A kolumbiai történelem 1948 és 1974 közötti időszaka a kontinens egyik legtöbbet vitatott korszaka. A liberális–konzervatív kétpárti szembenállás erőszakba fordulása, majd a két párt elitjének hatalommegosztó egyezménye olyan intézményi és társadalmi örökséget hagyott hátra, amelynek hatásai a 21. századi fegyveres konfliktusig és a jelenkori politikai válságokig követhetők. Az előző alfejezetben Az ezredforduló háborúja és a banánköztársaság tárgyalta a századfordulós polgárháborút, a banántermelésbe ágyazott gazdasági függést és az Egyesült Államok növekvő befolyását. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a kétpárti rivalizálás vidéki tömeges erőszakká, hogyan próbálták a pártvezetők az 1950-es évek végén mesterségesen helyreállítani a politikai stabilitást, és miért nem oldotta meg a Frente Nacional a társadalmi feszültségeket.
A 19. század óta a kolumbiai politikai életet két hagyományos párt, a Liberális Párt (Partido Liberal) és a Konzervatív Párt (Partido Conservador) uralta. Az ezer napos háború (1899–1902) után a két párt közötti erőszak soha nem szűnt meg teljesen; a vidéki területeken a választási időszakok rendszeresen helyi leszámolásokba torkolltak. A 20. század elején a liberálisok a szekularizációt, a szövetségi hagyományokat és a piaci modernizációt hangsúlyozták, míg a konzervatívok a katolikus egyház társadalmi szerepét, a centralizációt és a hagyományos földbirtokos elit érdekeit védték. Ezek a megjelölések azonban nem fedtek le egységes társadalmi programokat: mindkét pártban jelen voltak városi középosztálybeli, ipari és vidéki elitcsoportok, és a párthovatartozás gyakran családi, regionális vagy klientelista lojalitáson alapult.
Az 1930-as években a Liberális Párt visszaszerezte a kormányzást, és Alfonso López Pumarejo elnöksége (1934–1938) alatt mérsékelt reformokat vezetett be: munkaügyi törvények, földreform-kísérlet, az egyház befolyásának korlátozása. A konzervatív ellenállás és a párt belső szárnyai közötti vita azonban megakasztotta a reformokat. Az 1940-es évekre a politikai verseny ismét kiéleződött, és a Liberális Párton belül megerősödött egy populista, városi és vidéki szegényeket megszólító mozgalom, amelynek vezetője a karizmatikus jogász, Jorge Eliécer Gaitán volt.
A gaitanismo nem volt egységes ideológia, hanem inkább politikai stílus és mozgósítási forma. Gaitán a “nemzeti lelkiismeret” nevében támadta az oligarchiát, a két párt elitjét és a külföldi gazdasági érdekeket. Retorikája a városi munkások, a vidéki parasztok, a kispolgárok és a faji hierarchiában alacsonyabb helyre sorolt mestizo és afrokolumbiai csoportok körében talált támogatásra. Gaitán 1946-ban a liberálisok elnökjelöltje volt, de a párt belső megosztottsága miatt a konzervatív Mariano Ospina Pérez nyerte a választást. A gaitanista mozgalom növekvő befolyása és a konzervatív kormányzat represszív politikája fokozta a feszültséget. A dokumentált tények szerint a vidéki területeken már 1946–1948 között is több száz politikai gyilkosság történt, elsősorban konzervatív fegyveres csoportok és a rendőrség liberális szimpatizánsok elleni fellépései nyomán.
A Bogotazo nem csupán fővárosi esemény volt. A hír gyorsan terjedt, és a vidéki területeken a liberális és konzervatív fegyveres csoportok közötti erőszak új szintre lépett. Az 1948 és 1958 közötti időszakot La Violencia (spanyolul „Az erőszak”) néven szokás jelölni. A fogalom már a kortárs sajtóban is megjelent, de a történészek vita tárgyává tették, hogy pontosan mikortól meddig tartott: egyes munkák a kezdetet 1946-ra, mások 1948-ra teszik, a végét pedig 1953-ra, 1957-re vagy 1958-ra. A legtöbb tudományos értelmezés a konzervatív kormányzás (1946–1953) és a katonai diktatúra (1953–1958) közötti időszakot tekinti a La Violencia magjának.
Az erőszak különösen a vidéki Andok-régióban, a kávétermelő vidékeken és a Magdalena-folyó völgyében öltött tömeges méreteket. A konzervatív kormányzat a rendőrséget és a hadsereget a liberális szimpatizánsokkal szemben használta, gyakran helyi konzervatív fegyveres csoportokkal együttműködve. A chulavitas néven emlegetett, konzervatív vidéki milíciák – a kifejezés a Boyacá megyei Chulavita faluból ered – hírhedtté váltak a liberális parasztok elleni atrocitások miatt. Ugyanakkor liberális oldalon is szerveződtek fegyveres csoportok, amelyeket cachiporros néven ismertek. Az erőszakban gyakran elmosódott a határ a politikai, a személyes bosszú és a földbirtokviták között: a pártcímkék sokszor csak ürügyül szolgáltak a területfoglaláshoz, a marhaállomány elhajtásához vagy a szomszédos közösségek elleni régi sérelmek rendezéséhez.
A La Violencia áldozatainak száma a kolumbiai történetírás egyik legvitatottabb adata. A leggyakrabban hivatkozott becslések 100 000 és 300 000 között mozognak; a tankönyvekben sokszor szereplő 200 000 körüli szám egy konszenzusos középpontként értelmezhető, de nem mérésen alapul. A halotti anyakönyvek hiányosak, a vidéki erőszak jelentős része dokumentálatlan maradt, és az áldozatok közé sorolás kritériumai is eltérnek (közvetlen harc, lemészárlás, éhínség, kényszermigráció). A nemi erőszak, a kényszerű lakóhelyelhagyás és a családok szétszakadása olyan következmény volt, amelyet a korszak hivatalos statisztikái alig rögzítettek. A nők gyakran nemcsak áldozatai voltak az erőszaknak, hanem túlélőként a családfenntartás és a közösségi emlékezet őrzőivé is váltak; szerepük a későbbi történészi kutatásokban kapott nagyobb figyelmet.
A konzervatív kormányzat és a liberális ellenzék közötti erőszak 1950-ben tovább mélyült, amikor Laureano Gómez – a konzervatívok radikális, katolikus ihletésű vezetője – lett az elnök. Gómez nyíltan ellenségesen viszonyult a liberálisokhoz, és a politikát vallásos misszióként értelmezte. Kormányzása alatt a politikai üldözés rendszerszerűvé vált: a liberális sajtót betiltották, a liberális parlamenti képviselők egy részét kiszorították, a vidéki erőszak pedig fokozódott. A liberális gerillacsoportok a hegyekbe vonultak, és a harcok katonai jelleget öltöttek.
1956–1957 folyamán a liberális Alberto Lleras Camargo és a konzervatív Laureano Gómez – utóbbi spanyolországi száműzetéséből – megállapodott a politikai erőszak lezárásáról és a hatalom megosztásáról. A tárgyalások helyszínei (Benidorm, Sitges) arra utalnak, hogy a kolumbiai politikai elit a spanyolországi emigrációból is irányította a folyamatot. 1957-ben Rojas Pinilla a növekvő ellenállás és a hadsereg belső nyomása miatt lemondott, és egy ideiglenes katonai junta vette át a kormányzást. 1957. december 1-jén népszavazás hagyta jóvá a Frente Nacional (spanyolul „Nemzeti Front”) néven ismert alkotmányos rendszert. A dokumentált tények szerint a népszavazáson a résztvevők többsége igennel szavazott, de a részvételi arány és a kampány körülményei a későbbi értékelésekben vitatottak.
A Frente Nacional 1958 és 1974 között garantálta a Liberális Párt és a Konzervatív Párt hatalommegosztását. A megállapodás lényege az volt, hogy négy elnöki cikluson keresztül felváltva liberális és konzervatív elnök vezette az országot. A kongresszusban, a tartományi gyűlésekben, a városi tanácsokban, a bíróságokon és a köztisztviselői állásokban paritásos elv érvényesült: a két párt egyenlő arányban osztozott a pozíciókon. Az elnökök sorrendje a következő volt: Alberto Lleras Camargo (liberális, 1958–1962), Guillermo León Valencia (konzervatív, 1962–1966), Carlos Lleras Restrepo (liberális, 1966–1970) és Misael Pastrana Borrero (konzervatív, 1970–1974).
A Frente Nacional célja a politikai erőszak megszüntetése és a demokratikus intézmények helyreállítása volt. A korszak első éveiben valóban csökkent a két párt közötti fegyveres összecsapások száma, és a választások rendszeresebbé váltak. A gazdaságpolitika az importhelyettesítő iparosításra épült: a kormányzatok vámvédelemmel, állami beruházásokkal és a belső piac bővítésével ösztönözték az ipari termelést. Az urbanizáció felgyorsult, és Bogotá, Medellín, Cali és Barranquilla növekvő középosztálya a modernizáció egyik bázisává vált.
A gazdasági növekedés azonban nem csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségeket. A földreform-kísérletek lassúak és ellentmondásosak voltak; a vidéki földbirtoklás koncentrációja fennmaradt, sőt egyes régiókban nőtt. A Frente Nacional logikája kirekesztette a harmadik politikai erőket: a kommunista pártot, a baloldali csoportokat, a Rojas Pinillához hű populista mozgalmakat és minden olyan szervezetet, amely nem illett a kétpárti keretbe. A politikai verseny tehát nem nyílt meg, hanem a két hagyományos párt elitjei közötti kartellszerű alkura korlátozódott. Ezt a jelleget a későbbi kritikai történetírás hangsúlyozza, míg a rendszer védelmezői szerint a Frente Nacional a hidegháborús környezetben a demokratikus stabilitás egyetlen lehetséges kerete volt.
A két párt közötti erőszak ugyan visszaesett, de a vidéki területeken a fegyveres konfliktus nem szűnt meg. A La Violencia alatt kialakult paraszti önvédelmi csoportok, liberális gerillák és kommunista befolyás alatt álló „független köztársaságok” a hegyekben és a távoli régiókban továbbra is ellenőrzés alatt tartottak területeket. A kormányzat ezeket a közösségeket egyre inkább a kubai forradalom (1959) utáni hidegháborús fenyegetés részeként értelmezte, és katonai fellépést kezdeményezett ellenük. Az 1964-es Marquetalia elleni katonai támadás – egy Tolima megyei, paraszti önvédelmi közösség ellen – jelképes eseménye lett annak a folyamatnak, amelyből a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia, azaz Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) később megszületett. Ugyanebben az időszakban alakult meg az ELN (Ejército de Liberación Nacional, Nemzeti Felszabadító Hadsereg) kubai ihletésű, fiatal értelmiségi bázisú gerillacsoport, valamint az EPL (Ejército Popular de Liberación, Népi Felszabadító Hadsereg) maoista irányzatú szervezet. (A gerillák részletes történetét a következő alfejezet tárgyalja: Gerillák, kartellek és az állam válsága.)
A Frente Nacional időszakában a hivatalos politika a kétpárti megegyezésre épült, de a társadalom jelentős része kívül rekedt ezen a kereten. A paraszti mozgalmak, a városi munkások, a diákok, az értelmiségiek egy része, valamint a faji és etnikai kisebbségek nem kaptak arányos politikai képviseletet. Az afrokolumbiai közösségek – különösen a csendes-óceáni partvidéken és a karibi régióban – a gazdasági periférián éltek, és sem a földreform, sem a politikai nyitás nem érintette őket érdemben. Az őslakos népek szintén kimaradtak a Frente Nacional kompromisszumaiból; kollektív földjogaik elismerése csak évtizedekkel később, az 1991-es alkotmányban került elő.
Az 1970-es elnökválasztás fordulópontot jelentett. A választáson Misael Pastrana (konzervatív) és a volt katonai diktátor, Gustavo Rojas Pinilla – immár populista ellenzéki erőt vezetve – mérkőzött meg. A hivatalos eredmény szerint Pastrana nyert, de a Rojas-tábor és számos megfigyelő csalást emlegetett. A vitatott választás nyomán alakult meg 1974-ben az M-19 (Movimiento 19 de Abril, azaz Április 19. Mozgalom) gerillaszervezet, amelynek neve a választás napjára utal. Az M-19 megjelenése jól mutatta, hogy a Frente Nacional logikája nemhogy felszámolta volna az erőszakot, hanem új szereplőket és új típusú konfliktusokat hozott létre.
A Frente Nacional 1974-ben formálisan véget ért, de a kétpárti hatalommegosztás öröksége tovább élt. A parlamentben és a bürokráciában a paritásos logika fokozatosan oldódott, azonban a politikai osztály zártsága és a klientelizmus fennmaradt. A gerillamozgalmak, a vidéki erőszak és a társadalmi kirekesztettség olyan adottságokká váltak, amelyekre a következő évtizedek kormányzatai nem tudtak tartós választ adni. A Frente Nacional történeti értékelése ezért ma is vita tárgya: egyes történészek szerint a korszak a demokratikus intézmények megszilárdításának szükséges, bár korlátozott szakasza volt, mások szerint éppen ez a rendszer termelte újra a későbbi konfliktusok okait.
A La Violencia és a Frente Nacional időszakának forrásadottsága ellentmondásos. Elsődleges forrásként rendelkezésre állnak korabeli újságok (például a bogotái El Tiempo és El Espectador), kormányzati közlemények, parlamenti jegyzőkönyvek, katonai jelentések, valamint a korszak irodalmi feldolgozásai (például Gabriel García Márquez regényei, amelyek irodalmi forrásként, nem dokumentumként használhatók). Az 1958-ban felállított kormányzati vizsgálóbizottság jelentése fontos, de töredékes anyag; a vidéki erőszak nagy része nem került be a hivatalos iratokba. A helyi levéltárak, egyházi anyakönyvek és a nemzetközi szervezetek (például a vatikáni diplomáciai levelezés vagy az amerikai külügyminisztérium dokumentumai) további részleteket tárhatnak fel.
A fő bizonytalanságok a következők:
A korszak emlékezetpolitikai használata szintén jelentős. A La Violencia áldozatai közül sokan máig nem kaptak hivatalos elismerést, és a Frente Nacionalt a kolumbiai politikai osztály egyes szereplői továbbra is pozitív hivatkozási pontként, mások pedig a kirekesztés szimbólumaként idézik. Az alfejezet tárgyalása ezért törekedett arra, hogy a dokumentált eseményeket, a becsléseket, a konszenzusos értelmezéseket és a vitatott állításokat elkülönítse.