A 21. század elején Észak-Európa és a Németalföld biztonságpolitikája két eltérő örökséget hordozott. A skandináv országok közül Dánia és Norvégia a NATO alapító tagja volt, míg Svédország több mint kétszáz éves katonai el nem kötelezettséget, Finnország pedig a második világháború utáni ún. finnlandizációt követte. A Benelux államok – Hollandia, Belgium és Luxemburg – a második világháború után szintén a NATO alapítói közé tartoztak, de a semlegesség korábbi tapasztalatai itt is formálták a biztonsági kultúrát. Ez az alfejezet ezeket a pályákat és a 2020-as évek radikális átalakulását vizsgálja: a NATO-tagság kiterjedését, a semlegesség újraértelmezését és az új biztonsági kihívásokat.
A jelenlegi biztonságpolitikai helyzet nem érthető meg a hidegháborúban kialakult választóvonalak nélkül. Dánia és Norvégia 1949-ben az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organization, NATO) alapítói közé tartoztak, miután a második világháborús német megszállás tapasztalata megmutatta, hogy a semlegesség önmagában nem nyújt védelmet (lásd A második világháború Észak-Európában). Hollandia, Belgium és Luxemburg ugyancsak alapító tag lett; Belgium területén található a NATO politikai központja és a Legfelsőbb Szövetséges Parancsnokság (SHAPE). A Benelux-államok a semlegesség hagyományát feladva választották a kollektív védelmet, miután 1914–1918-ban és 1939–1945-ben is megszállás alá kerültek.
Svédország ezzel szemben a napóleoni háborúk óta, mintegy kétszáz éve nem vett részt háborúban, és a hidegháború alatt a fegyveres el nem kötelezettség (alliansfrihet) pozícióját töltötte be; ez a politika azonban titkos katonai együttműködésre is kiterjedt a nyugati hatalmakkal, amit a svéd történetírás részben feltárt, és máig vitatott emlékezeti kérdés. Finnország 1948-ban barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött a Szovjetunióval, ami korlátozta külpolitikai mozgásterét; ezt a nemzetközi szaknyelv finnlandizációnak (finnlandisering) nevezte, bár a fogalom maga is vitatott, mert a finn önállóság mértékét leegyszerűsítve mutatja. A hidegháború végén mindkét ország csatlakozott az EU-hoz, részt vett a Békepartnerség (Partnership for Peace, PfP) programban, de a katonai szövetségtől távol maradt; Dánia pedig az 1993-as EU-védelmi opt-outtal rendelkezett, amely az uniós katonai együttműködésben való részvételt korlátozta.
Ezt az alapvonalat a 21. század első évtizede sem törte meg: a hidegháború utáni optimizmusban a nemzetközi fórumok, az EBESZ és az EU látszottak a stabilitás fő letéteményeseinek. A skandináv országok a NORDEFCO (Nordic Defence Cooperation) keretében mélyítették együttműködésüket, de a NATO-tagság kérdése sem Svédországban, sem Finnországban nem rendelkezett többségi társadalmi támogatással; a csatlakozást pártok és szakértők csak marginálisan vetették fel. A Benelux-államok viszont, bár NATO-tagokként aktívak voltak, védelmi kiadásaikat a hidegháború után folyamatosan csökkentették – hasonlóan több európai szövetségesükhöz –, és a hangsúlyt a békefenntartásra, a multilaterális műveletekre helyezték.
A 2014-es események – Oroszország annektálta a Krímet, és fegyveres konfliktus robbant ki Kelet-Ukrajnában – alapvetően átrajzolták a térség biztonsági környezetét. Ez a tény széles körben elfogadott, de a fordulat értelmezése körül viták húzódnak: a tudományos konszenzus szerint megsértették a nemzetközi jogot és az európai biztonsági rend alapelveit, míg egyes vitatott narratívák Oroszország NATO-bővítéssel szembeni fenyegetettségérzetére helyezik a hangsúlyt. A NATO a 2014-es walesi csúcstalálkozón elfogadta a védelmi kiadások növelésére vonatkozó 2 százalékos GDP-arányos irányelvet, bár ez nem kötelező kvóta, és a teljesítés módszertana máig vita tárgya.
A skandináv és Benelux országok reakciója eltérő volt. Dánia és Norvégia növelte katonai jelenlétét a balti régióban, és aktívan részt vett a NATO megerősített előretolt jelenlétében; Norvégia – amely Oroszországgal közös szárazföldi határral rendelkezik – különösen érzékeny helyzetbe került, és a norvég–orosz kapcsolatokban a bizalmi elemek leépültek. Hollandia és Belgium szintén hozzájárult a keleti szárny megerősítéséhez, bár védelmi kiadásaik ekkor még alacsonyak maradtak. Svédország és Finnország, noha nem voltak NATO-tagok, megerősítették kétoldalú védelmi együttműködésüket a szövetséggel; fogadó nemzeti támogatási megállapodásokat (Host Nation Support) írtak alá, ami gyakorlatilag lehetővé tette a NATO-erők fogadását. A finn és a svéd közvéleményben a NATO-tagság támogatottsága 2014 után emelkedni kezdett, de a felmérések szerint hosszú időn át kisebbségi maradt; az adatok pontosságát befolyásolja a kérdésfeltevés és a válaszadói minta, ezért a számokról nem közlünk egységes értéket.
A Krím annexiója és a kelet-ukrajnai háború egyúttal felhívta a figyelmet az Arktisz (Arctic) növekvő katonai jelentőségére is. A klímaváltozás miatt a jég visszahúzódik, és az északi hajózási útvonalak, a halászati területek és a szénhidrogénkészletek stratégiai értéke megnőtt. Oroszország az északi flottáját és katonai infrastruktúráját fejleszti; Norvégia, Dánia (Grönland révén), valamint a NATO szempontjából az északi tengerek ellenőrzése régóta fontos, de 2014 után új lendületet kapott. Finnország és Svédország bevonása a NATO-rendezvényekbe szintén az északi dimenzió miatt vált sürgetőbbé.
A második, döntő fordulat 2022. február 24-én következett be, amikor Oroszország teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen. Ez a dokumentált esemény gyakorlatilag véget vetett a hidegháború utáni európai biztonsági rendnek, és az északi országokban a NATO-csatlakozás addig tabunak számító kérdését politikai realitássá tette. Finnországban a közvélemény-kutatások szerint a támogatottság rövid idő alatt többségivé vált – a pontos arányokat a felmérések módszertani különbségei miatt itt nem rögzítjük –, Svédországban pedig a történelmileg NATO-ellenes szociáldemokrata párt is megváltoztatta álláspontját. Ez a fordulat a tudományos elemzések szerint elsősorban Oroszország agressziójának és az Ukrajnában elkövetett atrocitásoknak volt köszönhető, nem pedig a NATO részéről gyakorolt nyomásnak; ezt azonban egyes vitatott orosz narratívák másként ábrázolják.
Finnország és Svédország 2022. május 18-án hivatalosan benyújtotta csatlakozási kérelmét a NATO-hoz. A ratifikációs folyamat nem zökkenőmentesen haladt: Törökország kezdetben vétót jelentett be, hivatkozva a kurd szervezetekhez való hozzáállásra; Magyarország pedig hónapokig nem vette napirendre a kérdést. A dokumentált tény az, hogy Finnország 2023. április 4-én, Svédország pedig 2024. március 7-én vált a szövetség tagjává, amikor a csatlakozási okmányokat letétbe helyezték; a pontos dátumok a NATO hivatalos közleményeiben ellenőrizhetők, és a folyamat időbeli elhúzódása maga is viták tárgya volt. A két ország csatlakozásával Észak-Európa katonai térképe átrajzolódott: a Balti-tenger gyakorlatilag „NATO-tengerré” vált, hiszen a part menti államok közül már csak Oroszország maradt kívül a szövetségen.
A csatlakozás értelmezése azonban nem egységes. A semlegesség hagyománya Svédországban erős identitáselem volt, és a tagságot sokan a „morális nagyhatalom” szerepének feladásaként élték meg; ez az emlékezetpolitikai állítás vitatott, mert a semlegesség a hidegháborúban sem volt teljes, és a titkos együttműködés ténye rontja az erkölcsi fölény képét. Finnországban a NATO-tagságot a Szovjetunióval kötött szerződések utáni teljes szuverenitás betetőzéseként is értelmezik, de a baloldali és pacifista körök továbbra is bírálják a katonai szövetséget. A tudományos konszenzus szerint a csatlakozás rövid távon növeli Finnország és Svédország biztonságát, de a hosszú távú hatások – például az orosz válaszlépések vagy a hadászati egyensúly – értékelése nyitott. A NATO 2022-es madridi stratégiai koncepciója Oroszországot a legjelentősebb közvetlen fenyegetésként nevesítette, Kínát pedig első alkalommal rendszerszintű kihívásként; ezt a dokumentumot a magyar elemzések is fordulópontként tartják számon.
A már NATO-tag államok közül Dánia 2022. június 1-jén népszavazáson eltörölte az uniós védelmi együttműködést érintő opt-outját. A referendumon a többség támogatta a változtatást; a pontos eredmény a dán választási hatóság hivatalos adatai szerint ismert, de itt nem közlünk számot, mivel a szavazati arány módszertani részletei a közleményekben találhatók. E döntés értelmében Dánia immár részt vehet az EU közös védelmi projektjeiben, miközben NATO-tagsága változatlanul erős. Norvégia nem EU-tag, de a NATO keretében továbbra is az északi szárny kulcsfontosságú tagja; az orosz határ közelsége miatt a norvég katonai stratégia fókuszában az ellenálló képesség fenntartása és a szövetséges erők fogadása áll. Norvégia emellett a JEF (Joint Expeditionary Force) egyik alapítója, amely brit vezetésű, de több északi és balti országot tömörítő többnemzeti expedíciós erő.
Hollandia, Belgium és Luxemburg a NATO aktív tagjai. Hollandia különleges műveleti képességekkel és tengeri jelenléttel járul hozzá a szövetséghez, Belgium pedig a NATO politikai központjának és a SHAPE-nek ad otthont, ami különös stratégiai súlyt ad neki. Luxemburg kis mérete ellenére részt vesz a kiber- és űrvédelmi együttműködésben, és a Benelux országok közös védelmi beszerzésekre is törekednek. A 2 százalékos NATO-irányelv teljesítése a Benelux-államokban hosszú ideig vitatott kérdés maradt: a 2010-es években a kiadások elmaradtak a céltól, de a 2020-as években a kormányzatok növelni kezdték a védelmi büdzsét; a pontos adatok összehasonlítása azért is nehéz, mert a NATO számítási módszere és a nemzeti költségvetések kategóriái eltérnek. Ezt a bizonytalanságot minden elemzésnek jelölnie kell.
A 2014 óta felgyorsult folyamatok tágabb értelemben is átalakították a biztonság fogalmát. A hibrid fenyegetések (hybrid threats) körébe tartoznak a kibertámadások, a dezinformáció, az energiaellátás fegyverként való alkalmazása és a migráció mesterséges irányítása. Ezek a jelenségek nem mindig érnek el hagyományos katonai agressziót, de aláássák a társadalmi kohéziót és az államok cselekvőképességét. A 2015-ös finn–orosz határon tapasztalt migrációs nyomás, a 2021-es belarusz–lengyel határválság, valamint a Balti-tengeren és az Északi-tengeren 2022 után észlelt, tenger alatti kábeleket és gázvezetékeket érintő rongálások mind ebbe a körbe sorolhatók. Az Északi Áramlat gázvezetékek 2022. szeptemberi szabotázsa dokumentált tény, de az elkövetők kilétének megállapítása nyomozás tárgya, és a felelősség kérdését a nemzetközi vita nem zárta le. A tudományos konszenzus szerint ezen események növelik a kritikus infrastruktúra védelmének fontosságát, de az értékelésben az államok eltérően hangsúlyozzák az orosz, kínai vagy nem állami szereplők felelősségét.
Az Arktisz stratégiai jelentősége a klímaváltozás miatt tovább nő. Az északi hajózási útvonalak, a ritkaföldfémek és a halászati erőforrások iránti verseny katonai és civil dimenziókat egyaránt felvet. Az Arktiszi Tanács (Arctic Council) a nyolc sarkvidéki állam fóruma, de az orosz–nyugati viszony romlása miatt működése korlátozottá vált; a tudományos együttműködés részben megszakadt. Norvégia és Dánia (Grönland révén) a NATO keretében is fokozottan figyeli a térséget, Svédország és Finnország csatlakozása pedig a skandináv erők egységesebb fellépését teszi lehetővé. Kína szerepe az Arktiszon némely elemzők szerint „közeli” országként való önmeghatározásában és a tudományos kutatásokban, valamint a befektetésekben mutatkozik meg; ezt a magyar szakirodalom változó intenzitással, de rendszerszintű kihívásként értékeli.
Az energiabiztonság szintén átpolitizálódott. A skandináv és Benelux államok korábban részben orosz földgáztól függtek; az orosz import visszaszorítása ezért 2022 után prioritássá vált. A megújuló energiaforrások – különösen a tengeri szélenergia – és az atomerőművek szerepe növekszik, miközben a hálózatok sebezhetősége is nagyobb figyelmet kap. Az északi országok a villamosenergia-rendszerek összekapcsolásában és a zöld hidrogén előállításában regionális együttműködést alakítottak ki; e folyamatok azonban nem mentesek a belpolitikai vitáktól, például a nukleáris energia megítélésében Svédország és Hollandia eltérő utakat jár.
A kibervédelem a NATO 2016-os varsói csúcsa óta hivatalosan is hadviselési terület; az északi és Benelux országok fejlett digitális infrastruktúrája kettős jellegű: erősség és sebezhetőség. A kibertámadások attribúciója – azaz az elkövető állam vagy csoport azonosítása – gyakran bizonytalan, és az államok közötti vádak gyakran nem tesznek eleget a nyilvános bizonyítás követelményeinek. Ezért az ilyen állításokat a tankönyv a „vitatott értelmezés” kategóriájába sorolja.
A NATO mellett a regionális és uniós keretek is alakítják a biztonságpolitikát. A NORDEFCO az öt északi ország (Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Svédország) védelmi együttműködésének fóruma; gyakorlatokat, közös beszerzéseket és kiképzést szervez, de nem kollektív védelmi szervezet. A JEF brit vezetésű, de az északi országok mellett Hollandia is tag; feladata a gyors reagálású, többnemzeti műveletekhez való hozzájárulás. A hidegháború óta formálódó északi biztonsági identitás (lásd A hidegháború Észak-Európában) a 21. században a NATO-tagsággal párhuzamosan is megőrizte a regionális együttműködést, de a hangsúly a szövetségi keret felé tolódott.
Az Európai Unióban a közös biztonság- és védelempolitika (CSDP) intézményei – a PESCO, az Európai Védelmi Alap – fokozatosan bővülnek, de a NATO marad a kollektív védelem elsődleges kerete. Dánia 2022-es opt-out-eltörlése óta részt vehet ezekben, míg a Benelux államok korábban is aktívak voltak. Svédország és Finnország EU-tagként a Lisszaboni Szerződés 42.7 cikkelye vonatkozásában elkötelezett, de ezt sokan kiegészítő, nem helyettesítő mechanizmusként értelmezik; a jogi és politikai kötelezettségek pontos terjedelme vitatott. A NATO és az EU közötti együttműködés a 2020-as években intenzívebbé vált, különösen a katonai mobilitás, a kibervédelem és a hibrid fenyegetések terén, de a döntéshozatali különbségek miatt a két szervezet viszonya továbbra is összetett.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a NATO-csatlakozási okmányok, a kormányzati biztonságpolitikai fehér könyvek, a dán 2022-es népszavazás hivatalos eredményei és a közvélemény-kutatások nyers adatai; ezek hozzáférhetők, de a konkrét hivatkozásokat itt nem soroljuk fel, mert a könyv nem digitális jegyzetekkel dolgozik. A másodlagos szakirodalom a hidegháborús semlegesség, a skandináv NATO-vita, a hibrid fenyegetések és az Arktisz-stratégiák elemzéséből áll; a tudományos konszenzus leginkább a 2014 és 2022 közötti fordulat tényében egyértelmű, míg a hosszú távú hatások értékelése még folyamatban van.
A fő bizonytalanságok a következők. Először, a 2020-as évek eseményeinek – különösen a hibrid támadásoknak és a tenger alatti infrastruktúra rongálásainak – az elkövetői attribúciója gyakran nem bizonyított; az állami nyilatkozatok ezen a téren nem mindig tekinthetők független bizonyítéknak. Másodszor, a védelemre fordított kiadások összehasonlítása módszertani nehézségekbe ütközik, ezért a 2 százalékos cél teljesítése kapcsán a tankönyv tartózkodik a pontos százalékok közlésétől. Harmadszor, a közvélemény-kutatásokban megjelenő NATO-támogatottság dinamikája országonként eltérő, és a számok a kérdésfeltevés függvényében ingadoznak. Végül, a semlegesség örökségének megítélése emlékezetpolitikai vita tárgya; a svéd és finn társadalomban ma is élnek olyan narratívák, amelyek a semlegesség elvesztését erkölcsi visszalépésként értelmezik, míg mások a csatlakozást a szuverenitás kiteljesítéseként.