A dél-amerikai függetlenségi folyamat egyetlen kitörés helyett több évtizedes, földrajzilag egyenlőtlen átalakulás volt, amelynek során a spanyol és portugál gyarmatbirodalom utódállamokra esett szét. A 18. század végi birodalmi reformok, a kreol elitek sérelmei, az atlanti forradalmak eszmei hatása és a napóleoni háborúk által előidézett legitimitási válság együttesen teremtették meg a feltételeket. A függetlenségi háborúk 1810 és 1825 között zajlottak, de a politikai stabilitás és a nemzetállami intézmények kiépítése jóval tovább tartott. Az alábbiakban a folyamat okait, főbb katonai és politikai szakaszait, valamint a függetlenség eltérő mintáit tekintjük át, különös tekintettel Brazília külön útjára.
A spanyol birodalom 18. századi válsága nem magyarázható kizárólag a napóleoni megszállással; a gyarmati rendszer belső feszültségei már korábban megmutatkoztak. A Bourbon-reformok (spanyolul reformas borbónicas) III. Károly és utódai alatt a gyarmati jövedelmek növelését, a közigazgatás központosítását és a kereskedelem ellenőrzését célozták. Az intendánsrendszer bevezetése, a vámok emelése és az egyházi privilégiumok megnyirbálása a gyarmati társadalom széles rétegeit érintette. Különösen a kreol (spanyolul criollo) – azaz amerikai születésű, spanyol származású – elitek érezték úgy, hogy a magas egyházi és állami hivatalokból a félszigeti spanyolok (peninsulares) javára kiszorulnak. A sérelem nem kizárólag anyagi természetű volt: a kreol identitás fokozatosan önálló politikai öntudattá formálódott, amelyben az amerikai születés, a helyi érdekek és a felvilágosult eszmék keveredtek.
A gazdasági liberalizáció egyes exportágazatokat (például a Río de la Plata-i bőr- és húskivitelt, a venezuelai kakaótermelést) megerősített, ugyanakkor a helyi kézműipar korlátozása és az adóterhek növekedése társadalmi feszültségeket szült. A 18. század végi nagy felkelések – a perui Túpac Amaru II vezette andoki mozgalom (1780–1781) és az új-granadai comunero-lázadás (1781) – nem közvetlenül a függetlenséget célozták, hanem a gyarmati adórendszer és a helyi korrupció ellen irányultak, ám megmutatták a spanyol hatalom sebezhetőségét, és mély nyomot hagytak mind a gyarmati hatóságok, mind a kreol elitek emlékezetében.
A felvilágosodás eszméi – a természetjog, a népszuverenitás, a hatalommegosztás – a jezsuita rend 1767-es kiűzése után átalakuló oktatási intézményeken, európai utazásokon és tiltott könyveken keresztül terjedtek. A haiti forradalom (1791–1804) kettős hatást gyakorolt: egyrészt bizonyította, hogy a rabszolgatartó gyarmati rendszer megdönthető, másrészt a kreol elitek számára intő példává vált, hogy a függetlenségi mozgalom könnyen társadalmi forradalommá radikalizálódhat. Ez a félelem hosszú időn át meghatározta a dél-amerikai függetlenségi vezetők stratégiáját: a politikai szabadságot úgy kívánták kivívni, hogy közben fenntartsák a társadalmi hierarchiát, a rabszolgaságot és az őslakos közösségek alárendelt helyzetét.
A közvetlen kiváltó ok a spanyol monarchia 1808-as összeomlása volt. Napóleon csapatai elfoglalták az Ibériai-félszigetet, lemondásra kényszerítették IV. Károlyt és fiát, VII. Ferdinándot, a spanyol trónra pedig a császár bátyját, Józsefet ültette. A spanyolországi ellenállás helyi junta kormányzatokat hozott létre, amelyek a fogoly király nevében kormányoztak, és a Cádizi Cortes 1812-ben liberális alkotmányt fogadott el. A gyarmatokon a legitimitás kérdése váratlanul nyitottá vált: ha a király nem gyakorolja hatalmát, ki képviseli a szuverenitást?
1810-től a legtöbb nagyobb dél-amerikai városban a helyi tanácsok (cabildo) – gyakran kreol értelmiségiek és kereskedők nyomására – saját juntákat alakítottak. Az első hullámban Caracas (1810. április 19.), Buenos Aires (1810. május 25.), Bogotá (1810. július 20.) és Santiago (1810. szeptember 18.) vált a mozgalom központjává. Fontos hangsúlyozni: ezek a junták kezdetben nem feltétlenül a teljes elszakadást hirdették, hanem a „király nélküli királyság” ideiglenes kormányzását, VII. Ferdinánd iránti formális hűséggel. A függetlenség kikiáltása fokozatosan, a háború logikájának engedve következett be: Venezuela 1811-ben, Új-Granada egyes részei 1811–1813-ban, a Río de la Plata tartományai 1816-ban, Chile 1818-ban, Peru pedig csak 1821-ben, külső hadseregek nyomására tette meg ezt a lépést.
A junta-mozgalom nem volt egységes. Egyes területeken – például Peruban, ahol a spanyol hadsereg és a kreol elit egy része lojális maradt – a juntákat gyorsan leverték vagy meg sem alakultak. Máshol, így a Río de la Plata vidékén, a junták radikális föderalista és centralista csoportokra szakadtak. A spanyol restauráció 1814 után VII. Ferdinánd abszolutista visszatérésével katonai ellentámadást indított, és 1815-re a legtöbb függetlenségi kísérletet felszámolta. A kreol hadseregek gyengesége, a belső megosztottság és a népi tömegek – meszticek, őslakosok, rabszolgák – korlátozott vagy ellentmondásos részvétele együttesen vezetett az első szakasz kudarcához.
A függetlenségi háborúkat célszerű két szakaszra bontani. Az első, 1810 és 1815 közötti időszak a junták megalakulásával és a kezdeti katonai sikerekkel indult, de a spanyol ellentámadás, valamint a belső polgárháborús jellegű konfliktusok miatt a legtöbb területen összeomlott. A vezetők – köztük Simón Bolívar és José de San Martín – száműzetésbe kényszerültek. A háború e szakaszában a harcok gyakran gerillajellegűek voltak, a hadseregek felszerelése hiányos, a veszteségek magasak.
A második szakasz 1816-tól 1825-ig tartott. A felszabadító hadseregek újjászerveződtek, részben brit és más európai zsoldosok, kereskedők és pénzügyi támogatás révén. A bécsi kongresszus (1814–1815) utáni európai hatalmi egyensúly – bár hivatalosan a restaurációt támogatta – nem tette lehetővé a spanyol korona számára, hogy nagy erőket küldjön a gyarmatokra, miközben a brit kereskedelem érdekelt volt a spanyol monopólium megszűnésében. A háború elhúzódó, több fronton zajló konfliktussá vált, amelyben a döntő ütközetek a kontinens északi és déli pólusán zajlottak.
José de San Martín (1778–1850) argentin kreol, a spanyol hadsereg veteránja, 1812-ben tért vissza Dél-Amerikába. Felismerte, hogy a spanyol hatalom központja Peru, ezért a kontinens déli részének felszabadítását csak Lima elfoglalásával lehet tartóssá tenni. Stratégiája a transzandíniai átkelésre épült: 1817-ben hadseregével átkelt az Andokon, és a chilei chacabucói (1817. február 12.) majd maipúi (1818. április 5.) csatákban döntő győzelmet aratott a spanyol erők felett. Chile függetlenségét 1818. február 12-én kiáltották ki, bár a déli területeken a harcok még évekig folytak.
San Martín ezután a tengeri útvonalat választotta: egy brit támogatással felszerelt flottával 1820-ban partra szállt Peru déli partvidékén. A hadjárat lassan haladt, mivel a helyi lakosság egy része lojális maradt a spanyol koronához, a hadsereg pedig járványoktól és dezertálástól szenvedett. 1821. július 6-án bevonult Limába, és július 28-án kikiáltotta Peru függetlenségét. Ugyanakkor a spanyol erők a hegyvidékre húzódtak, és a háború korántsem ért véget. San Martín 1822-ben Guayaquilban találkozott Bolívarral; a találkozó tartalma máig vitatott, mivel nem maradt fenn hiteles jegyzőkönyv. Annyi bizonyos, hogy San Martín röviddel ezután lemondott katonai és politikai tisztségeiről, és átengedte a hadműveletek irányítását Bolívarnak.
Simón Bolívar (1783–1830) venezuelai kreol, aki már 1810 előtt is részt vett a függetlenségi mozgalomban, a háború második szakaszának meghatározó alakja lett. 1813-ban indította el a „csodálatos hadjáratot” (Campaña Admirable), de a spanyol erők és a lojális helyi milíciák 1814-re visszaszorították, és száműzetésbe kényszerült. 1816-tól Haiti támogatásával tért vissza, és fokozatosan építette újjá a felszabadító hadsereget.
A döntő fordulatot az 1819-es andoki átkelés hozta: Bolívar seregével a nehezen járható, esős évszaki hágókon átkelve Új-Granada területére tört be, és augusztus 7-én a Boyacá-hídnál aratott győzelmével felszabadította a terület központját. Ezt követően megalakult Nagy-Kolumbia (Gran Colombia), amely Venezuela, Új-Granada és később Ecuador területét egyesítette. 1821-ben a carabobói csata biztosította Venezuela függetlenségét, 1822-ben pedig a Pichincha-hegyi győzelem Ecuador felszabadítását. A hadjáratok csúcspontja az 1824-es perui Junín és Ayacucho csata volt: az utóbbi, 1824. december 9-én, a spanyol haderő utolsó nagy ütközete volt Dél-Amerikában. Ayacucho után a spanyol alkirályságok összeomlottak, és 1826-ra a spanyol csapatok kivonultak a kontinensről, kivéve Kuba és Puerto Rico szigeteit.
Bolívar nem csupán katonai vezető volt, hanem politikai programot is kidolgozott: 1825-ben Felső-Peru területén létrehozta a róla elnevezett Bolíviát, és megkísérelte egy kontinentális konföderáció létrehozását. Az andoki köztársaságok egysége azonban nem volt fenntartható; a regionális elitek, a helyi caudillók és a gazdasági érdekellentétek 1830-ra Nagy-Kolumbia felbomlásához és Bolívar politikai kudarcához vezettek.
A portugál gyarmat, Brazília függetlensége alapvetően eltérő mintát követett. 1807–1808-ban, a francia invázió elől a portugál udvar – a Bragança-ház – teljes államapparátusával együtt Rió de Janeiróba menekült. Ezzel a gyarmat de facto a birodalom központjává vált: 1808-ban megnyitották a kikötőket a brit kereskedelem előtt, bankot alapítottak, nyomdát és felsőoktatási intézményeket hoztak létre. 1815-ben Brazíliát a Portugál, Brazíliai és Algarve-i Egyesült Királyság (Reino Unido de Portugal, Brasil e Algarves) részeként királysággá emelték, ami formálisan is megszüntette gyarmati státusát.
A fordulatot a portugál liberális forradalom (1820) hozta: a lisszaboni Cortes követelte a király visszatérését és Brazília korábbi gyarmati alárendeltségének visszaállítását. VI. János 1821-ben visszatért Portugáliába, fiát, Pétert régensként hagyta hátra. A portugál Cortes megkísérelte a brazil tartományok kormányzóit közvetlenül Lisszabonnak alárendelni, és Pétert is visszahívta. A brazil elit – a cukor- és kávéültetvényesek, a kereskedők és a helyi hivatalnokok – ellenállt, és Pétert maradásra bírta. 1822. szeptember 7-én, az Ipiranga-patak partján tett kijelentésével („Fico” – maradok, illetve a függetlenség kikiáltása) Péter elszakadt Portugáliától, és december 1-jén I. Péter néven Brazília császárává koronázták.
A brazil függetlenség viszonylag békés volt: bár helyi harcok folytak a portugál helyőrségekkel, nem alakult ki a spanyol-amerikaihoz hasonló, évekig tartó, nagy áldozatokat követelő háború. Az új állam monarchia maradt, rabszolgatartó elitek irányították, és a társadalmi hierarchia – a rabszolgaság intézményével együtt – érintetlenül fennmaradt. Ez a minta alapvetően eltért a spanyol-amerikai köztársasági, háborús úttól, és hosszú távon meghatározta Brazília politikai fejlődését.
A spanyol-amerikai függetlenségi háborúk és a brazil átmenet közötti különbségek jól mutatják, hogy a „függetlenség” nem egységes folyamat volt. A spanyol gyarmatokon a háború elhúzódó, sok áldozattal járó, és több esetben polgárháborús jellegű konfliktussá vált, amelyben a kreol elitek mellett – változó mértékben – meszticek, őslakosok és rabszolgák is részt vettek. A győztes államok többsége köztársaság lett, de a politikai rendszer instabil maradt, és a caudillo (katonai vezér) uralma hosszú időre meghatározta a régió politikáját. A gyarmati közigazgatási egységek – alkirályságok, főkapitányságok – önálló államokká váltak, és a határokat gyakran későbbi háborúk és diplomáciai alkuk formálták.
Brazíliában ezzel szemben a függetlenség békés átmenet volt, amelyet a portugál udvar jelenléte és a monarchia folytonossága tett lehetővé. Az új állam császári formája, a rabszolgaság fenntartása és az elitek folytonossága a spanyol-amerikai átalakulásokhoz képest konzervatívabb jelleget adott a folyamatnak. Ugyanakkor a brazil függetlenség sem volt mentes a belső feszültségektől: a regionális elitek és a központi hatalom közötti konfliktusok, valamint a rabszolgaság kérdése a későbbi évtizedekben többször is válsághoz vezettek.
Közös vonásként emelhető ki, hogy a függetlenség mindkét esetben az európai származású, helyi elitek politikai projektje maradt. A népi tömegek – különösen az őslakos közösségek és a rabszolgák – nem nyertek automatikusan állampolgári jogokat; a társadalmi egyenlőtlenségek, a faji hierarchiák és a nők jogfosztottsága fennmaradt. A függetlenség nem hozott radikális társadalmi átalakulást, és a nemzetépítés hosszú, konfliktusokkal terhelt folyamatnak bizonyult, amelyben a „nemzet” fogalma maga is vitatott maradt.
A függetlenségi háborúk történetének rekonstrukciója számos elsődleges forrásra támaszkodik: a junták és a kongresszusok aktái, függetlenségi nyilatkozatok, alkotmánytervezetek, hadijelentések, naplók, levelezések és korabeli sajtótermékek. Különösen értékesek Simón Bolívar, José de San Martín, Bernardo O’Higgins és Antonio José de Sucre levelei, valamint a portugál udvari dokumentumok. Ugyanakkor e források gyakran elfogultak, politikai célokat szolgáltak, és a háborús propaganda torzíthatja a tényeket.
A történetírás fő vitái közé tartozik a kreol elitek motivációjának megítélése: vajon a függetlenség elsősorban gazdasági önérdekből fakadt, vagy a felvilágosult eszmék valódi meggyőződéséből? Mások a népi részvétel mértékét és jellegét vitatják: mennyire volt „népi háború” a függetlenségi küzdelem, és milyen szerepet játszottak benne az alsóbb társadalmi rétegek? A társadalmi következmények értékelése szintén vitatott: egyes történészek forradalmi átalakulást látnak benne, mások szerint csak az elitek közötti hatalomátadás történt, az alapvető társadalmi struktúrák érintetlenül hagyásával.
A háborúk áldozatainak száma nem ismert pontosan; a becslések széles skálán mozognak, és gyakran politikai célokat szolgálnak. A guayaquili találkozó tartalma – mivel nem maradt fenn hiteles jegyzőkönyv – a történészek közötti vita tárgya. A brazíliai függetlenség „békés” jellegének értékelése is vitatott: bár a hadi események korlátozottak voltak, a társadalmi feszültségek és a regionális ellenállás nem szűntek meg. Mindezek miatt a függetlenségi folyamatról alkotott kép óhatatlanul rekonstrukció, amelyben a források hiányosságai és a történészi értelmezések sokfélesége egyaránt szerepet játszik.