A hódítás előtti Dél-Amerika története gyakran az Andok felől íródik: a kőből emelt városok, a birodalmi utak és az állami adminisztráció látványos maradványai érthetően vonzzák a figyelmet. Ez a fejezet azonban a kontinens másik, legalább ilyen sokszínű felét veszi szemügyre: az Amazonas-medence erdei és folyómenti világát, a brazíliai szavannákat, valamint a déli kúp pampáit, Patagóniát és Tűzföldet. E területek prekolumbiánus lakói nem alkottak egységes birodalmat, de nem is voltak „történelem nélküli” népek: régészeti, nyelvészeti és etnohistóriai bizonyítékok alapján bonyolult gazdálkodási, csere- és települési hálózatokat lehet rekonstruálni. A fejezet ezért egyszerre mutatja be a környezeti alkalmazkodás változatait, és hívja fel a figyelmet arra, miért torzít a mai fogalmak visszavetítése akkor, amikor az erdei, szavannai vagy éppen tűzföldi népekről beszélünk.
Az alábbiakban az előző alfejezetekre építünk: az első emberi betelepülés és a nyelvcsaládok kérdése Az őslakosság eredete és nyelvei című részben, a dél-amerikai civilizációk andoki példái A prekolumbiánus civilizációk című részben kerültek tárgyalásra. Itt most azokat a területeket vizsgáljuk, amelyek nem tartoztak az Inka Birodalom vagy a korábbi andoki államok közvetlen befolyása alá, ám amelyek története ugyanúgy elválaszthatatlan a kontinens hódításáról szóló későbbi fejezetektől.
A mai Brazília északi részén, valamint a szomszédos országok területén húzódó Amazonas-medence a világ legnagyobb folyami vízgyűjtője. A hódítás előtti települési mintákat alapvetően két környezeti zóna határozta meg: az időszakosan elöntött várzea (portugálul várzea) ártéri erdősáv és a magasabb, nem áradó terra firme (portugálul terra firme) erdő. A folyók közelsége a várzeában termékeny, rendszeresen megújuló üledéket, bőséges halállományt és vízi közlekedést kínált; a terra firme viszont nagyobb területet adott a földművelésnek, ám talaja szegényebb és tápanyag-utánpótlása lassúbb.
A régészeti konszenzus szerint az Amazonas-medencét a hódítás előtti évezredekben számos különböző nyelvcsaládhoz tartozó csoport lakta: a tupí és guaraní nyelvek a keleti és déli területeken, az arawak nyelvek a folyóhálózat középső és nyugati részein, a karib nyelvek a mai Venezuela felőli peremvidéken, a gé (jê) nyelvek a brazíliai felföldeken, a pano és tukano nyelvek a nyugati és északnyugati medencében. E nyelvcsaládok elterjedése önmagában is közlekedési és cserehálózatok létét sejteti, ám a nyelvészeti rekonstrukciók időmélysége és a vándorlások iránya vitatott: a kutatók egy része a folyó menti terjeszkedést hangsúlyozza, mások éppen a terra firme belső területeiről kiinduló népmozgásokat valószínűsítenek.
A hódítás előtti amazóniai gazdálkodás legfontosabb növénye a manióka (Manihot esculenta) volt, amelyet két alapformában termesztettek: az édes maniókát közvetlen fogyasztásra, a keserű fajtákat pedig bonyolult mérgező-eltávolító feldolgozás után lisztként vagy lepényként. A manióka mellett kukoricát, tököt, babféléket, édesburgonyát, gyümölcsfákat és különböző pálmaféléket is termesztettek. A földművelés leggyakoribb formája a vágásos-égetéses művelés (angolul swidden, portugálul roça) volt: a kivágott növényzet elégetésével nyerték a rövid távon termékeny talajt, majd a parcellát pihentették. Ugyanakkor a várzea ártéri földjein intenzívebb, több egymást követő vetést is lehetővé tevő művelés folyt, és a kutatók ma már nem tekintik az amazóniai földművelést kizárólag kis léptékű, mozgó rendszernek.
Különösen fontos bizonyítéka a tartós emberi beavatkozásnak az úgynevezett fekete föld (portugálul terra preta de índio): az Amazonasban több helyen, gyakran a korábbi települések területén található, észrevehetően sötét, szerves anyagokkal, faszénnel, hal- és egyéb hulladékkal dúsított antropogén talaj. A terra preta nemcsak régészeti jelenség, hanem a mai gazdálkodás számára is megbecsült, termékeny talaj; kialakulása évszázadok, esetleg évezredek alatt ment végbe, és azt jelzi, hogy a prekolumbiánus lakosok tartósan átalakították a környezetet. A terre preta kiterjedésének, keletkezési sebességének és egykori termelési szerepének megítélése azonban vitatott: egyes kutatók szerint tudatos talajjavításról volt szó, mások szerint a hulladéklerakás és a mindennapi élet melléktermékeként alakult ki.
A korai európai krónikák – köztük Gaspar de Carvajal domonkos szerzetes 1542-es leírása, aki Francisco de Orellana expedíciójával hajózott végig a folyón – sűrűn lakott, hosszan elnyúló folyóparti településekről, népes falvakról és bonyolult helyi vezetésről számoltak be. Carvajal szövege azonban nyilvánvalóan a hódítás és a propaganda kontextusában keletkezett, és a kutatók óvatosan kezelik számait, amelyeket nem lehet közvetlen népességbecslésként kezelni. Az 1540-es éveket követően a behurcolt járványok, a rabszolgavadászat és a gyarmati konfliktusok drasztikusan átalakították a folyóparti társadalmakat, ezért a későbbi, 17–18. századi megfigyelők már egészen más képet láthattak.
A régészeti anyag az utóbbi évtizedekben több olyan jelenséget is felszínre hozott, amely alátámasztja, hogy az Amazonas-medencében nemcsak kis, egymástól elszigetelt falvak léteztek. A Marajó-szigeten, az Amazonas torkolatában azonosított Marajoara kultúra (portugálul cultura marajoara) kerámiaközpontú, halomsíros településeket hagyott maga után; a datálások mintegy i. sz. 400 és 1400 közé teszik, ám a pontos kronológia vitatott. A folyó torkolatától délre, a Tapajós folyó vidékén a Santarém-kultúra (portugálul cultura de Santarém) termékeny ártéri övezetét sűrűn lakott települések jellemezték a hódítás korai időszakában is. Az Acre államban és környékén felfedezett geoglifák (portugálul geoglifos) – nagyméretű, árokkal és sánccal kialakított geometrikus földművek – azt mutatják, hogy az Amazonas délnyugati peremén a második évezredben olyan munkaszervezés létezett, amely jóval meghaladta a kis családi csoportok erejét. A geoglifák kora és rendeltetése azonban ma is kutatási vita tárgya: egyes elképzelések szerint szertartásos terek voltak, mások szerint védekezést vagy éppen területjelölést szolgálhattak.
A társadalomszervezetre vonatkozó modellek ennek megfelelően jelentősen megváltoztak. A 20. századi antropológia sokáig azt hangsúlyozta, hogy az amazóniai népek viszonylag egyenlőségre épülő, kis létszámú faluközösségekben éltek, és a főnökség (spanyolul cacicazgo) csupán gyenge, presztízs alapú tekintély volt. Az újabb régészeti és etnohistóriai munkák ezzel szemben olyan időszakos vagy tartós vezetői hatalmat is valószínűsítenek, amely képes volt nagyobb közösségi munkákat megszervezni, cserét irányítani és szövetségeket összefogni. A „főnökség” fogalmának használata azonban vitatott, mert könnyen a fejlődéstani skála egyszerű fokozataként jelenik meg, és elfedheti az amazóniai politikai viszonyok rugalmasságát: a vezetői szerepek sok esetben nem örökletes tisztségek, hanem személyes képességen, nagylelkűségen és szertartási tekintélyen alapultak.
A települések gyakran nagyobb közösségi házakból álltak; a portugál forrásokban meghonosodott maloca szó (portugálul maloca; a spanyol forrásokban is gyakori) ilyen nagy családi vagy többcsaládos házat jelölt. A folyómenti falvak – a forrásokban gyakran aldeia (portugálul aldeia) – nemcsak lakóhelyként, hanem kereskedelmi és politikai csomópontként is működtek. A kenu (portugálul canoa, a tupí nyelvekből származó szó) alapvető közlekedési eszköz volt; a folyami útvonalak összekötötték az Andok lábánál fekvő területeket az Atlanti-óceán partvidékével. Cserélt árucikkek közé tartozott a félkész kerámia, a kőbalták, a tollak, a gyanták, a festőanyagok, a szárított hal és a maniókaliszt. A csere nem pusztán gazdasági, hanem rokonsági és szövetségi hálózatokat is fenntartott, és a kutatók feltételezik, hogy a többnyelvűség és a helyi nyelvi keveredés részben éppen e hálózatok működéséhez köthető.
Az Amazonas-medencétől délre és keletre a brazíliai felföldek cerrado (portugálul cerrado) szavanna-erdei és caatinga (portugálul caatinga) félszáraz bozótos zónái húzódnak. Ezeken a területeken a víz és a termőföld évszakos elérhetősége más stratégiákat igényelt, mint a folyómenti ártéren. A gé nyelvcsaládhoz tartozó csoportok – például a közép-brazíliai xavante, kayapó és a további, ma is gé nyelveket beszélő népek – a régészeti rekonstrukciók szerint félig letelepedett életmódot folytathattak: az esős évszakban nagyobb falvakban gyűltek össze, a száraz időszakban pedig kisebb vadászó-gyűjtögető csoportokra váltak szét. A mozgás azonban nem jelentett rendezetlenséget: a csoportok szezonális költözését a vízkészletek, a gyümölcsérési időszakok és a vadak vándorlása szabályozta.
A szavannákon is végeztek földművelést, de általában kisebb arányban, mint a várzeán; a fő növények között manióka, kukorica, batátafélék és egyes babfajták szerepeltek. A brazíliai felföldek egyes területein a prekolumbiánus kőeszközök, csiszolt balták és kerámiatöredékek arról tanúskodnak, hogy a csoportok nem voltak elszigetelve: a tengerparti tupí és a belső gé népek közötti kapcsolatokra a 16. századi források is utalnak. A nyelvészeti adatok arra engednek következtetni, hogy a hódítás előtt a tupí-guaraní nyelvű csoportok hosszú időn át terjeszkedtek a brazil partoktól dél és nyugat felé, ám ennek a folyamatnak az üteme, iránya és kényszerítő jellege ma is vita tárgya. A szavannai és erdei csoportok kapcsolata nem írható le sem kizárólag békés cserével, sem állandó háborúval; a régészeti nyomok mindkettőre találnak példát.
Az Andoktól délre és keletre elterülő pampák füves síkságain és Patagónia (spanyolul Patagonia) szárazabb, hideg fennsíkjain a hódítás előtt elsősorban vadászó-gyűjtögető életmódot folytató csoportok éltek. A régió legfontosabb nagyvadja a guanakó (Lama guanicoe) volt, emellett a nandu (Rhea americana) és kisebb emlősök, madarak szerepeltek a zsákmányállatok között. A növényi élelem gyűjtögetése – magvak, gumók, bogyók – szintén kiegészítette az étrendet.
A mai közép- és dél-Argentína, valamint Chile déli területeinek prekolumbiánus nyelvi képét nehéz pontosan rekonstruálni, mert a későbbi járványok, a gyarmati terjeszkedés és a 19. századi katonai hadjáratok miatt a helyi nyelvek nagy része kihalt vagy töredékessé vált. A rendelkezésre álló nyelvészeti és etnohistóriai adatok alapján a déli kúpban több nyelvcsalád is jelen volt: a chon nyelveket beszélő csoportok közé sorolják a Patagóniában élő tehuelche (a spanyol forrásokban patagones) és a pampákon élő puelche csoportokat, miközben a selk’nam (a 19–20. századi forrásokban gyakran ona) a Tűzföld szigetén beszélte a chon nyelvek egyik változatát. A „tehuelche” és a „puelche” elnevezések azonban gyűjtőfogalmak: az előbbi több, egymással rokon, de nem feltétlenül azonos nyelvet és csoportot takar, az utóbbi pedig részben mapuche eredetű megnevezés, amelyet a gyarmati források később kiterjesztettek a pampák különböző vadászaira.
A pampák és Patagónia prekolumbiánus lakói gyalogos vadászok voltak: a ló csak a spanyol hódítás után, a 16. század második felétől terjedt el fokozatosan, és alapvetően átalakította a déli vadásznépek mobilitását, vadászati módját és társadalmi szervezetét. A hódítás előtti időszakban a guanakócsordákat gyalogosan, lándzsával, nyíllal és bólával (spanyolul boleadora, a köveket és bőrszíjakat kombináló hajítószer) közelítették meg; a bóla használatát a korai spanyol leírások és a régészeti kőgolyók egyaránt alátámasztják. A vadászcsoportok évszakos rend szerint mozogtak a vízlelőhelyek és a csordák mozgása mentén; a családok kis létszámú, rugalmas egységekben éltek, de nagyobb ünnepek, cserék vagy konfliktusok idején időszakosan összeverődhettek.
A patagóniai sziklaművészet – például a mai Argentína területén ismert Kezek barlangja (spanyolul Cueva de las Manos) – híres kézlenyomatai és vadászjelenetei azt mutatják, hogy a déli vadászoknak összetett vizuális és valószínűleg szertartásos hagyományaik voltak. A festmények korát egyes keltezések több ezer évre teszik, de a rétegek pontos kronológiája vitatott, és a jelenetek értelmezése is többféle lehet. A patagóniai régészeti lelőhelyek viszonylag ritkák és egyenetlenül kutatottak, ezért a prekolumbiánus lakosság számáról csak nagyon óvatos becslések léteznek; azok a becslések, amelyek a 19. századi megfigyelésekből indulnak ki, nem közvetlenül a hódítás előtti állapotot tükrözik, mert a járványok és a gyarmati terjeszkedés már korábban súlyos demográfiai veszteségeket okoztak.
A dél-amerikai szárazföld csücskén és a Magellán-szoros vidékén fekvő Tűzföld (spanyolul Tierra del Fuego) a hódítás előtti déli területek egyik legzordabb, ám lakott régiója volt. A szigeteken és a csatornák partjain a tengeri erőforrások, a kagylópadok, a fókák, a pingvinek, a halak és a partra vetett bálnák biztosították a megélhetés alapját. A tűzföldi népek nem alkottak egységes csoportot: a yámana (más néven yaghan) a déli csatornák partvidékén, a kawésqar (a spanyol forrásokban alacalufe) a nyugati, erősen tagolt szigetvilágban, míg a selk’nam a nagy sziget belső, füvesebb területein élt.
A yámana és a kawésqar tengeri vadász-halász életmódot folytatott; a kenu számukra nem csupán közlekedési, hanem lakó- és vadászeszköz is volt. A családok gyakran a kenukban vagy azok mellett tartózkodtak, a part menti táborhelyeken kagylódombok – úgynevezett kagylóhalmok – halmozódtak fel, amelyek ma fontos régészeti források. A kagylódombok rétegeiből a táplálkozás változásait, a kő- és csonteszközök fejlődését és a lelőhelyek évszakos használatát lehet rekonstruálni. A 19. századi európai és chilei–argentin leírások sokat hangsúlyozták a hideghez való alkalmazkodást, a testfestést, a tűz folyamatos őrzését és a viszonylag egyszerű anyagi kultúrát; azonban e leírások gyakran a gyarmati és missziós kontextus torzításait is magukban hordozzák, és nem feltétlenül a hódítás előtti társadalmi viszonyokat rögzítik.
A selk’nam csoportok a sziget belsejében guanakóvadászattal foglalkoztak, és a rendelkezésre álló etnohistóriai források szerint íjjal-nyíllal vadásztak. A prekolumbiánus Tűzföld társadalmi szervezete kisebb, rokonsági alapon működő, szabadon mozgó csoportokból állt; a területi viták, a víz- és élelemforrások versenye konfliktusokhoz is vezethetett. A 19–20. századi európai misszionáriusok, vadászok és kereskedők által leírt „primitív” állapot képét a mai történetírás erősen bírálja: a tűzföldi életmód nem fejlődéstani elmaradottság volt, hanem a rendkívül mostoha környezethez való finom alkalmazkodás, amelynek keretében a lakosok pontosan ismerték a part, a szigetek és az időjárás viszonyait.
A déli kúp északabbra fekvő részén a mapuche (a spanyol forrásokban araucano) népe a mai Chile középső folyóvölgyeiben élt. A mapuche földművelést – kukoricát, babot, tököt, burgonyaféléket – folytatott, emellett vadászott és gyűjtögetett; a hódítás előtti terjeszkedése és társadalmi szervezete a későbbi gyarmati konfliktusok fényében vált a spanyol források egyik legfontosabb témájává. A mapuche prekolumbiánus történetét nem itt tárgyaljuk részletesen, hanem Őslakos népek és a spanyol hódítás című chilei fejezetben; itt elég annyit rögzítenünk, hogy a déli kúp egyetlen, nagyobb lélekszámú földművelő népe nem az Andok központi területén, hanem a mérsékelt övi folyóvölgyekben élt, és a hódítás előtti Dél-Amerika sokszínűségének egy újabb változatát képviselte.
Az Amazonas-medence, a brazíliai felföldek és a déli kúp példái megmutatják, hogy a hódítás előtti Dél-Amerika nem írható le egyetlen települési, gazdasági vagy politikai modell szerint. Az Andok államai kőből emelt központokkal, közigazgatási rendszerrel és jelentős ember- és teherhordó hálózattal rendelkeztek; az Amazonas folyópartján nagy falvak, kerámiaközpontok, földművek és bonyolult csereutak alakultak ki; a szavannákon félig letelepedett, szezonálisan mozgó csoportok éltek; a pampák és Patagónia lakói pedig a guanakó és más vadállatok követésére szervezték életüket. A tűzföldi tengeri vadászok a csatornák és a kagylópadok ökológiájához alkalmazkodtak.
Ez a sokszínűség óvatosságra int minden olyan fogalommal szemben, amely a hódítás utáni európai kategóriákat vetíti vissza a prekolumbiánus időre. A „mezőgazdasági” és „vadászó-gyűjtögető” ellentét, a „települt” és „nomád” szétválasztás, illetve a „civilizált” és „vad” minősítés a 16–19. századi európai és kreol értelmezésekben gyakran jogosította fel a betelepülőket a föld elfoglalására. A mai történetírás ezeket a kategóriákat nem tényleírásként, hanem történeti tárgyként kezeli: arra kérdez rá, ki kinek az életmódját nevezte elmaradottnak, és milyen hatalmi érdekeket szolgált ez a minősítés. A fejezet ezért a prekolumbiánus déli és erdei népek bemutatásakor nem a „fejlettség” rangsorát keresi, hanem a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás és a társadalmi szerveződés változatait igyekszik leírni.
A hódítás pillanatában az Amazonas-medence és a déli kúp népei nem voltak passzív szemlélői az európai terjeszkedésnek. A 16. századi krónikák által leírt nagy folyóparti települések, a spanyolokkal szembeni déli ellenállás és a későbbi gyarmati korszakban is fennmaradó őslakos hálózatok mind arra utalnak, hogy a prekolumbiánus Dél-Amerika története nem zárul le a hódítással, hanem átszövődik a gyarmati és a nemzetállami időszak történetével. Ezt a folyamatot a következő fejezetek – különösen A hódítás és a gyarmati rend és az egyes országfejezetek – tárgyalják részletesen.
A hódítás előtti Amazonia és a déli területek történetére vonatkozó ismereteink három fő forráscsoportból származnak. Elsőként a régészeti leletek: kerámiák, kő- és csonteszközök, lakó- és halomsírok, geoglifák, kagylódombok, sziklaművészet és a terra preta. Másodikként a nyelvészeti rekonstrukció: a ma beszélt vagy történeti forrásokból ismert nyelvek összevetése alapján a nyelvcsaládok elterjedése és a népmozgások valószínű iránya. Harmadikként a korai európai írott források: a 16. századi hódítók, misszionáriusok és utazók krónikái, amelyek a kontaktus pillanatának leírásai, ám a hódítás és az európai értelmezés torzításait is magukban hordozzák. Az őslakos szájhagyomány csak közvetve, a későbbi feljegyzéseken keresztül érhető el, és a gyarmati viszonyok erősen megcsonkították.
A legfontosabb bizonytalanság a népességszám. A hódítás előtti Amazonas lakosságára vonatkozó becslések rendkívül széles skálán mozognak: a korai, elsősorban a folyóparti termékenységre és a krónikák számsoraira alapozó becslések néhány milliótól akár 8–10 millióig terjednek, míg a korábbi, a terra firme szegényes talaját hangsúlyozó modellek alacsonyabb számokat valószínűsítenek. E könyv tudatosan nem közöl egyetlen pontos össznépességi számot sem, mert a rendelkezésre álló adatok nem teszik lehetővé megbízható becslést. A déli területek esetében a hódítás utáni járványok és az etnikai csoportok gyérülése miatt a 19–20. századi feljegyzések nem alkalmasak a prekolumbiánus lélekszám közvetlen rekonstruálására.
A régészeti kronológia is gyakran vitatott. A Marajoara kultúra, a Santarém-kultúra és a geoglifák időrendje a kerámia-stílusok és a radiokarbon-datálások függvénye, de a rétegtani viszonyok és a lelőhelyek mintavételezése egyenetlen. A patagóniai sziklaművészet keltezése szintén nehéz, mert a festékanyagok kora nem mindig mérhető közvetlenül. A tűzföldi kagylódombok rétegei viszont kedvezőbb archeológiai környezetet kínálnak, ezért az életmód időbeli változásainak finomabb rekonstrukcióját is lehetővé teszik, ám a kutatás itt is sok helyen csak kezdeti stádiumban van.
Az értelmezési viták közül a legjelentősebb a komplexitás kérdése. A 20. század második felében az amazóniai kultúrákat sokáig a környezeti korlátok miatt „egyszerűnek” és kis léptékűnek tartották; ezt a képet az 1990-es évektől kezdve a terra preta, a geoglifák és a nagyobb települések felfedezése fokozatosan átírta. A kutatók ma már inkább arról vitatkoznak, hogy ezek a jelenségek mekkora területen és milyen időbeli ütemben jelentkeztek, semmint arról, hogy léteztek-e egyáltalán. A déli kúp esetében a „nomád vadász” leegyszerűsítő képe szintén revízióra szorul: a régészeti leletek és az etnohistória összevetése azt mutatja, hogy a déli népek is rendelkeztek területi tudással, szociális szabályokkal és technológiai innovációval, amelyek nem kevésbé összetettek, mint a földművelő társadalmak, csak más környezeti kényszerekhez igazodtak.
Végül jelezni kell, hogy a fejezetben használt őslakos névhasználat – tehuelche, puelche, selk’nam, yámana, kawésqar, mapuche – részben a gyarmati és a 19–20. századi etnográfiai irodalomból származik, és nem mindig felel meg a csoportok saját, időben változó önelnevezéseinek. A nyelvrokonsági besorolások a nyelvészet jelenlegi álláspontját tükrözik, de ezek is változhatnak újabb adatok alapján.