A klímaválság és a fenntarthatóság a 21. századi Skandinávia és a Németalföld egyik legégetőbb közös kihívása, ugyanakkor a két régió eltérő földrajzi, gazdasági és politikai adottságai eltérő válaszokat is szülnek. Míg az északi országok nagy területükkel, alacsony népsűrűségükkel és jelentős megújuló erőforrásaikkal gyakran élen járnak a klímapolitikában, a sűrűn lakott, alacsony fekvésű Németalföld a tengerszint-emelkedés, a mezőgazdasági kibocsátások és az ipari átalakulás egészen más típusú nyomásával néz szembe. Ez az alfejezet a klímapolitika, az energiaátmenet és a fenntartható fejlődés kérdéseit tárgyalja a mai Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország, Hollandia, Belgium és Luxemburg területén, szorosan kapcsolódva a Biztonságpolitika és NATO alfejezetben tárgyalt energiafüggőségi és geopolitikai szempontokhoz, valamint a Gazdaság és innováció alfejezetben bemutatott szerkezeti átalakulásokhoz.
A klímapolitika a vizsgált országokban alapvetően két szinten formálódik: az Európai Unió közös klíma- és energiacsomagjai, valamint a nemzeti klímatörvények és stratégiák révén. Az EU 2021-ben elfogadott európai klímarendelete jogilag kötelezővé tette a 2050-re elérendő klímasemlegességet, és 2030-ra legalább 55 százalékos nettó kibocsátáscsökkentést írt elő az 1990-es szinthez képest. Ez a keret mind a hét országra érvényes, de a végrehajtás nemzeti hatáskörben marad, így a célok és az eszközök jelentősen eltérnek.
Dánia 2020-ban fogadta el klímatörvényét, amely 2030-ra 70 százalékos kibocsátáscsökkentést ír elő 1990-hez képest, 2050-re pedig klímasemlegességet. A törvény létrehozta a független Dán Klímatanácsot (Klimarådet), amely évente értékeli a kormány klímapolitikáját. Dánia emellett 2030-ra a megújuló energia részarányát a teljes energiafogyasztásban 55 százalékra kívánja növelni. A dán klímapolitika egyik jellegzetessége, hogy a célok nem csupán szimbolikusak: a 2020-as évek elején a szélenergia a dán villamosenergia-termelés több mint felét adta, és az ország világelső a szélerőművi kapacitás egy főre jutó arányában. A pontos számok évről évre változnak, ezért a friss adatokat a Dán Energiaügynökség (Energistyrelsen) közleményei alapján kell ellenőrizni.
Norvégia 2017-ben fogadta el klímatörvényét, amely 2030-ra 55 százalékos kibocsátáscsökkentést irányoz elő 1990-hez képest, 2050-re pedig 90–95 százalékos csökkentést. Norvégia sajátos helyzetben van: villamosenergia-termelésének több mint 90 százaléka vízenergiából származik, így a hazai energiatermelés szinte teljesen szén-dioxid-mentes. Ugyanakkor az ország jelentős olaj- és gázexportőr, ami a kibocsátások elszámolásának kérdését veti fel: a norvég klímaszámok nem tartalmazzák az exportált fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó külföldi kibocsátást. Ez a kettősség a norvég klímapolitika egyik legvitatottabb pontja, amelyet a nyilvános vitákban és a tudományos irodalomban egyaránt hangsúlyoznak.
Svédország 2017-ben fogadta el klímatörvényét, amely 2045-re nettó nulla kibocsátást ír elő, és 2030-ra a közlekedési szektor kibocsátásának 70 százalékos csökkentését 2010-hez képest. A svéd energiamix a víz- és atomenergia kombinációjára épül, ami alacsony villamosenergia-kibocsátást eredményez, de az atomenergia jövője politikai vita tárgya. A svéd ipar – különösen az acél- és bányászati ágazat – a HYBRIT nevű projekt keretében fosszilmentes acélgyártást kísérletez ki, amely hidrogén alapú direkt redukcióval váltaná ki a szén kokszot. A projekt első üzemi méretű próbái a 2020-as évek elején kezdődtek, de a teljes ipari bevezetés időpontja még bizonytalan.
Finnország 2022-ben módosította klímatörvényét, és 2035-re klímasemlegességet tűzött ki, ami az EU egyik legambiciózusabb nemzeti célja. Finnország energiaszerkezetében jelentős a bioenergia, a víz- és atomenergia, valamint a tőzeg, utóbbi kivezetése azonban társadalmi feszültségekkel jár a vidéki foglalkoztatás miatt. Az Olkiluoto 3 atomerőművi blokk 2023-ban kezdte meg a rendszeres villamosenergia-termelést, ami évtizedes csúszás után növelte az atomenergia részarányát.
Hollandia a 2019-es Urgenda-ítélet nyomán kényszerült szigorúbb klímapolitikára: a hágai bíróság jogerősen kötelezte az államot, hogy 2020-ra legalább 25 százalékkal csökkentse a kibocsátást 1990-hez képest. Az ítélet az első olyan európai bírósági döntés volt, amely az államot klímavédelmi kötelezettség teljesítésére szólította fel. Hollandia 2019-ben elfogadta klímatörvényét, amely 2030-ra 49 százalékos, 2050-re 95 százalékos csökkentést ír elő. A holland energiapolitika középpontjában a groningeni földgázmező leépítése, a tengeri szélenergia bővítése és a mezőgazdasági nitrogénkibocsátás csökkentése áll.
Belgium 2019-ben fogadta el klímatörvényét, amely 2050-re klímasemlegességet irányoz elő. A belga energiapolitika legvitatottabb kérdése az atomenergia kivezetése: a 2003-as törvény 2025-re írta elő az atomerőművek leállítását, de a 2022-es energiaválság hatására a kormány két reaktor üzemidejét 2035-ig meghosszabbította. Belgium szövetségi szerkezete miatt a klímapolitika megoszlik a szövetségi állam, a régiók és a közösségek között, ami lassíthatja a végrehajtást.
Luxemburg kis területe és magas jövedelme ellenére jelentős egy főre jutó kibocsátással rendelkezik, részben az ingázó forgalom és a pénzügyi szektor energiaigénye miatt. Luxemburg 2020-ban fogadta el klímatörvényét, amely 2050-re klímasemlegességet céloz. Az ország klímapolitikájának súlypontja a zöld pénzügyi központtá válás: a luxemburgi tőzsde 2016-ban indította el a világ első zöldkötvény-platformját, és az ország az EU fenntartható pénzügyi szabályozásának egyik központja.
Az energiaátmenet – a fosszilis tüzelőanyagokról a megújuló és alacsony szén-dioxid-kibocsátású forrásokra való áttérés – a klímapolitika végrehajtásának legfontosabb terepe. A hét ország eltérő kiindulópontjai és adottságai eltérő utakat eredményeznek.
Dánia a 21. század elején a szélenergia globális úttörőjévé vált. A dán Vestas és az Ørsted (korábban DONG Energy) a világ legnagyobb szélturbinagyártói és tengeri szélerőmű-fejlesztői közé tartoznak. A dán villamosenergia-termelésben a szélenergia részaránya a 2020-as évek elején meghaladta az 50 százalékot, ami világviszonylatban is kiemelkedő. A dán kormány 2030-ra 70 százalékos megújuló részarányt tűzött ki a villamosenergia-termelésben, és jelentős tengeri szélerőmű-kapacitások kiépítését tervezi, beleértve az Északi-tenger mesterséges energiaszigetét. A szélenergia bővítése azonban nem konfliktusmentes: a vidéki lakosság egy része ellenzi a szárazföldi szélturbinák látványát és zaját, míg a tengeri szélerőművek a halászati érdekekkel ütközhetnek. A dán energiaszövetkezetek hagyománya – amely a 20. század eleji mezőgazdasági szövetkezetekre vezethető vissza – lehetővé tette, hogy a helyi közösségek tulajdonrészt szerezzenek a szélerőművekben, ami csökkentette az ellenállást.
Norvégia villamosenergia-termelésének több mint 90 százaléka vízenergiából származik, ami a legalacsonyabb szén-dioxid-intenzitású villamosenergia-rendszerek egyikét eredményezi Európában. Az ország emellett jelentős olaj- és gázexportőr: a norvég kontinentális talapzat kőolaj- és földgázkitermelése a 2020-as években is a GDP és az állami bevételek jelentős részét adta. A norvég állam a szénhidrogén-bevételek egy részét a Government Pension Fund Global (a köznyelvben „olajalap”) nevű szuverén vagyonalapba fekteti, amely a világ egyik legnagyobb állami befektetési alapja. Az alap befektetési politikája az elmúlt években fokozatosan a fenntarthatósági szempontok felé tolódott: kizárta a szén- és egyes fosszilis tüzelőanyag-vállalatokat, és növelte a megújuló energia részarányát. A norvég klímapolitika paradoxona, hogy az ország otthon alacsony kibocsátású, de exportjával hozzájárul a globális fosszilis energiafogyasztáshoz. Ezt a feszültséget a norvég társadalomban élénk vita övezi: a környezetvédő szervezetek és egyes politikai pártok az olajkitermelés gyorsabb leépítését követelik, míg a szakszervezetek és a nyugati parti olajipari közösségek a munkahelyek védelmére hivatkoznak. A norvég kormány 2020-ban elfogadott fehér könyve az olaj- és gázipar fokozatos, de nem azonnali kivezetését irányozta elő, hangsúlyozva az „igazságos átmenet” szükségességét.
Svédország energiamixe a vízenergiára és az atomenergiára épül, ami alacsony villamosenergia-kibocsátást eredményez. Az ország 2045-re nettó nulla kibocsátást tűzött ki, és a kormány 2023-ban bejelentette, hogy új atomreaktorok építését is lehetővé teszi, feloldva a korábbi korlátozásokat. Az atomenergia támogatói az ellátásbiztonságra és az alacsony kibocsátásra hivatkoznak, míg ellenzői a radioaktív hulladék és a baleseti kockázatok mellett a megújuló energiaforrások gyorsabb bővítését szorgalmazzák. A svéd ipar átalakulásának egyik legjelentősebb projektje a HYBRIT, amely a svéd SSAB acélgyártó, az LKAB bányavállalat és a Vattenfall energiavállalat közös kezdeményezése. A projekt hidrogén alapú direkt redukcióval kívánja kiváltani a szén kokszot az acélgyártásban, ami a svéd ipari kibocsátások jelentős csökkentését ígéri. Az első fosszilmentes acél próbatételeket 2021-ben mutatták be, de a teljes ipari méretű termelés bevezetése a 2030-as évekre várható. A projekt sikeressége függ a megfizethető zöld hidrogén előállításától, ami nagy mennyiségű megújuló villamos energiát igényel.
Finnország energiapolitikájában kiemelt szerepet kap az atomenergia: az ország 2023-ban indította el az Olkiluoto 3 atomerőművi blokkot, amely az első új európai atomerőművi blokk volt több mint egy évtizede. Az atomenergia mellett a finn energiamix jelentős részét a bioenergia – elsősorban faalapú biomassza – adja, ami a finn erdőgazdálkodásra épül. A bioenergia fenntarthatósága azonban vitatott: a tudományos közösség egy része szerint a faalapú biomassza nem feltétlenül szén-dioxid-semleges, mert az erdő szén-dioxid-megkötő képessége hosszú távon csökkenhet. Finnország 2035-re klímasemlegességet tűzött ki, ami a tőzegenergia fokozatos kivezetését is magában foglalja. A tőzeg bányászata és felhasználása Finnországban hagyományosan vidéki munkahelyeket biztosított, ezért a kivezetés regionális feszültségeket okoz. A finn kormány 2021-ben fogadta el a tőzegenergia fokozatos leépítésének ütemtervét, amely kompenzációs intézkedéseket is tartalmaz az érintett régiók számára.
Hollandia energiapolitikáját alapvetően meghatározza a groningeni földgázmező leépítése. Az 1960-as évek óta kitermelt gázmező a holland állam és a lakosság számára hatalmas bevételt hozott, de a kitermelés földrengéseket okozott a régióban, ami súlyos károkat és társadalmi elégedetlenséget váltott ki. A holland kormány 2018-ban bejelentette, hogy 2030-ra fokozatosan leállítja a groningeni kitermelést, és a gázmezőt véglegesen bezárja. A leépítés azonban energiafüggőségi kérdéseket vet fel: Hollandia korábban jelentős gázexportőr volt, most viszont növekvő gázimportra szorul, ami a Biztonságpolitika és NATO alfejezetben tárgyalt orosz gázfüggőség problémáját is érinti. A holland kormány a tengeri szélenergia bővítését tekinti a gáz kiváltása fő eszközének: 2030-ra 21 gigawatt tengeri szélkapacitást tervez, ami a holland villamosenergia-igény jelentős részét fedezné. Emellett a mezőgazdasági nitrogénkibocsátás csökkentése a holland klímapolitika egyik legégetőbb és legvitatottabb kérdése. A holland mezőgazdasági szektor – különösen az intenzív állattartás – jelentős nitrogénkibocsátást okoz, ami a természetvédelmi területek károsodásához vezet. A kormány 2022-ben bejelentette, hogy 2030-ra 50 százalékkal kell csökkenteni a nitrogénkibocsátást, ami tömeges állatállomány-csökkentést és gazdaságok bezárását feltételezi. A terv hatalmas tiltakozást váltott ki a mezőgazdasági termelők körében, és a 2020-as évek közepére a holland belpolitika egyik legmegosztóbb kérdésévé vált.
Belgium energiapolitikáját az atomenergia kivezetésének kérdése uralja. A 2003-as szövetségi törvény 2025-re írta elő az atomerőművek teljes leállítását, de a 2022-es energiaválság és az ellátásbiztonsági aggályok miatt a kormány 2022-ben úgy döntött, hogy a két legújabb reaktor (Doel 4 és Tihange 3) üzemidejét 2035-ig meghosszabbítja. A döntés politikai vitát váltott ki: a zöld pártok és a környezetvédő szervezetek az atomenergia kockázataira hivatkoznak, míg a gazdasági szereplők és egyes szakszervezetek az ellátásbiztonságot és a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését hangsúlyozzák. Belgium szövetségi szerkezete tovább bonyolítja az energiaátmenetet: a villamosenergia-ellátás szövetségi hatáskör, de a megújuló energia támogatása és az energiahatékonyság regionális hatáskör. A flamand, vallon és brüsszeli régiók eltérő klíma- és energiacélokat tűzhetnek ki, ami koordinációs nehézségeket okoz. Belgium emellett jelentős tengeri szélenergia-kapacitással rendelkezik az Északi-tengeren, amelyet tovább kíván bővíteni.
Luxemburg energiapolitikáját sajátos helyzete határozza meg: az ország területének nagy részét erdők borítják, de a villamosenergia-termelés szinte teljesen importra szorul. A luxemburgi klímapolitika ezért elsősorban a keresleti oldalra – energiahatékonyság, közlekedés, épületek – összpontosít. Az ország 2020-ban fogadta el klímatörvényét, amely 2050-re klímasemlegességet céloz. Luxemburg emellett a fenntartható pénzügyek globális központjává kíván válni: a luxemburgi tőzsde (Luxembourg Stock Exchange) 2016-ban indította el a világ első zöldkötvény-platformját (Luxembourg Green Exchange), amely a fenntartható kötvények és alapok kereskedelmének egyik legnagyobb piaca. Az ország a 2020-as években aktívan támogatta az EU fenntartható pénzügyi taxonómiájának és zöldkötvény-szabványának kidolgozását.
A klímapolitika és az energiaátmenet nem csupán technikai kérdés: mélyen beágyazódik a társadalmi egyenlőtlenségekbe, a regionális fejlettségi különbségekbe és a demokratikus részvétel folyamataiba. A skandináv és németalföldi országokban a fenntartható fejlődés társadalmi dimenziója különösen élesen vetődik fel, mivel a jóléti állam hagyományai és a magas szintű társadalmi bizalom eltérő kereteket jelentenek, mint más európai országokban.
A skandináv országokban a klímapolitika gyakran kapcsolódik a jóléti modellhez: a szén-dioxid-adók, a zöld átmenet támogatásai és a kompenzációs intézkedések a társadalmi igazságosság jegyében formálódnak. Svédország 1991-ben vezette be a szén-dioxid-adót, amely a világ egyik legmagasabb ilyen adója, és a bevételeket részben a jövedelemadók csökkentésére, részben zöld beruházásokra fordítja. A svéd klímapolitika hangsúlyozza az „igazságos átmenet” (just transition) elvét, amely szerint a kibocsátáscsökkentés költségeit nem szabad aránytalanul a vidéki és ipari munkavállalókra hárítani. Hasonló elvek érvényesülnek Norvégiában, ahol az olajipar leépítésének terveit a szakszervezetekkel és a helyi közösségekkel egyeztetik, és a kormány átképzési programokat finanszíroz az érintett régiókban.
Finnországban a tőzegenergia kivezetése különösen érzékeny kérdés, mert a tőzegbányászat és -felhasználás a vidéki, elsősorban kelet-finnországi régiók foglalkoztatásában játszik szerepet. A finn kormány 2021-ben elfogadott ütemterve kompenzációs alapot hozott létre az érintett területek számára, de a helyi közösségek egy része szerint a támogatás nem elegendő. A finn klímapolitika emellett a számi őslakos népesség jogait is érinti: a számi területeken tervezett szélerőművek és bányászati projektek ütköznek a rénszarvastartás hagyományos területhasználatával. A Nemzeti kisebbségek és őshonos népek fejezetben tárgyalt számi jogok és a zöld átmenet közötti feszültség a finn, svéd és norvég klímapolitika egyik legnehezebb területi konfliktusa.
A németalföldi országokban a fenntartható fejlődés társadalmi dimenziója más jellegű: a sűrűn lakott, urbanizált területeken a mobilitás, a lakhatás és a mezőgazdaság átalakítása közvetlenül érinti a mindennapi életet. Hollandiában a nitrogénválság a mezőgazdasági termelők és a természetvédelmi szempontok közötti konfliktust élezte ki: a gazdák tömeges tiltakozásokat szerveztek, és a 2019-es tartományi választásokon a mezőgazdasági érdekeket képviselő BBB (BoerBurgerBeweging – Farmer-Polgár Mozgalom) párt váratlanul megerősödött. A holland kormány 2022-es nitrogéncsökkentési terve a gazdaságok felvásárlását és bezárását irányozta elő, ami a vidéki közösségek számára egzisztenciális fenyegetést jelent. A vita rámutat arra, hogy a klímapolitika nem választható el a vidéki identitás és a mezőgazdasági életforma kérdéseitől.
Belgiumban a föderalizmus a fenntartható fejlődés társadalmi dimenziójának sajátos keretét adja: a flamand, vallon és brüsszeli régiók eltérő gazdasági szerkezete és politikai kultúrája eltérő klímapolitikai prioritásokat eredményez. A vallon régióban a hanyatló acél- és szénipar öröksége, a flamand régióban a kikötői és vegyipari központok átalakítása, Brüsszelben pedig a közlekedési és épületkibocsátások csökkentése áll a középpontban. A belga klímapolitika társadalmi elfogadottsága regionálisan eltérő, ami a szövetségi koordinációt is nehezíti.
Luxemburg esetében a fenntartható fejlődés társadalmi dimenziója szorosan összefügg az ingázó munkaerő kérdésével: az országban dolgozó több százezer ingázó – főleg Franciaországból, Belgiumból és Németországból – napi szintű közlekedése jelentős szén-dioxid-kibocsátást okoz, és a határon átnyúló mobilitás fenntarthatóvá tétele az egyik legnagyobb kihívás. Luxemburg 2020 óta ingyenes tömegközlekedést biztosít az egész országban, ami világviszonylatban egyedülálló, de a hatásáról szóló értékelések még korlátozottak.
A klímapolitika mellett a klímaválság hatásaihoz való alkalmazkodás is a 21. századi Skandinávia és Németalföld egyik legfontosabb feladata. A két régió eltérő éghajlati kitettséggel rendelkezik: a Németalföld a tengerszint-emelkedés és a folyami árvizek, míg Skandinávia a sarkvidéki felmelegedés, az erdőtüzek és a permafroszt olvadás kihívásaival néz szembe.
Hollandia és Belgium alacsony fekvésű területei különösen sérülékenyek a tengerszint-emelkedéssel szemben. Hollandia területének mintegy 26 százaléka a tengerszint alatt fekszik, és a lakosság jelentős része árvízvédelmi művek – gátak, dűnék és szivattyúállomások – védelmében él. A holland kormány a 2000-es évek óta folyamatosan emeli az árvízvédelmi szabványokat, és a 2010-es években elfogadott Delta-program 2050-ig ütemezett beruházásokat irányoz elő a gátak megerősítésére és a folyami árterek bővítésére. A tengerszint-emelkedés ütemére vonatkozó becslések bizonytalanok: az IPCC 2021-es jelentése szerint a globális tengerszint 2100-ig 0,3–1,1 méterrel emelkedhet, de a legfrissebb, jégtakaró-instabilitást figyelembe vevő modellek 2 méter feletti emelkedést sem zárnak ki. Ez a bizonytalanság alapvető tervezési kérdéseket vet fel a holland árvízvédelem számára. Belgium partvidéke rövidebb, de a Schelde torkolata és Antwerpen kikötője szintén sérülékeny.
Dánia is alacsony fekvésű ország, de a tengerszint-emelkedés mellett a növekvő csapadékmennyiség és a viharhullámok jelentenek kockázatot. Dánia 2020-ban fogadta el első nemzeti klímaalkalmazkodási stratégiáját, amely a partvédelem, a csapadékvíz-elvezetés és a mezőgazdasági alkalmazkodás területeit fedi le. Norvégia és Svédország északi területein a sarkvidéki felmelegedés üteme a globális átlag kétszerese-háromszorosa: a permafroszt olvadása az infrastruktúra – utak, épületek, csővezetékek – stabilitását veszélyezteti, a hegyvidéki gleccserek visszahúzódása pedig a vízenergia-termelés hosszú távú kiszámíthatóságát csökkenti. Finnország és Svédország erdőtüzei a 2018-as és 2021-es nyarakon rekordméretűek voltak, ami a szárazabb nyarak gyakoribbá válására utal. A skandináv országok klímaalkalmazkodási stratégiái ezekre a hatásokra válaszul a kritikus infrastruktúra megerősítését, az erdőtűz-megelőzést és a mezőgazdasági növényválaszték diverzifikálását irányozzák elő.
A skandináv és németalföldi országok a nemzetközi klímadiplomácia aktív szereplői. Dánia a 2009-es koppenhágai klímacsúcs házigazdájaként – bár a csúcs eredményét sokan csalódásként élték meg – a klímadiplomácia egyik központja maradt, és a 2020-as években is vezető szerepet játszik a globális szélenergia-együttműködésben. Norvégia a nemzetközi erdővédelem egyik legnagyobb finanszírozója: az ország 2008 óta több milliárd amerikai dollárt költött az esőerdők megőrzésére irányuló programokra, elsősorban Brazíliában, Indonéziában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Svédország a klímaváltozás által leginkább sújtott fejlődő országoknak nyújtott támogatásban jár élen, és a svéd fejlesztési segélypolitika a klímaadaptációt kiemelt területként kezeli. Finnország a sarkvidéki együttműködésben játszik aktív szerepet, és a finn klímadiplomácia a technológiai megoldások exportjára is épít. Hollandia a vízgazdálkodási szakértelem nemzetközi exportőre: a holland vízügyi vállalatok és tudásközpontok világszerte részt vesznek árvízvédelmi és vízgazdálkodási projektekben, a holland kormány pedig a klímaadaptációs segélyek egyik legnagyobb donorja. Belgium és Luxemburg elsősorban az EU klímapolitikájának formálásában és a nemzetközi zöld pénzügyi szabályozásban játszanak szerepet.
A klímapolitika és az energiaátmenet korántsem konfliktusmentes. A legfontosabb viták és ellentmondások a következőkben foglalhatók össze:
A fogyasztási lábnyom és a termelési kibocsátás elszámolása: A skandináv országok hivatalos klímaszámai a területükön keletkező kibocsátást veszik alapul, de a fogyasztási lábnyom – amely magában foglalja az importált termékek külföldi kibocsátását is – lényegesen magasabb. Dánia, Norvégia és Svédország egy főre jutó fogyasztási lábnyoma az EU-átlag felett van, ami aláássa a termelési alapú klímasikerek hitelét. Ez a módszertani vita a tudományos irodalomban és a klímapolitikai nyilvánosságban is folyamatosan jelen van.
A növekedés és a dekarbonizáció feszültsége: A skandináv jóléti modell hagyományosan a gazdasági növekedésre épül, de a klímasemlegesség elérése a növekedés és az erőforrás-fogyasztás szétválasztását igényli. Egyes közgazdászok és környezetvédők a „zéró növekedés” vagy a „degrowth” koncepcióját szorgalmazzák, míg a főáramú politika a zöld növekedést – a technológiai innováció és a hatékonyságjavulás révén – tartja megvalósíthatónak. A vita a 2020-as években a skandináv országokban is felerősödött, különösen a svéd és dán környezetvédő mozgalmak, valamint a fiatal klímaaktivista csoportok nyomására.
A greenwashing és a vállalati felelősség: A skandináv és németalföldi vállalatok – például az olajipari, légiközlekedési és divatipari cégek – gyakran hangoztatják fenntarthatósági céljaikat, de a környezetvédő szervezetek szerint sok esetben a tényleges kibocsátáscsökkentés elmarad a kommunikáció mögött. Az EU 2024-ben elfogadott zöld állításokról szóló irányelve (Green Claims Directive) ezt a jelenséget kívánja szabályozni, de a végrehajtás hatékonysága a 2026-os lezárás időpontjában még nem értékelhető.
A társadalmi egyenlőtlenség és az „igazságos átmenet” korlátai: Bár a skandináv országok hivatalosan az igazságos átmenet elvét hirdetik, a gyakorlatban a zöld átmenet költségei nem egyenletesen oszlanak meg. A vidéki, alacsony jövedelmű és őslakos közösségek – például a számi réntartók – gyakran aránytalanul viselik a szélerőművek, bányászati projektek és a fosszilis ipar leépítésének terheit. A norvég és svéd számi közösségek számos esetben bírósági úton támadták meg a területüket érintő energiaprojekteket, és az ENSZ faji megkülönböztetés elleni bizottsága is bírálta a skandináv államokat a számi jogok védelmének hiányosságai miatt.
A nukleáris energia megítélése: A klímapolitikán belül az atomenergia szerepe továbbra is élesen vitatott. Finnország és Svédország az atomenergia bővítését a klímasemlegesség eszközének tekinti, míg Belgium és Németország (amely nem része ennek a könyvnek) a kivezetést választotta. Hollandia a 2020-as években új atomerőművek építését fontolgatja, ami a holland politikai palettán új törésvonalat nyitott. A vita tudományos alapja is vitatott: az atomenergia alacsony szén-dioxid-kibocsátású, de a hulladékkezelés, a baleseti kockázat és a költségek kérdései továbbra is nyitottak.
Ez az alfejezet elsősorban a következő forrástípusokra támaszkodik: az IPCC 2021-es és 2022-es értékelő jelentései (elsődleges tudományos konszenzus), az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) és az Eurostat adatbázisai, a nemzeti statisztikai hivatalok és energiaügynökségek jelentései (Dán Energiaügynökség, Norvég Vízügyi és Energiaigazgatóság, Svéd Energiaügynökség, Finn Statisztikai Hivatal, Holland Környezetvédelmi Értékelő Ügynökség, Belga Statisztikai Hivatal, Luxemburgi Statisztikai Hivatal), valamint a nemzeti klímatörvények és kormányzati stratégiák. A szakirodalmi hivatkozások közül kiemelendők a skandináv energiaátmenetről és a holland nitrogénválságról szóló recens publikációk, amelyek azonban nem mindig nyilvánosan hozzáférhetők.
A legfontosabb bizonytalanságok és vitatott kérdések a következők: