A második világháború utáni Dél-Amerikát a hidegháború globális szembenállása és a belső társadalmi, gazdasági feszültségek együtt sodorták a katonai uralom időszakába. Az Exportgazdaság, városiasodás és populizmus című alfejezetben tárgyalt populista kísérletek és az exportgazdasági modell válsága után az 1960-as évektől új típusú, intézményes katonai rezsimek jelentek meg, amelyek az állami terror eszközeivel számoltak le a politikai ellenfelekkel. Ez az alfejezet a hidegháborús keretet, a rezsimek típusait, az elnyomás mechanizmusait és az emberi jogi ellenállást mutatja be, előkészítve a Demokratizálódás és állampolgárság című későbbi alfejezetet.
A hidegháború idején Dél-Amerika a két szuperhatalom versengésének egyik fontos színtere lett. Az 1959-es kubai forradalom radikálisan átalakította a térség politikai dinamikáját: a Szovjetunió szövetségesre tett szert a nyugati féltekén, az Egyesült Államok pedig a kommunizmus terjedésének megakadályozását tekintette elsődleges biztonsági érdekének. Ez a keret azonban nem egyszerűen kívülről kényszerült rá a dél-amerikai államokra; a helyi elitek és a hadseregek is magukévá tették a hidegháborús logikát, gyakran saját belpolitikai céljaik érdekében. A kubai forradalom hatására több országban baloldali gerillamozgalmak alakultak, amelyek Fidel Castro példáját követve fegyveres harcot hirdettek az uralkodó elitek ellen. Bár ezek a gerillák katonailag többnyire gyengék voltak, létezésük elegendő indokot adott a hadseregnek a politikai megtorlásra és a hatalom átvételére.
A katonai rezsimek ideológiai alapját a nemzetbiztonsági doktrína (spanyolul doctrina de seguridad nacional, portugálul doutrina de segurança nacional) adta. Ez a felfogás a hagyományos, külső ellenségre összpontosító katonai gondolkodást a belső ellenségre irányította át: a hadsereg szerint a baloldali mozgalmak, a szakszervezetek, a diákcsoportok és az értelmiségiek a „kommunista felforgatás” hordozói voltak, akiket akár a civil szabadságjogok felfüggesztésével, akár erőszakkal is meg kell állítani. A doktrína a hidegháborús szembenállás mellett a francia gyarmati háborúk (különösen az algériai háború) tapasztalataiból is merített, amelyekben a kínzás és a lakosság felügyelete a „piszkos háború” (guerre sale) eszközeként jelent meg. Fontos hangsúlyozni, hogy a nemzetbiztonsági doktrína nem volt egységes, országonként eltérő hangsúlyokkal alkalmazták, és a katonatisztek között is viták folytak róla.
Az Egyesült Államok szerepe a katonai rezsimek létrejöttében és fenntartásában dokumentált, de mértéke vitatott. Az USA kormányzati szervei – különösen a CIA és a Pentagon – kiképzést, felszerelést és hírszerzési támogatást nyújtottak a latin-amerikai hadseregeknek. Az 1946-ban alapított School of the Americas (a Panama-csatorna övezetében, később az Egyesült Államokban) sok ezer latin-amerikai tisztet képzett ki, köztük olyanokat, akik később puccsokban vettek részt. Az 1964-es brazíliai, az 1973-as chilei és az 1976-os argentin katonai hatalomátvétel előtt az USA kormánya részben tudott a tervekről, és bizonyos esetekben támogatta is azokat. Ugyanakkor a történészek vitatják, hogy a puccsok elsősorban az USA nyomására történtek-e, vagy a helyi katonai elitek önálló döntései voltak; a titkosított dokumentumok részleges nyilvánossága miatt a teljes kép még ma sem ismert. Az USA politikai elkötelezettsége sem volt állandó: a Kennedy-kormányzat 1961-ben meghirdette a Szövetség a Haladásért (Alianza para el Progreso) programot, amely reformok révén próbálta elvenni a forradalmi mozgalmak támogatottságát, de a program gyakorlati hatása korlátozott maradt, és a későbbi kormányzatok inkább a katonai megoldást részesítették előnyben.
A katonai hatalomátvételek sorozata nem egyszerre, hanem eltérő időpontokban és eltérő okokból következett be. A közös háttérben a gazdasági válság, a magas infláció, a társadalmi elégedetlenség, a baloldali gerillák megjelenése és a hadsereg önképe mint a „nemzet megmentője” állt. A populista kormányok bukása után a hadsereg gyakran rendet akart teremteni, és a kommunizmustól való félelem legitimálta a hatalomátvételt. A dél-amerikai országok hadseregei a 20. század eleje óta fontos politikai szereplők voltak, de a hidegháború idején ez a szerep új dimenziót kapott: a katonai vezetők már nem egyszerűen caudillókként, hanem ideológiai programmal fellépő intézményi szereplőkként léptek fel.
A rezsimek azonban jelentősen különböztek egymástól. A legismertebb típus a bürokratikus-autoriter rezsim (spanyolul régimen burocrático-autoritario), amelyet Guillermo O’Donnell politológus írt le: ezekben a katonaság intézményként uralkodott, technokratákat vont be a gazdaságirányításba, és a politikai ellenfeleket szisztematikusan elnyomta. Ilyen volt a brazíliai katonai kormányzat (1964–1985), az argentin Nemzeti Újjászervezési Folyamat (Proceso de Reorganización Nacional, 1976–1983), a chilei Pinochet-rezsim (1973–1990) és az uruguayi katonai kormányzat (1973–1985). Ezek a rezsimek gyakran radikális gazdasági liberalizációt hajtottak végre, különösen Chilében, ahol a Pinochet-rezsim a „chicagói fiúk” (Chicago Boys) által kidolgozott neoliberális reformokat vezetett be. Brazíliában a katonai rezsim az iparosítást és az állami beavatkozást kombinálta, és viszonylag kevesebb halálos áldozatot követelt, de szisztematikus cenzúrát, megfigyelést, kínzást és politikai jogfosztást alkalmazott. Argentínában az 1976 és 1983 közötti „piszkos háború” (guerra sucia) során tömeges eltűnések történtek. Chilében a Pinochet-rezsim koncentrációs táborokat hozott létre, és politikai gyilkosságokat hajtott végre, beleértve nemzetközi terrorcselekményeket is. Uruguayban arányosan a lakossághoz képest a legtöbb politikai foglyot tartották nyilván.
Más katonai kormányok személyi diktatúraként működtek, és hosszabb ideig tartottak. Paraguayban Alfredo Stroessner tábornok 1954-ben ragadta magához a hatalmat, és 1989-ig uralkodott; rezsimje a Colorado Pártra és a hadseregre támaszkodott, és a politikai ellenfeleket brutálisan üldözte, beleértve az őslakos közösségeket is. Bolíviában Hugo Banzer ezredes 1971 és 1978 között volt diktátor, majd később demokratikusan is elnök lett. Ecuadorban és Peruban is voltak katonai kormányok, de Peruban Juan Velasco Alvarado tábornok (1968–1975) baloldali nacionalista reformokat hajtott végre, földosztást és államosítást hirdetett, tehát nem sorolható a jobboldali diktatúrák közé. Ez a példa mutatja, hogy a „katonai rezsim” kategóriája gyűjtőfogalom, amely mögött nagyon eltérő ideológiák állhattak. Ugyanakkor a kontinens északi részén nem minden országban került sor klasszikus katonai diktatúrára: Venezuelában a 20. század második felében polgári demokrácia működött, Colombiában pedig a politikai erőszak más formát öltött, a polgárháború és a gerillamozgalmak tartósak maradtak. A hidegháborús katonai rezsimek tehát elsősorban a kontinens középső és déli részét érintették.
A hidegháborús katonai rezsimek legjellemzőbb és leginkább vitatott sajátossága az állami terror (spanyolul terrorismo de Estado) volt. Ez a fogalom nem egyszerű politikai elnyomást jelent, hanem olyan titkos, intézményesített erőszakot, amelynek célja a társadalom megfélemlítése és a politikai ellenállás felszámolása. Az állami terror eszközei közé tartoztak a tömeges letartóztatások, a kínzás, a gyilkosságok, az eltűnések, a száműzetés és a pszichológiai hadviselés. Az állami terror nem volt egységes, de közös jellemzője, hogy a rezsimek a nyilvános jogrendet megkerülve, titkos műveletekben cselekedtek, így a felelősség megállapítása is nehéz volt.
Az eltűnések (spanyolul desapariciones forzadas) a térségben különösen elterjedt módszerré váltak. Az áldozatokat gyakran éjjel, civil ruhás fegyveresek rabolták el, titkos fogdákba vitték, ahol kínvallatásnak vetették alá őket, majd sokukat meggyilkolták, a holttesteket pedig elrejtették vagy megsemmisítették. Ez a gyakorlat lehetővé tette a rezsim számára, hogy tagadja a felelősséget, hiszen hivatalosan „nem volt” fogoly, és a hozzátartozók évekig nem tudhatták meg, mi történt szeretteikkel. Az eltűnések áldozatai között diákok, szakszervezeti vezetők, papok, újságírók, értelmiségiek, parasztok és őslakosok egyaránt voltak; a célpontok köre a rezsimek ideológiájától függően változott. A kínzás módszerei közé tartozott az elektromos áram, a vízbe fojtás szimulálása, a verés és a pszichológiai megaláztatás; ezeket gyakran olyan orvosok felügyelete mellett végezték, ami a későbbi orvosi etikai viták tárgya lett.
A diktatúrák közötti együttműködés legismertebb formája a Condor-hadművelet (spanyolul Operación Cóndor, portugálul Operação Condor) volt. Ez a titkos hálózat az 1970-es évek közepén jött létre, és Chile, Argentína, Uruguay, Paraguay, Bolívia és Brazília hírszerző szolgálatai vettek részt benne. A részt vevő államok megosztották egymással a politikai ellenfelekre vonatkozó információkat, és közös műveleteket hajtottak végre külföldön élő disszidensek ellen. A Condor keretében több nagy horderejű politikai gyilkosságot dokumentáltak, például a chilei Orlando Letelier volt külügyminiszter meggyilkolását Washingtonban 1976-ban. A művelet létezése ma már dokumentált tény, de a pontos résztvevői kör és az összes áldozat száma továbbra is vita tárgya, mivel sok dokumentum megsemmisült vagy titkos maradt.
Az áldozatok számának megállapítása komoly módszertani és politikai nehézségekbe ütközik. A hivatalos igazságügyi bizottságok és az emberi jogi szervezetek adatai gyakran eltérnek. Argentínában a demokrácia helyreállítása után felállított CONADEP (Comisión Nacional sobre la Desaparición de Personas, 1984) mintegy 8 960 eltűnt esetet dokumentált, de az emberi jogi szervezetek szerint a valós szám elérheti a 30 000-et. Chilében a Rettig-bizottság (1991) körülbelül 2 300 halottat és eltűntet azonosított, de később további esetek kerültek napvilágra. Brazíliában a katonai rezsim alatt hivatalosan 434 halottat és eltűntet tartanak nyilván, de a valós szám valószínűleg magasabb, mivel sok esetet nem dokumentáltak. Uruguayban körülbelül 200 eltűntet tartanak nyilván, de a politikai foglyok száma a lakossághoz képest nagyon magas volt. Paraguayban a Stroessner-korszak áldozatainak számát több ezerre becsülik, bár a pontos adatok hiányosak. Ezek a számok mind becslések, és az emlékezetpolitikai vitákban gyakran eltérően értelmezik őket; a könyv ezért kerüli a végleges, lezárt számok közlését.
Az állami terrorral szemben fokozatosan szerveződött meg az emberi jogi mozgalom (spanyolul movimiento de derechos humanos, portugálul movimento de direitos humanos). Ez a mozgalom nem volt egységes, és országonként eltérő formákat öltött, de közös jellemzője volt, hogy a családtagok, a vallási közösségek, az ügyvédek és a nemzetközi szervezetek összefogtak az elnyomás leleplezésére és az áldozatok megsegítésére. A mozgalom gyakran a civil társadalom egyetlen megmaradt csatornája volt, mivel a pártokat, a szakszervezeteket és a sajtót betiltották vagy cenzúrázták.
Az egyik legismertebb csoport az argentínai Május téri Anyák (Madres de Plaza de Mayo) volt, amely 1977-ben alakult, amikor az eltűnt fiatalok anyái csütörtökönként a Buenos Aires-i Május téren kezdtek gyülekezni, és követelték a válaszokat gyermekeik sorsáról. Hasonló mozgalmak jöttek létre Chilében, Uruguayban és más országokban is. Az anyák tiltakozása a rezsim számára kényelmetlen volt, mert a hagyományos női szerepből fakadó erkölcsi tekintélyt képviselt, és nehéz volt őket egyszerűen „kommunistának” bélyegezni. Emellett fontos szerepet játszottak a felszabadítási teológia (teología de la liberación) hívei, akik a szegények és az üldözöttek oldalán álltak, és a bázisközösségekben nyújtottak védelmet. Brazíliában például Dom Hélder Câmara érsek és más püspökök nyíltan bírálták a katonai rezsimet, Chilében pedig a Vicaría de la Solidaridad nevű egyházi szervezet dokumentálta az emberi jogi visszaéléseket és jogi segítséget nyújtott az áldozatoknak. Az egyház szerepe azonban kettős volt: a hierarchia egyes tagjai hallgattak vagy akár támogatták a rezsimeket, míg az alulról szerveződő közösségek és egyes papok, szerzetesek az üldözöttek mellé álltak.
A nemzetközi közösség szerepe szintén kettős volt. Az ENSZ és az Amerika-közi Emberi Jogi Bizottság (Comisión Interamericana de Derechos Humanos, CIDH) az 1970-es évektől egyre több jelentést adott ki a dél-amerikai visszaélésekről, és helyszíni látogatásokat tett. Az Amnesty International és más nemzetközi emberi jogi szervezetek kampányokat folytattak a politikai foglyok szabadon bocsátásáért, és levelezési akciókkal próbálták nyomást gyakorolni a kormányokra. Az Egyesült Államok politikája azonban nem volt következetes: a Nixon- és Ford-kormányzatok többnyire támogatták a katonai rezsimeket, míg Jimmy Carter elnöksége (1977–1981) óta az emberi jogi feltételek bekerültek a külpolitikába, ami nyomást gyakorolt egyes rezsimekre. A száműzöttek és az emigráns közösségek is fontos szerepet játszottak: külföldről dokumentálták a visszaéléseket, és lobbiztak a nemzetközi szervezeteknél. Az európai országok – különösen Franciaország, Svédország és Hollandia – menedéket adtak a dél-amerikai menekülteknek, és diplomáciai úton is felléptek a kínzások ellen.
Az 1980-as években a katonai rezsimek fokozatosan elvesztették belső és külső támogatottságukat. A gazdasági válság, különösen az adósságválság (spanyolul crisis de la deuda), amely 1982-ben Mexikó fizetésképtelenségével robbant ki, mélyen érintette a dél-amerikai országokat. A katonai kormányok neoliberális gazdaságpolitikája sok országban növelte a szegénységet és az egyenlőtlenséget, ami aláásta a rezsimek legitimitását. Ugyanakkor a hidegháború enyhülése, a Szovjetunió válsága és a nemzetközi emberi jogi normák erősödése is hozzájárult a demokratizálódáshoz. A katonai rezsimeknek ráadásul egyre nehezebb volt fenntartani a „kommunista veszély” retorikáját, amikor a Szovjetunió maga is reformokba kezdett.
Az átmenetek időzítése és módja országonként eltért. Argentínában az 1982-es Falkland-háború (Guerra de las Malvinas) veresége megrendítette a katonai rezsim tekintélyét, és 1983-ban megtartották a választásokat. Chilében Pinochet 1988-as népszavazáson veszített, és 1990-ben adta át a hatalmat egy polgári kormánynak, de a hadsereg befolyása és az 1980-as alkotmány korlátai sokáig megmaradtak. Brazíliában a fokozatos liberalizáció (abertura) 1985-ben polgári elnök megválasztásához vezetett, bár a közvetlen elnökválasztás csak 1989-ben történt meg. Uruguayban 1984-es választások után 1985-ben állt helyre a demokrácia. Paraguayban Stroessnert 1989-ben egy belső katonai puccs buktatta meg. Bolíviában a katonai uralom 1982-ben ért véget. A demokratizálódás azonban nem volt teljes: sok országban a katonaság megtartotta befolyását, és az átmenet részeként amnesztiatörvények születtek, amelyek megakadályozták a tömeges büntetőeljárásokat. Az amnesztia kérdése azóta is az emlékezetpolitikai viták középpontjában áll, és a Diktatúrák, erőszak és emlékezet című összehasonlító fejezet részletesebben tárgyalja.
A hidegháborús diktatúrák történetének megírása komoly forráskritikai kihívásokkal jár. Az elsődleges források közé tartoznak a katonai archívumok, amelyek azonban sok országban részben megsemmisültek vagy a mai napig titkosak. Fontos forráscsoportot alkotnak az igazságügyi bizottságok jelentései: az argentin CONADEP (1984), a chilei Rettig-bizottság (1991) és a brazíliai Nemzeti Igazság Bizottság (Comissão Nacional da Verdade, 2014) dokumentálták az elnyomás mechanizmusait, de ezek a jelentések is politikai kompromisszumok eredményei, és nem minden áldozatot tudtak azonosítani. A túlélők vallomásai, a bírósági perek anyagai és az emberi jogi szervezetek archívumai pótolhatatlan források, de az emlékezet természete miatt pontatlanságokat tartalmazhatnak. A digitális korban számos titkosított amerikai dokumentum is elérhetővé vált, de ezek sem adnak teljes képet.
A másodlagos szakirodalom bőséges, de a történészi értelmezések között éles viták vannak. Az egyik fő vita az Egyesült Államok szerepének mértékéről szól: egyes szerzők szerint a dél-amerikai diktatúrák elsősorban az USA hidegháborús stratégiájának termékei voltak, míg mások a helyi elitek és a hadsereg önálló felelősségét hangsúlyozzák. Hasonlóképpen vitatott a katonai rezsimek gazdasági teljesítménye: a neoliberalizmus hívei a chilei „gazdasági csodára” hivatkoznak, míg a kritikusok a növekvő egyenlőtlenséget és a szociális költségeket emelik ki. Az áldozatok száma sem tekinthető lezárt ténynek: a hivatalos bizottsági adatok és az emberi jogi szervezetek becslései között gyakran jelentős eltérés van, és a politikai emlékezetben ezek a számok szimbolikus jelentőséggel bírnak. Végül a „katonai rezsim” és az „állami terror” kategóriáinak alkalmazása is vitatott, mert eltérő történelmi jelenségeket moshat egybe.