A 20. század második felének dél-amerikai történetét gyakran egymást követő, radikálisan eltérő korszakok sorozataként írják le: a forradalmi remények, a katonai diktatúrák, majd a neoliberális átalakulás és a baloldal demokratikus visszatérése. Ez a leegyszerűsítő ív azonban elfedi, hogy a szóban forgó folyamatok – a forradalmi baloldal megerősödése, az Egyesült Államok beavatkozása, az eladósodás és a piaci reformok – egymással összefonódva, országonként eltérő ütemben és eredménnyel zajlottak. Jelen alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódott össze a kubai forradalom által inspirált gerillamozgalmak és baloldali kormányzati kísérletek hulláma, a hidegháborús ellenforradalmi erőszak, az 1980-as évek adósságválsága, valamint az 1990-es években általánossá váló, washingtoni konszenzusként emlegetett piaci reformcsomag. A cél nem egyetlen „jó–rossz” narratíva felállítása, hanem annak megmutatása, hogy ezek a folyamatok hogyan alakították át a kontinens állam- és gazdaságszervezési modelljeit, és hogyan készítették elő a 21. század elejének úgynevezett rózsaszín hullámát (pink tide), amelyet a jelenkori fejezetek tárgyalnak majd részletesen.
Az 1959-es kubai forradalom alapvetően új referenciapontot teremtett a dél-amerikai baloldal számára. A korábbi kommunista pártok többsége a szovjet irányvonalat követve a fokozatos, munkásosztály-központú átmenetet hirdette; a kubai tapasztalat viszont azt sugallta, hogy egy fegyveres élcsapat (foco) megfelelő körülmények között rövid idő alatt forradalmi helyzetet teremthet. Ez az elképzelés – amelyet leginkább Che Guevara és Régis Debray írásai közvetítettek – nem dokumentált tényként, hanem vitatott stratégiai elméletként terjedt el a baloldali csoportok körében.
A gerillamozgalmak az 1960-as években szinte minden dél-amerikai országban megjelentek. Venezuelában már 1962-ben fegyveres felkelések törtek ki, amelyeket a kormányerők viszonylag gyorsan levertek. Kolumbiában az 1964-ben alapított FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia) és az ELN (Ejército de Liberación Nacional) évtizedekre berendezkedett gerillaháborúba kezdett. Peruban az 1960-as évek közepén indult gerillamozgalmak kudarcot vallottak, de az 1980-ban háborút indító Sendero Luminoso (Fényes Ösvény) később a kontinens egyik legvéresebb belső konfliktusát robbantotta ki [lásd a 20. századi Peru alfejezetet]. Bolíviában Che Guevara 1967-es gerillakísérlete látványos kudarccal végződött: Guevarát a bolíviai hadsereg – amerikai kiképzők és hírszerzési támogatás mellett – elfogta és kivégezte. Az esemény dokumentált, de Guevara halálának körülményeit és a CIA szerepének pontos mértékét a mai napig vitatják a történészek.
Fontos hangsúlyozni, hogy a gerillamozgalmak társadalmi bázisa országonként jelentősen eltért. Míg a kubai forradalom vidéki paraszti támogatásra épült, a dél-amerikai városiasodottabb társadalmakban a gerillaszervezetek gyakran az egyetemi középosztályból és a vidéki értelmiségből toboroztak. A vidéki parasztság és a városi munkásság sok esetben gyanakvással vagy közönnyel fogadta a fegyveres akciókat, ami hozzájárult a gerillamozgalmak elszigetelődéséhez. A „foco” elmélet kudarcát a szakirodalom széles körben elismeri, de azt, hogy a gerillák pontosan mekkora népi támogatással bírtak, országonként és időszakonként máig vitatják.
A chilei eset a hidegháborús baloldal másik, alapvetően eltérő stratégiáját képviselte. A Salvador Allende vezette Unidad Popular (Népi Egység) koalíció 1970-ben demokratikus választásokon szerezte meg az elnökséget, és „szocialista átmenetet” hirdetett a fennálló alkotmányos keretek között. Allende kormánya államosította a rézipart, felgyorsította a földreformot, és kiterjesztette az állami szociális programokat. Ezek a lépések dokumentált törvényhozási és rendeleti aktusokon alapultak, de hatásukat – különösen a gazdasági növekedésre és a fogyasztásra gyakorolt hatást – a kortársak és a történészek eltérően értékelik.
A chilei kísérletet három oldalról érte nyomás. Először, a belső ellenzék – a kereszténydemokrata párt, a jobboldali Nemzeti Párt, a nagyvállalkozói szervezetek és a szélsőjobboldali Patria y Libertad – parlamenti obstrukcióval, sztrájkokkal és utcai erőszakkal próbálta lehetetlenné tenni a kormányzást. Másodszor, az Egyesült Államok kormánya – a Nixon-adminisztráció – dokumentáltan gazdasági nyomást gyakorolt, nem hivatalos csatornákon finanszírozta a chilei ellenzéki médiát és sztrájkmozgalmakat, és támogatta a katonai puccs előkészületeit. Harmadszor, a szélsőbaloldali csoportok – köztük a MIR (Movimiento de Izquierda Revolucionaria) – türelmetlenül bírálták Allendét, és vidéki földfoglalásokkal, gyárellenőrzéssel radikalizálták a helyzetet. Az 1973. szeptember 11-i katonai puccs, amelyet Augusto Pinochet tábornok vezetett, dokumentáltan véget vetett az alkotmányos rendszernek; Allende a puccs napján az elnöki palotában meghalt – a hivatalos halottkémi jelentés szerint öngyilkosságot követett el, amit a későbbi exhumálások megerősítettek, bár a részleteket a mai napig vitatják az emlékezetpolitikai csatákban.
A chilei kísérlet összeomlása nem egyszerűen „a baloldal kudarca” volt. A hidegháborús logika, az amerikai beavatkozás, a gazdasági szabotázs és a belső polarizáció együttesen hozta létre azt a válságot, amely a katonai puccshoz vezetett. A chilei eset azt is megmutatta, hogy a hidegháború nem csupán két nagyhatalom vetélkedése volt: a helyi osztály- és intézményi feszültségek, a politikai pártok radikalizálódása és a gazdasági szereplők ellenállása legalább annyira meghatározó volt. Ezt a komplex ok-okozati láncot a történetírás konszenzusként kezeli, bár az egyes tényezők súlya vitatott.
A közép-amerikai sandinista forradalom (1979) – amely Nicaraguában megdöntötte a Somoza-diktatúrát – a dél-amerikai baloldal számára ismét a fegyveres felkelés lehetségességét sugallta. Azonban a nicaraguai minta közvetlen hatása Dél-Amerikában korlátozott volt. A kontinens országaiban ekkor már javában zajlottak a katonai diktatúrák és a „nemzetbiztonsági doktrína” keretében folytatott ellenforradalmi műveletek. A sandinista győzelem inkább az Egyesült Államok külpolitikáját radikalizálta: a Reagan-adminisztráció Közép-Amerikában kontrákat támogatott, Dél-Amerikában pedig tovább erősítette a hidegháborús szövetségesként kezelt jobboldali kormányzatokat. A dél-amerikai gerillamozgalmak közül a kolumbiai FARC és ELN, valamint a perui Sendero Luminoso a nicaraguai eseményektől függetlenül, saját belső logikájuk szerint folytatták harcukat.
A baloldali mozgalmak és a forradalmi kísérletek sorsát a hidegháborús diktatúrák és az állami elnyomás határozta meg. A chilei puccs után a déli kúp országaiban – Argentínában, Uruguayban, Brazíliában, Bolíviában – a katonai rezsimek a „nemzetbiztonsági doktrína” nevében szisztematikusan felszámolták a baloldali szervezeteket. Az 1975-ben indult Condor-terv (Operación Cóndor) a dél-amerikai katonai diktatúrák közötti titkos együttműködés volt, amelynek célja a baloldali ellenzék határokon átnyúló üldözése, elrablása és meggyilkolása volt. A Condor-terv létezése dokumentált – az amerikai kormányzati archívumokból előkerült iratok és a későbbi bírósági eljárások tanúsága szerint –, de a műveletek teljes körét és az áldozatok pontos számát a mai napig kutatják. Az áldozatok becslése a források függvényében több ezerre tehető, de a pontos szám emlékezetpolitikai vita tárgya [lásd a Diktatúrák, erőszak és emlékezet fejezetet].
A baloldal ebben az időszakban nem csupán áldozat volt, hanem maga is stratégiai válságba került. A kubai modell és a gerillaháború kudarcai után a baloldali pártok egy része a munkásmozgalomra, a szakszervezetekre és a bázisközösségekre helyezte a hangsúlyt. Brazíliában az 1970-es évek végén a munkásmozgalom és az egyházi bázisközösségek a katonai diktatúra elleni demokratikus ellenzék magját alkották; ebből nőtt ki a későbbi Munkáspárt (PT) és Luiz Inácio Lula da Silva politikai karrierje. Chilében a diktatúra alatt a betiltott baloldali pártok fokozatosan áttértek a tömeges tiltakozás és a választási részvétel stratégiájára, feladva a fegyveres harcot. Ez a stratégiai fordulat vita tárgya a baloldali mozgalmak történetírásában: egyesek szerint a demokratikus útra térés elárulta a forradalmi célokat, mások szerint éppen ez tette lehetővé a diktatúrák békés leváltását.
A hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása alapvetően átrajzolta a dél-amerikai baloldal feltételrendszerét. A szovjet támogatás megszűnése után a gerillamozgalmak kénytelenek voltak más finanszírozási forrásokat keresni – Kolumbiában ez a kokain-gazdasággal való összefonódást erősítette. A baloldali pártok nagy része elfogadta a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia kereteit, miközben a társadalmi igazságosságot és az állami újraelosztást tűzte zászlajára. Ez a fordulat készítette elő azt a baloldali hullámot, amely a 2000-es években több dél-amerikai országban kormányra juttatta a baloldali és baloldali-közép erőket.
Az 1980-as évek elején a dél-amerikai gazdaságokat sújtó adósságválság gyökerei a megelőző évtized nemzetközi hitelpiaci folyamataira nyúlnak vissza. Az 1970-es évek olajár-emelkedései után a nyugati bankok hatalmas mennyiségű, úgynevezett petrodollárt halmoztak fel, amelyet alacsony kamatokkal, gyakran állami garanciával helyeztek ki a fejlődő országokban. Dél-Amerika országai – különösen Brazília, Argentína és Mexikó – jelentős állami hitelt vettek fel infrastrukturális és iparosítási programok finanszírozására. Ezek a hitelek gyakran változó kamatozásúak voltak, így amikor az Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő Federal Reserve 1979-től drasztikusan megemelte a kamatlábakat, a dél-amerikai adósok törlesztési terhei az egekbe szöktek.
A válság 1982-ben robbant ki, amikor Mexikó bejelentette, hogy nem tudja fizetni adósságait. A dél-amerikai országok többsége hamarosan hasonló helyzetbe került. A válság nem csupán pénzügyi volt: az államok a törlesztések teljesítése érdekében importvisszafogásra, a közkiadások csökkentésére és a helyi valuták leértékelésére kényszerültek, ami gazdasági recesszióhoz, munkanélküliséghez és a reálbérek csökkenéséhez vezetett. Az 1980-as évet Latin-Amerikában gyakran „elveszett évtizednek” (década perdida) nevezik, utalva a gazdasági növekedés megtorpanására és a szegénység növekedésére. Ez az elnevezés nem tény, hanem a szakirodalomban elterjedt értelmező kifejezés; azt, hogy pontosan mennyi volt a jövedelemcsökkenés, országonként eltérő statisztikai becslések mutatják, és a becslések módszertana vitatott.
Az adósságválságra adott válaszként a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank és az Egyesült Államok kormánya által képviselt hitelezői kör egy tízpontos gazdaságpolitikai receptet alakított ki, amelyet John Williamson közgazdász 1989-ben „washingtoni konszenzusnak” nevezett el. A csomag a következő fő elemeket tartalmazta: fiskális fegyelem, a közkiadások átirányítása az alapvető szolgáltatásokra, adóreform, a kamatlábak liberalizálása, versenyképes árfolyam, kereskedelmi liberalizáció, a külföldi közvetlen befektetések liberalizálása, privatizáció, dereguláció és a tulajdonjogok garanciája.
A washingtoni konszenzus nem volt törvény vagy formális szerződés; dokumentált tény, hogy az IMF és a Világbank a hitelekért cserébe ezeket a feltételeket szabta meg. A reformcsomagot a dél-amerikai országok az 1980-as évek végétől az 1990-es években eltérő mértékben és sebességgel hajtották végre. Chile már a Pinochet-diktatúra alatt, az 1970-es évek közepén megkezdte a piaci reformokat – ez a tény időben megelőzte a washingtoni konszenzus kifejezés megszületését, és vitatott értelmezési kérdés, hogy a chilei modell mennyiben tekinthető a konszenzus előfutárának vagy éppen annak későbbi igazolásának.
A piaci reformok hatása a kontinensre kettős. Egyrészt a makrogazdasági mutatók javultak: az infláció – amely egyes országokban az 1980-as évek végén több ezer százalékos volt – lecsökkent, a külföldi befektetések beáramlottak, és a gazdasági növekedés újraindult. Másrészt a privatizációk gyakran a közszolgáltatások árának emelkedésével, a munkahelyek megszűnésével és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével jártak. Az állami vállalatok eladása különösen vitatott: a hívei szerint a privatizáció hatékonyságot hozott, a kritikusai szerint pedig a nemzeti vagyon kiárusítását és a helyi oligarchiák megerősödését szolgálta. A szakirodalomban nincs konszenzus abban, hogy a neoliberalizmus összességében növelte-e vagy csökkentette a szegénységet; a statisztikai mutatók országonként és időszakonként eltérő képet mutatnak, és a mérési módszerek maguk is vita tárgyát képezik.
Fontos elkülöníteni a „washingtoni konszenzus” mint gazdaságpolitikai recept dokumentált terjedését a „neoliberalizmus” kifejezés későbbi, kritikai használatától. A „neoliberalizmus” a latin-amerikai társadalomtudományban és a politikai diskurzusban gyakran pejoratív értelmű, a piaci reformok társadalmi következményeit hangsúlyozó fogalom, nem pedig a végrehajtott politika semleges leírása. A tankönyvi szövegben ezért körültekintően kell használni: jelezni kell, hogy a fogalom a tudományos vitákban éppúgy jelen van, mint a politikai küzdelmekben.
A neoliberalizmus társadalmi következményei, a demokratizálódás utáni elégedetlenség, valamint a hidegháborús baloldal stratégiai átalakulása együttesen készítette elő az 1990-es évek végétől bontakozó, rózsaszín hullámként (pink tide) emlegetett baloldali kormányzati hullámot. A kifejezés a politikatudományi és publicisztikai nyelvben terjedt el, és nem ír le egységes mozgalmat: magában foglalta Hugo Chávez venezuelai, Lula da Silva brazíliai, Néstor Kirchner argentinai, Evo Morales bolíviai, Rafael Correa ecuadori és a chilei Michelle Bachelet kormányzását, amelyek ideológiai iránya, társadalmi bázisa és gazdaságpolitikája jelentősen eltért egymástól.
A „pink tide” közös vonása a szociális kiadások növelése, a szegénység csökkentését célzó programok (például a brazil Bolsa Família), valamint a Washington által diktált piaci ortodoxiától való kisebb-nagyobb eltávolodás volt. Ezt a hullámot részben a nyersanyagárak emelkedése finanszírozta, különösen a kínai kereslet növekedése révén; ennek a tételnek a mértékét a gazdaságtörténészek statisztikai elemzésekkel támasztják alá, bár a pontos összefüggést az országonkénti intézményi különbségek miatt vitatják. A baloldali kormányok időszaka nem volt egységesen sikeres: Venezuelában az olajjövedelmekre épülő politika később súlyos gazdasági és humanitárius válságba torkollott, míg Brazíliában a szociális programok és a gazdasági növekedés egy ideig párhuzamosan haladt. A „pink tide” értékelése ezért a kortárs politikatudomány egyik fő vitatémája: egyesek szerint a kontinens történetének legnagyobb szegénységcsökkentő időszaka volt, mások szerint a nyersanyag-exportra épülő, fenntarthatatlan növekedés és a politikai polarizáció forrása.
Az alfejezet szempontjából a „pink tide” nem csupán utóirat: azt jelzi, hogy a forradalmak, a diktatúrák és a neoliberalizmus ciklusai nem zárultak le a 20. századdal, hanem a jelenkori politika alapkérdéseit alakítják. A 21. századi baloldali kormányok a hidegháborús baloldal örökösei, de már nem forradalmi élcsapatként, hanem választási koalíciók vezetőiként léptek fel; a washingtoni konszenzus öröksége pedig – a piacpárti intézményi keretek és a társadalmi egyenlőtlenségek – továbbra is meghatározza a kontinens mozgásterét.
Az alfejezet elsősorban másodlagos szakirodalomra támaszkodik: a chilei népi egység kormányzásáról szóló monográfiákra, a dél-amerikai gerillamozgalmak történeti feldolgozásaira, a Gazdasági Bizottság Latin-Amerika és a Karib-térség számára (ECLAC/CEPAL) statisztikai kiadványaira, valamint a washingtoni konszenzusról szóló közgazdaságtani és politikatudományi írásokra. A gerillamozgalmakkal és a katonai rezsimekkel kapcsolatos tények egy része elsődleges forrásokból – bírósági jegyzőkönyvekből, kormányzati archívumokból, emlékiratokból és újságcikkekből – származik, de ezek hozzáférhetősége országonként egyenetlen.
A fő bizonytalanságok a következők: (1) a gerillamozgalmak társadalmi bázisának mérete és összetétele; (2) az Egyesült Államok beavatkozásának pontos mértéke és hatása, különösen Chile esetében; (3) a washingtoni konszenzus reformjainak oksági hatása a szegénységre és az egyenlőtlenségre; (4) a „pink tide” kormányok teljesítményének értékelése, amely jelenleg is folyamatban lévő vitatéma. Emlékezetpolitikai vita övezi a chilei puccs és az állami terror áldozatainak számát, a Condor-terv műveleteinek teljes körét, valamint az 1990-es évek piaci reformjainak társadalmi következményeit. A szöveg ezért törekszik arra, hogy ahol a tények nem egyértelműek, a becslések és értelmezések bizonytalanságát a források megjelölésével együtt jelezze.