A hódítás és a gyarmati rend kialakulása után Dél-Amerika társadalma nem vált passzívvá: az alávetett csoportok – őslakos közösségek, Afrikából behurcolt rabszolgák és leszármazottaik, valamint a gyarmati hierarchiában alacsonyabb helyzetű rétegek – a mindennapi ellenállástól a fegyveres felkelésig terjedő eszközökkel reagáltak a kizsákmányolásra. A 18. század második felében a Bourbon-reformok és a portugál gyarmatpolitika átalakítása tovább növelte a feszültségeket, mert a koronák több jövedelmet akartak kicsikarni a gyarmatokból, miközben a helyi elitek mozgásterét szűkítették. Mindez a század végére a gyarmati rend belső válságához vezetett, amelyet a napóleoni háborúk és a spanyol monarchia összeomlása külső sokkja tetőzött be. Ez az alfejezet azt vizsgálja, milyen formái voltak az ellenállásnak, hogyan szerveződtek a maroon közösségek, miért növelték a feszültségeket a Bourbon-reformok, és miként készítette elő a 18. század végi válság a függetlenségi mozgalmakat.
A gyarmati uralommal szembeni ellenállás nemcsak nagy, látványos felkelések formájában jelent meg, hanem a mindennapokban is. Az őslakos közösségek gyakran megtagadták az adófizetést, lassították a munkát, elrejtették terményeiket, vagy elmenekültek a kényszermunka elől. A mita (a spanyol korona által az andoki területeken az őslakos közösségekre kivetett kötelező bányamunka) alóli kibújás, illetve a bányák és haciendák elhagyása a passzív ellenállás fontos formája volt. A források gyakran csak közvetve utalnak ezekre, mert a gyarmati hatóságok panaszaiból, bírósági perirataiból és rendeletekből rekonstruálhatók.
A fegyveres ellenállás korántsem szűnt meg a hódítás lezárulta után. A déli kúpban a mapuche (a korabeli spanyol forrásokban araucano) nép hosszú időn át megőrizte tényleges függetlenségét a spanyol gyarmatosítókkal szemben: a 16. század végétől a 19. század közepéig fennálló határvidéki konfliktusok és szerződések jellemezték a kapcsolatot. Az Andok középső részén a Vilcabamba régióban a 16. század második felében tovább élt egy inka állam maradványa, amelyet a spanyolok 1572-ben számoltak fel. A 18. században azonban a legnagyobb őslakos felkelések már nem a hódítás folytatásának tekinthetők, hanem a gyarmati kizsákmányolásra adott válasznak.
A behurcolt afrikai rabszolgák ellenállása szintén változatos volt: a szökés, a szabotázs, a lázadás és a szabad közösségek létrehozása egyaránt jelen volt. A rabszolgatartó rendszer erőszakos jellege miatt a szökés és a fegyveres ellenállás gyakran élet-halál kockázattal járt, de mégis számos esetben szerveztek felkeléseket a Karib-térségben, Brazíliában és a guyanai partvidéken. A holland, brit és francia gyarmatokon is működtek maroon közösségek, amelyek hosszabb-rövidebb ideig önállóan éltek a gyarmati hatalomtól távol.
A lázadások és ellenállások társadalmi összetétele gyakran heterogén volt. Az őslakos felkelésekben részt vettek mészticek (a spanyol mestizo kategória), szabad színesbőrűek, sőt olykor elszegényedett kreolok is, akik a gyarmati adók és kényszerszolgáltatások miatt hasonlóan elégedetlenek voltak. Ugyanakkor a „faji” vagy „etnikai” szolidaritás gyakran megtört a helyi érdekek, a közösségek közötti versengés és a gyarmati hatóságok megosztó politikája miatt. A lázadások tehát nem értelmezhetők egyszerűen „őslakosok a spanyolok ellen” konfliktusként.
A rabszolgaság elől megszökött emberek által létrehozott közösségek megnevezése régiónként eltér: spanyol nyelvterületen palenque, Brazíliában quilombo, a holland és angol gyarmatokon maroon közösség. Ezek a települések a gyarmati társadalom határain kívül, gyakran nehezen megközelíthető hegyvidéki vagy erdei területeken jöttek létre. A legismertebb példa a brazíliai Palmares quilombo, amely a 17. században a mai Alagoas állam területén hosszú ideig ellenállt a portugáloknak, és csak 1694–1695-ben sikerült felszámolni. Hasonlóan jelentős volt a suriname-i Saramaka és Ndjuka maroon közösség, amelyek a 18. század folyamán szerződéseket kötöttek a holland gyarmati hatóságokkal, és ezzel tényleges autonómiát nyertek. A kolumbiai San Basilio de Palenque a spanyol gyarmati területen jött létre, és lakói a 17. század végén szerződésben rögzítették szabadságukat.
A maroon közösségek nem voltak egyszerűen „a szabadság szigetei” a rabszolgaság tengerében: belső társadalmi rétegződés, vezetői hatalmi harcok és a gyarmati hatóságokkal kötött kompromisszumok is jellemezték őket. Egyes quilombókban a megszökött rabszolgák mellett őslakosok, dezertőr katonák és szegény szabad emberek is éltek. A gyarmati államok gyakran kénytelenek voltak tárgyalni velük, mert katonai felszámolásuk túlságosan költségesnek bizonyult. A megkötött békeszerződésekben a maroon közösségek elismerték a korona fennhatóságát, cserébe viszont területi autonómiát, szabad mozgást és olykor a kereskedelemhez való jogot kaptak. Ez a gyakorlat azt mutatja, hogy a gyarmati hatalom nem volt monolitikus, és a határterületeken gyakran kényszerült pragmatikus alkukra.
A maroon közösségek történetének forrásai egyenlőtlenek: a fennmaradt írásos dokumentumok elsősorban a gyarmati hatóságok perspektíváját tükrözik, míg a közösségek saját emlékezete gyakran szóbeli hagyományban, zenei és vallási gyakorlatokban őrződött meg. A régészeti kutatások és a nyelvészeti elemzések fontos kiegészítő források, de a közösségek belső életének részletei gyakran rekonstruálhatatlanok. A történészek vitatják, mennyire tekinthetők ezek a közösségek „ellenálló” vagy „alkalmazkodó” képződményeknek: egyes értelmezések szerint a rabszolgatartó rendszerrel való szembenállás példái, mások szerint a gyarmati világ peremén kialakult, saját belső kényszerekkel rendelkező társadalmak.
A 18. században a spanyol Bourbon-dinasztia (a Habsburgok után) és a portugál Pombal-reformok (amelyeket Sebastião José de Carvalho e Melo, Pombal márkija vezetett be) a gyarmatpolitika átfogó átszervezésére törekedtek. A cél a gyarmati jövedelmek növelése, a központi hatalom megerősítése és a birodalom védelmi képességének javítása volt. A spanyol korona új alkirályságokat hozott létre: az Új-Granada alkirályság (Virreinato de Nueva Granada) 1717-ben, majd véglegesen 1739-ben, a Río de la Plata alkirályság (Virreinato del Río de la Plata) 1776-ban. Az intézményi átalakítás azzal járt, hogy a helyi adminisztrációban a spanyol születésű hivatalnokok arányát növelték a kreolok rovására, ami sértette a helyi elitek érdekeit.
A reformok közé tartozott az intendáns rendszer bevezetése, amely a tartományi közigazgatást centralizálta, valamint a kereskedelem szabályozásának módosítása. A korábbi, szigorúan korlátozott kikötői monopóliumokat részben feloldották (például az 1778-as „szabad kereskedelem” rendelet), de ez nem jelentett általános szabadkereskedelmet, csupán a birodalmon belüli kereskedelmi útvonalak bővítését. A legnagyobb feszültséget a jövedelmek növelését célzó intézkedések okozták: az adóemelések, a dohány-, alkohol- és egyéb monopóliumok kiterjesztése, valamint a repartimiento de mercancías (a korregidorok által az őslakos közösségekre kényszerített áruértékesítés) visszaélései. A korregidor (tartományi tisztviselő) gyakran maga is részesült az árak manipulálásából, ami az őslakos közösségek eladósodásához és elégedetlenségéhez vezetett.
A Bourbon-reformok értékelése a történetírásban vitatott. Egyes történészek szerint a reformok racionalizálták a gyarmati közigazgatást és előkészítették a modern állam kialakulását; mások szerint elsősorban a kizsákmányolás fokozását szolgálták, és hosszú távon a gyarmati elitek lojalitását rombolták. A vitatott értelmezésre utal, hogy a reformok hatása régiónként eltérő volt: az Andokban az adóterhek növelése közvetlenül hozzájárult az 1780-as évek lázadásaihoz, míg a Río de la Plata térségében a kereskedelmi liberalizáció inkább a helyi gazdaság fellendülését hozta, bár a központi ellenőrzés növekedése itt is elégedetlenséget szült.
A jezsuita rend kiűzése (1767 a spanyol birodalomban, 1759 a portugál gyarmatokon) szintén fontos fordulópont volt. A jezsuita missziók – különösen a guaraní redukciók a mai Paraguay, Argentína és Brazília határvidékén – viszonylagos védelmet és gazdasági önállóságot biztosítottak az ott élő őslakos közösségeknek. A rend kiűzése után ezek a területek a gyarmati hatóságok és a magánföldesurak ellenőrzése alá kerültek, ami sok őslakos közösség számára a kényszermunka fokozódását és földjeik elvesztését jelentette. A kiűzés emellett a kreol elit egy részének is sértette az érdekeit, mert a jezsuita birtokok jövedelme korábban helyben hasznosult.
A Bourbon-reformok terhei és a korregidorok visszaélései az Andokban robbanásszerű elégedetlenséget szültek. Az 1780–1782-es andoki lázadások a gyarmati korszak legnagyobb őslakos felkelései voltak, és több vezető nevéhez köthetők. A legismertebb Túpac Amaru II (eredeti nevén José Gabriel Condorcanqui), aki magát az utolsó inka uralkodó, Túpac Amaru leszármazottjának vallotta. 1780 novemberében a mai Peru déli részén, Tinta tartományban elfogta és kivégeztette a helyi korregidort, majd felkelésre szólította az őslakos közösségeket. Követelései között szerepelt a mita eltörlése, a repartimiento de mercancías felszámolása és a korregidorok eltávolítása. A felkelés gyorsan terjedt, és egyes területeken több tízezer ember csatlakozott hozzá – a korabeli becslések azonban erősen eltérnek, és a résztvevők számát gyakran túlzóan adták meg.
A felkelés társadalmi összetétele heterogén volt: a quechua és aymara közösségek mellett néhány mestizo és kreol is csatlakozott, de a gyarmati elit többsége a spanyol hatóságok oldalára állt. Túpac Amaru II elfogása és kivégzése 1781-ben Cuzcóban – kortárs beszámolók szerint testét felnégyelték – nem vetett véget a mozgalomnak. Túpac Katari (Julián Apaza) vezetésével a mai Bolívia területén, La Paz környékén folytatódott a felkelés, és a várost heteken át ostromolta. A spanyolok végül kegyetlen megtorlással verték le a felkeléseket: sok vezetőt kivégeztek, a résztvevő közösségeket megbüntették, és a quechua nyelv használatát korlátozták egyes hivatalos eljárásokban.
A lázadások értelmezése a történetírásban összetett. Egyes történészek szerint a felkelés elsősorban a gyarmati adó- és munkarendszer elleni tiltakozás volt, nem pedig egy „inkafüggetlenségi háború”; mások hangsúlyozzák, hogy Túpac Amaru II retorikájában megjelent az inka identitás és a „jó kormányzás” visszaállításának igénye. A spanyol hatóságok válasza kettős volt: eltörölték a repartimiento de mercancías intézményét (bár a gyakorlatban a visszaélések nem szűntek meg), ugyanakkor megerősítették a kreol elit pozícióit a lojalitás biztosítása érdekében. A felkelés hosszú távú hatása az volt, hogy a gyarmati állam fokozottan bizalmatlanná vált az őslakos közösségekkel szemben, és a kreol elit egy része felismerte, hogy a spanyol koronával való szövetség törékeny.
A Bourbon-reformok és az andoki lázadások után a gyarmati rendszer belső feszültségei tovább mélyültek. A spanyol birodalom a 18. század végén részt vett a nagyhatalmi háborúkban, ami tovább növelte a pénzügyi terheket. Az 1790-es években a francia forradalom és a haiti rabszolga-felkelés (1791–1804) híre eljutott a spanyol és portugál gyarmatokra, és félelmet keltett a gyarmati elitekben, ugyanakkor példát is adott a függetlenségre és a rabszolgaság eltörlésére törekvőknek. A spanyol korona cenzúrával és a politikai eszmék terjedésének korlátozásával próbálta megakadályozni a forradalmi gondolatok beáramlását, de a kereskedelmi kapcsolatokon és az illegális könyvcsempészeten keresztül ezek mégis terjedtek.
A döntő külső sokk a napóleoni háborúk következménye volt. 1807-ben Napóleon csapatai megszállták Portugáliát, és a portugál királyi udvar Rio de Janeiróba költözött (1808), ami a portugál gyarmatbirodalom központjának ideiglenes áthelyezését jelentette. Ez megerősítette Brazília gazdasági és politikai súlyát, és előkészítette a későbbi békés átmenetet a függetlenség felé. A spanyol monarchiában 1808-ban Napóleon lemondatta IV. Károlyt és fiát, VII. Ferdinándot, és saját testvérét, Józsefet ültette a trónra. A spanyolországi ellenállás és a cádizi Cortes (parlament) összehívása (1810) után a gyarmatokon is felmerült a kérdés: kinek van joga kormányozni a király távollétében?
A válasz a junta (tanács) mozgalom lett: 1809–1810 folyamán Quito, Caracas, Buenos Aires, Bogotá és más városok helyi juntái először a király nevében, de saját hatáskörrel kezdtek kormányozni. Ezek a junták kezdetben nem feltétlenül függetlenséget hirdettek, hanem a szuverenitás visszaszállásának elvét alkalmazták: ha a király fogságban van, a szuverenitás visszaszáll a népre. A kreol elit számára ez lehetőséget adott a helyi hatalom megszerzésére, miközben a spanyol hatóságok megpróbálták visszaállítani a régi rendet. A junták és a spanyol hatalom közötti konfliktus fokozatosan polgárháborúvá és függetlenségi háborúvá alakult, amelynek lefolyását a későbbi fejezetek tárgyalják országonként.
A 18. század végi válság tehát nem csupán a belső elégedetlenség következménye volt, hanem a birodalmi központ meggyengülésének és a nemzetközi események összjátékának eredménye. A függetlenségi mozgalmak nem értelmezhetők kizárólag a kreol elit „nemzeti ébredéseként”, mert a gyarmati társadalom különböző csoportjai – őslakos közösségek, rabszolgák, szabad színesbőrűek, szegény mestizo rétegek – más-más okokból és más célokkal vettek részt vagy maradtak távol. A gyarmati rend válsága tehát nyitott helyzetet teremtett, amelyben a függetlenség mellett a régi rend visszaállítása vagy új, alkotmányos monarchia kialakítása is lehetségesnek tűnt.
A gyarmati ellenállás és a válság időszakának rekonstrukciója egyenetlen forrásbázison nyugszik. A gyarmati hatóságok által keletkezett iratok – periratok, katonai jelentések, adóösszeírások, rendeletek – viszonylag bőségesek, de a hatóságok perspektíváját tükrözik. Az ellenállók saját hangja ritkábban maradt fenn: Túpac Amaru II néhány levele és kiáltványa, valamint a maroon közösségekkel kötött szerződések szövegei kivételt képeznek, de a mindennapi ellenállásról gyakran csak közvetett forrásokból tudunk. A szóbeli hagyomány – különösen a maroon közösségek és az őslakos népek esetében – fontos kiegészítő forrás, de értelmezése módszertani kihívást jelent, mert a gyarmati korra vonatkozó emlékezet keveredhet későbbi tapasztalatokkal.
A résztvevők és áldozatok számára vonatkozó becslések erősen bizonytalanok. Az 1780–1782-es andoki lázadások halálos áldozatainak számát a korabeli források gyakran eltúlzották, a modern történészi becslések széles tartományban mozognak (egyes becslések összesen több tízezer halottról szólnak, de a pontos szám nem ismert). Hasonlóképpen a maroon közösségek lélekszámáról és belső viszonyairól kevés megbízható adat áll rendelkezésre. A Bourbon-reformok gazdasági hatásainak számszerűsítése szintén vitatott, mert a gyarmati statisztikák hiányosak és regionálisan egyenlőtlenek.
A történetírásnak vannak vitatott kérdései. Mennyiben tekinthetők a Bourbon-reformok a gyarmati rendszer modernizálásának vagy inkább kizsákmányoló szigorításának? Az andoki lázadások „őslakos” vagy „osztályalapú” mozgalmak voltak-e? A maroon közösségek a rabszolgaság elleni ellenállás hősei vagy a gyarmati világ peremén élő, maguk is hierarchikus társadalmak voltak? A függetlenségi mozgalmak előzményeinek értelmezésekor a nemzeti történetírások gyakran visszavetítik a későbbi „nemzeti” kereteket, pedig a 18. század végi szereplők még a birodalom keretein belül gondolkodtak. Mindezek a viták arra figyelmeztetnek, hogy a gyarmati rend válsága nem volt szükségszerűen egyenes út a modern független államokhoz.