős részben ők alakítják, miközben az integráció mindennapi működése szempontjából meghatározó városok – Brüsszel, Luxembourg és Hága – a három ország területén találhatók. A kérdés az, hogy ez a székhely- és szimbólumtőke milyen tényleges politikai befolyással jár együtt, és milyen szakpolitikai mintákat követ a három állam az Európai Unióban. Az alfejezet a A római szerződések és az intézmények részben bemutatott alapintézményekre épít, de itt a hangsúly a Benelux-országok EU-n belüli szerepére, érdekérvényesítésére és jelenkori vitáira kerül.
A három Benelux-ország uniós jelenlétének legszembetűnőbb eleme az intézmények földrajzi koncentrációja. Bár az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) nem jelöl ki hivatalos „fővárost”, Brüsszel az Európai Tanács, az Európai Unió Tanácsának, az Európai Bizottságnak és az Európai Parlament egyes üléseinek a székhelye. Ez a helyzet nem egyetlen döntésből, hanem az 1950-es és 1960-as évek kompromisszumaiból alakult ki, amikor a tagállamok ideiglenes megoldásként osztották el az intézményeket. A szerződésekhez csatolt jegyzőkönyvek ma már rögzítik a székhelyeket, de a brüsszeli túlsúly kialakulásában az 1965-ös intézményegyesítő szerződés és a Tanács 1960-as évekbeli ülésezései játszottak szerepet. Ezt a folyamatot a szakirodalom részben informális alkuként, részben tudatos decentralizációs kompromisszumként értelmezi.
Luxembourgban található az Európai Unió Bírósága (Court of Justice of the European Union), az Európai Számvevőszék (European Court of Auditors), valamint az Európai Beruházási Bank (European Investment Bank) egy része. A luxemburgi székhely az 1952-es Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) idejére nyúlik vissza, amikor a Montánunió szervei ideiglenesen Luxembourgban kaptak helyet. A későbbi integráció során a tagállamok ezt a hagyományt erősítették meg, így Luxembourg a jogi és pénzügyi intézmények egyik központjává vált. Hága pedig az uniós bűnügyi együttműködés két fontos szervének, az Europolnak (1998-tól működő rendőrségi együttműködési ügynökség) és az Eurojustnak (2002-től működő igazságügyi együttműködési szerv) ad otthont. Emellett a városban található a Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Büntetőbíróság, amelyek nem uniós intézmények, de erősítik Hága nemzetközi jogi központ jellegét.
Az intézményi jelenlét nem azonos a szavazati súllyal. A minősített többségi szavazásban a Benelux-országok együttesen is kis kisebbséget alkotnak a nagy tagállamokkal szemben. Politikai befolyásuk inkább abból fakad, hogy az uniós döntéshozatal színhelyeinek biztosításával naponta részt vesznek az informális tárgyalások, a diplomáciai hálózatok és a szakértői egyeztetések működtetésében. Ez azonban nem automatikus előny; a brüsszeli intézmények jelenléte például Belgium számára előnyökkel jár a foglalkoztatásban és a szolgáltatásokban, de egyúttal a belga főváros ingatlan- és közlekedési terhelését is növeli.
A három ország közös kiindulópontja, hogy mindannyian nyitott, exportorientált gazdaságok, amelyek számára a belső piac és a szabad kereskedelem létfontosságú. Ebből következően az EU-ban rendszerint a piaci integráció elmélyítését, a versenyjogi szabályok következetes alkalmazását és a külső kereskedelmi megállapodások megkötését támogatják. Ugyanakkor a három állam belső berendezkedése és érdekszerkezete eltérő hangsúlyokat eredményez.
Hollandia a 20. század második felétől a piaci liberalizmus egyik legkövetkezetesebb uniós képviselője. A holland gazdaság számára a rotterdami kikötő, a mezőgazdasági export és a pénzügyi szolgáltatások kiemelkedő jelentőségűek, ezért a holland kormányok általában az agrárpolitika piacorientált reformját, a szolgáltatások liberalizálását és a költségvetési fegyelmet szorgalmazzák. A nettó befizetői pozícióból adódóan Hollandia a 2010-es évek végétől az úgynevezett takarékos négyek (Frugal Four) csoportjában – Ausztriával, Dániával és Svédországgal együtt – lépett fel a többéves pénzügyi keret tárgyalásain. Ez a csoport nem hivatalos intézmény, hanem a költségvetési viták során kialakult alkalmi koalíció. A holland álláspont lényege: a közös költségvetés növekedését mérsékelni kell, és a kifizetéseket szigorú feltételekhez kell kötni.
Belgium esetében a föderális államszerkezet és a nyelvi-közösségi megosztottság ismerős tapasztalatot jelent az EU többszintű kormányzásában. Belgium 1993-as alkotmánymódosítása óta hivatalosan föderális állam, amelyben a flamand, a vallon és a brüsszeli entitások saját hatáskörökkel rendelkeznek. Ez a belső berendezkedés a belga EU-politikát is meghatározza: a szövetségi kormány és a közösségi/regionális kormányok közötti koordináció lassúbb, de a belga tárgyalási stílus hagyományosan a csomagmegállapodásokra és a kompromisszumos megoldásokra épül. Az uniós ügyekben Belgium gyakran a konszenzusos, tagállami szuverenitást óvatosan terelő megközelítést képviseli, ami a belga belpolitikai kompromisszumkultúra tükörképe.
Luxemburg a legkisebb tagállamok egyike, de egy főre jutó GDP-je az EU-ban a legmagasabbak közé tartozik, amit a határon átnyúló ingázók és a pénzügyi szolgáltatások részben torzítanak. A luxemburgi diplomácia hagyományosan az európai integráció elmélyítésének támogatója, és a luxemburgi politikusok több alkalommal töltöttek be magas uniós tisztségeket: például Jacques Santer 1995 és 1999 között, Jean-Claude Juncker 2014 és 2019 között volt az Európai Bizottság elnöke. Luxembourg ugyanakkor a pénzügyi szektor védelmében időnként konfliktusba kerül a többi tagállammal, különösen az adópolitikai harmonizáció és a bankszabályozás kérdéseiben. A luxemburgi álláspont szerint a pénzügyi központ nem csupán nemzeti érdek, hanem az uniós tőkepiac egyik működési eleme is.
A három ország közötti különbségek ellenére a Benelux-együttműködés keretében rendszeresen egyeztetik álláspontjaikat. A A Benelux vámunió alfejezetben tárgyalt szervezet ma Benelux Unió (Benelux Unie / Union Benelux) néven működik, és célja a belső piaci együttműködés, a határon átnyúló régiók támogatása, valamint az igazságügyi és belügyi egyeztetés. A Benelux Unió azonban nem vált az EU-val párhuzamos hatalmi központtá; szerepe inkább az, hogy kísérleti műhelyként előre teszteljen olyan megoldásokat, amelyek később uniós szinten is megjelenhetnek.
A Benelux-országok az uniós szerződések tárgyalásain is rendre aktív szerepet játszottak. A Maastrichti Szerződés (1992) – amely létrehozta az Európai Uniót és az euró bevezetéséhez vezető gazdasági kritériumokat – a holland elnökség alatt készült el, és a szerződés aláírásának helyszíne a holland Maastricht volt. Belgium, Hollandia és Luxemburg az euróövezet első tagjai közé tartoztak 1999-ben, amikor a közös valuta számlapénzként megjelent. Az Amszterdami Szerződés (1997) szintén holland elnökség alatt született, és a holland fővárosról kapta a nevét. Ez a szerződés bővítette a bel- és igazságügyi együttműködést, és megerősítette az Európai Parlament szerepét.
A 2000-es évek elején a Benelux-országok eltérő mértékben, de egyaránt támogatták a bővítést. Hollandia és Belgium a keleti bővítés elkötelezett hívei voltak, mivel a piacnyitásban és a kereskedelmi lehetőségekben láttak előnyt. Luxembourg a kis államok hagyományos uniós integrációs optimizmusát képviselte. Ugyanakkor a 2004-es bővítés után a holland társadalomban megerősödött a bevándorlási és szociális aggodalom, ami hozzájárult a 2005-ös holland népszavazáshoz.
A 2005. június 1-jén tartott holland konzultatív népszavazáson a választók többsége elutasította az Európai Alkotmányt létrehozó szerződést. A holland népszavazás eredménye – a francia elutasítással együtt – megakasztotta az alkotmányos szerződés ratifikációját, és hozzájárult ahhoz, hogy az intézményi reformokat végül a Lisszaboni Szerződés (2007, hatályba lépett 2009-ben) valósítsa meg. A holland elutasítás értelmezése a szakirodalomban vitatott: egyes elemzések szerint az EU-szkepticizmus és a demokratikus deficit kritikája állt a háttérben, mások szerint a szavazók egy része belpolitikai tiltakozásként, a bevándorlás vagy a szociális modell féltése miatt voksolt nemmel. Belgium és Luxemburg ezzel szemben ratifikálta az alkotmányos szerződést, de a folyamat így is leállt.
A Lisszaboni Szerződés után a Benelux-országok az uniós intézményi vitákban általában a parlamenti szerep megerősítését és a jogállamisági mechanizmusok szigorítását támogatták. Hollandia a 2016-os EU-elnökség idején a menekültválság és a brexit előtti bizonytalanság közepette a gyakorlati válságkezelésre helyezte a hangsúlyt, de az elnökség konkrét eredményei a tagállami megosztottság miatt korlátozottak maradtak. Belgium a 2010-es években a föderális belső koordináció nehézségei miatt időnként lassabban alakította ki uniós álláspontját, de a jogállamisági kérdésekben általában a feltételességi rendelet támogatói közé tartozott.
A 2020-as évekre a Benelux-országok az EU-ban több kérdésben eltérő hangsúlyokkal, de összességében hasonló irányban foglalnak állást. A költségvetési politikában Hollandia a takarékos négyek egyik meghatározó tagja, míg Belgium és Luxemburg a kompromisszumosabb, a kohéziós érdekeket is figyelembe vevő álláspont felé hajlik. Ez a belső feszültség a Benelux-együttműködést is befolyásolja, de a három ország hivatalosan továbbra is a közös piaci érdekek védelmét hangsúlyozza.
A jogállamisági vitákban Hollandia és Belgium általában a feltételességi mechanizmus következetes alkalmazását szorgalmazza, vagyis azt, hogy az uniós források kifizetését a jogállamisági elvek tiszteletben tartásához kössék. Luxemburg óvatosabb, mert a pénzügyi szektor szabályozásával kapcsolatos konfliktusokban nem kíván további feszültségeket szítani. A migrációs és menekültügyi vitákban a Benelux-országok nem alkotnak egységes blokkot: Hollandia a külső határok hatékonyabb védelmét és a szolidaritás feltételekhez kötött formáját hangsúlyozza, Belgium a szövetségi struktúrából adódóan a régiók közötti hatásköri egyeztetést helyezi előtérbe, Luxemburg pedig a kis államok arányos teherviselését emeli ki.
A klímapolitikában mindhárom ország az EU ambiciózus kibocsátáscsökkentési céljait támogatja, de a megvalósítás belső vitákat okoz. Hollandiában a nitrogénkibocsátási válság és a mezőgazdasági érdekek ütköznek, Belgiumban a nukleáris energia kivezetésének tervei és a regionális energiamix eltérései, Luxemburgban pedig a közlekedési és logisztikai központ karbonsemlegessé tétele jelentenek kihívást. Ezek a belső feszültségek rávilágítanak arra, hogy a Benelux-országok EU-politikája nem írható le egységes nemzeti érdekként, hanem gazdasági ágazatok, regionális entitások és társadalmi mozgalmak együttes erőterében alakul.
A Benelux Unió jelenkori szerepe az EU-n belül kettős. Egyfelől a szervezet ma is létezik, és 2008-ban új szerződéssel erősítette meg együttműködését, amelynek céljai között szerepel a belső piaci együttműködés, a fenntartható fejlődés és az igazságügyi együttműködés. Másfelől a Benelux Unió súlya az EU-hoz képest csekély: a három ország a döntő kérdéseket az uniós intézményekben tárgyalja, a Benelux-keret pedig inkább a kísérleti projektek, a határon átnyúló együttműködés és a politikai konzultáció fóruma. A szervezet egyik legismertebb hozadéka a Schengeni Megállapodás, amelyet 1985. június 14-én a luxemburgi Schengen faluban írtak alá Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország és Nyugat-Németország képviselői. A schengeni vívmányok később az uniós joganyag részévé váltak, és ez a példa jól mutatja a Benelux-együttműködés kísérleti, előkészítő jellegét.
A jelenkori uniós politikában a Benelux-országok tehát egyszerre jelennek meg mint az integráció „magterületének” lakói, mint kis államok koalícióinak tagjai és mint saját belső ellentmondásokkal küzdő tagállamok. Brüsszel, Luxembourg és Hága intézményi jelenléte folyamatos láthatóságot ad a három országnak, de a tényleges befolyást a mindenkori kormányok szakpolitikai érdekei, koalíciós felállása és a társadalmi viták alakítják. A Benelux Unió fennmaradása pedig arra emlékeztet, hogy az európai integráció egyes útjai a mai EU-t megelőző, kisebb léptékű együttműködésekből is kinőttek.
Az alfejezet elsősorban az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) és az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) szövegére, a Benelux Unió 2008-as szerződésére, valamint az uniós intézmények hivatalos székhelyjegyzőkönyveire támaszkodik. Másodlagos forrásként a Benelux Unió hivatalos kiadványai, az Európai Bizottság és a Tanács dokumentumai, továbbá a kis államok EU-szerepéről szóló politikatudományi szakirodalom használható. A holland 2005-ös népszavazás számszerű eredményei a holland választási tanács adataiban ellenőrizhetők.
Több kérdésben bizonytalanság vagy tudományos vita áll fenn. A brüsszeli intézményi koncentráció kialakulásának pontos történetét részben informális megállapodások és nem nyilvános tárgyalások alakították, ezért az ok-okozati magyarázatok vitatottak. A „Benelux-módszer” hatásának mértéke az uniós döntéshozatalra nehezen számszerűsíthető; egyes kutatók szerint a Benelux Unió inkább szimbolikus, mások szerint a kísérleti együttműködés valós tanulságokat adott az EU bővítéséhez. A nettó befizetői és haszonélvezői pozíciók számítása módszertani választásoktól függ, ezért az országok közötti összehasonlítások gyakran félrevezetők lehetnek. Végül a 2005-ös holland népszavazás értelmezése – EU-szkepticizmus, belpolitikai tiltakozás, szociális félelmek vagy demokratikus deficit – mindmáig nyitott tudományos vita tárgya, és a holland politikai emlékezetben is eltérő hangsúlyokkal jelenik meg.