A gyarmati társadalom szerkezete nem érthető meg a A gyarmati gazdaság és a munka során kialakult termelési rendszerek nélkül: a bányák, a cukornád-ültetvények és a textilműhelyek munkaerő-szükséglete hozta létre azt a hierarchikus, ugyanakkor folyamatosan keveredő társadalmat, amely a 16. századtól a 18. század végéig meghatározta a spanyol és portugál gyarmatok életét. A hódítás utáni első évtizedekben a korona és az egyház arra törekedett, hogy a társadalmat jogi kategóriákba rendezze, ám a mindennapi gyakorlat – a kényszerű és önkéntes vándorlás, a városiasodás, a rabszolga-kereskedelem és a kulturális keveredés – folyamatosan átalakította ezeket a kereteket. Az alábbiakban a gyarmati társadalom jogi alapjait, főbb csoportjait, az egyház intézményeit és a kasztrendszer működését tárgyaljuk, kitérve arra is, hogy a mai történetírás mely pontokon vitatja a korábbi, merev képet.
A spanyol gyarmatokon a társadalom megszervezésének hivatalos elve a két köztársaság (república de españoles és república de indios) szétválasztása volt. Ez a jogi konstrukció nem két államot jelentett, hanem két személyi jogállású népességcsoportot: a spanyol származásúakat, illetve az őslakosokat. A korona célja kettős volt: egyrészt biztosítani akarta az őslakosok adófizetését és munkaerejét, másrészt – legalábbis a jogi retorika szintjén – meg akarta védeni őket a magántulajdonú kizsákmányolástól azáltal, hogy közvetlen királyi alattvalókként kezelte őket. Az 1542-es új törvények (Leyes Nuevas) – amelyeket részben Bartolomé de las Casas domonkos szerzetes fellépése inspirált – megtiltották az encomienda öröklését, de a gyarmati elitek ellenállása miatt a rendelkezéseket hamarosan visszavonták vagy nem hajtották végre. A dokumentált törvényi szövegek tehát egy védelmező koronát mutatnak, a végrehajtási iratok azonban ennek ellenkezőjét: a helyi hatóságok és a birtokosok gyakran figyelmen kívül hagyták a királyi rendeleteket.
A portugál Brazíliában a két köztársaság elve nem létezett ilyen formalizáltan, de a gyarmati adminisztráció ott is különbséget tett a fehér telepesek (brancos), a keresztény hitre tért őslakosok (índios), a rabszolgák (escravos) és a felszabadítottak (forros) között. A jogi kategóriák mögött azonban egy fontos eltérés húzódott: a spanyol korona az őslakosokat – elvben – szabad alattvalóknak tekintette, míg a portugál gyakorlat sokkal nagyobb teret engedett az őslakosok rabszolgasorba vetésének, különösen a 17. századi são paulói bandeiranték expedíciói során. A két birodalom közötti különbség tehát nem csupán fokozati, hanem jogi jellegű volt: a spanyol jogrendszerben az őslakos rabszolgaság elvileg tilos volt, a portugálban viszont bizonyos feltételek mellett – például „igazságos háború” címén – megengedett.
A társadalmi rend harmadik pillére a királyi kegyes jog (patronato real, portugálul padroado) volt, amely a koronának az egyház feletti ellenőrzését biztosította. Ennek értelmében az uralkodó nevezte ki a magasabb egyházi tisztségeket, engedélyezte vagy tiltotta a szerzetesrendek letelepedését, és begyűjtötte a tizedet (diezmo), amelyből az egyházat finanszírozta. A patronátus jogi alapjait pápai bullák (például az 1508-as Universalis Ecclesiae és az 1514-es Praecelsae devotionis) rögzítették, és a gyakorlatban az egyházat a gyarmati állam szerves részévé tették. Ennek következtében a gyarmati egyház nem volt független a világi hatalomtól: a püspökök és a szerzetesrendi elöljárók gyakran a korona érdekeit képviselték a helyi elitekkel szemben is, de a mindennapokban a legtöbb alsópapság a birtokosokkal és a helyi hatalmasságokkal működött együtt.
A gyarmati társadalom csúcsán a félszigeti születésű spanyolok (peninsulares) és a portugál születésűek (reinóis) álltak. Ők töltötték be a legmagasabb polgári és egyházi hivatalokat: az alkirályi, a főkapitányi, a püspöki és az audiencia-bírói tisztségeket. A dokumentált kinevezési listák tanúsága szerint a 16–18. században a legnagyobb jövedelmű állások túlnyomó többsége az Ibériai-félszigeten született férfiak kezében volt. Ez a hivatali monopólium a gyarmati elitek állandó sérelmét képezte, mert a helyben született kreolok (spanyolul criollos, portugálul crioulos) – bár vagyonuk és társadalmi presztízsük gyakran felülmúlta a félszigetiekét – csak ritkán jutottak a legfelsőbb pozíciókhoz. A kreolok a gyarmati gazdaság motorjai voltak: bányatulajdonosok, nagybirtokosok, kereskedők, ügyvédek és alsóbb szintű egyházi elöljárók. A 18. századi Bourbon-reformok, amelyek a korona bevételeinek növelésére törekedtek, tovább szűkítették a kreolok hivatali lehetőségeit, és ezzel hozzájárultak a függetlenségi mozgalmak későbbi elitvezetéséhez.
A társadalmi piramis középső és alsó rétegei sokkal összetettebbek voltak, mint azt a korabeli jogi kategóriák sugallnák. A legnagyobb csoportot a meszticek (mestizos) alkották: spanyol apa és őslakos anya, ritkábban őslakos apa és spanyol anya leszármazottai. A mesztic kategória a spanyol gyarmatokon a keveredés leggyakoribb formáját jelölte, de a portugál Brazíliában nem volt ilyen egyértelmű: ott a pardo kifejezést használták minden olyan személyre, akinek vegyes afrikai, őslakos vagy európai származása volt. A meszticek jogi helyzete változó volt: nem fizettek őslakos adót, de sok hivatalból – például a papságból, az egyetemekről és a katonai tiszti rangokból – kizárták őket. A gyakorlatban azonban sokan közülük mesteremberként, kiskereskedőként, bányászati közvetítőként vagy kisebb birtokok bérlőjeként éltek, és vagyoni helyzetük időnként megközelítette a szegényebb kreolokét. A 18. század végétől a mesztic lakosság aránya folyamatosan nőtt, és a városokban hamarosan a lakosság többségét adta.
Az őslakosok (indios) helyzete a gyarmati rendszerben alapvetően kettős volt. Jogilag a „república de indios” tagjaiként szabad alattvalóknak számítottak, akik saját faluközösségeikben élhettek, saját nyelvüket használhatták, és saját elöljáróikat választhatták – bár ezt a választást a spanyol hatóságok ellenőrizték. Ugyanakkor adóval (tributo) tartoztak a koronának, és az encomienda vagy a repartimiento rendszerén keresztül munkaerejüket is el kellett adniuk, gyakran kényszerű körülmények között. A 16. század nagy demográfiai összeomlása – amelyet a himlő, a kanyaró és más behurcolt járványok okoztak – drasztikusan lecsökkentette az őslakos népességet: a becslések a prekolumbiánus lakosság 30–90 százalékos fogyását valószínűsítik, de a pontos számok a források hiánya miatt máig vitatottak. A túlélő közösségek sok helyen megőrizték nyelvüket és szokásaikat, és a gyarmati adminisztráció – gyakorlati okokból – kénytelen volt a helyi cacique (főnök) réteget közvetítőként használni. Az őslakos elit tehát nem tűnt el teljesen, hanem beépült a gyarmati hatalom alsóbb szintjeibe, bár presztízse és vagyona messze elmaradt a spanyol elitekétől.
Az afrikaiak és afro-leszármazottak a gyarmati társadalom legkiszolgáltatottabb csoportját alkották. A rabszolga-kereskedelem a 16. század közepétől a 19. század közepéig mintegy 10–12 millió afrikai embert hurcolt az amerikai kontinensre, akiknek jelentős része Brazíliába és a spanyol karibi területekre érkezett – a becslések szerint Dél-Amerika mai területére körülbelül 4–5 millió rabszolga került, de ez a szám is vitatott, mivel a hajómanifesztumok hiányosak. A rabszolgák jogilag ingóságnak számítottak, ám a katolikus egyház és a korona bizonyos védelmi szabályokat írt elő: a keresztség felvétele kötelező volt, a házasságot nem lehetett megtagadni, és a súlyos bántalmazás elvileg büntetendő volt. A gyakorlatban azonban a rabszolgatartók szinte korlátlan hatalommal rendelkeztek, és a bírósági iratok tanúsága szerint a visszaélések ritkán kerültek szankcionálásra. A szökött rabszolgák quilombo (Brazília) vagy palenque (spanyol területek) nevű települései – amelyek közül a leghíresebb a 17. századi Palmares volt – a gyarmati renddel szembeni ellenállás és az alternatív társadalomszervezés példái. A felszabadított afrikaiak (spanyolul libertos, portugálul forros) jogilag szabadok voltak, de a kasztrendszerben továbbra is alacsony rangot töltöttek be, és a legtöbb hivatalból, céhből és egyházi rendből ki voltak zárva.
A katolikus egyház a gyarmati társadalom legátfogóbb intézménye volt. Jelenlétét három szinten lehet vizsgálni: a világi papság (a püspökök és a plébánosok) szervezte a mindennapi vallási életet; a szerzetesrendek (ferencesek, domonkosok, ágostonosok, jezsuiták) vállalták a missziós munkát és az oktatást; a kolostorok pedig a nők számára biztosítottak vallási és – korlátozottan – oktatási életteret.
A missziók közül a legjelentősebbek a jezsuiták által a 17–18. században létrehozott redukciók (reducciones) voltak, különösen a mai Paraguay, Észak-Argentína és Dél-Brazília területén. Ezekben a településekben az őslakos guaraní közösségek viszonylag nagy önállósággal gazdálkodhattak, saját nyelvükön tanulhattak, és védelmet kaptak a portugál rabszolgavadászokkal szemben. A redukciók gazdaságilag sikeresek voltak: yerba matét, gyapotot és marhát termeltek, és a jezsuiták által szervezett kereskedelmi hálózatba kapcsolódtak. Ugyanakkor a redukciók nem voltak idilli közösségek: a jezsuita atyák szigorú fegyelmet tartottak, a napi rutint az imádság és a munka határozta meg, és a guaraní lakosság jelentős része kényszerűen telepedett le. A redukciókat 1767-ben – a Bourbon-reformok részeként – a spanyol korona feloszlatta, a jezsuitákat pedig kiűzte a birodalomból. A lépés dokumentált oka a jezsuiták túlzott politikai és gazdasági befolyása volt, de a rend feloszlatása mögött a korona központosító törekvései is álltak.
Az oktatás a gyarmati társadalom elitjének kiváltsága volt. Az első egyetemeket a 16. század közepén alapították: Lima (1551) és Mexikóváros (1551) mellett a 17–18. században Córdoba, Bogotá, Quito és Caracas is kapott felsőoktatási intézményt. Az egyetemek elsősorban a kreol férfiakat szolgálták, és a tananyag a skolasztikus teológiát, a jogot és az orvostudományt ölelte fel. Az őslakosok és a meszticek – kevés kivételtől eltekintve – ki voltak zárva, az afrikaiak és a nők pedig teljes mértékben. A plébániai iskolák a városi szegényebb rétegek számára nyújtottak alapvető írás-olvasás oktatást, de a vidéki lakosság túlnyomó többsége analfabéta maradt. A szerzetesrendek által fenntartott kollégiumok – például a jezsuita kollégiumok – magas színvonalú középfokú képzést adtak, de csak a tehetős családok fiai számára.
A nők helyzete a gyarmati egyházon belül kettős volt. A férfiak domináns szerepe mellett a nők főleg a családon belüli vallásos nevelésért feleltek, és a kolostorok jelentették számukra az egyetlen intézményes teret a világi élettől való visszavonulásra. A beatas – olyan nők, akik nem tettek szerzetesi fogadalmat, de vallásos közösségben éltek – viszonylag nagy önállóságot élveztek, és gyakran tanították a helyi gyerekeket. A kolostorok azonban nem voltak mentesek a társadalmi hierarchiától: a belépéshez hozományt kellett fizetni, így a szegényebb nők gyakorlatilag nem juthattak be. A 18. században a Bourbon-reformok a női kolostorok számát is korlátozták, ami a női vallásos életformák beszűküléséhez vezetett.
Az egyház fegyelmező szerepe az inkvizíció intézményén keresztül is érvényesült. A spanyol inkvizíció Dél-Amerikában Limában (1570) és Cartagenában (1610) állított fel törvényszéket, a portugál területeken pedig a lisszaboni inkvizíció kiküldött bírái tevékenykedtek. A periratok tanúsága szerint az inkvizíció Dél-Amerikában jóval kevesebb halálos ítéletet hozott, mint az Ibériai-félszigeten, és főleg a zsidó származású újkeresztények (conversos), a protestáns hajósok és a „boszorkánysággal” vádolt nők ellen folytatott eljárásokat. Az őslakosokat elvileg nem vonhatta felelősségre, mert a korona őket „új keresztényeknek” tekintette, akik még nem értik meg teljesen a hitet – a gyakorlatban azonban előfordultak kivételek, különösen a 18. században.
A kasztrendszer (sistema de castas) kifejezés a 18. századi spanyol gyarmatokon kialakult faji alapú társadalmi osztályozásra utal. A korabeli casta-festmények – amelyekből több tucat sorozat maradt fenn, főleg Mexikóból és Peruból – a keveredés különböző fokozatait ábrázolták: spanyol és őslakos házasságából mesztic, spanyol és afrikai házasságából mulatt, afrikai és őslakos házasságából zambo született, és így tovább. Ezek a festmények azonban nem dokumentumai a mindennapi valóságnak, hanem ideologikus reprezentációk: a gyarmati elitek megrendelésére készültek, hogy a faji hierarchiát természetesnek és állandónak mutassák. A képeken a ruházat, a foglalkozás és a bőrszín együtt jelölte a társadalmi rangot, de a festmények valóságtartalma erősen vitatott.
Jogilag a kasztrendszer a vér tisztasága (limpieza de sangre) elvére épült, amelyet Spanyolországban eredetileg a zsidó és muszlim származású keresztények kiszorítására használtak, majd a gyarmatokon a faji hierarchia igazolására alkalmaztak. Bizonyos hivatalok, egyetemi fokozatok és szerzetesi fogadalmak elnyeréséhez „tiszta vérű” – azaz nem zsidó, nem muszlim, nem őslakos és nem afrikai – származást kellett igazolni. A gyakorlatban azonban a limpieza de sangre követelményét nem mindig tartották be, és a vagyonos mesztic vagy pardo családok gyakran hamis tanúkkal vagy gracias al sacar (királyi kegyelem) révén „fehérnek” nyilváníttatták magukat. Ez a jogi kiskapu dokumentáltan létezett, bár a kérelmek száma és sikeressége régiónként változott.
A modern történetírásban éles vita folyik arról, hogy a kasztrendszer mennyire volt merev. A 20. század közepéig a történészek hajlamosak voltak a korabeli jogi szövegek és a casta-festmények alapján egy szigorú, öt-hat fokozatú faji piramisként ábrázolni a gyarmati társadalmat. Az 1970-es évektől kezdve azonban a társadalomtörténészek – elsősorban a mexikói és perui levéltári kutatásokra támaszkodva – rámutattak, hogy a mindennapokban a származási kategóriák sokkal képlékenyebbek voltak. A keresztelési anyakönyvek tanúsága szerint ugyanazt a személyt különböző életkorokban más-más kategóriába sorolhatták: egy mesztic gyermeket például „fehérnek” jegyezhettek be, ha a család vagyona és presztízse ezt lehetővé tette. A házassági anyakönyvekben a felek gyakran maguk választották meg a kategóriájukat, és a papok – a helyi viszonyok ismeretében – ritkán ellenőrizték a származást. A kutatások ezért ma már inkább társadalmi rangról beszélnek, amelyben a bőrszín és a származás fontos, de nem kizárólagos tényező volt: a vagyoni helyzet, a foglalkozás, a lakóhely (város vagy vidék), a rokoni kapcsolatok és a nyelvhasználat együttesen határozták meg az egyén helyét.
Fontos hangsúlyozni, hogy a kasztrendszer – bármennyire is képlékeny volt – valóságos kirekesztést eredményezett. Az őslakosok adófizetési kötelezettsége, a meszticek hivatali tilalma, a szabad afro-leszármazottak céhes korlátozása és a rabszolgák jogfosztottsága mind dokumentált tény. A kasztrendszer tehát nem csupán ideológia volt, hanem intézményesült gyakorlat, amely a gyarmati társadalom egyenlőtlenségeit újratermelte. Ugyanakkor a kategóriák közötti átjárás – bár korlátozottan – lehetővé tette, hogy egyes családok generációk alatt „fehéredjenek”, ami a társadalmi mobilitás egyik sajátos formája volt. Ez a rugalmasság azonban nem csökkentette a rendszer alapvetően diszkriminatív jellegét, sőt gyakran erősítette a fehérséghez kötött presztízs vonzerejét.
A gyarmati társadalom rekonstrukciójához többféle elsődleges forrás áll rendelkezésre. A legfontosabbak a plébániai anyakönyvek (keresztelési, házassági és temetési bejegyzések), amelyek a 16. század végétől – egyes helyeken már korábban – folyamatosan dokumentálják a lakosság összetételét. Az adóösszeírások (padrones) és a katonai összeírások a felnőtt férfi lakosság foglalkozását és származási kategóriáját rögzítik, de a kategóriák meghatározása gyakran következetlen volt. A királyi rendeletek (Reales Cédulas) és a helyi bírósági iratok a jogi normákat és a mindennapi konfliktusokat világítják meg, míg a krónikák – például Felipe Guamán Poma de Ayala kézirata vagy Inca Garcilaso de la Vega történeti műve – a bennszülött és mesztic értelmiség nézőpontját képviselik, de szerzőik elfogultsága miatt kritikával kezelendők. A casta-festmények vizuális forrásként értékesek, de – mint fentebb jeleztük – nem tekinthetők a társadalmi valóság tényszerű ábrázolásának.
A fő bizonytalanságok három területre összpontosulnak. Először is, a népességi adatok minden korszakban becslések: a prekolumbiánus lakosság nagyságára vonatkozó becslések széles skálán mozognak (egyes kutatók 10 millió alá, mások 50 millió fölé teszik a spanyol gyarmatok összlakosságát 1492 körül), és a gyarmati korszak demográfiai adatai is hiányosak, különösen a rabszolgák és a vidéki őslakosok esetében. Másodszor, a kasztrendszer merevsége vitatott: a korábbi történetírás faji alapú osztálytársadalmat látott benne, az újabb kutatások viszont a gyakorlati rugalmasságot és a helyi változatokat hangsúlyozzák. A vita nem pusztán terminológiai: ha a kasztrendszer nem volt merev, akkor a függetlenség utáni társadalmi egyenlőtlenségek magyarázatában a faji hierarchia mellett a vagyoni és regionális különbségek is nagyobb súlyt kapnak. Harmadszor, az egyház szerepének megítélése is vitatott: egyes történészek a missziókat az őslakosok védelmét szolgáló intézményeknek tekintik, mások a kulturális asszimiláció és a kizsákmányolás eszközeinek. A források többsége az egyházi intézmények szemszögéből íródott, így az őslakos és afrikai hangok rekonstrukciója gyakran közvetett és bizonytalan.