A gyarmati gazdaság alapkérdése az volt, hogy az európai hódítók hogyan biztosítsanak elegendő munkaerőt a bányákba, az ültetvényekre és a városi háztartásokba anélkül, hogy a termelés költségei felemésszék a hasznot. A 16. század első évtizedeiben a spanyol korona és a gyarmatosítók egyszerre támaszkodtak az őslakos közösségek hagyományos munkaszervezetére, a háborús fogság intézményére és a kialakuló jogi kategóriákra. Ez a korszak nem egyetlen „rendszert” hozott létre, hanem párhuzamos és egymással versengő munkaerő-formákat, amelyek a kontinens különböző régióiban eltérő ütemben váltak uralkodóvá.
Az encomienda (spanyolul „rábízás”) eredetileg nem földtulajdont, hanem munkaerő feletti rendelkezést jelentett. A korona egy-egy hódítónak vagy telepesnek „rábízott” egy meghatározott számú őslakos háztartást azzal a feltétellel, hogy az encomendero gondoskodik azok vallási oktatásáról és védelméről, cserébe pedig adót vagy munkát szedhet tőlük. A gyakorlatban az intézmény a kényszermunka egyik legkorábbi és legpusztítóbb formája lett. A Karib-térségben, Hispaniola szigetén már az 1500-as évek elején működött, és a bennszülött lakosság gyors összeomlásához járult hozzá. A spanyol korona már az 1512-es burgosi törvények (Leyes de Burgos) révén megpróbálta korlátozni a visszaéléseket, majd az 1542-es új törvények (Leyes Nuevas) kimondta az encomienda örökölhetőségének tilalmát. A gyakorlatban azonban az encomienda Peru és Új-Granada egyes vidékein a 17. század végéig fennmaradt, sőt Chile déli részén a 18. században is felbukkant új formában.
Az encomienda mellett a spanyol közigazgatás a repartimiento („elosztás”) intézményét is alkalmazta. Ez a korona által engedélyezett, rotációs kényszermunka volt, amelynek keretében az őslakos közösségeknek meghatározott számú munkást kellett kiállítaniuk bányákba, útépítésre vagy mezőgazdasági munkákra. A repartimiento formailag bérezett munka volt, de a bér rendszerint a piaci szint alatt maradt, és a munkakörülmények gyakran nem különböztek a rabszolgamunkától. A perui alkirályság területén a repartimiento gyakorlata összekapcsolódott a prekolumbiánus eredetű mit’a intézménnyel.
A mit’a (quechua szó, jelentése „forduló” vagy „váltás”) az Inka Birodalomban a közösségi munkakötelezettség rendszere volt, amelynek keretében a háztartások időszakosan utakat, hidakat, raktárakat és mezőgazdasági teraszokat építettek, illetve a hadsereg és az állami raktárak számára termeltek. A spanyol gyarmati adminisztráció ezt a prekolumbiánus intézményt saját céljaira alakította át: a gyarmati mit’a (mita colonial) keretében az andoki közösségek férfi tagjait évente meghatározott időre a bányákba, elsősorban Potosí ezüstbányáiba kötelezték munkára. A gyarmati mit’a formailag az inka hagyományra hivatkozott, ám a valóságban annak logikáját kifordította: az Inka Birodalomban a munkakötelezettség a közösség saját infrastruktúráját és az állami elosztást szolgálta, a gyarmati változatban viszont a közösségek férfi munkaerejét a spanyol magánvállalkozók és a korona profitja érdekében vonták el. A mit’a a 16. század végétől a 19. század elejéig meghatározta a mai Bolívia és Peru bányavidékeinek társadalomszerkezetét.
A Karib-térség és a trópusi partvidék őslakos lakosságának összeomlása, valamint a spanyol korona rabszolgasággal kapcsolatos, fokozatosan szigorodó jogi korlátozásai miatt a gyarmatosítók már a 16. század első felében afrikai rabszolgák behozatalához fordultak. A spanyol korona az asiento (spanyolul „szerződés”) rendszerén keresztül szabályozta a rabszolgakereskedelmet: meghatározott számú afrikai rabszolga behozatalának jogát meghatározott időre magánvállalkozóknak, majd a 17. század végétől a francia, angol és holland kereskedőtársaságoknak adta el. A portugálok már a 15. század közepétől aktívan részt vettek az atlanti rabszolgakereskedelemben, és a brazil partvidék cukorültetvényei a 16. század második felétől a legnagyobb felvevőpiaccá váltak.
Az atlanti rabszolgakereskedelem méretére vonatkozó becslések eltérnek, de a szakirodalomban széles körben idézett, a Trans-Atlantic Slave Trade Database (Voyages) adatain alapuló számítások szerint a 16. század elejétől a 19. század közepéig körülbelül 12,5 millió afrikai embert szállítottak el erőszakkal Amerikába. Ebből a mai Dél-Amerika területére – elsősorban Brazíliába, valamint a spanyol Karib-partvidékre és a Río de la Plata térségébe – nagyjából 5–6 millió ember érkezhetett. A becslések bizonytalansága jelentős, mert a 18. század előtti kereskedelmi feljegyzések hiányosak, és a hajónaplókban szereplő számok nem mindig tükrözik a tényleges túlélőket. A dokumentált tény, hogy a rabszolgakereskedelem az emberiség történetének egyik legnagyobb kényszermigrációs folyamata volt; a pontos szám azonban továbbra is tudományos becslés tárgya.
A rabszolgák jogi helyzete a spanyol és portugál gyarmatokon eltérő volt, de mindkét rendszer a tulajdon tárgyaként, nem pedig jogi személyként kezelte őket. A spanyol jog a Siete Partidas (13. századi kasztíliai törvénykönyv) hagyománya alapján a rabszolgának bizonyos, korlátozott jogi cselekvőképességet tulajdonított: házasodhatott, panaszt tehetett a bíróságon, és bizonyos feltételek mellett megválthatta magát. A portugál gyarmati jog ezzel szemben kevesebb ilyen lehetőséget ismert el, bár a manumisszió (felszabadítás) intézménye ott is létezett, különösen a 18. században. A gyakorlatban a jogi különbségeknél fontosabb volt a helyi gazdasági szerkezet: a brazil cukorültetvényeken és a későbbi bányavidékeken a rabszolgák halandósága és az utánpótlás üteme határozta meg a munka valóságát.
A spanyol gyarmati gazdaság legfontosabb ágazata a 16. század közepétől a 17. század közepéig a nemesfém-bányászat volt. Az 1545-ben alapított Potosí (a mai Bolívia területén) a Cerro Rico („Gazdag hegy”) ezüstlelőhelyére épült, és néhány évtized alatt a világ egyik legnagyobb városává nőtt. A korabeli összeírások szerint Potosí lakossága az 1570-es években meghaladta a százezret, ami a korszak európai nagyvárosainak méretével vetekedett. A város növekedése azonban a gyarmati mit’a és a kényszermunka tömeges alkalmazásán alapult.
A Potosí bányászat technológiája kezdetben az őslakosok által már ismert huayra (szélkemence) eljárásra épült, amely a felszíni ércek olvasztására volt alkalmas. Amikor a felszíni lelőhelyek kimerültek, a bányászok a higanyos amalgámozás (azogue) technológiájára tértek át, amelyet az 1550-es években vezettek be. A higany a perui Huancavelica bányáiból érkezett, és a higanygőz, valamint a bányajáratok rossz szellőzése súlyos egészségkárosodást okozott a munkások körében. A mit’a munkások jellemzően évente több hónapot töltöttek a bányákban, és a beszámolók szerint a halálozás különösen a higanyos feldolgozásban volt magas. A dokumentált egyházi és közigazgatási feljegyzések alapján a halálozási arányok a bányavidékeken meghaladták a korabeli átlagot, de a pontos, számszerű halálozási adatok nem állnak rendelkezésre, mert a gyarmati adminisztráció nem vezetett megbízható statisztikát a munkások egészségéről.
A Potosí ezüsttermelésének volumene a 16. század végétől a 17. század közepéig emelkedett, majd a 17. század második felében fokozatosan csökkent, ahogy a könnyen hozzáférhető ércek kimerültek, és a higanyellátás akadozott. A termelési adatok a korabeli adóbevallásokból és a kincstári feljegyzésekből (quinto real, azaz a koronának fizetett ötöd) rekonstruálhatók, ám a csempészet és az adóelkerülés miatt a tényleges kitermelés a hivatalos számoknál nagyobb lehetett. A gazdaságtörténeti szakirodalomban vita folyik arról, hogy a 17. századi visszaesés mennyiben volt ciklikus válság, és mennyiben a bányászat technológiai határainak jele. A konszenzus annyiban áll, hogy Potosí a spanyol gyarmati jövedelmek egyik legfontosabb forrása volt, és az ott kitermelt ezüst jelentős része a korona adósságainak törlesztésén keresztül az európai pénzpiacokra áramlott.
A bányászat másik jelentős ága a mai Kolumbia területén, az Antioquia és Popayán környéki aranymosás volt. Az aranytermelés a 16. századtól a 18. századig folyamatosan jelen volt, de kisebb volumenű, elaprózottabb és nagyobb mértékben támaszkodott rabszolgamunkára, mint a perui ezüstbányászat. A bányavidékek gazdasági szerkezete egészen más volt: míg Potosí városiasodott, és a környező vidék mezőgazdasága a bányaváros ellátására rendezkedett be, addig a kolumbiai aranymosó telepek szétszórt, kis léptékű műveletek maradtak.
A portugál gyarmati gazdaság központi ágazata a cukornád-termesztés és a cukorfinomítás volt. A portugálok már az atlanti szigeteken (Madeira, São Tomé) megszerezték a cukortermelés technológiai ismereteit, és ezt a modellt telepítették át Brazília északkeleti partvidékére, elsősorban Pernambuco és Bahia kapitányságaiba. Az első cukormalmok (portugálul engenho) az 1530-as években jelentek meg, és a 16. század végére Brazília a világ legnagyobb cukorexportőre lett.
A cukortermelés egysége az engenho volt, amely magában foglalta a cukornádföldeket, a malom épületét, a finomító berendezéseket, a rabszolgák szállását és a tulajdonos házát. A termelés egész éves munkát igényelt: a nádat a megfelelő érettségben kellett levágni, a préselés és a főzés pedig folyamatos felügyeletet kívánt. A munkaerő túlnyomó részét afrikai rabszolgák adták, akiket a 16. század végétől egyre nagyobb számban hoztak be az atlanti kereskedelem révén. A rabszolgák mellett a korai időszakban őslakos kényszermunkát is alkalmaztak, de a jezsuita missziók és a korona tiltásai, valamint az őslakos lakosság járványok miatti csökkenése miatt az afrikai rabszolgák váltak a fő munkaerővé.
A brazil cukorgazdaság társadalomszerkezete erősen hierarchizált volt. A legfelső réteget a senhores de engenho (malomtulajdonosok) alkották, akik gyakran a portugál koronától kaptak földadományt (sesmaria), és jelentős politikai befolyással rendelkeztek. Alattuk álltak a szabad, de földdel nem rendelkező fehér és mesztizo munkások, a lavradores de cana (nádföldet bérlő gazdák), valamint a rabszolgák tömege. A rabszolgák életkörülményei a cukortermelésben kifejezetten súlyosak voltak: a forró, párás éghajlat, a nehéz fizikai munka és a hiányos táplálkozás miatt a halálozás magas volt, és a természetes szaporodás általában nem fedezte a munkaerő-szükségletet. A folyamatos utánpótlás ezért a rabszolgakereskedelem állandó keresletét biztosította.
A cukorciklus a 17. század elején érte el csúcspontját, majd a holland megszállást követően (1630–1654) fokozatos hanyatlásnak indult. A hollandok a megszállás alatt a Karib-térségben megszerezték a cukortermelés technológiáját, és a 17. század második felében saját ültetvényeiken olcsóbban termeltek. A brazil cukorgazdaság nem omlott össze, de elvesztette világpiaci dominanciáját, és a gyarmat gazdasági súlypontja a 18. század elején a bányavidékekre, Minas Gerais arany- és gyémántlelőhelyeire tolódott át.
A spanyol gyarmatokon a cukortermelés elsősorban a Karib-térség szigetein és a mai Venezuela partvidékén terjedt el, de kisebb volumenben, mint Brazíliában. A 16. század elején Hispaniola és Kuba ültetvényei még viszonylag szerények voltak, és a spanyol korona figyelme a nemesfém-bányászat felé fordult. A 17. század végétől azonban, amikor a francia és angol gyarmatok a Karib-térségben növelték a cukortermelést, a spanyol gyarmatok is fokozatosan növelték az ültetvényes ágazatot, különösen a mai Venezuela partvidékén és a mai Kolumbia északi részén. Ezeken a területeken a rabszolgamunka mellett a szabad, de alacsony bérű munkások, valamint a compadrazgo (keresztszülői hálózat) révén a földhöz kötött, függő helyzetű parasztok is dolgoztak.
A kontinens déli részén, a mai Argentína és Uruguay területén a gyarmati gazdaság a 16–17. században alapvetően különbözött a bányászati és ültetvényes központoktól. A Río de la Plata vidéke sokáig a perui ezüstbányák ellátója volt, és a hacienda (nagybirtok) rendszere a nagytestű állatállományra, a bőr- és faggyúkereskedelemre, valamint a későbbi gabonatermesztésre épült. A munkaerő itt a szabad pásztorokból, a földhöz kötött peonokból és kisebb számú afrikai rabszolgából állt. A pampák gazdasága a 18. század végén, a spanyol korona kereskedelmi liberalizációját követően gyorsult fel, amikor Buenos Aires a legális és illegális kereskedelem fontos közvetítőjévé vált.
A gyarmati gazdaság nem csupán a kényszermunka és a nyersanyag-kitermelés története. A bányavárosok és az ültetvények körül kiterjedt belső piacok alakultak ki, amelyek a helyi mezőgazdaságot, kézművességet és szolgáltatásokat kapcsolták be a gyarmati jövedelmek körforgásába. Potosí például a mai Bolívia, Peru és Argentina északnyugati részének mezőgazdasági termékeit szívta fel: a kukorica, a burgonya, a quinoa, a szárított hús (charqui) és a textíliák a bányaváros ellátásának alapját képezték. A herréra (birtok) és a chacra (kisbirtok) közötti különbség nem csupán a földméretre utalt, hanem a munkaerő-szervezésre is: a nagybirtokok őslakos bérlőket vagy adós munkásokat alkalmaztak, a kisbirtokok pedig jellemzően a családi munkaerőre támaszkodtak.
A gyarmati gazdaság átalakulása az őslakos közösségek mezőgazdaságát is érintette. A spanyol hódítás nyomán a hagyományos teraszos földművelés, a csatornás öntözés és a közösségi raktározás rendszere számos helyen felbomlott, máshol viszont a közösségek alkalmazkodtak az új adó- és munkakövetelményekhez. A cacicazgo (főnökség) intézménye a gyarmati adminisztráció alsó szintjeként tovább élt, és a kuraka (főnök) gyakran a közösség és a spanyol hatóságok közötti közvetítővé vált. Ez a szerep egyszerre biztosított némi védelmet a közösségnek, és tette a kurakát a gyarmati adó- és munkaerő-rendszer részévé. A közösségek földjei gyakran zsugorodtak, ahogy a spanyol telepesek birtokai terjeszkedtek, de a resguardo (védett földterület) intézménye egyes régiókban, különösen a mai Kolumbia területén, jogi védelmet kínált.
A gyarmati munkaerő-történet hagyományos elbeszélése gyakran a férfi bányászok, rabszolgák és földművesek képére szűkül, ám a források ennél összetettebb képet mutatnak. Az őslakos nők a gyarmati gazdaság láthatatlan szereplői voltak: a bányavárosok piacain árusítottak, a háztartásokban szolgáltak, a textiliparban és a mezőgazdasági feldolgozásban dolgoztak. A bányászati közösségekben a nők gyakran a családi jövedelem kiegészítését biztosították azzal, hogy ételt készítettek, ruhát mostak és javítottak, vagy kisüzemi bányászatban vettek részt. Az afrikai rabszolganők a cukorültetvényeken a mezei munkában éppúgy dolgoztak, mint a férfiak, de a háztartási rabszolgaság és a szexuális kizsákmányolás különösen súlyos terheit viselték.
A gyarmati jog és az egyházi feljegyzések alkalmi bepillantást engednek ezekbe a viszonyokba, de a nők gazdasági szerepének átfogó rekonstrukciója a források egyenetlensége miatt máig nehéz. A szakirodalomban az 1980-as évek óta kibontakozó nőtörténeti kutatások hangsúlyozzák, hogy a gyarmati gazdaság nem működhetett volna a nők fizetett és fizetetlen munkája nélkül, ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy a korabeli fogalmak (például a „házimunka” vagy a „kereskedő”) tartalma nem azonos a mai jelentéssel.
A spanyol és portugál gyarmati gazdaság a 16. század végétől a 18. század végéig alapvetően kitermelő és exportorientált szerkezetű volt, ám ez a szerkezet regionálisan és időben erősen változott. Az ezüstciklus hanyatlása után a spanyol gyarmatokon a mezőgazdaság, a textilipar és a belső kereskedelem súlya nőtt, miközben a bányászat nem tűnt el, hanem alacsonyabb szinten újratermelődött. A 18. században a bourbon reformok (Reformas Borbónicas) a gyarmati gazdaság hatékonyságának növelését célozták: új vámokat, monopóliumokat és közigazgatási körzeteket hoztak létre, és megpróbálták visszaszorítani a csempészetet. A reformok egyszerre növelték a korona bevételeit és fokozták a gyarmati elit, valamint az őslakos közösségek körében a feszültségeket, amelyek a 18. század végi felkelésekben – például az 1780–1781-es Túpac Amaru-felkelés Peruban – és a függetlenségi mozgalmakban törtek felszínre.
A gyarmati munkaerő-rendszerek hosszú távú öröksége Dél-Amerika későbbi történetében is meghatározó maradt. A nagybirtok, a kényszermunka és a faji alapú társadalmi hierarchia a függetlenség után sem tűnt el, hanem új jogi és gazdasági formákban élt tovább. A brazil rabszolgaság eltörlése 1888-ban, a spanyol gyarmatokon a kényszermunka-formák fokozatos leépítése a 19. század folyamán – mindez a gyarmati korszakban kialakult munkaerő-piacok és társadalmi viszonyok talaján ment végbe.
A gyarmati gazdaság és munka történetének forrásai alapvetően három csoportra oszthatók. Az első csoportba a korabeli közigazgatási és egyházi iratok tartoznak: adóbevallások, bányászati jelentések, encomienda-összeírások, peres iratok és egyházi anyakönyvek. Ezek a források a spanyol és portugál gyarmati adminisztráció szemszögéből dokumentálják a gazdasági folyamatokat, ám rendszerint alulreprezentálják vagy torzítják a kényszermunkások és rabszolgák tapasztalatait. A második csoportba a krónikák és útleírások tartoznak, mint például a Potosí bányáiról szóló 16. századi beszámolók, amelyek érzékletes, de gyakran moralizáló vagy propagandisztikus képet adnak. A harmadik csoportot a régészeti és környezettörténeti adatok alkotják: a bányák üledékei, a mezőgazdasági teraszok nyomai és a településszerkezet változásai, amelyek a korabeli szöveges forrásoktól függetlenül teszik lehetővé a gazdasági folyamatok vizsgálatát.
A legfontosabb bizonytalanságok a demográfiai adatokra és a termelési volumenekre vonatkoznak. A prekolumbiánus népesség nagyságára vonatkozó becslések – amelyek a gyarmati munkaerő-történet hátterét adják – a 20. század óta széles skálán mozognak; a szakirodalomban a kontinens 1492 körüli népességére 10 és 100 millió közötti értékek is felbukkannak, de a módszertani viták miatt a mai konszenzus a 40–60 milliós nagyságrendet tekinti valószínűnek, nagy regionális eltérésekkel. A Potosí mit’a munkásainak számáról és halálozási arányairól szóló korabeli adatok ellentmondásosak, ezért a történészek gyakran csak nagyságrendi becsléseket mernek tenni.
A rabszolgakereskedelem volumenének becslése pontosabb, de korántsem teljes. A Voyages adatbázis a 16. századtól a 19. század közepéig tartó hajóutak mintegy 60–70 százalékát dokumentálja, a hiányzó részekre a kutatók statisztikai modellekkel következtetnek. A becsült számok ezért folyamatosan finomodnak, és a szakirodalomban időről időre viták törnek ki arról, hogy a rabszolgakereskedelem demográfiai hatása Afrikára és Amerikára mekkora volt. A cukortermelés és az ezüstbányászat termelési adatai a korabeli adóbevallásokból ismertek, de a csempészet és az adóelkerülés mértéke miatt a hivatalos számok alsó becslésnek tekintendők.
A gyarmati gazdaság és munka megítélése a történetírásban az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. A korábbi, elsősorban az európai gazdasági érdekekre és a „világgazdaságba való bekapcsolódásra” koncentráló megközelítéseket egyre inkább felváltják azok a kutatások, amelyek az őslakos és afrikai szereplők cselekvőképességét, a helyi gazdaságok rugalmasságát és a kényszermunka mindennapi tapasztalatait vizsgálják. Ez a szemléletváltás nem teszi kétségessé a gyarmati gazdaság erőszakos jellegét, de árnyalja a „passzív áldozat” képzetét, és rámutat a túlélés, az alkalmazkodás és az ellenállás formáira.