Az Új-Granada alkirályság (Virreinato del Nuevo Reino de Granada) létrehozása a spanyol korona 18. századi birodalmi átszervezésének egyik korai, de nem egyszeri eseménye volt. A 16–17. században a mai Colombia, Venezuela, Ecuador és Panama területe több, egymástól adminisztratív szempontból viszonylag elkülönült egységre oszlott: a terület nagy része a perui alkirályság alá tartozó Új-Granada Királyság (Nuevo Reino de Granada) része volt, amelynek központja Santafé de Bogotá (Audiencia de Santafé), a karibi partvidék pedig Cartagena kapitányságaként és audienciájaként működött. A 18. század elején a spanyol Bourbon-dinasztia hatalomra kerülése után a korona a birodalom gazdasági és katonai megerősítését tűzte ki célul, aminek része volt az adminisztratív egységek újrarajzolása is. A dokumentált tények közé tartozik, hogy 1717-ben V. Fülöp királyi rendelettel létrehozta az Új-Granada alkirályságot, ám ezt a döntést 1723-ban – elsősorban a fenntartás költségeire hivatkozva – visszavonták, majd 1739-ben véglegesítették. A tudományos konszenzus szerint a visszaállítás mögött a brit fenyegetés növekedése a Karib-térségben és a birodalmi védelem racionalizálásának igénye állt; vitatott viszont, hogy az alkirályság létrehozása mennyiben tekinthető a „modern” spanyol államreform előfutárának, és mennyiben csupán a meglévő intézmények átcímkézésének.
Az új alkirályság joghatósága magába foglalta az Új-Granada Királyságot, a Quitói Királyságot (a mai Ecuador), a Panamai Királyságot, valamint Venezuela tartományát, bár ez utóbbi 1777-ben kivált, amikor a spanyol korona létrehozta a venezuelai kapitányságot (Capitanía General de Venezuela). Az alkirályság fővárosa Santafé de Bogotá lett, ami egyszerre jelezte a belső andoki központ politikai súlyát és a tengerparttól való távolság okozta gyakorlati nehézségeket. Az alkirály (virrey) a korona közvetlen képviselője volt: feladata a pénzügyi igazgatás, a katonai védelem és az egyházi kinevezések felügyelete, de hatalmát a gyakorlatban az audienciák, a kormányzók és a helyi elitek erősen korlátozták. A hivatali hierarchiát a spanyol birodalmi jog részletesen szabályozta, ám a források azt mutatják, hogy a mindennapi kormányzást gyakran a helyi érdekcsoportokkal kötött informális alkuk formálták. Ezt a feszültséget a történeti irodalom a „gyarmati állam” és a „helyi társadalom” közötti alkudozásként írja le.
A 18. század második felében a Bourbon-reformok (Reformas Borbónicas) tovább alakították az alkirályság intézményeit. A reformok célja a bevételek növelése, a kereskedelem ellenőrzése és a korona hatalmának megerősítése volt a kreol elitekkel szemben. A legismertebb és leginkább dokumentált intézkedések közé tartozott a dohánymonopólium bevezetése, az adóigazgatás korszerűsítése, valamint a jezsuita rend 1767-es kiutasítása, amely az oktatásban és a missziókban betöltött szerepük miatt mély társadalmi nyomot hagyott. A reformok nyomán nőtt a korona által kinevezett, Spanyolországból érkező hivatalnokok (peninsulares) aránya, ami a kreol elit egy részében sértettséget és a hivatalokból való kiszorulás érzését erősítette. Ugyanakkor a reformokat nem szabad egységes, sikeres programként bemutatni: a bevezetésük egyenetlen volt, a helyi érdekellenállás miatt több intézkedést módosítottak vagy részben visszavontak, és a kincstár bevételei sem nőttek mindenhol a várt mértékben. A kérdés, hogy a Bourbon-reformok mennyiben tekinthetők a későbbi függetlenségi mozgalmak okának, a történészek körében máig vitatott: egyesek a korona és a kreol elitek közötti törésvonal elmélyítését emelik ki, mások a reformok korlátozott hatását hangsúlyozzák, és a függetlenség okait a napóleoni háborúk okozta birodalmi válságban keresik.
Santafé de Bogotá a 18. században az alkirályság közigazgatási, egyházi és kulturális központja volt, de gazdasági súlya korlátozottabb maradt, mint a bányavidékeké vagy a tengerparti kereskedővárosoké. A város a Bogotá-fennsíkon (Sabana de Bogotá) feküdt, az Andok keleti vonulatában, körülbelül 2600 méter magasan. A földrajzi elhelyezkedés meghatározta a környező gazdaságot: a fennsíkon mezőgazdasági termelés folyt, elsősorban búzát, árpát, burgonyát és kukoricát termesztettek, és állattartás is jelentős volt. A város lakosságának becsült száma a 18. század közepén 20 000 és 30 000 fő között mozgott, ami a korabeli spanyol-amerikai városok között közepes nagyságúnak számított; a számítások a korabeli adóösszeírásokon és egyházi anyakönyveken alapulnak, ám a források hiányosságai miatt a becslés bizonytalan. A lakosság többsége spanyol és őslakos felmenőkkel rendelkező mesztic volt, mellettük jelentős volt a spanyol származású kreol és a bevándorolt spanyol hivatalnokok, kereskedők aránya. Az afrikai rabszolgák és szabad fekete vagy mulatt (afrikai és európai felmenőkkel rendelkező) lakosok kisebb, de a háztartásokban és a városi szolgáltatásokban látható csoportot alkottak.
Bogotá politikai jelentősége az alkirályi udvar jelenlétéből és az érseki székhelyből fakadt. Az alkirályi palota, a királyi audiencia (Real Audiencia) és a kincstári hivatalok a város központjában összpontosultak, és ezek az intézmények a környező elit számára hivatali karrierlehetőséget, jogi viták fórumát és társadalmi presztízst kínáltak. A város társadalmi hierarchiáját a születés, a származás és a foglalkozás bonyolult összefonódása alakította. A 18. századi spanyol birodalomban a tisztségek viseléséhez gyakran „vér tisztaságát” (limpieza de sangre) igazoló dokumentumra volt szükség, ami azt jelentette, hogy a jelentkezőnek nem volt zsidó, muszlim vagy afrikai felmenője; ezt az intézményt azonban a gyakorlatban gyakran megkerülték, különösen akkor, ha a kérelmező kellő vagyonnal vagy kapcsolatokkal rendelkezett. A társadalmi rangot emellett a birtoknagyság, a városi ingatlanok, a hivatal és az egyházi cím együttesen határozta meg. A „nemesség” a spanyol-amerikai városokban nem katonai arisztokráciát jelentett elsősorban, hanem a régi hivatal- és földbirtokos családokból álló városi elitet, amelynek tagjai gyakran a cabildo (városi tanács) tisztségeit vásárolták vagy örökölték.
A városi társadalomban a nők helyzete a férfiakéhoz képest jogilag alárendelt volt, de a gyakorlatban a vagyonos özvegyek és az elit családok anyai ági vezetői jelentős gazdasági és családi befolyást gyakorolhattak. A nők a házasságkötéskor hozott hozomány felett részben rendelkeztek, és az öröklési jog lehetővé tette, hogy a birtokokat leányági örökösök is továbbvigyék. Az apácakolostorok – Bogotában több is működött – a nők számára a házasságon kívüli életforma és a műveltség egyik ritka intézményes keretét jelentették. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás nemek szerint erősen eltért: a férfiak a hivatali pálya, a papság és a kereskedelem révén szélesebb nyilvános térben mozoghattak, míg a nők társadalmi szerepét elsősorban a háztartás és az egyházi keretek határozták meg. A mindennapi életről szóló ismereteink jórészt végrendeletekből, házassági szerződésekből, bírósági iratokból és egyházi anyakönyvekből származnak, amelyek a szegényebb rétegek életét csak közvetve világítják meg; az ő tapasztalataikról a történészek óvatos következtetésekre kényszerülnek.
Cartagena de Indias az alkirályság karibi kapuja volt, és sok tekintetben Bogotával ellentétes világot képviselt. A város a mai kolumbiai karibi partvidéken, egy természetes öböl partján épült, és a spanyol birodalom egyik legfontosabb megerősített kikötőjévé vált. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a várost a 16. században alapították, és a 17–18. században a spanyol kincses flotta (Flota de Indias) egyik fő gyülekező- és javítóbázisaként működött. A város védelmére a spanyol korona hatalmas erődrendszert építtetett; a máig legismertebb része a San Felipe de Barajas erőd, amelynek bővítése a 18. században is folytatódott. Cartagena 1741-ben sikerrel verte vissza a brit flotta támadását, ami a város katonai hírnevét a birodalomban megerősítette; az eseményt a korabeli spanyol beszámolók diadalként értelmezték, a brit források viszont a vállalkozás hibáit emelték ki, így a hadjárat megítélése forrástípustól függően eltérő.
Cartagena gazdasági szerepe túlmutatott a katonai védelmen. A város a spanyol-amerikai kereskedelem egyik engedélyezett kikötője volt, ahonnan a belső területek terményeit – főként aranyat, kakaót, dohányt és bőröket – szállították Havannába, onnan pedig Spanyolországba. A kereskedelem ugyanakkor a spanyol monopóliumrendszer miatt szigorúan szabályozott volt, és a legális forgalom mellett kiterjedt csempészet folyt. A csempészet mértékét a történészek csak hozzávetőlegesen tudják becsülni, hiszen a jelenség természetéből adódóan nem hagyott hátra pontos nyilvántartásokat; a korabeli hatósági jelentések rendszeresen panaszkodtak a „tiltott kereskedelemre”, de a panaszok retorikája önmagában nem méri a jelenség súlyát. A tudományos konszenzus szerint a 18. századi karibi kereskedelem jelentős része az engedélyezett csatornákon kívül bonyolódott, és a csempészet a helyi elit egy részének fontos bevételi forrása volt.
Cartagena társadalmi szerkezetét a tengeri kereskedelem és a rabszolgaság határozta meg. A város volt az egyik legnagyobb spanyol-amerikai rabszolgapiac: a 16. század végétől a 19. század elejéig az afrikai foglyok tízezreit hozták be a kikötőn keresztül, hogy aztán a bányákba, az ültetvényekre, a haciendákra és a városi háztartásokba adják el őket. A rabszolga-kereskedelem mértékéről a kikötői nyilvántartások és a hajók dokumentumai adnak támpontot, de ezek a források sem teljesek, mert a csempészettel behozott rabszolgák egy része nem szerepelt a hivatalos listákon. A városban jelentős szabad afrikai és afro-leszármazott (mulatt, zambo) lakosság is élt; egy részük kézművesként, kiskereskedőként, matrózként vagy szolgaként dolgozott. A rabszolgaság intézményét a kasztrendszerbe illeszkedő jogi szabályok és a mindennapi erőszak együttesen tartották fenn, ám a rabszolgák nem voltak passzív áldozatok: szökések, lázadások és a szabad feketék közösségei (palenques, azaz szökevény rabszolgák telepei) mutatják az ellenállás változatos formáit. Cartagena közelében a San Basilio de Palenque települést a 17. században szökevény rabszolgák alapították, és ez a közösség a mai napig fennmaradt; az alapítás pontos időpontja vitatott, de a település létezése a 18. századi dokumentumokban jól nyomon követhető.
Az Új-Granada alkirályság gazdasága nem volt egységes; a régiók közötti különbségek a földrajzhoz, a munkaerőhöz és a piacokhoz való hozzáféréshez igazodtak. A gazdaságot a történeti irodalom gyakran „regionális gazdaságok mozaikjaként” írja le, ami jobban kifejezi a valóságot, mint a „gyarmati gazdaság” egységes modellje. A legfontosabb exporttermék a bányászatból származó arany volt. A legnagyobb aranybányavidékek a mai Antioquia, Chocó és Popayán környékén feküdtek, ahol a termelés részben alluviális (folyóhordalékos) lelőhelyeken, részben kőzetbányákban folyt. A bányászat munkaerőigényét részben kényszermunkával, részben rabszolgamunkával, részben a helyi szabad munkásokkal fedezték. A munkaszervezet régiónként eltért: Chocóban az afrikai rabszolgák aránya magas volt, míg Antioquiában a szabad, vegyes származású kisvállalkozók is részt vettek a bányászatban. Az arany mennyiségéről a kincstári ötödadó (quinto real) nyilvántartásai adnak becslési alapot, de a csempészet és a bejelentési kötelezettség megkerülése miatt a tényleges termelés magasabb lehetett, mint a hivatalos adatok. A tudományos konszenzus szerint a 18. század folyamán az aranytermelés növekedett, különösen Antioquiában, és ez a belső piac és a városiasodás egyik motorja lett.
A második jelentős termékcsoport a mezőgazdasági áruk voltak. A belső andoki fennsíkokon a termelés elsősorban a helyi városi piacokra irányult: búzát, árpát, kukoricát, burgonyát és hüvelyeseket termesztettek, valamint szarvasmarhát és juhot tartottak. A termelés szerveződését a nagybirtok (hacienda), a közepes gazdaság és az őslakos közösségi földek (resguardos) együttese alakította. A 18. században a spanyol korona több rendeletben próbálta védeni az őslakos közösségek földjeit, ugyanakkor a növekvő népesség és a piacorientált termelés nyomása a gyakorlatban gyakran a közösségi földek megvásárlásához vagy elfoglalásához vezetett. Ez a folyamat nem volt egységes: egyes régiókban az őslakos közösségek megőrizték földjeiket és belső önkormányzatukat, máshol a földek fokozatosan a magánbirtokokba olvadtak. A vita arról, hogy a 18. századi földviszonyok mennyiben tekinthetők a későbbi egyenlőtlenségek előzményének, a történeti irodalomban jelentős: a „második jobbágyság” és a „paraszti ellenállás” fogalmai körüli értelmezési viták a mai napig nem zárultak le.
A karibi partvidék és a Magdalena folyó völgye külön gazdasági régiót alkotott. Itt a meleg éghajlat lehetővé tette a kakaó, a cukornád, a dohány és a gyapot termesztését, amelyek közül a kakaó és a dohány exportra is került. A dohánymonopólium bevezetése a 18. század második felében a termelők és a korona közötti feszültség egyik forrása lett, mivel a monopoljogosítvány rögzített árakat kényszerített ki, és számos termelőt csempészetre vagy más növények termesztésére késztetett. A kakaó a venezuelai termelés mellett Új-Granadában is fontos jövedelemforrás volt, ám a termelés volumene a venezuelaiénál kisebb maradt. A 18. századi gazdasági adatok hiányosak: a kincstári iratok, a kikötői vámnyilvántartások és a magánlevelezések együttesen adnak képet, de a termelés és a forgalom teljes nagyságát a források természete miatt nem lehet pontosan rekonstruálni. A gazdaságtörténészek ezért gyakran „becslési intervallumokkal” dolgoznak, és a tendenciák leírására törekednek, nem pedig pontos számok közlésére.
A 18. századi Új-Granada társadalma a spanyol birodalmi jogban és a mindennapi gyakorlatban egyaránt hierarchikus volt. A hivatalos jogi kategóriák két nagy csoportot különítettek el: a „köztársaságokat” (repúblicas), azaz a spanyolok köztársaságát és az őslakosok köztársaságát. Ez a kettősség azonban a valóságban nem fedte le a társadalom bonyolult összetételét, hiszen a meszticek, a szabad afrikai leszármazottak és a rabszolgák saját jogi helyzettel rendelkeztek, amelyet a gyarmati jog különböző rendeletekben, de nem egységesen szabályozott. A hétköznapi nyelv és a gyarmati dokumentumok a származás finomabb osztályozását használták; ezt a rendszert a szakirodalom összefoglalóan kasztrendszernek (sistema de castas) nevezi, bár maga a kifejezés a 18. századi forrásokban ritkábban fordul elő, mint a konkrét kategóriák: spanyol (español), kreol (criollo), mesztic (mestizo), mulatt (mulato), zambo (afrikai és őslakos felmenőkkel rendelkező), indio, fekete (negro), szabad színes (libre de color). A kasztrendszer nem volt merev, öröklődő faji osztályozás abban az értelemben, ahogyan a 20. századi faji törvények működtek: a besorolás gyakran a vagyoni helyzettől, a lakóhelytől, a foglalkozástól és a helyi társadalmi elfogadástól függött. A „faj” fogalmának akkori jelentése sem azonos a mai biológiai kategóriákkal; a korabeli források a vallást, a viseletet és a társadalmi rangot is a „calidad” (minőség) fogalmába olvasztották.
A társadalmi hierarchia csúcsán a Spanyolországból érkező hivatalnokok, a főpapok és a nagykereskedők álltak, de a helyi kreol birtokos családok is jelentős vagyont és befolyást halmozhattak fel. A kreolok közé tartoztak azok a családok, amelyek spanyol felmenőkkel büszkélkedhettek, de már Amerikában születtek; ők a gyarmati társadalom gazdasági elitjének fontos részét alkották, és a városi tanácsokban, az egyházi testületekben és a bányászati vállalkozásokban is jelen voltak. A feszültség a peninsulares és a criollos között a 18. században növekedett, de ezt nem szabad kizárólag „születési” ellentétként leegyszerűsíteni: a valódi törésvonalak gyakran az adóterhek, a hivatali kinevezések és a kereskedelmi monopóliumok körül húzódtak, és az érdekek keresztezhették a születési kategóriákat. Például egy kreol bányatulajdonos és egy peninsulares adótisztviselő konfliktusa nem feltétlenül „nemzeti” vagy „proto-nacionalista” ellentét volt, hanem a gyarmati hatalom és a helyi vagyon közötti érdekütközés.
A társadalom alsóbb rétegei rendkívül heterogének voltak. A mesztic és a szabad színes lakosság a városokban kézművesként, kiskereskedőként, szolgaként vagy idénymunkásként dolgozott, vidéken pedig kisbérlőként, napszámosként vagy bányászként. A szabad színes lakosság jogi helyzete fokozatosan javult a 18. században: a korona bizonyos esetekben pénzért „fehérséget” igazoló okiratot (gracias al sacar) adott el, ami formálisan megszüntette a származásból eredő jogi korlátozásokat. Ezt az intézményt a történészek a társadalmi mobilitás ritka, de jelzésértékű lehetőségeként értelmezik; vitatott, hogy a gyakorlatban mennyire volt elterjedt, és hogy valóban javított-e a megvásárlók társadalmi helyzetén. Az őslakos közösségek jogi helyzete eltért a többi alávetett csoportétól: a korona elvileg védte az őslakosok földjeit és a közösségi önkormányzatot, cserébe fejadót (tributo) követelt tőlük. A gyakorlatban ez a védelem gyakran elégtelennek bizonyult a birtokosok terjeszkedésével és a kényszermunka (mita) örökségével szemben, de az őslakos közösségek a bírósági utat is használták jogaik védelmére. A peres iratok tanúsága szerint az őslakosok nem voltak passzív elszenvedői a gyarmati rendnek: panaszleveleket, beadványokat és tanúvallomásokat fogalmaztak meg, és ezek a dokumentumok a mai napig fontos forrásai a gyarmati igazságszolgáltatás működésének.
A rabszolgaság intézménye a társadalmi piramis alját jelentette, de a rabszolgák helyzete sem volt egységes. A bányákban és az ültetvényeken dolgozó rabszolgák életkörülményei a legnehezebbek közé tartoztak, míg a városi háztartásokban dolgozó rabszolgák némileg nagyobb mozgástérrel rendelkezhettek. A jog elvileg tulajdonként kezelte a rabszolgákat, de a gyakorlatban a rabszolgák saját cselekvőképessége – a munkamegtagadástól a szökéseken át a bírósági panaszokig – korlátozta a tulajdonos hatalmát. A 18. században a rabszolgák egy része pénzben megválthatta szabadságát (coartación), és a szabad színes lakosság így folyamatosan bővült. A rabszolga-kereskedelem és a rabszolgaság eltörlésének kérdése a 18. században még nem került napirendre a birodalom egészében, de egyes felvilágosult szerzők és hivatalnokok írásaiban megjelent a bírálat. A rabszolgaság mindennapi erőszakát a korabeli bírósági iratok, az ültetvények feljegyzései és a rabszolgák későbbi visszaemlékezései dokumentálják, bár az utóbbiak közvetlen 18. századi formái ritkák, és gyakran közvetítőkön keresztül maradtak fenn.
A katolikus egyház a gyarmati társadalom egyik legfontosabb intézménye volt, és szerepe messze túlmutatott a hitéleten. A 18. századi Új-Granadában az egyház irányította az oktatást, a jótékonyságot és a családi élet számos területét, valamint jelentős földbirtokokkal és jövedelmekkel rendelkezett. Az egyházi hierarchia csúcsán a bogotái érsek állt, akinek joghatósága a városra és a környező egyházmegyékre terjedt ki. A szerzetesrendek – a ferencesek, a domonkosok, az ágostonosok, majd a jezsuiták – missziókat tartottak fenn az őslakos területeken, és iskolákat, szemináriumokat működtettek a városokban. A jezsuiták 1767-es kiutasítása után oktatási intézményeik egy részét a korona más rendeknek adta át, de a rend távozása hosszabb távon az oktatás minőségének visszaesését és az őslakos missziók meggyengülését hozta egyes régiókban; ennek mértéke azonban vitatott, mivel a kiutasítás előtti állapotot is egyenlőtlenségek jellemezték.
Az egyház társadalmi ellenőrző szerepe a plébániai anyakönyveken, a házassági pereken és a szentségekkel kapcsolatos jogvitákon keresztül érvényesült leginkább. A házasságkötéseknél a felek származása és társadalmi állása fontos szempont volt, de a gyakorlatban a „vegyes házasságok” nem voltak ritkák, különösen a városi szegényebb rétegek körében. A származási kategóriák átjárhatóságát mutatja, hogy az anyakönyvekben ugyanazon személyt eltérő időpontokban eltérő kategóriába sorolhatták; ez a forrástípus tehát nem tekinthető pontos „népszámlálásnak”. A kasztrendszer működésének ilyen eseti jellege arra int, hogy a „faji” osztályozást ne merev rendszerként, hanem rugalmas társadalmi jelölőként értelmezzük.
A 18. század második felében a felvilágosodás (Ilustración) eszméi a spanyol birodalomban is terjedtek, ám ez a folyamat nem azonos a franciaországi radikális felvilágosodással. Az új-granadai művelt elit egy része – hivatalnokok, papok, jogászok – olvasta a természetjog, a politikai gazdaságtan és a természettudományok irodalmát, és részt vett a korabeli tudományos expedíciókban. A legismertebb vállalkozás a José Celestino Mutis által vezetett botanikai expedíció volt, amely 1783-ban indult, és a mai Kolumbia területének növényvilágát dokumentálta. Az expedíció a tudományos kutatás mellett a kreol értelmiség önszerveződésének is példája volt, és a későbbi függetlenségi generáció számára a „haza megismerésének” fontos hivatkozási pontjává vált. Fontos azonban megjegyezni: az expedíció résztvevői nem feltétlenül gondolkodtak „nemzeti” keretben, és a felvilágosult eszmék nem vezettek közvetlenül a függetlenség követeléséhez. A 18. századi reformgondolkodás inkább a gyarmati gazdaság és igazgatás hatékonyabbá tételére irányult, nem pedig a birodalmi kötelék megszüntetésére.
A 18. század második felében az Új-Granada alkirályságban több olyan tömegmozgalom bontakozott ki, amelyek a gyarmati adórendszer, a monopóliumok és a helyi hivatali visszaélések ellen irányultak. A legnagyobb és legismertebb az 1781-es comunero-felkelés (Insurrección de los Comuneros) volt, amely a mai Santander régióban, Socorro városában indult, majd több ezer résztvevővel Bogotá felé vonult. Az okok között a dohánymonopólium, az új adók és a spanyol hivatalnokok túlkapásai szerepeltek; a felkelők magukat „közösségnek” (común) nevezték, és a korona nevében követeltek igazságot, ami mutatja, hogy a mozgalom nem a monarchia ellen, hanem a rossz kormányzás ellen lépett fel. A felkelés végül tárgyalásokkal ért véget, de a hatóságok a megállapodás egyes pontjait később érvénytelenítették. A comunero-felkelés értékelése a történeti irodalomban vitatott: egyesek a későbbi függetlenségi mozgalom „előfutárának” tekintik, mások szerint a mozgalom céljai alapvetően a régi rend helyreállítására irányultak, és nem állt kapcsolatban a nemzeti függetlenség későbbi eszméjével. Az emlékezetpolitikai használat is erős: a 20. századi kolumbiai nacionalizmus előszeretettel ábrázolta a comunerókat a „nép ellenállásának” korai hőseiként, ami a források kritikai olvasását igényli.
A gyarmati rend korlátait az is mutatja, hogy a korona által bevezetett reformok nem tudták felszámolni a feketepiacot, a csempészetet és a helyi érdekek ellenállását. A 18. század végére az alkirályság intézményei egyszerre voltak erősek és sebezhetők: az adóbevételek nőttek, a katonai védelem megerősödött, ugyanakkor a társadalmi elégedetlenség forrásai is szaporodtak. A napóleoni háborúk 1808 utáni birodalmi válsága ezért éppen akkor érte a térséget, amikor a gyarmati intézmények egy részét a Bourbon-reformok már amúgy is feszültté tették. Hogy ez a feszültség mennyiben volt oka a függetlenségi hullámnak, és mennyiben csupán kísérőjelensége, a történészek máig vitatják. A dokumentumok azt mutatják, hogy a függetlenség kezdeti szakaszában a kreol elitek egy része a spanyol monarchia hűségét hangoztatta, és csak a hatalmi vákuum elhúzódásával fordult a teljes elszakadás gondolata felé – ez a folyamat a következő fejezet tárgya.
Az Új-Granada alkirályság 18. századi történetének rekonstrukciójához a források típusa és hiányossága alapvetően meghatározza a lehetséges állításokat. Az adminisztratív iratok – királyi rendeletek (reales cédulas), alkirályi utasítások, kincstári jelentések, audiencia-akták – a korona hivatalos perspektíváját rögzítik, és jó támpontot adnak az intézménytörténethez, de önmagukban nem mutatják meg a mindennapi társadalmi gyakorlatot. A helyi bírósági iratok, jegyzőkönyvek és végrendeletek közelebb visznek a társadalmi kapcsolatokhoz, de ezek a források is az írástudó elit és az intézmények által közvetített képet adják; a szegények, a rabszolgák és az őslakos közösségek hangja gyakran csak a hatósággal való konfliktuson keresztül hallható. A demográfiai adatok a 18. században becslések, mert a korabeli „népszámlálások” nem fedték le a teljes lakosságot, és a kategóriák jelentése is változott. A gazdasági adatoknál hasonló a helyzet: a kincstári bevételek és a kikötői vámok adatai irányadók, de a csempészet miatt nem tekinthetők teljesnek.
A vitatott kérdések közé tartozik a Bourbon-reformok hatásának megítélése. Egyes történészek szerint a reformok alapvetően megerősítették a gyarmati államot és növelték a bevételeket, mások szerint a reformok társadalmi költségei – az adóterhek, a monopóliumok, a kreol elitek kiszorítása – aláásták a birodalmi lojalitást. A comunero-felkelés értelmezése hasonlóan megosztott: a mozgalmat lehet „adólázadásként” olvasni, de lehet a gyarmati társadalom mélyebb feszültségeinek jeleként is. A rabszolga-kereskedelem és a rabszolgaság mértékének becslései széles skálán mozognak; a pontos számokat a források hiányosságai miatt nem lehet meghatározni, és a mai számítások gyakran a későbbi abolicionista becslésekre támaszkodnak, amelyek maguk is vitatottak. A kasztrendszer értelmezése szintén vitatott: a régebbi szakirodalom merev faji hierarchiát látott benne, az újabb kutatások a kategóriák rugalmasságát és a társadalmi mobilitás lehetőségeit hangsúlyozzák.