A spanyol hódítás előtti Dél-Amerika civilizációtörténetének súlypontja nem az Amazonas-medencében, hanem az Andok hegyláncai és a csendes-óceáni partvidék keskeny sávja között alakult ki. Ez a terület ad otthont az amerikai kontinens egyik legkorábbi városiasodási központjának, és itt jött létre a hódítást közvetlenül megelőző évszázadok legnagyobb államalakulata, az Inka Birodalom is. A fejezet célja, hogy a régészeti és etnohistóriai források alapján bemutassa azokat a társadalmi, gazdasági és vallási mintákat, amelyek Caraltól az inkákig vezettek. A „prekolumbiánus civilizációk” kifejezés itt nem egyetlen, homogén kultúrát jelöl, hanem régészeti kultúrák és államok sorozatát, amelyek időben egymásra rétegződtek, térben pedig gyakran párhuzamosan léteztek.
Az Andok középső része, a mai Peru, Bolívia, Ecuador és Észak-Chile területe, rendkívüli ökológiai változatosságot mutat. A csendes-óceáni partvidéket sivatagi sávok és folyóvölgyek tagolják, ahol a tengeri erőforrások és az öntözéses mezőgazdaság egymást kiegészítve tették lehetővé a letelepedett életmódot. A magashegyi fennsíkokon (puna) és a hegyközi völgyekben a teraszos földművelés, valamint a láma- és alpakatenyésztés vált a megélhetés alapjává. A kora gyarmati és modern régészeti kutatások egybehangzóan azt mutatják, hogy a civilizáció kialakulásának kulcsa a különböző ökológiai zónák termékeinek cseréje és integrációja volt. Ez a vertikális ökológiai kiegészítés modellje, amelyet John Murra etnohistórikus az 1970-es években dolgozott ki: a közösségek nem egyetlen településen, hanem több, eltérő magasságban fekvő faluban gazdálkodtak, így fértek hozzá a tenger gyümölcseihez, a kukoricához, a burgonyához és a hegyi állatokhoz.
A prekolumbiánus Andok periodizációja régészeti konstrukció, amelyet a kerámia- és építészeti stílusok változása alapján alakítottak ki a 20. században. A leggyakrabban használt felosztás: prekeramikus (Kr. e. 3000–1800 körül), korai horizont (Kr. e. 900–200 körül), korai intermedier (Kr. e. 200–Kr. u. 600 körül), középső horizont (Kr. u. 600–1000 körül), késői intermedier (Kr. u. 1000–1476 körül) és késői horizont (Kr. u. 1476–1532/1533). Ezek a korszakhatárok nem merevek, és az egyes régiókban eltérő ütemben jelentkeztek. A „horizont” fogalma olyan időszakokat jelöl, amikor egy kulturális stílus széles területen elterjedt, míg az „intermedier” korszakokra a regionális különbségek erősödése jellemző.
A Caral (spanyolul: Caral) régészeti lelőhely a perui Supe-völgyben, a parttól mintegy 20 km-re fekszik. Az 1990-es évek óta folytatott ásatások szerint a település Kr. e. 3000 körül élte virágkorát, és ezzel az amerikai kontinens egyik legkorábbi ismert városias jellegű központjának számít. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a lelőhelyen hat nagyobb, platform alakú halompiramis, kör alakú süllyesztett udvarok és lakónegyedek találhatók, amelyeket radiokarbon mérések Kr. e. 2900–1800 közé datálnak. A kerámia hiánya ugyanakkor megkülönbözteti a későbbi andoki kultúráktól: a Caral-közösség textíliákat, hálókat és növényi edényeket használt, de égetett agyagedényeket nem készített. Ez arra utal, hogy a „civilizáció” kritériuma nem a kerámia megléte, hanem a monumentális építészet, a településhierarchia és a mezőgazdasági fölösleg megszervezése.
A Caral körül kialakult telepek együttesét Norte Chico civilizációnak nevezi a szakirodalom. A konszenzus szerint a térségben öntözéses földművelés folyt, főként gyapotot, tökféléket és babot termesztettek, de a tengeri halászat és kagylógyűjtés is meghatározó volt. A lakosságszám becslések tárgya: Caralban valószínűleg 1 000–3 000 fő élhetett, de a teljes Norte Chico régióra vonatkozó becslések ennél nagyságrendekkel magasabbak lehetnek. A vitatott kérdés az, hogy a Caral-kultúra vajon már állami szervezetet alkotott-e, vagy inkább rituális központok laza szövetsége volt, amelyet közös vallási gyakorlatok és cserekapcsolatok tartottak össze. A monumentális építkezéshez szükséges munkaerő megszervezése mindenesetre olyan társadalmi hierarchiát feltételez, amelyben a vallási elit képes volt jelentős számú embert mozgósítani.
Chavín de Huántar (spanyolul: Chavín de Huántar) a mai Peru északi felföldjén, a Huántar-völgyben található régészeti lelőhely, amely Kr. e. 900 és 200 között élte virágkorát. A lelőhely központi épületegyüttese, a „Régi templom” és az „Új templom” néven ismert kőépítmények, bonyolult belső folyosókkal és szellőzőjáratokkal rendelkeznek. A régészeti konszenzus szerint a Chavín-kultusz központja zarándokhelyként működött, ahová a környező területek lakói rituális célból érkeztek. Az itt talált kőfaragványok, kerámiák és textíliák egységes ikonográfiát mutatnak, amely macskaféle, madár- és kígyómotívumokat vegyít. A legismertebb tárgy a Lanzón (spanyolul: Lanzón), egy 4,5 méter magas, gránitból faragott monolit, amely a régi templom belső szentélyében állt, és valószínűleg a kultusz fő szimbóluma volt.
A Chavín-jelenség értelmezése körül a tudományos vita elsősorban arra irányul, hogy milyen politikai hatalmat gyakorolt a központ. A régészeti leletek terjedése alapján sokan úgy vélik, hogy a Chavín-kultusz regionális integrációs szerepet játszott, de nem feltétlenül jelentett katonai vagy közigazgatási uralmat. A horizont fogalma itt inkább vallási és stilisztikai egységet jelöl, nem központosított államot. A Chavín eltűnése Kr. e. 200 körül valószínűleg regionális átrendeződéshez, nem katasztrófához köthető; a későbbi kultúrák átvették motívumait, de saját politikai formákat alakítottak ki.
A korai intermedier (Kr. e. 200–Kr. u. 600) időszakában a regionális központok megerősödtek, és két jelentős, egymástól földrajzilag és kulturálisan is elkülönülő civilizáció virágzott a mai Peru partvidékén: a Moche északon, a Nazca délen.
A Moche (spanyolul: Moche, korábbi nevén Mochica) kultúra az északi partvidék völgyeiben, a Moche- és a Chicama-völgyben alakult ki, és Kr. e. 100 és Kr. u. 800 között létezett. A Moche-közösségek monumentális agyagtégla platform-piramisokat emeltek, amelyek közül a legismertebb a Huaca del Sol (spanyolul: Huaca del Sol, a „Nap piramisa”) és a Huaca de la Luna (a „Hold piramisa”). A régészeti feltárások szerint ezek egyszerre szolgáltak vallási központként és az elit hatalmának bemutatóhelyeként. A Moche-kultúra legismertebb tárgyi emlékei a kifinomult, realisztikus arckifejezéseket ábrázoló portréedények (spanyolul: huacos retratos), amelyek valódi személyeket, talán uralkodókat vagy harcosokat mintáztak. A kerámiák ikonográfiája háborúkat, emberáldozatokat és természetfeletti lényeket ábrázol, ami azt jelzi, hogy a katonai elit és a vallási hatalom szorosan összefonódott.
A Moche államszervezetének értelmezése vitatott. Egyes kutatók egyetlen központosított államot rekonstruálnak, míg mások több, egymással versengő völgyi királyság laza konföderációját tartják valószínűbbnek. A régészeti adatok mindkét modellhez szolgáltatnak érveket: a nagyméretű csatornarendszerek és a közös ikonográfia a politikai integrációt, a helyi különbségek és a gyakori erődített települések viszont a decentralizált hatalmi viszonyokat támasztják alá. Az 1990-es években a Huaca de la Luna mellett feltárt, nagyszámú emberáldozatra utaló csontlelet arra is felhívta a figyelmet, hogy a Moche-elit rituális erőszakkal legitimálhatta uralmát.
A déli partvidéken a Nazca (spanyolul: Nazca) kultúra Kr. u. 1 és 700 között virágzott. A Nazca-közösségek hírnevét elsősorban a hatalmas, a sivatagi felszínbe karcolt geoglifáik (spanyolul: geoglifos) adják, amelyeket a modern korban „Nazca-vonalaknak” neveznek. A vonalak állatokat, növényeket és geometriai alakzatokat ábrázolnak, és csak a levegőből láthatók teljes egészükben. A funkciójukról folyó vita régóta tart: csillagászati naptárként, vízkultuszhoz kapcsolódó rituális utakként, termékenységi szertartások színtereként egyaránt értelmezték őket. A legtöbb mai kutató a rituális táj fogalmát használja, és úgy véli, hogy a geoglifák a vallásos zarándoklatok útvonalait és a földalatti vízforrásokhoz kapcsolódó hitvilágot jelölték meg. A Nazca-kultúra emellett kiváló kerámia- és textilművességgel rendelkezett, de monumentális építészete nem érte el a Moche-kultúra méreteit. A Nazca hanyatlása a Kr. u. 6–7. század fordulóján részben a klímaváltozással, elsivatagosodással és az ebből fakadó erőforrás-válsággal hozható összefüggésbe, de a pontos okok továbbra is becslések maradnak.
A középső horizont (Kr. u. 600–1000) fordulópontot jelentett az andoki civilizáció történetében: két olyan államalakulat emelkedett ki, amelyek már nem csupán egy-egy völgyet, hanem több régiót integráltak.
Tiwanaku (aymarául: Tiwanaku, spanyolul: Tiahuanaco) a Titicaca-tó medencéjében, a mai Bolívia területén, körülbelül 3800 méteres tengerszint feletti magasságban feküdt. Az állam Kr. u. 400 és 1000 között élte fénykorát, központja a tó déli partjától néhány kilométerre terült el. A romterület legismertebb építménye a Puerta del Sol (spanyolul: Puerta del Sol, a „Napkapu”), amely faragott kőtömbökből álló monumentális együttes része. A Tiwanaku gazdaság alapját a magashegyi mezőgazdaság képezte, amelyet az úgynevezett suka kollus (aymarául: suka kullu) rendszer segítségével fejlesztettek ki: emelt mezőgazdasági ágyásokat hoztak létre mesterséges csatornákkal, amelyek a fagyos éjszakákon a víz hőmegtartó képességét kihasználva védték a termést. A Tiwanaku állam multietnikus volt, és a régészeti leletek szerint a hatalma a déli-Andok széles területére, a mai Perutól Észak-Chiléig terjedt ki. Hanyatlásának okai vitatottak: a 11. század körüli, hosszan tartó aszályok és az ebből fakadó társadalmi feszültségek gyakran szerepelnek a lehetséges magyarázatok között, de a bizonyítékok nem egyértelműek.
Wari (spanyolul: Huari) a mai Peru középső felföldjén, Ayacucho térségében alakult ki, és Kr. u. 600 és 1100 között állt fenn. A Wari az első olyan andoki állam, amelyről a régészeti adatok alapján valószínűsíthető, hogy közvetlen közigazgatási központokat hozott létre a meghódított területeken. A birodalom központi települései, például a Pikillacta (spanyolul: Piquillacta) Cusco közelében, szigorúan tervezett, derékszögű alaprajzú komplexumok voltak, amelyek raktárakat, lakóépületeket és adminisztrációs tereket foglaltak magukban. A Wari úthálózatot és állami futárrendszert is kiépített, amelyek később az Inka Birodalom infrastruktúrájának mintájául szolgáltak. A Wari és Tiwanaku közötti kapcsolat jellege szintén vita tárgya: bár egymással párhuzamosan léteztek, és határterületeiken érintkeztek, a közvetlen katonai konfliktus bizonyítékai gyengék. A Wari hanyatlása a 11. században regionális széttagolódáshoz vezetett, és a késői intermedier korszakában számos kisebb, gyakran egymással háborúzó állam alakult ki a térségben.
A késői horizont korszaka az Inka Birodalom (quechua: Tawantinsuyu, „négy tartomány”) felemelkedésével kezdődik. A régészeti és etnohistóriai források szerint az inkák a Cusco-völgyből kiindulva a 15. század közepén, Pachacuti Inka Yupanqui uralkodása alatt kezdték meg expanziójukat. A birodalom gyors növekedését követően a spanyol hódítás idejére, az 1530-as évekre, az Andok csaknem teljes hosszát, valamint a partvidék jelentős részét uralta, a mai Dél-Kolumbiától Közép-Chiléig. A lakosságszámra vonatkozó becslések 6 és 14 millió között mozognak; a bizonytalanságot az írásos összeírások hiánya és a járványok okozta korai népességfogyás nehezíti.
Az Inka állam működéséről szóló ismereteink elsősorban a spanyol gyarmati krónikákból származnak, amelyeket olyan szerzők jegyeztek le, mint Pedro Cieza de León (1553) vagy Juan de Betanzos (1551). Ezek a szövegek azonban olyan elbeszéléseket rögzítettek, amelyeket a hódítás után évtizedekkel, gyakran spanyol politikai érdekek által befolyásolt környezetben gyűjtöttek össze. A krónikák mellett a régészeti lelőhelyek, az út- és teraszrendszerek, valamint a kipu (spanyolul: quipu) elnevezésű csomóírásos zsinórok képezik a forrásbázist. A kipu pontos működése máig nem ismert: a tudományos konszenzus az, hogy numerikus adatok rögzítésére szolgált, de egyes kutatók szerint narratív információkat is tárolhatott. A kipu „olvasásának” képessége a gyarmati korban elveszett, így az Inka adminisztrációról alkotott kép szükségképpen rekonstrukció.
Az Inka Birodalom államszervezete a mit’a (quechua: kötelező, váltásban végzett munka) intézményére épült. A közösségek tagjai nem adót fizettek pénzben vagy terményben, hanem meghatározott időtartamra munkát vállaltak az állam számára: utakat építettek, teraszokat műveltek, vagy a birodalmi raktárakba termeltek. A ayllu (quechua: nemzetségi alapon szerveződő közösség) maradt a társadalom alapegysége, amelynek földjei közösen használtak, és a termelés elosztása a reciprocitás elve szerint történt. Az uralkodó, a Sapa Inka (quechua: „egyedüli inka”) a Nap fiának számított, és az állami vallás csúcsán állt. Az uralkodó alatt az inka nemesi réteg, a hódításokban részt vevő katonai vezetők, valamint a helyi kurakák (quechua: helyi vezetők) alkották az adminisztratív hierarchiát. A birodalom a meghódított területek lakosságának egy részét áttelepítette, az úgynevezett mitmaq (quechua: áttelepítettek) rendszerével, ami a lojalitás biztosítását és a gazdasági specializációt szolgálta.
Az Inka Birodalom infrastruktúrájának leglátványosabb eleme az Qhapaq Ñan (quechua: „királyi út”) úthálózat, amely a spanyol hódítás idejére a becslések szerint 30 000 és 40 000 km közötti hosszúságot ért el. A hálózat a birodalom négy tartományát kötötte össze a fővárossal, Cuscóval, hidakon, lépcsőkön és pihenőállomásokon (tambo) keresztül. Az utak a hírvivők, a hadsereg és a közigazgatás számára egyaránt elengedhetetlenek voltak; fenntartásukat a mit’a rendszeren keresztül szervezték. Az út hossza azonban becslés, mivel a teljes nyomvonalat még ma is térképezik, és a régészeti felmérések országonként eltérő részletességűek.
A mezőgazdasági termelést az ökológiai vertikalitás elve szerint szervezték. A andenes (spanyolul: terasz) elnevezésű kőfalas teraszrendszerek a meredek hegyoldalakon tették lehetővé a termőföld kialakítását, és egyúttal a talajeróziót is csökkentették. Az öntözőcsatornák hálózata a partvidéki sivatagi völgyektől a magashegyi zónákig terjedt. Az állam nagy raktárházakat (qollqa) tartott fenn, ahol a terményfölösleget tárolták, és amelyekből ínség idején, valamint a mit’a-munkások ellátására osztottak.
A vallási rendszer középpontjában a napisten Inti (quechua: Nap) állt, akit az inka uralkodó ősatyjának tartottak. Emellett Viracocha (quechua: Viracocha) teremtőisten és Pachamama (quechua: Földanya) tisztelete is meghatározó volt. A vallási gyakorlatok közé tartoztak az állami ünnepek, az áldozati rituálék, valamint a hegycsúcsokhoz kapcsolódó szent helyek (huacas) tisztelete. A régészeti leletek, például a magas hegyi lelőhelyeken talált gyermekáldozatok, azt mutatják, hogy az inka állam rituális erőszakot is alkalmazhatott politikai és vallási céljai érdekében. Ezeknek a leleteknek az értelmezése érzékeny terület, hiszen a mai szemlélő számára egyszerre jelzik a vallás mélységét és az elit hatalmának brutális következményeit.
A prekolumbiánus andoki civilizációk különbözőségük ellenére több közös vonást mutatnak, amelyek a földrajzi környezetből és a hosszú távú társadalmi fejlődésből fakadnak. Az első ilyen vonás a vertikális ökológiai kiegészítés gyakorlata, amely lehetővé tette, hogy a közösségek több zóna termékeit ellenőrizzék anélkül, hogy távolsági piacokat hoztak volna létre. A második a munkaadó rendszer, amely a piaci csere helyett a reciprocitás és a redisztribúció elvére épült. A harmadik a kettős szervezet elve, amelyet a kutatók a hanan (felső) és hurin (alsó) részekre osztott településekben, valamint a rituális és politikai hatáskörök megosztásában látnak.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az általános minták nem jelentik azt, hogy az andoki társadalmak egységesek lettek volna. A régészeti kultúrák egymástól eltérő politikai formákat próbáltak ki, a központosított államtól a vallási szövetségeken át a laza konföderációkig. Az Inka Birodalom éppen azért tudott olyan gyorsan terjeszkedni, mert a korábbi évszázadok során kidolgozott infrastrukturális és adminisztratív mintákat egyesítette, nem pedig azért, mert a semmiből hozott volna létre új rendet.
A prekolumbiánus civilizációk megismerésének elsődleges forrásai a régészeti leletek: épületek, kerámiák, textíliák, fémtárgyak, csontok, növényi maradványok és tájmódosítások. A kormeghatározás alapját a radiokarbon módszer adja, de a mintavétel és a kalibráció miatt a dátumok gyakran több évtizedes bizonytalansággal terheltek. A lakosságszámok és a terméshozamok mindig becslések, amelyek a településsűrűségből, a mezőgazdasági területek kiterjedéséből és a tárolókapacitásból levont következtetéseken alapulnak.
Az etnohistóriai források, elsősorban a spanyol gyarmati krónikák, az Inka Birodalom esetében pótolhatatlanok, de módszertani óvatosságot igényelnek. A krónikások saját politikai és vallási meggyőződésük szerint írták le az andoki társadalmat, gyakran európai kategóriákat vetítve rá. Az inka származású szerzők, mint például Inca Garcilaso de la Vega (1609), saját nemesi származásukat is legitimálni kívánták, így elbeszéléseikben a birodalom kifinomultabbnak tűnhet, mint amilyen valójában volt. A vita tárgya, hogy a krónikákból rekonstruált inka államszervezet mennyire tekinthető megbízhatónak, és mennyiben keverednek benne a prehispán és a gyarmati kori elemek.
A régészeti kultúrák elnevezése semleges, de félrevezető is lehet: egyetlen stílus vagy lelőhely neve nem feltétlenül felel meg egy etnikai vagy nyelvi csoportnak. A „Moche” vagy a „Nazca” ma elsősorban a kutatók által elkülönített tárgyi hagyatékot jelöli, nem pedig egy önmagát így nevező népet. A prekolumbiánus társadalmak önértelmezéséről írásos források hiányában csak korlátozott ismereteink vannak. Ebből fakadóan a fejezetben bemutatott állítások egy része tudományos konszenzus, más része vitatott értelmezés, és minden rekonstrukció magában hordozza a jelenkori kutatók szemléletét is.