Az európai terjeszkedés Dél-Amerikában nem egyetlen, előre megtervezett hadjárat volt, hanem hosszú, egyenlőtlen és sokszereplős folyamat, amelynek során az ibériai monarchiák, magánvállalkozók, helyi népek és a járványok együttesen alakították át a kontinens hatalmi viszonyait. A hódítás megértéséhez külön kell választanunk a spanyol konkviszta (conquista) katonai–jogi jelenségét, a portugál fokozatos partvidéki terjeszkedést, valamint a birodalmi központok összeomlásának és a perifériák hosszú ellenállásának eltérő mintáit. A korábbi alfejezetek – A prekolumbiánus civilizációk és Az őslakosság eredete és nyelvei – bemutatták, hogy Dél-Amerika 1492 előtt korántsem volt egységes: az Andokban magasan szervezett államok, az Amazonasban és a déli síkságokon pedig törzsi vagy félnomád társadalmak éltek. Az európai expanzió éppen ezért nem ugyanúgy zajlott le ezeken a területeken; a következő oldalak a hódítás közös elemeit és a regionális változatait egyaránt tárgyalják.
Az európai terjeszkedés közvetlen előzménye az Ibériai-félsziget déli részének visszahódítása, a reconquista volt, amely 1492-ben Granada elfoglalásával zárult le. A kasztíliai és aragóniai korona, valamint a portugál királyság ekkor már évtizedek óta tengeri útvonalakat keresett Afrika partjai mentén és az Atlanti-óceánon; a cél részben az aranyhoz, fűszerekhez és rabszolgákhoz való közvetlen hozzáférés, részben a keresztény hit terjesztésének ideológiai programja volt. Ennek a programnak a hivatalos keretét a pápai bullák adták, különösen az 1493. évi pápai adománylevelek, amelyek a spanyol koronának ítélték az újonnan felfedezett területeket. A két ibériai hatalom közötti vitát az 1494. évi tordesillasi szerződés (Tratado de Tordesillas) rendezte: a szerződés egy képzeletbeli vonalat húzott az Atlanti-óceánon, amelytől nyugatra a spanyol, keletre pedig a portugál érdekszférába tartoztak a felfedezések. A vonal pontos helye vitatott, de a mai Brazília keleti partvidéke a portugál oldalra került; ez a nagyrészt kartográfiai bizonytalanságokon alapuló felosztás hosszú távon meghatározta a kontinens nyelvi és politikai térképét.
Fontos hangsúlyozni, hogy a szerződés nem jelentette a terület tényleges ellenőrzését; a spanyol és portugál korona eleinte csupán jogi igényt formált, amelyet később katonai és missziós eszközökkel próbált érvényesíteni. A korabeli európai jogi fikció – amely szerint az őslakos népeknek nincs érvényes tulajdonjoguk, vagy ha van is, a pápa adománya azt felülírja – a mai nemzetközi jogi felfogással összeegyeztethetetlen; a könyv ezért ezt a hódítás ideológiai igazolásaként, nem pedig semleges leírásaként tárgyalja.
A spanyol terjeszkedés első szakasza nem Dél-Amerikában, hanem a Karib-térségben zajlott. Kolumbusz Kristóf 1492. évi expedíciója után a spanyolok Hispaniola szigetén hozták létre az első állandó telepüket, és innen indítottak felfedező- és hódító vállalkozásokat a térség szigeteire. A karibi őslakos taíno és arawak (a mai terminológia szerint arawak) közösségek számára a spanyol jelenlét gyors demográfiai katasztrófát hozott: a kényszermunka, a háborúk és mindenekelőtt az európai betegségek – himlő, kanyaró, tífusz, influenza – ellen nem rendelkeztek immunitással. A spanyol korona már 1503-ban törvényesítette az encomienda intézményét, amely a hódítóknak őslakos munkaerőt és adót rendelt, cserébe a keresztény hit oktatásának kötelezettségével. Az encomienda a gyakorlatban gyakran kényszermunka-rendszerként működött, és a karibi őslakos lakosság összeomlásának egyik tényezőjévé vált.
Ezek a korai hódítások alakították ki a későbbi konkviszta társadalmi és jogi formáját. A hódítók – conquistadorok – nem hivatásos királyi hadseregként, hanem magánvállalkozóként indultak útnak: saját költségükön szervezett expedíciókban vettek részt, a zsákmányból és az elnyert kiváltságokból reméltek meggazdagodni. Az uralkodóval kötött megállapodás, a kapituláció (capitulación) szabályozta a hódítás feltételeit, a terület felosztását és a koronának járó részesedést. A spanyol korona 1513-ban kibocsátotta a requerimiento (felszólítás) szövegét, amelyet a hódítóknak fel kellett olvasniuk az őslakosok előtt: a dokumentum felszólította a helyi lakosságot a spanyol korona és a keresztény hit elfogadására, ellenkező esetben háborúval fenyegetett. Ez a gyakorlat a mai szemmel nézve cínikus jogi formalitás volt, hiszen az őslakosok nem értették a spanyol nyelvet, és a hódítók gyakran csak a támadás megindítása előtt, jelképesen olvasták fel a szöveget.
A dél-amerikai hódítás legdrámaibb fejezete az Inka Birodalom – a korabeli terminus szerint Tahuantinsuyu, azaz „a négy tartomány birodalma” – összeomlása volt. A 16. század elejére az Inka Birodalom az Andok hegylánc mentén a mai Ecuador déli részétől a mai Chile középső és Argentína északnyugati területéig terjedt, és több millió alattvalót foglalt magában. A birodalom azonban a spanyolok érkezése előtti években súlyos belső válságot élt át: a trónöröklés körüli polgárháborúban Huáscar és Atahualpa testvérek seregei csaptak össze. A dokumentált források szerint Atahualpa éppen akkor szerezte meg a birodalom északi részét, amikor Francisco Pizarro vezette spanyol expedíció 1532-ben megérkezett a perui partvidékre.
A cajamarcai események (1532. november 16.) a hódítás egyik legsűrűbben elemzett pillanata. Pizarro kicsiny, mintegy százhatvan–százhatvannyolc fős csapata a hegyi városban, Cajamarcában találkozott Atahualpával, aki több ezer kísérővel érkezett. A spanyolok – a későbbi spanyol krónikások beszámolói szerint – rajtaütöttek az inka uralkodó kíséretén, foglyul ejtették Atahualpát, és a harcban sok, fegyvertelen vagy könnyű fegyverzetű kísérő vesztette életét. A pontos áldozatszám vitatott: a korabeli spanyol krónikák ezres nagyságrendű veszteséget említenek, míg a modern etnohistória óvatosabb, és hangsúlyozza, hogy a leírások a hódítók katonai dicsőségét szolgálták. Atahualpa elfogása után váltságdíjként hatalmas mennyiségű aranyat és ezüstöt ígért, a spanyolok azonban a váltság megfizetése után is kivégezték őt 1533-ban.
Az inka birodalom összeomlása nem csupán a spanyol katonai fölény következménye volt. A spanyolok ügyesen kihasználták a birodalom belső feszültségeit, különösen a Huáscar és Atahualpa közötti polgárháborút, és szövetségeseket találtak az inka uralom alatt álló népek – például a cañari, a huanca vagy a chachapoya – körében. A spanyol krónikák és a későbbi peres iratok egyértelműen mutatják, hogy a hódítók gyakran úgy léptek fel, mint egy újabb hatalmi tényező egy már létező belső konfliktusban. A tűzfegyverek, acélkardok és lovak katonai előnyt adtak, de a döntő tényező a birodalom politikai széttagoltsága és az európai betegségek voltak: a himlőjárvány már Pizarro érkezése előtt elérte az Andok térségét, és az uralkodóház tagjai közül is szedett áldozatokat, ami a trónvitát is fokozta.
1533-ban a spanyolok bevonultak a birodalom fővárosába, Cuzcóba, és az inka uralkodói hatalmat saját báburalkodókkal próbálták fenntartani. Ezt követően a spanyol ellenőrzés fokozatosan kiterjedt a birodalom magterületeire, de az inka ellenállás még évtizedekig folytatódott a Vilcabamba nevű visszavonult területről. Az utolsó inka uralkodót, Túpac Amarut 1572-ben fogták el és végezték ki, ami a szervezett inka állami ellenállás végét jelentette, bár az inka identitás és az őslakos tiltakozás később újra és újra feltűnt.
Az inka birodalom összeomlásával párhuzamosan a spanyol hódítók más dél-amerikai területekre is kiterjesztették a konkvisztát. A mai Colombia területén a Muisca (más néven chibcha) föderáció tagjai éltek; a spanyol hódítás itt nem egyetlen nagy ütközetben, hanem a hegyi medencék fokozatos megszállásával zajlott. 1538-ban Gonzalo Jiménez de Quesada csapatai alapították Santa Fe de Bogotát (a mai Bogotá), amely később az Új-Granadai Királyság (Nuevo Reino de Granada) központja lett. A Muisca társadalom nem alkotott olyan szorosan centralizált birodalmat, mint az Inka; a spanyolok ezért törzsi és települési szintű szövetségek, adóztatás és kényszer útján szilárdították meg az uralmukat.
Chile meghódítása részben az inka terjeszkedés peremén indult. Pedro de Valdivia 1540–1541-ben vezette be a spanyol csapatokat a mai Chile középső völgyébe, és megalapította Santiagot 1541-ben. A déli területeken azonban a spanyolok a mapuche (a korabeli spanyol forrásokban araucano) néppel ütköztek, amelynek közösségei földműveléssel és állattartással foglalkoztak, és nem alkottak egységes államot, de hatékonyan szervezték meg a védekezést. Az 1550-es évektől hosszú háborúskodás alakult ki, amelynek során a mapuche harcosok – köztük a forrásokban említett vezető, Lautaro – többször visszaszorították a spanyolokat. A Biobío folyó vonala a 17. század folyamán gyakorlatilag a spanyol és a mapuche terület közötti határként rögzült, és a mapuche népek egészen a 19. századi állami katonai kampányokig megőrizték tényleges függetlenségüket. Chile esete így a hódítás eltérő mintáinak fontos példája: a magasan szervezett birodalom gyorsan összeomlott, a decentralizált, de katonailag szervezett határvidéki társadalom ellenben hosszú távon ellenállt.
A Río de la Plata térsége a spanyol hódítás későbbi ütemét mutatta. A folyó torkolatánál az első spanyol települést, Buenos Airest 1536-ban alapították, de a helyi querandí és más pampai népek ellenállása, valamint az élelmiszerhiány miatt a telepesek hamarosan elhagyták. Végleges spanyol jelenlét csak 1580-ban jött létre, amikor Juan de Garay újraalapította a várost. Ez a késlekedés jól mutatja, hogy a hódítás üteme nem egységesen gyors volt: a magas népsűrűségű, mezőgazdasági vagy bányászati kincset ígérő területek hamarabb vonzották a hódítókat, míg a síksági és erdős területek sokáig perifériának számítottak.
A portugál érkezés Dél-Amerikába nem a konkviszta klasszikus mintáját követte. Pedro Álvares Cabral 1500-ban ért partot a mai Brazília északkeleti részén, és a területet a tordesillasi szerződés alapján portugál birtoknak nyilvánította. Az első évtizedekben a portugál érdeklődés elsősorban a pau-brasil (brazilfa) kitermelésére irányult, amelyet a part menti tupí és más népek gyűjtöttek, és amelyért cserébe európai árukat kaptak. Ez a korai cserekereskedelem nem járt azonnali területi megszállással; a portugál korona csupán 1530-as években kezdte el a tényleges betelepítést, amikor az örökös kapitányságok (capitanias hereditárias) rendszerében a partvidéket magánadományozott sávokra osztották. A kapitányságok többsége azonban kudarcot vallott, részben az őslakos ellenállás, részben a tőkehiány és a belső konfliktusok miatt. A portugál korona ezért 1549-ben központi kormányzóságot hozott létre Salvador székhellyel, ami a brazil gyarmati igazgatás első tartós keretét jelentette.
A portugál terjeszkedés kezdetben a partvidékre korlátozódott, és a helyi tupí közösségekkel való kapcsolat egyszerre volt kereskedelmi, szövetségi és háborús. A portugálok kihasználták a tupí csoportok közötti konfliktusokat, és gyakran szövetségesként avatkoztak be azokba. A belterület meghódítása – ahogyan a Arany, gyémánt és a belterület meghódítása alfejezet majd részletesen tárgyalja – csak a 17–18. században gyorsult fel, részben a rabszolgaszerző expedíciók, a bandeirantes révén. Az 1550–1560-as években a portugáloknak a francia jelenléttel is szembe kellett nézniük: a mai Rio de Janeiro térségében a francia hugenották France Antarctique néven hoztak létre települést, amelyet a portugálok 1567-re felszámoltak. Ez a konfliktus előrevetítette, hogy a gyarmati Dél-Amerika nem csupán spanyol és portugál, hanem rövidesen más európai hatalmak – hollandok, angolok, franciák – harcmezője is lett.
A hódításról szóló történelmi kép sokáig a spanyol katonai felsőbbrendűséget hangsúlyozta. A valóságban a spanyolok és portugálok technikai előnye valós, de korlátozott volt: az acélkardok, a lándzsák, a lőfegyverek és a lovak hatékonyak voltak a nyílt ütközetekben, de a hódítók létszáma rendkívül alacsony volt. A spanyol krónikák szerint Pizarro csapata néhány száz főből állt, és a későbbi hódító expedíciók létszáma is ritkán haladta meg az ezer főt. A katonai győzelmekben ezért legalább annyira fontosak voltak a helyi szövetségesek, mint a fegyverek. A hódítók gyakran úgy érkeztek meg, mint a helyi konfliktusok egyik oldalának támogatói, és a bennszülött katonai kontingensek sok esetben a spanyol seregek többségét adták.
A leghatékonyabb eszköz azonban nem a haditechnika, hanem a járvány volt. Az európai és afrikai betegségek – elsősorban a himlő, a kanyaró, a tífusz és az influenza – olyan populációkat sújtottak, amelyeknek nem volt korábbi immunitásuk. A járványok gyakran megelőzték a hódítókat: az Andokban a himlő már az 1520-as évek végén, tehát Pizarro érkezése előtt pusztított, és a betegség Inka uralkodókat is megölt. A demográfiai katasztrófa mértéke az egyik legvitatottabb kérdés a latin-amerikai történetírásban. A becslések rendkívül széles sávban mozognak: egyes kutatók a közép- és dél-amerikai őslakos népesség 16. századi csökkenését 80–90 százalékosra teszik, mások ennél alacsonyabb, de így is drámai veszteséget valószínűsítenek. A bizonytalanság oka az, hogy a prekolumbiánus népességre vonatkozóan nincsenek pontos összeírások, és a korabeli spanyol források eltérő érdekek szerint becsültek.
A hódítás nem kizárólag erőszakos eseményekből állt; a spanyol és portugál gyarmati rendszer kezdetben nagyrészt a helyi társadalmi hierarchiákra épült. Az andoki területeken a spanyolok a kuraka (a korabeli spanyol forrásokban cacique) elnevezésű helyi elöljárókat közvetítőként használták az adóztatásban és a munkaerő megszervezésében. A kurakák egy része együttműködött a hódítókkal, és cserébe megtarthatta pozícióját; mások ellenálltak, vagy elvesztették hatalmukat. Az őslakos elit és a köznép közötti különbségek tovább bonyolították a hódítás utáni társadalmi viszonyokat.
A dél-amerikai hódítás legfontosabb tanulsága az eltérő minták egyidejűsége. A magasan szervezett, városias, mezőgazdasági többletet termelő birodalmak – az Inka Birodalom és a Muisca föderáció – viszonylag gyorsan spanyol ellenőrzés alá kerültek, mert a hódítók átvehették a meglévő közigazgatási és munkaszervezeti kereteket. Nem véletlen, hogy a spanyol gyarmati központok éppen ezeken a területeken alakultak ki: Peruban, Új-Granadában és a későbbi Bolívia területén. A hódítás itt nem az őslakos életmód teljes megszüntetését jelentette, hanem annak gyarmati célú átalakítását – a mit’a (rotációs munkaszolgálat) intézményét például a spanyolok a bányákban, különösen a potosíi ezüstbányában használták fel, de ez már a gyarmati gazdaság történetéhez tartozik, amelyet a A gyarmati gazdaság és a munka alfejezet tárgyal.
A második minta a partvidéki és karibi területek gyors demográfiai összeomlása volt, amelyet a kényszermunka, az erőszak és a járványok együttesen okoztak. Ezeken a vidékeken az őslakos lakosság rohamosan megfogyatkozott, és a gyarmatosítók hamarosan afrikai rabszolgák behozatalával pótolták a munkaerőt – ez a folyamat a Gyarmati társadalom, egyház és kasztrendszer fejezetben kerül majd részletes kifejtésre.
A harmadik minta a határvidéki ellenállás volt. A mapuche területek, az Amazonas belső erdőségei, a Chaco száraz vidékei és a pampák nagy része a 16. század folyamán kívül maradt a tartós európai ellenőrzésen. Az Amazonasban a spanyol és portugál expedíciók – például Francisco de Orellana 1541–1542. évi utazása – feltérképezték a folyót, de a betelepítés és a missziós munka csak később, a 17. században kezdődött. A hódítás tehát nem egyetlen, lezárt esemény volt, hanem hosszú, változó intenzitású folyamat, amelynek határai a 19. századig, sőt helyenként a 20. századig is eltolódtak.
A hódítás korszakának végét nem lehet egyetlen dátumhoz kötni. A 16. század második felében a spanyol korona fokozatosan megpróbálta a magánhódítók hatalmát a királyi intézmények alá rendelni. 1542-ben kiadták az új törvények (Leyes Nuevas) néven ismert rendelkezéseket, amelyek korlátozták az encomienda örökölhetőségét és az őslakosokkal szembeni visszaéléseket; a törvények Peruban ellenállást váltottak ki, és a koronának vissza kellett vonnia néhány rendelkezést. A század közepére kialakult a spanyol alkirályságok rendszere: 1542–1543-ban létrejött a perui alkirályság, amely a kontinens spanyol területeinek nagy részét magába foglalta, és a későbbi évtizedekben további alkirályságok követték. A hódítás mint magánvállalkozás helyét fokozatosan a bürokratikus gyarmati igazgatás vette át, de a hódítás eszméje – a katonai dicsőség és a privilégiumok keresése – tovább élt.
A portugálok esetében a gyarmati rend formálódása kevésbé volt drámai, mivel a terület kezdetben nem mutatott olyan látványos kincseket, mint a spanyol ezüstbányák. A brazil gyarmat a 16. században elsősorban a cukornádtermesztésre és az afrikai rabszolgák behozatalára épült, amelynek kereteit a A cukornád-gazdaság és a rabszolgaság tárgyalja. A portugál korona a jezsuitákra bízta a belső területek misszionálását, és a gyarmati társadalom lassan alakult ki a partvidéki ültetvényes elit és az egyház irányítása alatt.
A hódításról szóló ismereteink forrásai egyenlőtlenek és gyakran elfogultak. Elsődleges forrásként spanyol és portugál krónikák, levelek, periratok, törvényszövegek és térképek állnak rendelkezésre; ezek közül a legfontosabbak Bartolomé de las Casas, Bernal Díaz del Castillo, Francisco de Jerez, Pedro de Cieza de León és Antonio Pigafetta (az utóbbi Magellán útjáról) írásai. A spanyol hódítók beszámolói rendszerint saját hősiességüket és a kincsszerzés nagyságát hangsúlyozták, miközben a helyi népeket gyakran alsóbbrendűnek vagy barbárnak ábrázolták. A spanyol korona hivatalnokai más érdekek szerint írtak: ők a királyi hatalom megerősítését és a hódítók túlkapásainak korlátozását szolgálták. A kritikai olvasatban különösen fontos Las Casas munkássága, aki az őslakosok védelmében írt, de adatai túlzóak lehetnek. A bennszülött hangok közvetlenül ritkán maradtak fenn; a legfontosabb kivételek közé tartozik Guamán Poma de Ayala 17. század eleji krónikája és a félig bennszülött származású Inca Garcilaso de la Vega írása, amelyek azonban már a spanyol gyarmati rendszerben, annak jogi és irodalmi formáiban szólaltak meg. Az andoki khipu (csomóírás) értelmezése még ma is vitatott, és nem ad közvetlen eseménytörténeti forrást.
A másodlagos szakirodalomban két fő módszertani irányzat áll szemben egymással. A régebbi, hagyományos történészi iskola a hódítást elsősorban a spanyol és portugál expanzió diadalaként mutatta be; ezzel szemben az 1960-as évek óta egyre erősebb az őslakos nézőpontot hangsúlyozó etnohistória és posztkoloniális kritika. A demográfiai katasztrófa mértékéről folyó vita – amelyet a „fekete legenda” (a spanyol gyarmatosítás barbárként való ábrázolása) és a „rózsaszín legenda” (a spanyol gyarmati rend apologetikája) kifejezések politikai töltete is terhel – ma sem lezárt. A vitatott kérdések közé tartozik az inka polgárháború és a spanyol hódítás viszonya, a szövetséges népek motivációja, valamint a hódítás hosszú távú társadalmi következményeinek értékelése. Az emlékezetpolitikai vitákban a konkviszta gyakran a nemzeti identitás tükrévé válik: egyes mai kormányok és mozgalmak a hódítás elleni ellenállást hangsúlyozzák, mások az ibériai örökséget a nemzetépítés részének tekintik. Ezért a hódításról szóló állításokat mindig forráskritikával és az értelmezési keretek tudatosításával kell olvasni.