A függetlenségi háborúk lezárulta után a dél-amerikai államok nem egyszerűen „fiatal nemzetállamokként” léptek a világtörténelembe, hanem olyan politikai közösségekként, amelyekben a gyarmati korból örökölt intézmények, társadalmi hierarchiák és gazdasági szerkezetek tovább éltek. A A függetlenségi hullám okai és lefolyása és A nemzetállamok születése című alfejezetekben tárgyalt katonai-politikai események után a 19. század középső évtizedeiben a vita már nem a spanyol vagy portugál koronához fűződő viszonyról szólt, hanem arról, milyen államot, milyen társadalmat és milyen gazdaságot építsenek az új, gyakran önkényesen meghúzott határok között. Ebben a folyamatban a korabeli politikai nyelvben liberalizmusnak (liberalismo) és konzervativizmusnak (conservadurismo) nevezett irányzatok ütközése, valamint az európai mintákat követő, de a helyi viszonyokhoz igazított modernizációs programok játszottak meghatározó szerepet. Az alábbiakban ezeket a vitákat és az általuk elindított átalakulásokat vizsgáljuk, különös tekintettel az egyház és állam viszonyára, a földbirtokrendszerre, a bevándorlásra, a vasútépítésre és az exportgazdaságra, valamint mindezek társadalmi árára.
A 19. századi dél-amerikai politikai vitákat nem lehet a mai „baloldal” és „jobboldal” fogalmaival leírni. A korabeli liberalizmus elsősorban a gyarmati kiváltságok felszámolását, a jog előtti formális egyenlőséget, a kereskedelem szabadságát, a szabad földforgalmat, valamint az állam szekularizációját tűzte ki célul. A konzervativizmus ezzel szemben a katolikus egyház társadalmi és oktatási szerepének megőrzését, a rendi jellegű társadalmi hierarchiák fenntartását, valamint az erős központi hatalmat támogatta – gyakran a korábbi gyarmati igazgatás hagyományaira hivatkozva. Ugyanakkor a két tábor sem ideológiailag, sem társadalmilag nem volt homogén: egyes liberálisok a szabadkereskedelem híveiként a nagy exporttermelők érdekeit képviselték, míg mások a kézművesek és a városi középrétegek védelmében korlátozásokat követeltek; a konzervatívok között pedig voltak, akik a központosított monarchiát, mások pedig a helyi elitek autonómiáját részesítették előnyben.
A legfontosabb törésvonalak a következők voltak: államforma (köztársaság vagy monarchia, utóbbi különösen Brazíliában, ahol 1822-től Brazil Császárság [Império do Brasil] működött), a föderalizmus és a centralizmus viszonya, az egyház kiváltságai, a választójog korlátozása (jellemzően vagyonhoz és írni-olvasni tudáshoz kötötték), valamint a földtulajdon átalakítása. Mindezen viták mögött ott húzódott a caudillismo jelensége: a személyes klientúrára és katonai erőre épülő regionális vezérek hatalma, amely a formális alkotmányos szabályokkal párhuzamosan, gyakran azokat felülírva működött. A caudillismo megítélése a történetírásban vitatott: egyes szerzők a nemzeti integráció akadályát, mások a helyi közösségek érdekképviseletének sajátos formáját látják benne. Ami dokumentált tény, hogy az erőszak és a patronázsrendszer a 19. század nagy részében a politikai verseny mindennapos eszköze volt, és hogy a hivatalos alkotmányos rend és a tényleges hatalomgyakorlás közötti szakadék szinte minden dél-amerikai államban megfigyelhető.
A liberális és konzervatív erők közötti konfliktusok a legtöbb országban nem egyszeri választási versengéssé, hanem ismétlődő polgárháborúkká és alkotmányos kísérletekké váltak. Kolumbiában a 19. század második felében a liberális-konzervatív összecsapások sorozata a szövetségi állam megteremtéséhez, majd a centralista reakcióhoz vezetett. Ecuadorban Gabriel García Moreno konzervatív elnöksége (1861–1875) idején az egyház és az állam szoros szövetségét intézményesítették, míg a liberálisok csak az 1895-ös „liberális forradalom” után tudtak hosszabb időre kormányozni. Venezuela szintén a caudillók egymást váltó hatalmát élte át, míg Chile korábban, az 1830-as évektől egy viszonylag stabil, konzervatív-libériai kompromisszumon alapuló alkotmányos rendet épített ki. Argentínában a föderalisták és a centralisták küzdelme a század közepén fokozatosan a Buenos Aires-i kikötői elit és a belső tartományok közötti gazdasági feszültséggé alakult át.
Ezek a viták nem pusztán ideológiai természetűek voltak: mögöttük valós anyagi érdekek húzódtak meg, különösen az egyházi vagyon, a földtulajdon és az állami bevételek elosztása körül.
A gyarmati időszakban a katolikus egyház minden dél-amerikai területen kiterjedt kiváltságokkal rendelkezett: iskolákat, kórházakat és temetőket működtetett, anyakönyvezte a születéseket, házasságokat és halálozásokat, valamint jelentős földbirtokokat és tőkét halmozott fel. A 19. század liberális reformjai ezt a befolyást kívánták visszaszorítani. A szekularizáció (secularización) programja több pilléren nyugodott: bevezették a polgári anyakönyvezést, a polgári házasságot és a köztemetőket; állami kézbe vették az oktatást; korlátozták vagy eltörölték az egyházi tizedet; és számos esetben kisajátították az egyházi földbirtokokat.
Chilében az 1850-es években indult meg az egyház jogi kiváltságainak fokozatos leépítése, de a teljes szekularizáció az 1880-as években következett be, amikor az állam átvette a temetők, az anyakönyvek és a polgári házasság intézményeit. Kolumbiában a konzervatív és liberális kormányok váltakozása miatt az egyház helyzete hullámzott; a liberálisok 1850-es évekbeli reformjai után a konzervatív visszarendeződés következett, amit az 1886-os alkotmány és az 1887-es konkordátum (concordato) szilárdított meg. Ez utóbbi nemzetközi szerződésben az állam elismerte az egyház elsődleges szerepét az oktatásban, és visszaadta korábbi befolyásának egy részét. Ecuadorban García Moreno még ennél is tovább ment: az 1869-es alkotmányban a római katolikus vallást az állampolgárság feltételévé tette, és az egyház szinte teljes irányítást kapott az oktatás felett. A 20. század elejére azonban az ecuadori liberálisok is elérték a polgári anyakönyvezést és az egyházi vagyon korlátozását.
Brazíliában a császárság katolikus jellegű volt, de az egyház hivatalosan az állam alárendeltje maradt; a köztársaság 1889-es kikiáltásakor az egyházat és az államot szétválasztották, és bevezették a polgári házasságot. Argentínában a szekularizáció lassabban haladt, és az 1880-as években vált élessé, amikor a liberális elit a kötelező, világi általános oktatás bevezetését szorgalmazta. Uruguayban viszont viszonylag korán, az 1860-as évektől kezdve erőteljes szekularizációs politika érvényesült, amely a 20. század elején a teljes egyházi befolyás visszaszorításához vezetett.
Fontos hangsúlyozni, hogy a szekularizáció nem volt egységes folyamat, és a helyi egyházi hierarchia reakciója is eltérő volt. A viták gyakran a pápai állammal kötött konkordátumokban, illetve a püspöki kinevezések jogában csúcsosodtak ki. A szekularizáció társadalmi hatása kettős volt: egyrészt a liberális reformok modernizálták az államigazgatást, és kiterjesztették az állam szabályozó szerepét; másrészt a vidéki, mélyen vallásos közösségekben a reformok ellenállást váltottak ki, és sok helyen hozzájárultak a liberális elitek és a vidéki lakosság közötti szakadék elmélyüléséhez.
A gyarmati időszakból örökölt földbirtokrendszer alapja a nagy kiterjedésű magánbirtok, a latifundium (latifundio) volt, amely mellé apróparaszti birtokok és – kiváltképp az Andok vidékén – őslakos közösségi földek társultak. A liberális reformerek a közösségi földtulajdont a „feudális” maradványnak tekintették, és a magántulajdonra épülő, szabadon adható-vehető földpiac megteremtését szorgalmazták. E programok mögött az a meggyőződés állt, hogy a föld szabad forgalma növeli a termelékenységet és a modern mezőgazdaság kialakulását segíti.
A gyakorlat azonban gyakran az ellenkezőjét hozta: a közösségi földek magánosítása és a paraszti birtokok felvásárlása a nagybirtokosok kezén tovább koncentrálta a földtulajdont. Peruban a guano-korszak (1840–1870) bevételeiből a partvidéki ültetvényesek terjeszkedtek, és az őslakos közösségek földjeit jogi eszközökkel vagy erőszakkal sajátították ki. Bolíviában az 1860-as évekbeli liberalizáló törvények a közösségi földek felszámolásához vezettek, ami az aymara és quechua közösségek tömeges elszegényedését okozta. Chilében az 1850-es évektől a déli, mapuche területek gyarmatosítása, valamint az 1880-as években a „sivatagi hadjárat” (Conquista del Desierto) Argentínában – bár ez utóbbi elsősorban Patagóniában és a pampákon élő őslakos csoportok ellen irányult – a földek állami kisajátítását és katonai elfoglalását jelentette. Az argentin „sivatagi hadjárat” (1878–1885) során a mapuche, tehuelche és más népek területeit meghódították, a túlélőket pedig gyakran belső telepekre kényszerítették vagy a munkaerőpiacra vetették. Bár a hadjárat ténye és főbb hadműveletei dokumentáltak, az áldozatok számára és a „népirtás” fogalmának alkalmazhatóságára vonatkozó becslések ma is élénk történetírói és emlékezetpolitikai viták tárgyát képezik.
Brazíliában a rabszolgaság eltörlése (1888) és a köztársaság kikiáltása után az 1850-es földtörvény (Lei de Terras) öröksége érvényesült: a földet csak vásárlással lehetett megszerezni, ami a felszabadított rabszolgákat és a szegény szabad parasztokat kizárta a földtulajdonból. Helyettük a kávéültetvényekre érkező európai bevándorlók és a belső migránsok jelentették a munkaerőt. Kolumbiában a földkérdés a század második felében a liberális földreformok és a konzervatív visszarendezés között ingadozott, és a nagybirtokrendszer fennmaradása a 20. századi parasztmozgalmak egyik előzményévé vált.
Az exportgazdaság felfutása tovább erősítette a földkoncentrációt: a kávé, a cukor, a gyapjú, a marha- és gabonatermelés a nagybirtokosok számára hozott hasznot, míg a parasztság és az őslakos közösségek gyakran elvesztették hagyományos földjeiket, és bérmunkás vagy bérlő sorba süllyedtek. A földreform-kísérletek a 19. században ritkán és többnyire sikertelenül valósultak meg; a földkérdés a következő évszázad egyik legmaradandóbb társadalmi feszültségforrásává vált.
A 19. század második felében több dél-amerikai állam tudatos bevándorláspolitikába kezdett. Ennek több oka volt: a munkaerőhiány az exportra termelő mezőgazdaságban és a városi szolgáltatásokban, a hatalmas, ritkán lakott területek benépesítésének vágya, valamint a korabeli elitek körében elterjedt, a mai fogalmaink szerint rasszista „fehérítés” (blanqueamiento) ideológiája, amely az európai bevándorlást a „civilizáció” és a „faji javulás” eszközének tekintette. Ezt a nézetet a korabeli tudományosnak tartott faji elméletek is támogatták, amelyek a nem európai népességet alsóbbrendűnek bélyegezték – ma ezt a történetírás a kolonialista és európacentrikus értékrend részeként problematizálja.
A legnagyobb bevándorlási hullám Argentínát és Uruguayt érte el: 1857 és 1914 között Argentínába több mint négy millió bevándorló érkezett, többségük olasz és spanyol, kisebb részük francia, német, orosz és más európai származású volt. Uruguay hasonló arányú – a teljes lakossághoz képest még nagyobb – bevándorlást fogadott. Brazília déli és délkeleti államaiba főként olaszok, portugálok, németek és japánok érkeztek, részben a kávéültetvényekre, részben önálló telepesként. Venezuela és Kolumbia kisebb mértékben fogadott bevándorlókat, míg Ecuador, Peru és Bolívia esetében a bevándorlás csekély maradt, részben a földrajzi és gazdasági feltételek miatt.
A bevándorlás mellett a korszakban megjelent a szerződéses munkások toborzása is. Peruban a guano-bányászat és a partvidéki cukornádültetvények munkaerőigénye miatt kínai munkásokat (coolie) hoztak az országba, gyakran a rabszolgasághoz hasonló feltételekkel. Brazíliában a rabszolgaság eltörlése után szintén alkalmaztak szerződéses munkaerőt, főként olasz és portugál bevándorlókat, de japán munkásokat is. A szerződéses munka feltételei gyakran súlyosak voltak, és a munkások kizsákmányolása számos diplomáciai és társadalmi konfliktust okozott.
A bevándorlás demográfiai és kulturális hatása óriási volt: a nagyvárosok – Buenos Aires, Montevideo, São Paulo – etnikai és nyelvi összetétele alapvetően átalakult, létrejött a századfordulóra a dél-amerikai munkásmozgalom, amelyet részben európai bevándorlók szerveztek és radikalizáltak. Ugyanakkor a bevándorlás nem csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségeket; ellenkezőleg, a bevándorlók gyakran a legalacsonyabb bérek mellett dolgoztak, és a helyi elitek a bevándorlást arra is felhasználták, hogy a volt rabszolgákat és az őslakos munkaerőt kiszorítsák bizonyos ágazatokból.
A modernizáció egyik leglátványosabb eleme a vasútépítés volt. A vasút a 19. század közepétől kezdve – először a bányavidékeken és a kikötők környékén – összekötötte a nyersanyagtermelő belső területeket a tengerparti exportközpontokkal. A vasúthálózat fejlesztése szinte minden dél-amerikai országban a külföldi, elsősorban brit tőke bevonásával történt: a brit befektetők kölcsönöket nyújtottak, vasúttársaságokat alapítottak, és a vonalak építéséért cserébe hosszú távú koncessziókat, jelentős földadományokat és garantált kamatokat kaptak. Ez a modell egyszerre gyorsította az exportgazdaság kiépülését, és tette függővé az államháztartást a világpiactól és a külföldi hitelezőktől.
A vasútépítés eredményei országonként eltérő ütemben bontakoztak ki. Chilében az első vasútvonal a Caldera–Copiapó bánya-vasút volt (1851), majd az 1850-es évek végétől az állami és magánvonalak rendszere kötötte össze a salétrom- és rézbányákat a kikötőkkel. Argentínában az 1857-ben megnyitott Ferrocarril Oeste után a hálózat a pampák mezőgazdasági terményeinek, elsősorban a gabona és a hús exportjának szolgálatába állt. A vasút lehetővé tette, hogy a korábban legeltetésre használt pampákat szántófölddé alakítsák, és a hűtőhajók megjelenésével (a 19. század végén) a fagyasztott marhahús-export is fellendült. Brazíliában a vasút a kávéültetvények és a São Paulo-i kikötő közötti szállítást oldotta meg, és a kávétermelés robbanásszerű növekedését tette lehetővé. Peruban a vasút elsősorban a guano-, majd a cukor- és ásványexportot szolgálta; a Lima–Callao vasút 1851-es megnyitása volt a kontinens egyik első vasútvonala. Bolíviában a vasútépítés a tengerpart elvesztése után (a csendes-óceáni háború következtében) vált kritikus kérdéssé, mert az ország kijárat nélkül maradt a tengerre, és ásványkincseit (elsősorban az ónt) nehéz volt eljuttatni a kikötőkbe.
A vasút mellett a korszak más infrastrukturális beruházásai – kikötők, távíró, később a telefon – is az exportgazdaság logisztikai kiszolgálását célozták. A közlekedési hálózatok azonban rendkívül egyenlőtlenül oszlottak el: a vonalak és a kikötők a nyersanyagtermelő régiókat kötötték össze a világpiaccal, miközben a belső, nem exportra termelő területek gyakran elszigeteltek maradtak. Ez a szerkezet hozzájárult a tengerparti/partvidéki régiók és a belső hegyvidéki vagy erdős területek közötti regionális fejlettségi szakadék tartósulásához.
Az exportgazdaság (economía exportadora) a 19. század második felében minden dél-amerikai országban meghatározóvá vált. Minden állam egy vagy néhány nyersanyagra vagy mezőgazdasági termékre szakosodott: Peru a guanóra, majd a cukorra és az ezüstre; Chile a búzára, a rézre és a salétromra; Bolívia az ezüstre, később az ónra; Ecuador a kakaóra; Venezuela a kávéra és a kakaóra; Kolumbia a kávéra; Brazília a kávéra, a cukorra és a kaucsukra; Argentína és Uruguay a húsra, a gyapjúra és a gabonára. A guyanai területeken a cukor, Suriname-ban később a bauxit vált a fő exportcikké.
Az exportgazdaság felfutása egyrészt látványos vagyonokat termelt, és lehetővé tette a városok, a vasutak és a közintézmények fejlődését; másrészt rendkívül sérülékennyé tette a gazdaságokat a világpiaci áringadozásokkal szemben. A 19. század végétől ismétlődő válságok – a guano kimerülése, a kávéárak zuhanása, a salétrompiac összeomlása – arra emlékeztettek, hogy az exportra épülő növekedés nem jelent automatikusan fenntartható fejlődést. A történetírásban mindmáig vita folyik arról, mennyiben beszélhetünk „nyersanyag-átokról” (resource curse) már a 19. században: a dokumentált tények azt mutatják, hogy az exportbevételek rendkívül koncentráltan oszlottak el, és a gazdasági növekedés nem járt együtt a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenésével.
A fent vázolt modernizációs programok – a szekularizáció, a földtulajdon átalakítása, a bevándorlás ösztönzése, a vasút- és exportgazdaság kiépítése – nem voltak semlegesek: társadalmi csoportok szerint eltérő hatást gyakoroltak, és gyakran súlyos árat fizettettek a kiszolgáltatott helyzetű népekkel.
Az őslakos népek számára a 19. század a területi veszteségek, az erőszakos kitelepítések és a közösségi földek felszámolásának időszaka volt. Az argentin „sivatagi hadjárat” mellett hasonló katonai akciók zajlottak Chilében a mapuche területek ellen (az 1860-as és 1880-as években), valamint a brazil belterületeken az őslakos csoportok ellen, amelyeket a kaucsukkitermelés és a telepítések érdekében szorítottak vissza. A kolumbiai és ecuadori hegyvidékeken az őslakos közösségek jogi eszközökkel vesztették el földjeiket, és sokuk kényszerült a nagybirtokokon bérmunkásként vagy az adósrabszolgasághoz hasonló viszonyok között dolgozni. A 19. századi elitek gyakran „civilizáló küldetésként” értelmezték ezeket a folyamatokat; a mai történetírás ezt a diskurzust a gyarmati örökség részeként és a nemzetépítés kirekesztő jellegének bizonyítékaként tárgyalja.
A rabszolgák és leszármazottaik helyzete szintén ellentmondásos volt. Brazíliában a rabszolgaság 1888-as eltörlése – amely a dokumentált tények szerint a felszabadítás minden korábbi dél-amerikai országnál későbbi pontja, de fokozatossága és utóélete vitatott – nem járt együtt földosztással vagy kárpótlással. A felszabadítottak többsége a kávéültetvényeken, a városi szolgáltatásokban vagy a bizonytalan mezőgazdasági munkában talált megélhetést, miközben az európai bevándorlókat a kormányok földadománnyal és utazási támogatással segítették. Kolumbiában és Venezuelában a rabszolgaság korábban, az 1850-es években szűnt meg, de a felszabadítottak társadalmi integrációja ott is elmaradt, és a faji alapú hierarchiák tovább éltek.
A parasztság és a városi alsó rétegek számára a földkoncentráció, az adóterhek és az infláció jelentett állandó nyomást. A nagybirtokok terjeszkedése a paraszti birtokok felvásárlásával járt, és sok kisbirtokosból bérmunkás vagy bérlő lett. A városokban – különösen a bevándorlási központokban, mint Buenos Aires vagy Montevideo – gyorsan növekvő munkásnegyedek alakultak ki, ahol a lakhatási körülmények rendkívül rosszak voltak, és a járványok gyakoriak. A munkásmozgalom a század utolsó évtizedeiben kezdett megszerveződni, elsősorban anarchista és szocialista eszmék mentén, és az első sztrájkok – például az 1890-es évek argentin és chilei munkásmegmozdulásai – a modernizáció társadalmi feszültségeinek jelei voltak.
A nők szempontjából a modernizáció ambivalens hatást gyakorolt. A szekularizáció és az állami oktatás kiterjesztése egyes rétegekben növelte a nők iskoláztatási lehetőségeit, különösen a városi középosztályban. Ugyanakkor a nők továbbra is ki voltak zárva a választójogból, és a polgári törvénykönyvek a férj gyámsága alá helyezték őket. A munkásosztálybeli nők gyakran a textiliparban, a háztartási szolgáltatásban vagy a mezőgazdasági idénymunkában dolgoztak, alacsony bérért. A nők szervezkedése a század végén elsősorban jótékonysági és oktatási egyesületekben, valamint a munkásmozgalom keretein belül jelent meg.
Végül a modernizáció regionális egyenlőtlenségeket mélyített. A vasúthálózat és a kikötők fejlesztése a tengerparti és exporttermelő régiókat erősítette, míg a belső hegyvidéki, erdős vagy száraz területek – ahol elsősorban őslakos közösségek és szegény parasztok éltek – kimaradtak a fejlődésből. Ez a kettősség Peru, Bolívia, Ecuador, Kolumbia és Brazília esetében különösen szembetűnő, és a 20. századi társadalmi mozgalmak, forradalmak és etnikai konfliktusok egyik mély gyökerét képezi.
A 19. századi dél-amerikai liberalizmus, konzervativizmus és modernizáció vizsgálata során a források három nagy csoportra oszthatók: elsődleges források – alkotmányok, törvények, parlamenti viták jegyzőkönyvei, konkordátumok, bírósági iratok, korabeli sajtó, utazók beszámolói, valamint gazdasági statisztikák –; másodlagos források – a korszakról szóló monográfiák, gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti tanulmányok –; és emlékezetpolitikai források, mint a későbbi évfordulós beszédek, emlékművek és iskolai tankönyvek.
A dokumentált tények közé tartoznak a törvények és alkotmányok szövegei, a konkordátumok cikkelyei, a vasúti koncessziók szerződései, valamint az olyan katonai események, mint az argentin „sivatagi hadjárat” főbb hadműveletei. Ugyanakkor a korszakra vonatkozó statisztikai adatok – népesség, földtulajdon, exportbevételek, bevándorlók száma – gyakran hiányosak, módszertanilag eltérőek vagy pontatlanok. A népszámlálások nem minden országban készültek rendszeresen, és a fogalmi kategóriák (például „mestizo”, „indio”, „branco”) országonként és időben változtak, ezért a számszerű összehasonlítások fenntartásokkal kezelendők.
Különösen nagy bizonytalanság övezi az őslakos népek 19. századi demográfiai veszteségeit. A katonai hadjáratok, a járványok és a kitelepítések áldozatainak számára vonatkozó becslések tág határok között mozognak, és a „népirtás” fogalmának alkalmazása a történetírásban, valamint a jogi és emlékezetpolitikai vitákban egyaránt vitatott. Hasonlóképpen a földkoncentráció mértékére vonatkozó adatok elsősorban helyi kataszteri felmérésekből származnak, amelyek gyakran hiányosak, és a közösségi földek jogi státuszát sok esetben nem rögzítették.
A történettudományban máig vitatott, hogy a 19. századi liberális reformok mennyiben tekinthetők „modernizációnak” vagy „modernizáló kudarcnak”. Egyes szerzők a jogi-közigazgatási modernizációt és a gazdasági növekedést emelik ki; mások a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelését és a kirekesztő nemzetépítést hangsúlyozzák. A caudillismo értelmezése szintén megosztja a kutatókat: van, aki a patrimoniális uralom formájaként, más a helyi autonómia sajátos kifejeződéseként tárgyalja. Az egyház és állam viszonyának megítélése pedig nemcsak történeti, hanem a jelenkori szekularizációs vitákban is érvényesülő emlékezetpolitikai kérdés.