A függetlenségi háborúk lezárultával Dél-Amerikában nem egyetlen állam jött létre, hanem a gyarmati közigazgatási határok mentén szerveződő, egymással versengő politikai egységek sora. A győztes kreol eliteknek – vagyis az amerikai születésű, spanyol vagy portugál származású csoportoknak – néhány évtized alatt kellett megoldaniuk azt, amit a gyarmati hatalom évszázadokon át központilag irányított: államhatárokat kellett kijelölniük, alkotmányokat alkotniuk, és kezelniük kellett a központi hatalom és a tartományi elitek közötti feszültséget. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakultak ki a mai dél-amerikai államok területi keretei, milyen alkotmányos modellek versengtek egymással, és miért vált a caudillismo – a személyes, katonai hatalomgyakorlás – a 19. századi államépítés tartós jelenségévé. A kérdés azért kulcsfontosságú, mert a kor döntései máig ható intézményi és területi kereteket hoztak létre, és mert a „nemzet” fogalma ekkor még nem azt jelentette, amit a 20. században: az új államok elsősorban a kreol elitek politikai projektjei voltak, nem pedig a lakosság egészének önkéntes közössége.
A spanyol és portugál gyarmati adminisztráció határai nem nemzeti vagy nyelvi alapon jöttek létre, hanem igazgatási, adózási és katonai megfontolásból. Az alkirályságok (virreinatos), audienciák és kapitányságok (capitanías) határai gyakran ritkán lakott, rosszul térképezett területeken húzódtak, ezért a függetlenségi mozgalmak örökösei egy bizonytalan területi jogi helyzetet kaptak. Az új államok többsége a uti possidetis juris elvét fogadta el – vagyis azt, hogy a volt gyarmati közigazgatási határokat kell az újonnan függetlenné vált államok határainak tekinteni. Ez az elv azonban nem szüntette meg a vitákat. Két okból sem: egyrészt a gyarmati határok maguk is vitatottak voltak a spanyol és portugál korona között (különösen az Amazonas-medencében és a La Plata-vidéken), másrészt a tényleges katonai és gazdasági ellenőrzés gyakran eltért a papíron rögzített határoktól.
A gyarmati keretek átöröklődése jól látható a Río de la Plata alkirályság (Virreinato del Río de la Plata) felbomlásánál. Az 1776-ban létrehozott alkirályság a mai Argentína, Uruguay, Paraguay és Bolívia területét egyesítette, de a függetlenségi háborúk során ez az egység nem maradt fenn. Paraguay már 1811-ben ténylegesen elkülönült, és José Gaspar Rodríguez de Francia diktatórikus, elzárkózó kormányzata alatt szinte hermetikusan elszigetelődött a környező tartományoktól. A keleti part (a Banda Oriental, a mai Uruguay) területét a Buenos Aires-i központi hatalom, a helyi caudillo José Gervasio Artigas, valamint a brazil Portugál Birodalom egyaránt magának követelte. A konfliktusból végül 1828-ban, brit közvetítéssel jött létre Uruguay mint önálló, ütközőállam jellegű köztársaság. Bolívia – a korábbi Audiencia de Charcas – 1825-ben vált önálló állammá, elszakadva mind Perutól, mind a La Plata-i egységtől, részben azért, mert a helyi elitek nem akartak sem a limai, sem a Buenos Aires-i központnak alávetett helyzetbe kerülni.
Hasonló folyamat játszódott le északon is. A Simón Bolívar vezette Nagy-Kolumbia (Gran Colombia, 1819–1831) a mai Venezuela, Colombia, Ecuador és Panama területét egyesítette, de a gyarmati időkből örökölt belső határok – a venezuelai kapitányság, az Új-Granada alkirályság és a quitoi audiencia – továbbra is meghatározták a regionális elitek elképzeléseit. Az unió 1831-re felbomlott: Venezuela, Új-Granada (a későbbi Colombia) és Ecuador különálló államokká váltak. A felbomlásban szerepet játszott a központi kormányzat adó- és katonai terheinek egyenlőtlen elosztása, a föderalista autonómiakövetelések, valamint a helyi katonai vezetők személyes ambíciója. Az, hogy a felbomlás elkerülhetetlen volt-e, a történészek körében vitatott: a dokumentált tény a szétválás, az okok súlyozása azonban értelmezés kérdése.
Brazília esete eltérő volt. Az 1822-ben kikiáltott Brazil Császárság (Império do Brasil) a portugál gyarmati kapitányságok örökébe lépett, és a monarchikus központi hatalom erősebbnek bizonyult, mint a spanyol-amerikai köztársaságok központi kormányai. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a belső határok vita nélkül maradtak: a tartományi lázadások – például a Cabanagem (1835–1840) Pará tartományban, a Farroupilha (1835–1845) Rio Grande do Sulban és a Sabinada (1837–1838) Bahiában – egyszerre voltak föderalista, regionális és társadalmi jellegű mozgalmak, amelyek a helyi elitek sérelmeit és a szegényebb rétegek elégedetlenségét egyaránt kifejezték. A császári kormányzat ezeket katonai erővel verte le, de a tartományi elitek befolyása a helyi ügyekben továbbra is megmaradt.
Az új államok első alkotmányai a spanyol és a francia liberális alkotmányosság mintáit követték, de a hatalommegosztás, az egyház szerepe és a választójog kérdésében éles viták alakultak ki. A legtöbb korai alkotmány – például Venezuela 1811-es, Új-Granada 1811-es vagy Chile 1818-as alkotmánya – kimondta a köztársasági államformát, a törvény előtti egyenlőséget és a tulajdon védelmét, de a választójogot vagyonhoz, írástudáshoz vagy férfi nemhez kötötte. A rabszolgák, az őslakosok és a nők politikai részvétele a korabeli elitek szemében nem volt kérdés: a „nép” fogalma jellemzően a szabad, vagyoni cenzussal rendelkező férfiakra szűkült. Ez a korlátozás a későbbi, formálisan liberális alkotmányokban is fennmaradt, és csak fokozatosan, a 19. század végén és a 20. században bővült.
Simón Bolívar 1826-os bolíviai alkotmánytervezete különleges helyet foglal el ebben a vitában. A tervezet – amelyet Bolívar az újonnan létrejött Bolíviának szánt – örökös, élethosszig tartó elnöki tisztséget javasolt, valamint egy negyedik, „erkölcsi” hatalmi ágat, amely a polgárok erényeit felügyelte volna. A javaslatot a kortársak egy része a köztársasági elvekkel való szakításként értékelte, mások a politikai stabilitás kereséseként magyarázták. A történészi értelmezés ma is vitatott: egyesek szerint Bolívar a monarchikus hagyományokhoz való visszatérést kívánta előkészíteni, mások szerint egy olyan centralizált köztársaságot akart, amely képes ellenállni a caudillók és a tartományi elitek széthúzó törekvéseinek. A dokumentált tény az, hogy a bolíviai alkotmányt végül módosították, és az örökös elnöki tisztség nem valósult meg; Bolívar halála után a terv emléke inkább politikai szimbólummá vált.
Brazíliában az 1824-es alkotmány a császári hatalom és a parlamentáris elemek sajátos kombinációját hozta létre. Az alkotmány a császárnak „mérséklő hatalmat” (poder moderador) biztosított, amely lehetővé tette számára, hogy feloszlassa a képviselőházat, kinevezze a minisztereket és beavatkozzon a végrehajtó hatalom működésébe. Ez a megoldás a monarchikus centralizáció modellje volt, amely a tartományi lázadások ellenére hosszú távon stabilizálta az államot. A brazil eset arra is rámutat, hogy a 19. századi dél-amerikai alkotmányok nem egyszerűen a liberális elveket tükrözték, hanem a helyi elitek hatalmi érdekeihez igazodó kompromisszumok voltak.
A nemzetállamok születésének egyik legtartósabb konfliktusa a centralizmus és a föderalizmus körül forgott. A fővárosi elitek – Buenos Airesben, Bogotában, Limában, Caracasban – általában centralizált, egységes államot akartak, amely a kikötői vámokból és a központi adókból finanszírozta a hadsereget és a bürokráciát. A tartományi elitek ezzel szemben helyi autonómiát, saját bevételeket és a központi beavatkozás korlátozását követelték. Ez az ellentét nem feleltethető meg a mai „baloldal–jobboldal” szembenállásnak: a korabeli politikai csoportok – liberálisok és konzervatívok – a centralizmus vagy a föderalizmus kérdésében gyakran átjártak egymás táborába, és az álláspontokat regionális gazdasági érdekek, személyes hatalmi harcok és katonai erőviszonyok alakították.
A Gran Colombia felbomlása a centralista-föderalista vita leglátványosabb példája. Bolívar központosító törekvése – aki a függetlenségi háború katonai sikereit követően erős elnöki hatalmat akart – ütközött a venezuelai és az ecuadori regionális vezetők, José Antonio Páez és Juan José Flores ellenállásával. A vitát a gazdasági érdekek is élezték: a venezuelai kikötők a saját vámbevételeiket akarták megtartani, míg a bogotái központ a háborús adósságok törlesztésére közös forrásokat követelt. Az unió szétesése nem volt előre eldöntött: a kortársak egy része a föderalista átalakítással próbálta megmenteni az államot, de a katonai erőviszonyok és a regionális elitek különérdekei végül felülkerekedtek.
A Río de la Plata régióban a föderalizmus a tartományi caudillók fegyveres ellenállásában öltött testet. A Buenos Aires-i kormányzat centralista politikája – különösen a kikötői vámok kisajátítása – ellen a tartományok caudillói, például Juan Facundo Quiroga és Juan Manuel de Rosas, szövetségeket kötöttek. Rosas Buenos Aires tartomány kormányzójaként (1829–1832, majd 1835–1852) formálisan a föderalizmus híveként lépett fel, de gyakorlatában erősen központosított hatalmat gyakorolt: a vámszedési monopóliumot megtartotta, a tartományi kormányzókat a saját klienshálózatába vonta, az ellenzéket pedig száműzetésbe kényszerítette vagy kivégeztette. Rosas alakjának megítélése a mai napig vitatott: a régebbi, liberális történetírás „zsarnokként” ábrázolta, az újabb, revizionista irodalom a nemzeti szuverenitás védelmezőjeként, a britek és a franciák beavatkozása elleni harcosként is értelmezi.
Chile példája más utat mutat. A függetlenség kivívása után az 1820-as években rövid föderalista kísérletek zajlottak, de ezek kudarcot vallottak, és Diego Portales – bár maga ritkán viselt formális elnöki tisztséget – szellemi irányítója volt egy olyan konzervatív centralizált rendszernek, amelyet az 1833-as alkotmány intézményesített. Ez az alkotmány erős elnöki hatalmat, központosított közigazgatást és a katolikus egyház kiemelt szerepét rögzítette. A chilei állam viszonylagos stabilitását nem a föderalizmus, hanem a földbirtokos elitek és a központi hatalom közötti szövetség biztosította. Ugyanakkor ez a stabilitás kirekesztő volt: a mapuche (araucano) közösségek területeire a chilei állam a 19. század második felében terjesztette ki katonai ellenőrzését, ami a későbbi konfliktusok alapja lett.
A caudillo (spanyol, portugál: caudillo, „vezér”) olyan katonai-politikai vezető, aki személyes hűségre, klienshálózatra és fegyveres kíséretre támaszkodva gyakorol hatalmat helyi, tartományi vagy országos szinten. A caudillismo mint jelenség nem köthető egyetlen ideológiához: caudillo lehetett liberális vagy konzervatív, a központi hatalom ellen fellépő vagy éppen azt kisajátító szereplő. A közös vonás a személyes uralom és a formális intézmények – parlament, bíróságok, választások – gyengesége. A caudillo hatalma általában nem kizárólag erőszakon alapult: népszerűségre, a szegényebb rétegek patronázsára, a földbirtokosok és kereskedők érdekképviseletére is építhetett.
A caudillismo kialakulásának oka a gyarmati állam összeomlásában keresendő. A függetlenségi háborúk megerősítették a katonai vezetők szerepét: a hadseregek és a milíciák parancsnokai gyakran saját, személyes hűségen alapuló csapatokkal rendelkeztek. A bürokratikus intézmények hiánya, a szavazati jog szűkössége és a regionális elitek közötti verseny mind a személyes hatalomgyakorlást erősítette. A caudillo nem légüres térben működött: mögötte álltak földbirtokosok, kereskedők, egyházi vezetők, akik a saját érdekeik védelmét várták tőle. A caudillismo ezért nem egyszerűen „erős emberek” uralma volt, hanem a korabeli társadalmi és gazdasági viszonyok terméke.
José Antonio Páez pályája jól mutatja a jelenség összetettségét. Páez a függetlenségi háború egyik legsikeresebb venezuelai katonája volt, aki a llaneros – az alföldi pásztorok – mobil lovascsapatait vezette. A háború után a venezuelai politikát a saját személyes tekintélyére és a földbirtokos elitekkel kötött szövetségére alapozta; háromszor volt elnök, de hatalma a formális tisztségeknél tágabb volt. Páez alakját a venezuelai emlékezetpolitika máig vitatottan ábrázolja: egyesek a függetlenség hőseként, mások az oligarchikus állam megteremtőjeként emlékeznek rá. A tény az, hogy a 19. századi Venezuela politikai rendszere hosszú időn át a caudillók közötti versengésre épült, ahol a választások másodlagosak voltak a fegyveres erőviszonyokhoz képest.
A caudillismo megítélése a történetírásban vitatott. A 19. századi liberális gondolkodók – például az argentin Domingo Faustino Sarmiento – a caudillismót a „barbárság” és a „civilizáció” közötti harc részeként ábrázolták, ahol a caudillo a vidéki elmaradottság képviselője volt. Ez a felfogás a városi, európai orientációjú elitek előítéleteit tükrözte, és hosszú időre meghatározta a jelenség értékelését. Az újabb történetírás ezzel szemben a caudillismót a gyenge állami intézmények közötti racionális politikai stratégiaként elemzi: a caudillo a hűség, a patronázs és a katonai erő kombinációjával olyan politikai rendet hozott létre, amely a formális alkotmányos intézményeknél hatékonyabban biztosította a helyi elitek érdekeit.
Fontos, hogy a caudillismo nem volt kizárólag férfi jelenség, bár a formális hatalom szinte mindig férfiak kezében volt. A nők informális csatornákon – családi kapcsolatok, kliensrendszer, birtokigazgatás – befolyásolhatták a politikai döntéseket, de ez a befolyás kevéssé dokumentált, mert a korabeli források ritkán rögzítették. Az őslakosok és a rabszolgák helyzete is ellentmondásos volt: sokan a caudillók seregeiben szolgáltak, cserébe szabadságot vagy földet remélve, de a háborúk végén ígéreteiket gyakran nem váltották be. A caudillismo így egyszerre nyújtott mobilitási lehetőséget egyes alárendelt csoportoknak, és erősítette meg a társadalmi hierarchiát.
A 19. századi dél-amerikai államok „nemzete” nem a lakosság egészének közössége volt, hanem a kreol elitek politikai projektje. A függetlenségi nyilatkozatok és az alkotmányok gyakran beszéltek a „nép” szuverenitásáról, de a gyakorlatban a politikai jogok a szabad, vagyonos férfiak szűk rétegét illették meg. Az őslakosok, a felszabadított rabszolgák és a vegyes etnikumú szegények formálisan állampolgárok lehettek, de a tényleges hatalomból kiszorultak. A 19. századi liberalizáló törvények – például a közösségi földek felosztását előíró rendelkezések – tovább csorbították az őslakos közösségek földjogait, és a magántulajdon egyéni formáit erőltették rájuk.
Ez a folyamat a későbbi társadalmi feszültségek alapja lett. A hivatalos nacionalizmusok a spanyol vagy portugál nyelvet, a katolikus vallást és a kreol kultúrát helyezték a nemzet középpontjába, az őslakos nyelveket, jogrendszereket és gazdálkodási formákat pedig hátrányosnak vagy „elmaradottnak” minősítették. A nemzetállamok születése tehát nem csupán határok meghúzását és alkotmányok megírását jelentette, hanem a hatalom és a kulturális reprezentáció új rendjének kialakítását is. Az, hogy ki számít a nemzet tagjának, a 19. században éppúgy vitatott volt, mint ma, és a korabeli válaszok hosszú távú következményekkel jártak.
A nemzetállamok születésének vizsgálatához rendelkezésre álló elsődleges források közé tartoznak az alkotmányszövegek, törvények, kormányzati iratok, katonai jelentések, levelezések, újságok és egyházi anyakönyvek. Ezek dokumentálják a formális döntéseket – például az államhatárokat rögzítő szerződéseket és az alkotmányos rendelkezéseket –, de ritkán tükrözik a helyi gyakorlatot. A ritkán lakott, rosszul térképezett területeken a papíron rögzített határok és a tényleges katonai ellenőrzés gyakran eltértek egymástól, ezért az államhatárok kialakulásának története nem olvasható pusztán a szerződések alapján.
A caudillismo elemzésének egyik módszertani problémája az, hogy a fennmaradt források túlnyomórészt a kreol elitek és a hadsereg szemszögéből származnak. Az őslakosok, rabszolgák, nők és a vidéki szegények hangja alig maradt fenn, így a történészek gyakran közvetett bizonyítékokra – bírósági jegyzőkönyvekre, adólistákra, egyházi anyakönyvekre – támaszkodnak. A caudillókról szóló korabeli beszámolók gyakran politikai célokat szolgáltak: a riválisokat „zsarnoknak”, a szövetségeseket „hazafinak” ábrázolták. Ezt a torzítást a mai történetírásnak is figyelembe kell vennie.
A történészi konszenzus szerint a dél-amerikai nemzetállamok kialakulása fokozatos és konfliktusos folyamat volt, nem pedig a függetlenségi nyilatkozatok automatikus következménye. Vita van azonban arról, hogy a caudillismo mennyire volt „a reformok előtti állapot” – vagyis a modern államépítés előtti átmeneti jelenség –, és mennyire tekinthető a gyenge intézményi környezethez való racionális alkalmazkodásnak. Szintén vitatott, hogy a centralizmus vagy a föderalizmus volt-e a „helyes” út az új államok számára; ezt a kérdést a mai politikai viták is befolyásolják, hiszen egyes országokban a föderalista hagyomány ma is az autonómia követelésének hivatkozási alapja.
Az emlékezetpolitikai állítások különösen erősek a caudillók megítélésében. Egyes országokban a 19. századi caudillókat nemzeti hősként ünneplik – például Uruguayban Artigast a függetlenség atyjaként –, másutt diktátorként bélyegzik meg őket. Ezek a megítélések gyakran nem annyira a korabeli dokumentumok elemzésén, mint inkább a jelenkori politikai önértelmezésen alapulnak. A forráskritikai olvasónak ezért mindig külön kell választania a dokumentált tényt – például egy katonai győzelmet vagy egy alkotmányos rendelkezést – a szereplő motivációiról és örökségéről alkotott utólagos értelmezésektől.