A függetlenségi háború lezárása után a mai Kolumbia és Panama területén megszerveződő állam – ekkor még Új-Granada (Nueva Granada) – korántsem rendelkezett azokkal a központi intézményekkel, amelyeket a nemzetállamoktól a 19. században megszokhatnánk. A hadsereg, az adórendszer és az igazságszolgáltatás gyenge volt, a hatalom a regionális elitek, nagyvárosi patríciusok és helyi caudillók kezében oszlott meg, a többségi lakosság – földművesek, kézművesek, volt rabszolgák, őslakos közösségek – pedig a politikai döntésekből szinte teljesen ki volt zárva. Ebben az alfejezetben azt a folyamatot követjük nyomon, ahogyan a 19. századi Új-Granadában kialakult a liberális–konzervatív szembenállás, ahogyan az egymást követő polgárháborúk formálták az államot, és ahogyan Rafael Núñez és a Regeneración a század végére központosított, katolikus-konzervatív rendszert hozott létre. A cél nem a „jó” és a „rossz” oldal megítélése, hanem annak megértése, hogy az alkotmányos formák mögött milyen társadalmi, gazdasági és regionális érdekek húzódtak meg. Az alfejezet szorosan kapcsolódik A függetlenségi harc örökségéhez, amennyiben a függetlenségi háborúk által felszínre hozott regionális és társadalmi feszültségek a 19. század további évtizedeiben intézményes politikai konfliktusokká váltak.
A 19. század közepére Új-Granadában egyértelműen elkülönült két politikai tábor, amelyeket a kortársak liberálisnak (liberalismo) és konzervatívnak (conservadurismo) neveztek. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a megnevezések nem a mai pártpolitikai kategóriákat jelölik: a korabeli liberálisok elsősorban a szabad kereskedelem, az egyéni jogok, az állam és az egyház szétválasztása, valamint a föderatív államszervezet hívei voltak, míg a konzervatívok a központi hatalom erősítését, a katolikus egyház kiváltságainak megőrzését és a gyarmati korból örökölt társadalmi rend védelmét képviselték. A két csoport nem tömegpártként működött, hanem helyi és regionális elitek, földbirtokosok, kereskedők, egyházi vezetők és városi értelmiségiek laza hálózataként.
Az 1849–1854 közötti időszak a liberális reformok csúcspontja volt, elsősorban José Hilario López elnöksége alatt (1849–1853). A reformok több területet öleltek fel. 1851-ben törvény mondta ki a rabszolgaság eltörlését – ez a kolumbiai területen már a függetlenségi háborúk idején is vitatott kérdés volt, de a végleges felszabadítás ellentételezést írt elő a rabszolgatartóknak, és a tényleges végrehajtás regionálisan egyenetlen maradt. Ugyanebben az évben eltörölték az egyházi tizedet (diezmo), amely a katolikus egyház bevételének alapját képezte, és bevezették a földadót. A kormányzat korlátozta a halálbüntetést, bővítette a sajtószabadságot, és 1850-ben kiutasította a jezsuita rend tagjait. A reformcsomaghoz tartozott a szabadkereskedelem (libre cambio) politikája is, amely a védővámok lebontásával a kézművesek és a belső piacra termelő kisvállalkozók rovására kedvezett az importnak.
A liberális intézkedések mögött egy sajátos társadalmi koalíció állt: a tengerparti kereskedők, a kávéexportőrök, a fiatal városi értelmiség és egyes kézműves rétegek a gazdasági nyitásban, az egyház befolyásának csökkentésében és az állam demokratizálásában látták a haladás útját. A konzervatív tábor viszont a nagybirtokos arisztokráciából, a katolikus hierarchiából és a vidéki elitekből szerveződött, amelyek számára a rabszolgaság eltörlése és a tized megszüntetése egyszerre jelentette anyagi és szimbolikus hatalmuk megingását. A reformok végrehajtása során ráadásul a földbirtokviszonyok sem maradtak érintetlenek: a korszakban megindult a közösségi földek, az őslakos resguardók és az egyházi birtokok felosztása és privatizációja, ami a földnélküli tömegek kárára erősítette a nagybirtokrendszer kiterjedését.
A konzervatív ellenállás hamarosan fegyveres felkelésbe torkollt. 1851-ben Cauca és Antioquia tartományokban törtek ki konzervatív lázadások a liberális kormány ellen, amelyeket a kormányerők levertek. 1854-ben José María Melo tábornok – aki a kézművesek és a liberálisok egy részének támogatását élvezte – puccsot hajtott végre, részben a szabadkereskedelem által tönkretett kisiparosok elégedetlenségére támaszkodva. Melo hatalmát azonban a liberális és konzervatív elitek egyaránt törvénytelennek tekintették, és közös erővel megdöntötték; ez a rövid epizód jól mutatja, hogy a 19. századi kolumbiai politikai konfliktusok nem írhatók le pusztán kétpárti szembenállásként, mert a társadalmi kérdések időnként keresztbe metszették az elitek pártpolitikai vitáit.
A liberális reformok és a konzervatív ellenállás közötti feszültség a következő két évtizedben többször is polgárháborúvá szélesedett. A konfliktusok okai között egyaránt szerepelt az állam és az egyház viszonyának rendezése, a föderalizmus vagy centralizmus kérdése, valamint a regionális elitek hatalmi vetélkedése. A korabeli „polgárháború” (guerra civil) megnevezés tágabb volt, mint a mai fegyveres konfliktus fogalma: gyakran helyi milíciák, caudillók vezette csapatok és rendszertelen alakulatok csaptak össze, miközben a központi kormányzat csak korlátozottan volt képes ellenőrzése alatt tartani az ország területét.
Az 1860–62 közötti háború Tomás Cipriano de Mosquera nevéhez köthető, aki a liberális szövetségi irányzat vezetőjeként fellázadt a konzervatív Mariano Ospina Rodríguez kormánya ellen. Mosquera győzelme után az 1863-ban összeülő alkotmányozó gyűlés a föderalista elveket kodifikálta, és az ország neve Egyesült Államok Kolumbia (Estados Unidos de Colombia) lett. A polgárháborúk időszakában a központi állam egyértelműen meggyengült, a regionális kormányzatok – a szövetségi államok – önálló hadsereget, költségvetést és külpolitikai kezdeményezéseket is fenntarthattak. A konfliktusok alatt a felek gyakran a szegényparaszti tömegeket sorozták be, ami a vidéki lakosság körében ellenállást és további elvándorlást okozott.
A polgárháborúk áldozatainak száma a mai napig vitatott. A korszak hivatalos jelentései gyakran hiányosak, a helyi levéltárak pedig töredékesen maradtak fenn. A történészek általában egyetértenek abban, hogy a harcok több tízezer halottat követelhettek, de a becslések széles skálán mozognak, és a közvetett áldozatok – éhínség, járványok, lakóhelyük elhagyása – még kevésbé dokumentáltak. Ez a bizonytalanság is jelzi, hogy a 19. századi polgárháborúk társadalomtörténete még feltáratlan terület.
Az 1863-as Rionegro-i alkotmány a maga nemében radikális föderalista dokumentum volt. Az ország kilenc szövetségi államra oszlott, amelyek saját alkotmánnyal, elnökkel és törvényhozással rendelkeztek. A központi kormány elnökét két évre választották, és jogköreit erősen korlátozták. Az alkotmány kimondta az állam és az egyház szétválasztását, az egyházi vagyon elkobzását (desamortización), a világi oktatás bevezetését és a hadsereg radikális csökkentését. A szövetségi államok nagy önállósága a regionális elitek hatalmát erősítette, míg a központi kormányzat adóbevételei és katonai ereje minimálisra zsugorodtak.
A Rionegro-i alkotmány időszaka egybeesett a kávéexport gyors felfutásával. A 19. század második felében a kávé vált a kolumbiai gazdaság húzóágazatává, ami új földterületek művelésbe vonását, a közlekedés fejlesztését és a vidéki társadalom átalakulását hozta. A kávétermelés azonban nem egységesítette a társadalmat: a nagybirtokos kávézó elitek mellett sok kis- és közepes birtokos is bekapcsolódott a piacra, ugyanakkor a bővülő export miatt a korábban közösségi használatban lévő földek felosztása és eladása felgyorsult. A földnélkülivé váló parasztok egy része bérmunkásként dolgozott a kávéültetvényeken, mások a városokba vándoroltak. A földkérdés így közvetlen összefüggésbe került a politikai erőszakkal: a helyi hatalmi viszonyok, a földtulajdonlás és a pártpolitikai lojalitás gyakran összefonódott.
A szövetségi állam egyházpolitikája különösen éles konfliktusokat szült. A katolikus egyház a liberális intézkedéseket – a szerzetesrendek kiutasítását, az oktatás szekularizációját, a polgári házasság bevezetését – nyíltan elutasította, és híveit a kormányzat ellen mozgósította. Az 1876–77-es polgárháború, amelyet gyakran a „vallásháború” néven is emlegetnek, a katolikus egyház és a konzervatív erők felkelésével indult a világi oktatási rendszer bevezetése ellen. A konfliktusból a liberális kormány került ki győztesen, de a kompromisszum hiánya tovább mélyítette a társadalmi szakadékot.
A szövetségi rendszer gyengesége a 1880-as évekre nyilvánvalóvá vált. A központi kormányzat képtelen volt stabil adórendszert fenntartani, a regionális caudillók egymással és a központtal is szembeszálltak, a gazdasági nyitás pedig a belső piacot és a kézművességet tovább zsugorította. Az ország hitelezői – főként brit befektetők – is egyre rosszabb feltételek mellett voltak hajlandók finanszírozni az államot. Ebben a válságos helyzetben lépett színre Rafael Núñez, aki a szövetségi rendszerből kiábrándulva a központosítás és az egyházzal való kiegyezés programját hirdette meg.
Rafael Núñez politikai pályája jól mutatja a korabeli pártpolitikai lojalitások rugalmasságát: a liberális oldalról induló politikus a század végére a konzervatív erőkkel szövetkezve alapozta meg a Regeneración néven ismert irányzatot. Az 1885-ös polgárháborúban a Núñez-vezette kormányerők győzelmet arattak a radikális liberális szövetségi erők felett, ami lehetővé tette az alkotmányos rend átalakítását. Az 1886-ban elfogadott új alkotmány felszámolta a szövetségi államok önállóságát, és egységes, központosított Colombia Köztársaságot (República de Colombia) hozott létre – ekkor vette fel az ország ma is használt nevét. Az elnöki hatalom megerősödött, a szövetségi államokból megyék lettek, a hadsereg pedig újra központi irányítás alá került.
A Regeneración ideológiája a „rend és haladás” jelszavára épült. Núñez és hívei a szövetségi rendszer anarchiájával szemben a központi hatalom helyreállítását, a katolikus egyházzal való szövetséget és a spanyol gyarmati örökség pozitív újraértékelését hirdették. Az 1887-es konkordátum (concordato) a Vatikánnal az egyházat a kolumbiai állam alapjává tette: a katolikus egyház kapta vissza az oktatás ellenőrzését, a házasságkötés és a temetkezés egyházi szabályozás alá került, az állam pedig anyagi támogatást biztosított a papságnak. Az egyház és az állam szétválasztása megszűnt, és a katolikus vallás az államvallás státusát kapta.
A Regeneración nem pusztán politikai fordulat volt, hanem a társadalmi rend megszilárdításának programja is. Az új rezsim a földbirtokos elitek, a katolikus hierarchia és a konzervatív caudillók koalíciójára támaszkodott, miközben a liberális ellenzéket elnyomta, a sajtót korlátozta, és a választójogot tovább szűkítette. A nők, a szegényparasztok, a volt rabszolgák és az őslakos közösségek továbbra is kizártak maradtak a politikai életből. A kormányzat centralizációja azonban nem számolta fel a regionális eltéréseket: Antioquia, a Karib-part vagy a keleti síkságok továbbra is saját belső dinamikával rendelkeztek, és a helyi elitek hatalma gyakran tovább élt az új intézményi keretek között is.
A 19. század végére tehát Kolumbiában létrejött egy olyan állami modell, amely a következő évtizedek politikai fejlődését is meghatározta. A két párt – a Liberális és a Konzervatív – a Regeneración után formálisan is megszilárdult, de a választójog korlátozottsága és a vidéki erőviszonyok miatt a pártok továbbra is elitek közötti szövetségek maradtak. A központosított állam ugyan erősebb volt, mint a szövetségi korszakban, de a társadalmi egyenlőtlenségek, a földkérdés és a regionális feszültségek mind megőrződtek. Ezek a feszültségek a 20. században – amint azt a későbbi fejezetek tárgyalják – újra és újra erőszakos konfliktusokban törtek felszínre.
A 19. századi kolumbiai állam és a polgárháborúk történetének forrásbázisa viszonylag gazdag, de egyenetlen. Az alkotmányszövegek, törvények és rendeletek megbízható elsődleges források, amelyekből az intézményi változások pontosan rekonstruálhatók. Hasonlóképpen rendelkezésre állnak a pártprogramok, a kongresszusi viták jegyzőkönyvei és a kormányzati jelentések. A korabeli sajtó – például a liberális és konzervatív lapok – bőséges, de elfogult forrást kínál, ezért mindig a kiadó politikai álláspontjának figyelembevételével kell olvasni. A résztvevők emlékiratai és levelezései értékesek, de szubjektívek; a külföldi diplomaták jelentései pedig gyakran rávilágítanak olyan belső feszültségekre, amelyeket a helyi források elhallgatnak vagy szépítenek.
A historiográfiai viták középpontjában több kérdés áll. Az egyik legfontosabb vita a polgárháborúk társadalmi jellegére vonatkozik: egyes történészek a konfliktusokat elsősorban az elitek közötti hatalmi és gazdasági vetélkedésként értelmezik, míg mások a földkérdést, a szegényparasztok és a kézművesek elégedetlenségét hangsúlyozzák. A liberális reformok hatásának megítélése is vitatott: a rabszolgaság eltörlése és az egyház kiváltságainak megszüntetése egyes értelmezések szerint a modern állam alapjait rakták le, mások szerint viszont a nagybirtokos elitek hatalmát konzerválták, mert a földprivatizáció a kisbirtokosokat sújtotta. A Regeneración értékelése hasonlóan megosztó: a konzervatív álláspont a központi állam megerősítését és a társadalmi rend helyreállítását emeli ki, míg a kritikus nézőpont a katolikus egyház hatalmának visszaállítását és a politikai szabadságjogok korlátozását kifogásolja.
Ami a bizonytalan vagy kevéssé ismert területeket illeti, mindenekelőtt a polgárháborúk áldozatainak számát kell említeni. A 19. századi összeírások hiányosak, a helyi levéltárak sok esetben elvesztek, és a korabeli beszámolók gyakran túloznak vagy alábecsülnek. A vidéki tömegek tényleges részvétele és tapasztalata kevéssé dokumentált: az írástudatlan parasztok, a volt rabszolgák és a nők hangja ritkán jelenik meg a fennmaradt forrásokban. A regionális eltérések természetét is csak töredékesen ismerjük, különösen az ország peremvidékein. Ezért minden olyan állítás, amely a polgárháborúk átfogó társadalmi hatására vonatkozik, óvatos, becsléseken alapuló megfogalmazást igényel.