Venezuela 1830-ban, a Nagy Kolumbia (Gran Colombia) felbomlása után vált önálló állammá. A függetlenségi háborúk évtizedei kimerítették a gazdaságot, megtizedelték a lakosságot, és szétzilálták a gyarmati közigazgatási rendet. A központi hatalom gyenge volt, a tartományokban pedig a háború során megerősödött katonai vezetők – a caudillók (sp. caudillo, „vezető”, „erős ember”) – rendelkeztek valódi fegyveres erővel és lojális klientúrával. Az államépítés így nem a formális intézmények kialakításával, hanem a központi hatalom és a regionális caudillók közötti alkudozással kezdődött. E fejezet azt vizsgálja, hogyan formálódott Venezuela állama a 19. században a caudillismo keretei között, és miért nem vezetett ez a folyamat sem egyszerű anarchiához, sem erős, modern államhoz.
A caudillismo (sp. caudillismo) a spanyol-amerikai függetlenség utáni politikai rendszerek egyik legjellemzőbb vonása volt. A fogalom olyan személyes vezetésű hatalmi gyakorlatot jelöl, amelyben a politikai hűség nem intézményekhez, hanem egyetlen személyhez kötődik. A caudillo rendszerint egy adott régióból származott, ott birtokkal, rokoni kapcsolatokkal és fegyveres kísérettel rendelkezett, és ezt a helyi bázist felhasználva próbált befolyást szerezni az országos politikában. A caudillismo tehát nem egyszerűen „katonai diktatúra” volt, hanem olyan társadalmi-politikai jelenség, amely a gyarmati jogrend összeomlása és a modern állami intézmények hiánya közötti vákuumban jött létre.
A caudillismo értelmezése a történetírásban vitatott. Egyes szerzők a jelenséget a spanyol-amerikai „anarchia” és az államépítés kudarcának bizonyítékaként kezelték, mások viszont rámutattak arra, hogy a caudillók gyakran éppen a rend fenntartásának, a helyi érdekek országos szintű közvetítésének és a fegyveres erő megszervezésének eszközei voltak. A modern kutatás hangsúlyozza, hogy a caudillismo nem egyetlen, monolitikus rendszer volt: a caudillók hatalma időben, régiónként és társadalmi bázisukat tekintve is jelentősen eltért. A 19. századi venezuelai caudillismo sajátossága abban állt, hogy a függetlenségi háborúk során kialakult llanero (sp. llanero, a síkságok lovas pásztora) milíciák vezetői közül kerültek ki a legfontosabb országos szereplők, köztük José Antonio Páez is.
A caudillismo nem volt ideológiai jellegű abban az értelemben, ahogyan a 20. századi politikai pártok azok. A caudillók gyakran változtatták politikai címkéiket – hol liberálisnak, hol konzervatívnak nevezték magukat –, miközben hatalmuk alapja változatlan maradt: a személyes lojalitás, a fegyveres erő és a klientelista hálózatok. Ezt a jelenséget a források értelmezésekor különösen fontos figyelembe venni, mert a korabeli „liberális” és „konzervatív” elnevezések nem feleltethetők meg a mai baloldali-jobboldali szembenállásnak.
Venezuela 1830-as alkotmánya, amelyet a valenciai kongresszus fogadott el, kimondta az ország függetlenségét Nagy Kolumbiától, és elnöki köztársaságot hozott létre. Az államfői tisztséget José Antonio Páez (1790–1873) töltötte be először, aki a függetlenségi háborúk egyik legnépszerűbb katonai vezetője volt. Páez a llanosok pásztoraiból szervezett lovas milíciák élén szerzett hírnevet, és ez a katonai bázis tette őt az ország legerősebb caudillójává. Elnöksége idején a politikai hatalom a konzervatív oligarchia kezében összpontosult: nagykereskedők, földbirtokosok, a hadsereg magas rangú tisztjei és az egyház vezetői alkották azt a szűk réteget, amely a választójogi cenzus révén kizárta a lakosság többségét a politikai részvételből. A választójog vagyoni és írástudási feltételekhez kötött volt, így a szavazók aránya a felnőtt férfi lakosság töredékét tette ki.
A gazdaság a függetlenségi háborúk pusztításai után lassan állt talpra. A legfontosabb exportcikkek a kávé és a kakaó voltak, amelyeket nagybirtokokon termeltek. A munkaerőt a rabszolgák, valamint az adóságon alapuló peonage (sp. peonaje) rendszerében dolgozó szegény földművesek biztosították. A rabszolgaság a függetlenség után is fennmaradt, bár a behozatal 1821 óta tilos volt, és a rabszolgák aránya fokozatosan csökkent. Az állam bevételeinek jelentős része a külkereskedelmi vámokból, valamint az állami monopóliumokból (só, dohány, lőpor) származott. A dohánymonopólium különösen fontos volt, mert a dohánylevelek felvásárlásának és exportjának kizárólagos joga az államot illette, és ebből finanszírozták a hadsereget és az államapparátust. A monopóliumok azonban állandó konfliktusforrást jelentettek a termelőkkel és a csempészekkel szemben.
Páez uralmának jellegzetessége a kettősség volt: egyfelől a formális alkotmányos rendet fenntartotta, rendszeresen tartottak választásokat, és az elnökök időnként leköszöntek; másfelől a tényleges hatalmat a caudillók közötti személyes alkuk és a hadsereg lojalitása határozta meg. Páez 1835 és 1848 között nem folyamatosan volt elnök, de befolyása végig meghatározó maradt. Az 1835-ös reformkísérlet, amely a központi hatalom erősítését célozta, kiváltotta a Revolución de las Reformas (sp. „a reformok forradalma”) néven ismert felkelést, amelyet Páez hívei vertek le. Ez az esemény megmutatta, hogy a caudillismo logikája szerint a politikai stabilitás nem az intézményektől, hanem a vezető személyes tekintélyétől és katonai erejétől függött.
1847-ben Páez támogatásával José Tadeo Monagas (1784–1868) lett az elnök, ám hamarosan szembefordult korábbi szövetségeseivel, és saját hatalmi bázisát kezdte kiépíteni. A „Monagas-dinasztia” (a testvérpár, José Tadeo és José Gregorio Monagas váltakozó elnöksége, 1848–1858) a caudillismo egy másik változatát testesítette meg: a hatalom családon belüli átörökítését, amely inkább a személyes, mint az intézményes legitimitásra épült. A Monagas-korszakban a politikai elittel szemben egyfajta „liberális fordulat” következett be: a kormányzat enyhítette a választójogi cenzust, és 1854-ben eltörölte a rabszolgaságot. A rabszolgaság eltörléséről szóló törvény (1854. március 24.) dokumentált, de végrehajtása lassú volt, és a volt rabszolgatartókat állami kártalanítás illette meg, amelynek kifizetése évtizedekig elhúzódott. A felszabadított rabszolgák többsége továbbra is a nagybirtokokon maradt, gyakran adóság vagy szerződéses munka formájában.
A Monagas-korszakot a caudillók közötti erőszakos konfliktusok és a központi hatalom fokozatos eróziója jellemezte. José Tadeo Monagas 1858-ban a Revolución de Marzo (sp. „márciusi forradalom”) nyomán bukott meg, amelyet a konzervatív oligarchia és a vele szembefordult caudillók szövetsége indított. A bukás után új alkotmányozó gyűlést hívtak össze, de a politikai rendszer alapvető instabilitása nem szűnt meg. Az 1858–1859-es években a központi kormányzat és a tartományi caudillók közötti feszültség ismét polgárháborúba torkollott.
A 19. század derekának legnagyobb venezuelai konfliktusa a Guerra Federal (sp. „szövetségi háború”, 1859–1863) volt. A háború közvetlen előzménye az a vitatott alkotmányozási folyamat volt, amelyben a főderalisták (sp. federalistas) a tartományok széles körű autonómiáját, a központi hatalom radikális csökkentését, a választójog bővítését és a földosztást követelték, míg a centralisták (sp. centralistas) a központi kormányzat megerősítése mellett álltak ki. A föderalista mozgalomban részt vevő caudillók – köztük a legismertebb, Ezequiel Zamora (1817–1860) – a paraszti tömegek sérelmeit is felhasználták, ami a konfliktusnak társadalmi dimenziót adott.
A háború 1859-ben kezdődött, és gyorsan szétterjedt az ország nagy részén. Zamora a föderalisták egyik legtehetségesebb katonai vezetője volt, de 1860-ban meggyilkolták, ami megfosztotta a mozgalmat leghatékonyabb irányítójától. A harcok jellege gerillaháborúhoz hasonlított: kisebb-nagyobb fegyveres csoportok csaptak össze, a lakosság pedig gyakran szenvedte el a fosztogatást, a rekvirálást és az erőszakot. A korabeli források – kormányzati jelentések, caudillók kiáltványai, újságcikkek – erősen elfogultak, így a háború eseményeinek rekonstrukciója nehéz. A becslések szerint a háború áldozatainak száma tízezres nagyságrendű volt, de a pontos adatok nem ismertek, és a különböző szerzők becslései jelentősen szórnak.
A háború 1863-ban a Coche-i szerződés (Tratado de Coche) aláírásával ért véget, amely gyakorlatilag a főderalisták győzelmét ismerte el. Az 1864-es alkotmány az országot szövetségi állammá szervezte át, amelyben a tartományok széles körű önkormányzatot kaptak, a központi kormány hatásköre pedig minimálisra csökkent. A háború eredménye azonban paradox volt: a föderalizmus alkotmányos győzelme nem vezetett demokratizálódáshoz, hanem a regionális caudillók hatalmának további megerősödéséhez. A központi állam bevételei apadtak, a hadsereg széttagolt maradt, és az ország politikai térképe egymással rivalizáló caudillo-urak mozaikjává vált. A szövetségi háború értelmezése a történetírásban vitatott: egyesek társadalmi forradalomnak, a földnélküli parasztság felkelésének tekintik, mások viszont hangsúlyozzák, hogy a föderalista vezetők elsősorban saját hatalmukat akarták növelni, és a paraszti követeléseket csak eszközként használták fel.
A szövetségi háború utáni évtizedben Venezuela politikai rendszere a szélsőséges decentralizáció képét mutatta. A szövetségi alkotmány értelmében az egyes államok (a volt tartományok) saját elnököt, törvényhozást és fegyveres erőt tarthattak fenn, a központi kormány pedig gyakran tehetetlen volt a regionális konfliktusok kezelésében. Az elnöki székben gyors egymásutánban váltották egymást a különböző caudillók, és a „sorozatos elnökök” periódusa a politikai instabilitás szimbólumává vált. A gazdaság ugyan lassan növekedett a kávé és a kakaó exportjának köszönhetően, de az állam adóbevételei alacsonyak voltak, mert a vámok és a monopóliumok jövedelmei gyakran a helyi caudillók kezébe kerültek. A külföldi hitelek felvétele állandó eladósodáshoz vezetett, és a brit, valamint az amerikai konzuli jelentésekben Venezuela az „anarchia” és a „fizetésképtelenség” képében tűnt fel.
A regionális hatalmak megerősödése nemcsak a kormányzat működését nehezítette, hanem a nemzeti identitás formálódását is. Az ország területi egységét a gyarmati időszakból örökölt közigazgatási határok, a közös nyelv és a katolikus vallás tartotta fenn, de a politikai lojalitás elsődlegesen a helyi caudillóhoz, nem az elvont „nemzethez” kötődött. Ebben az időszakban a „venezuelai nemzet” fogalma még nagyrészt a városi elit és az értelmiség retorikájában létezett, miközben a vidéki lakosság többsége számára a közvetlen földesúr vagy caudillo volt a legfőbb hatalmi tényező.
A széttagoltság évtizedét Antonio Guzmán Blanco (1829–1899) emelkedése zárta le. Guzmán Blanco a szövetségi háború föderalista oldalán szerzett katonai és politikai tapasztalatokat, majd 1870-ben ragadta magához a hatalmat. Uralma – amely 1870 és 1888 között, megszakításokkal bár, de alapvetően meghatározta Venezuelát – a 19. századi államépítés leglátványosabb kísérlete volt. Guzmán Blanco programja egyszerre volt „liberális” és erősen központosító: csökkentette a szövetségi államok autonómiáját, megerősítette a végrehajtó hatalmat, és modernizálta az államapparátust.
Egyik legfontosabb intézkedése a szekularizáció volt. Guzmán Blanco fokozatosan korlátozta a katolikus egyház befolyását: bevezette a polgári házasságot és a polgári anyakönyvezést, államosította az egyházi javak egy részét, és megszüntette az egyházi tizedet. Az oktatásügyben is jelentős reformokat hajtott végre: bevezette a kötelező elemi oktatást, iskolákat alapított, és támogatta a tanítóképzést. Az infrastruktúra fejlesztése – utak, hidak, a Caracas és La Guaira közötti vasútvonal (1883) – a gazdasági integrációt és a főváros összeköttetését szolgálta. A gazdaság továbbra is a kávé és a kakaó exportjára épült, de Guzmán Blanco igyekezett a külföldi kereskedőházak befolyását ellensúlyozni, és fenntartotta az állami monopóliumokat.
Guzmán Blanco ugyanakkor maga is caudillo maradt: hatalmát személyes tekintélye, a hadsereg lojalitása és a klientelista hálózatok tartották fenn. Személyi kultuszt épített ki – az „Ilustre Americano” (sp. „jeles amerikai”) címet viselte –, és ellenfeleit száműzte vagy bebörtönözte. Uralmának megítélése a történetírásban éppoly vitatott, mint a korábbi caudillóké: egyesek a modern Venezuela megalapozóját, a rend és a haladás hősét látják benne, mások a diktatórikus vonásokat és a korrupciót hangsúlyozzák. A szekularizáció különösen éles egyházi ellenállást váltott ki, és Guzmán Blanco emlékezetét a katolikus egyházhoz közel álló körök sokáig negatívan formálták. Az viszont dokumentált tény, hogy uralma alatt a központi hatalom megerősödött, az állam bevételei növekedtek, és az ország területi integritása stabilabbá vált, mint a megelőző évtizedekben.
Guzmán Blanco 1888-as távozása után a liberális caudillók közötti harc újra felerősödött. Az 1890-es években a gazdasági nehézségek – a kávé világpiaci árának ingadozása, a belső eladósodás, a külföldi hitelezők nyomása – és a határviták (különösen a brit Guyanával szembeni Essequibo-vita) tovább gyengítették a központi kormányzatot. A regionális caudillók ismét nyíltan szembeszálltak a fővárossal, és az ország a polgárháborús állapot határára került.
Ebben a légkörben szerzett hatalmat Cipriano Castro (1858–1924), egy andoki caudillo, aki 1899-ben a Restauráló forradalom (Revolución Liberal Restauradora) élén bevonult Caracasba, és megdöntötte a fennálló kormányt. Castro felemelkedése egyben egy új, regionális hatalmi bázis – az Andok – politikai térnyerését jelezte, és átvezetett a 20. századi caudillismo új szakaszába. Bár a 19. század végére Venezuela formális intézményekkel, alkotmányos keretekkel és fokozatosan modernizálódó gazdasággal rendelkezett, a központi hatalom továbbra is törékeny maradt, és a politikai stabilitás továbbra is a caudillók közötti erőegyensúlytól függött. Az államépítés tehát részleges eredményeket ért el: létrejöttek a modern állam alapintézményei, de a caudillismo logikája, a személyes vezetés és a klientelizmus tovább élt, és a 20. századi olajállam kialakulásának is meghatározó keretét adta.
A 19. századi venezuelai caudillismo és államépítés rekonstrukciója többféle elsődleges forrástípusra támaszkodik: alkotmányok, törvények és elnöki rendeletek; caudillók levelezése, kiáltványai és visszaemlékezései; korabeli újságok és röpiratok; brit, amerikai és más külföldi konzuli jelentések; valamint egyházi iratok. Ezek a források azonban erősen elfogultak: a caudillók saját legitimációs narratíváikat terjesztették, a külföldi diplomaták gyakran az „anarchiát” és a „civilizáció hiányát” hangsúlyozták, az újságok pedig pártosak voltak. A gazdasági statisztikák – például az export- és adóbevételek – gyakran hiányosak, és a korabeli adminisztráció pontatlanságai miatt csak becslések lehetségesek. A szövetségi háború áldozatainak száma a források bizonytalansága miatt nem ismert pontosan, és a különböző történészi becslések jelentősen eltérnek.
A caudillismo értelmezése a szakirodalomban vitatott. Egyes szerzők a caudillókat a társadalmi rend fenntartóinak, a regionális érdekek országos szintű közvetítőinek tekintik, mások a modern állam építésének akadályaiként írják le őket. A vitához hozzátartozik az is, hogy a korabeli „liberális” és „konzervatív” címkéket mennyire lehet pontosan meghatározni, hiszen a caudillók gyakran váltogatták politikai szövetségeiket, és a címkék mögött sokszor nem állt következetes ideológiai program. Az emlékezetpolitika is formálja a képet: Páezt hagyományosan a nemzet egyik alapító atyjaként tisztelik, míg Guzmán Blanco megítélése a szekularizáció miatt máig megosztó. A 19. századi caudillismo tehát nem egyszerűen „elmaradottság” volt, hanem egy olyan átmeneti politikai rend, amely a gyarmati jogrend összeomlása és a modern állam kiépülése közötti időszakban sajátos módon szervezte meg a hatalmat.