Ecuador 1979-ben visszatért a választott polgári kormányzáshoz, miután az 1960-as és 1970-es éveket katonai rezsimek és rövid életű polgári kormányok váltakozása jellemezte. Az 1979-es alkotmány intézményes keretet adott a demokratikus átmenetnek, ám a politikai nyitás egy mélyebben átalakuló társadalmi szerkezettel esett egybe: az Andok vidéki területein élő őslakos népek – elsősorban a quechua nyelvű közösségek, de mellettük az aymara és az Amazonas-medencei shuar, kichwa és más csoportok – látható politikai szereplőkké váltak. Ez az időszak nem egyszerűen a katonai diktatúrából a demokráciába való visszatérés története, hanem annak a kérdésnek a felerősödése is, hogy kinek a demokráciája az ecuadori állam, és hogyan egyeztethető össze az egységes nemzetállam eszméje a tényleges nyelvi, kulturális és jogi sokféleséggel. Az 1990-es országos őslakos felkelés – az úgynevezett levantamiento – fordulópontot jelentett: a CONAIE (Confederación de Nacionalidades Indígenas del Ecuador, az Ecuadori Őslakos Nemzetiségek Szövetsége) által szervezett tiltakozás országos láthatóságot adott a földhöz, a nyelvhez, az oktatáshoz és az állam szerkezetéhez kapcsolódó követeléseknek. Az 1990-es években a plurinacionális identitás követelése fokozatosan bekerült a politikai viták főáramába, miközben Ecuador gazdasági szerkezete az olajbevételektől való függőségtől a pénzügyi válságokig és a dollárizációig vezető úton haladt. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált az őslakos mozgalmak felemelkedése a demokratikus átmenet időszakának egyik legfontosabb politikai és kulturális folyamatává.
Az 1972-től hatalmon lévő katonai kormányzat – amelyet Guillermo Rodríguez Lara tábornok, majd 1976-tól egy háromtagú katonai junta vezetett – az 1970-es évek második felében fokozatosan elvesztette politikai kezdeményezőképességét. A kormányzat olajbevételekre épülő modernizációs programja az 1970-es évek elején látványos növekedést hozott, de az évtized végére az állami eladósodás, az infláció és a társadalmi elégedetlenség növekedése aláásta a rezsim legitimitását. 1978-ban a katonai vezetés alkotmányos népszavazást írt ki, amely előkészítette a választott kormányzás visszaállítását. Az 1979-es alkotmány – amelyet választott alkotmányozó testület dolgozott ki – visszatérést jelentett a képviseleti demokráciához, de nem szakított gyökeresen a korábbi államszerkezettel: Ecuador továbbra is egységes, spanyol nyelvű, központosított köztársaság maradt.
Az első választásokat 1979-ben tartották. Az elnöki székbe Jaime Roldós Aguilera került, aki a Népi Erők Koncentrációja (Concentración de Fuerzas Populares, CFP) jelöltjeként indult, és a kampány során a szociális igazságosságot, az olajbevételek igazságosabb elosztását és a katonai intézmények civil ellenőrzését hangsúlyozta. Roldós 1981 májusi repülőgép-szerencsétlenségben bekövetkezett halála után Osvaldo Hurtado alelnök vette át az elnökséget. Hurtado kormánya alatt a gazdasági válság – amelyet részben az 1982-es adósságválság súlyosbított – a kiigazítási intézkedések sorozatát kényszerítette ki. A demokratikus átmenet tehát nem hozott azonnali társadalmi stabilitást; az 1980-as évek elején az államnak egyszerre kellett kezelnie a külső adósság nyomását, a csökkenő olajárakból fakadó bevételkiesést és a növekvő társadalmi elégedetlenséget.
Fontos hangsúlyozni, hogy a demokratikus átmenet fogalma ebben az időszakban elsősorban a választott kormányzás visszaállítását jelentette, nem pedig a társadalmi szerkezet mély átalakítását. A választójog kiterjesztése – az 1979-es alkotmány az írástudatlan állampolgárokat is választójoghoz juttatta – fontos változás volt, de a politikai pártok továbbra is elsősorban a városi középosztály, a part menti kereskedelmi elit és a nagybirtokosok érdekeit képviselték. Az őslakos lakosság politikai részvétele ekkor még korlátozott volt, és a vidéki területeken a szavazást gyakran a helyi földbirtokosok vagy a pártok klientúrahálózatai befolyásolták. A demokratikus átmenet keretet adott, de nem oldotta meg azokat a strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek az őslakos mozgalmak radikalizálódásához vezettek.
Az 1970-es évek első felében Ecuador az olajexport gyors felfutásának köszönhetően a térség egyik legdinamikusabban növekvő gazdaságává vált. Az Amazonas-medencében, az Oriente régióban található mezők – elsősorban a Texaco és a Gulf konzorcium által működtetett rendszer – 1972-ben kezdték meg a nagyméretű exporttermelést. Az állami olajvállalat, a CEPE (Corporación Estatal Petrolera Ecuatoriana) 1972-ben jött létre, és az 1970-es években az olajbevételek a központi költségvetés legfontosabb forrásává váltak. A növekvő bevételek lehetővé tették a közoktatás, az egészségügy és az infrastruktúra bővítését, de a kiadások gyorsan meghaladták a fenntartható szintet, és az állam külföldi hitelekre támaszkodott.
Az 1980-as évek elején az olajárak csökkenése és a nemzetközi kamatlábak emelkedése egyszerre sújtotta az ecuadori gazdaságot. Az 1982-es mexikói adósságválság nyomán a nemzetközi hitelpiacok bezárultak, és Ecuador – hasonlóan a térség legtöbb országához – kénytelen volt tárgyalásokat kezdeni a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és más hitelezőkkel. Az 1984-ben hivatalba lépő León Febres-Cordero kormánya határozottan neoliberális gazdaságpolitikát hirdetett: csökkentette a vámtarifákat, liberalizálta a kereskedelmet, privatizációs programokat indított és a kiadások visszafogására törekedett. Ezek az intézkedések növelték a városi szegények és a vidéki lakosság terheit, miközben az olajbevételekből származó haszon továbbra is koncentráltan áramlott a központi állam és a part menti elit felé.
Az Oriente régió olajkitermelésének társadalmi és környezeti következményei az őslakos közösségek számára különösen súlyosak voltak. A kutak, vezetékek és utak megnyitása a hagyományosan őslakos csoportok lakta területeket – a shuar, kichwa, huaorani és más népek földjeit – közvetlenül érintette. A földtulajdon jogi rendezetlensége, a folyók szennyezése és a telepesek beáramlása feszültségeket okozott, és az 1980-as években egyre több helyi közösség szervezett tiltakozást. Az olajgazdaság tehát nemcsak a makrogazdasági válságok forrása volt, hanem olyan helyi konfliktusok katalizátora is, amelyek az őslakos mozgalmak politikai radikalizálódását táplálták. A dokumentált tények – a kitermelés földrajzi elhelyezkedése, a vezetékek építése, a CEPE szerepe – vitán felül állnak, de a környezeti károk pontos mértéke és a felelősség megoszlása a mai napig tudományos és jogi viták tárgya.
Az őslakos szervezkedés gyökerei az 1960-as és 1970-es évekre nyúlnak vissza, amikor az Andok vidéki területein a földreform iránti igény, a katolikus egyház progresszív szárnyának tevékenysége és az oktatás kiterjesztése együttesen új politikai tudatosságot hozott létre. Az 1964-es és 1973-as földreform-törvények – amelyek a katonai kormányzat modernizációs programjának részét képezték – korlátozott hatással jártak: a nagybirtokrendszer részben megmaradt, és a földosztás gyakran a közösségek rovására, a magántulajdon logikája szerint történt. Az őslakos közösségek válaszul etnikai és osztályalapú szervezeteket kezdtek létrehozni.
A legfontosabb országos szervezet, a CONAIE 1986-ban alakult meg. Létrejöttét megelőzte a regionális szövetségek megerősödése, különösen az Amazonas-medencei CONFENIAE (Confederación de Nacionalidades Indígenas de la Amazonía Ecuatoriana) és az Andok-beli ECUARUNARI (Ecuador Runakunapak Rikcharimuy, „Az ecuadori őslakosok ébredése”). A CONAIE az ország különböző régióinak – a hegyvidéki quechua közösségeknek, az Amazonas-medencei nemzetiségeknek és a part menti kisebb csoportoknak – az ernyőszervezeteként jött létre, és programjában a földjogok, a kétnyelvű oktatás, az egészségügyi ellátás javítása és az állam szerkezetének újragondolása szerepelt. A szervezet korai éveiben elsősorban a helyi közösségek közötti koordinációra és a kormányzati politikák kritikájára összpontosított.
Az őslakos identitás politizálódásában kulcsszerepet játszott a kétnyelvű oktatási program kiépítése. Az 1980-as években a közösségi iskolák, a rádiós oktatási programok és a tanítóképzés területén az őslakos szervezetek saját intézményeket hoztak létre, részben állami támogatással, részben nemzetközi fejlesztési szervezetek segítségével. Ezek az intézmények nemcsak a nyelvi készségeket erősítették, hanem a történeti tudatot és a közösségi szerveződést is. A „nacionalidad” (nemzetiség) kifejezés használata – amely az 1980-as években terjedt el az őslakos mozgalmak nyelvében – tudatos szakítást jelentett a korábbi, a spanyol nyelvű többség által használt „campesino” (paraszt) vagy „indio” kategóriák hagyományával: a mozgalom nem pusztán osztályalapú vagy etnikai követeléseket fogalmazott meg, hanem a kolumbiai, perui és bolíviai szomszédoktól eltérően kifejezetten a nemzeti önazonosság és az állam plurinacionális jellegét állította a középpontba.
Az 1990. májusi országos felkelés – a levante indígena vagy levantamiento – az ecuadori őslakos mozgalom történetének legfontosabb pillanata volt. A tiltakozás közvetlen kiváltó oka egy földügyi vita és a kormányzat gazdasági intézkedései elleni elégedetlenség volt, de a mozgalom követelései ennél jóval szélesebb körűek voltak: a földtulajdon rendezése, a vízjogok védelme, a kétnyelvű oktatás állami elismerése, az egészségügyi ellátás javítása, valamint az állam és az őslakos nemzetiségek közötti jogi viszony újratárgyalása. A felkelés több héten át tartott, és az ország számos tartományában – különösen Chimborazo, Cotopaxi, Imbabura, Bolívar és más hegyvidéki tartományokban – útblokádokat, tömegtüntetéseket és a mezőgazdasági munka felfüggesztését szervezték.
Az 1990-es felkelés pontos résztvevői létszámát a források eltérően becsülik; a szervezők százezres nagyságrendű mozgósításról beszéltek, míg a kormányzati és sajtóbeszámolók ennél alacsonyabb számokat közöltek. A bizonytalanság részben a földrajzi szóródásból, részben pedig abból fakad, hogy a vidéki területeken a tüntetések nem mindig voltak pontosan dokumentálhatók. A dokumentált tény, hogy a tiltakozás országos koordinációval zajlott, a kormányzat kénytelen volt tárgyalásokat kezdeni, és a felkelés nyomán az őslakos követelések bekerültek a közéleti vitákba. A felkelés alatt és után a kormányzat kisebb-nagyobb engedményeket tett: egyes földügyeket újratárgyaltak, a kétnyelvű oktatás állami elismerését megerősítették, és a kormányzat ígéretet tett a vízjogok felülvizsgálatára.
A felkelés jelentőségét nemcsak a konkrét engedményekben kell mérni. A levante radikálisan megváltoztatta az őslakos mozgalom politikai pozícióját: a korábban periférikusnak tekintett szervezetek országos politikai szereplővé váltak, és a kormányzatnak – illetve a politikai pártoknak – el kellett ismerniük, hogy az „indigenismo” (a kétnyelvű oktatás, a földreform és a jóléti programok felülről irányított politikája) kora lejárt, a jövőben pedig a közösségek saját képviselőivel kell tárgyalni. Ez a fordulat a tudományos irodalomban széles körben elfogadott értelmezés, bár a felkelés hosszú távú hatásáról – különösen arról, hogy valóban átalakította-e az állam és a társadalom viszonyát – vita folyik. Egyes kutatók a levante-t a későbbi plurinacionális alkotmányos fordulat első lépésének tekintik, mások szerint a közvetlen eredmények korlátozottak maradtak, és a mozgalom politikai befolyása az 1990-es évek során hullámzó volt.
Az 1990-es felkelés után az őslakos mozgalmak egyik fő célkitűzése a plurinacionális állam (estado plurinacional) eszméjének jogi és alkotmányos megfogalmazása volt. A követelés a nemzetközi jogban és a latin-amerikai társadalmi mozgalmakban az 1980-as évek végétől terjedő vita része volt: az egységes nemzetállam eszméje helyett egy olyan államszerkezetet javasolt, amelyben az egyes nemzetiségek – a quechua, a shuar, a kichwa és mások – saját önkormányzati joggal, nyelvi jogokkal és területi autonómiával rendelkeznek. A plurinacionális állam fogalma nem szükségszerűen jelentett szeparatizmust; a mozgalom vezetői elsősorban az államon belüli önrendelkezés, a közös döntéshozatalban való részvétel és az erőforrások ellenőrzésének követelését hangsúlyozták.
Az 1990-es években az őslakos szervezetek két irányban is jogi és politikai küzdelmeket folytattak. Egyrészt a nemzetközi fórumokon – különösen az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) keretei között – a földjogok és a kollektív jogok elismerését sürgették. Az 1989-ben elfogadott ILO 169. egyezmény a bennszülött és törzsi népek jogairól fontos referenciapont volt; Ecuador az egyezményt 1998-ban ratifikálta, ami jogi kötelezettséget teremtett a konzultációra és a földjogok védelmére. Másrészt a belső jogalkotásban az őslakos mozgalom azt követelte, hogy az alkotmány ismerje el az ország többnemzetiségű jellegét. Az 1998-as alkotmány – amelyet széles körű alkotmányozó folyamat keretében fogadtak el – részleges eredményt hozott: a szöveg elismerte Ecuador „soknemzetiségű és interkulturális” jellegét (bár nem használta a „plurinacionális állam” kifejezést a mozgalom által igényelt formában), és rögzített bizonyos kollektív jogokat, beleértve a nyelvi jogokat és a közösségi földek védelmét.
A jogi küzdelmek azonban nem voltak lineárisak. Az őslakos szervezetek gyakran panaszkodtak arra, hogy a jogi elismerések papíron maradnak, és a gyakorlatban a bányászati és olajipari koncessziók továbbra is a közösségekkel való konzultáció nélkül születnek. Az 1990-es években több konfliktus robbant ki az olajkitermelés területein, például a huaorani és más Amazonas-medencei csoportok tiltakozása a koncessziók ellen. A környezeti károk, a folyók szennyezése és a telepesek beáramlása miatti panaszok tömeges emberi jogi beadványokhoz és jogi eljárásokhoz vezettek, amelyek egy része a Texaco/Chevron ügyben később nemzetközi hírűvé vált. A mozgalom ezen küzdelmei a dokumentált események szintjén jól nyomon követhetők, de a jogi felelősség megítélése mind a mai napig erősen vitatott, és a tudományos, valamint a nyilvános diskurzusban élesen eltérő álláspontok élnek egymás mellett.
Az 1990-es évek második felében az őslakos mozgalom a tiltakozás mellett egyre inkább a választási politikai részvétel felé fordult. Bár a CONAIE hivatalosan távolságot tartott a hagyományos pártpolitikától, tagjai és helyi vezetői részt vettek a helyi önkormányzati választásokon, és egyes tartományokban polgármesteri vagy képviselői pozíciókat szereztek. 1996-ban a Pachakutik (Movimiento de Unidad Plurinacional Pachakutik – Nuevo País) nevű politikai mozgalom jött létre, amely az őslakos mozgalom választási eszközeként indult el. A Pachakutik programja hasonló volt a CONAIE követeléseihez: a plurinacionális állam, a földreform, a természeti erőforrások közösségi ellenőrzése és a szociális jogok védelme. A párt az 1996-os választásokon szerény, de látható eredményeket ért el, és tagjai bekerültek a nemzeti parlamentbe.
Az évtized végi politikai válság – amely a bankválságban, a gazdasági összeomlásban és a 2000. januári dollárizációban csúcsosodott ki – tovább erősítette az őslakos mozgalom szerepét. 2000 januárjában, amikor a kormány a dollárizációt és a további megszorításokat jelentette be, az őslakos szervezetek – a CONAIE, a katonai szektor egyes tisztjeivel és más társadalmi mozgalmakkal ideiglenes szövetségben – részt vettek egy rövid életű nemzeti kormányzatban. Az úgynevezett Nemzeti Megmentési Junta (Junta de Salvación Nacional) 2000. január 21-én hatalomra jutott, és – bár felállítása nem volt hosszú életű – fontos szimbolikus és politikai esemény volt. A junta résztvevői közé tartozott Antonio Vargas, a CONAIE elnöke és Carlos Mendoza, a katonai vezetés tagja. A junta néhány óra alatt összeomlott, miután a nemzetközi nyomás és a katonai vezetés belső megosztottsága miatt a hadsereg kihátrált mögüle, és a hatalom Gustavo Noboa alelnök kezébe került.
A 2000. januári események értelmezése mind a mai napig vita tárgya. Egyes elemzők a junta rövid működését az őslakos mozgalom csúcspontjaként és a plurinacionális követelés lényegi demonstrációjaként értelmezik; mások szerint a junta kudarca megmutatta, hogy a mozgalom nem tudott tartós kormányzati alternatívát nyújtani, és hogy a katonai intézményekkel való taktikai szövetségek törékenyek. Dokumentált tény, hogy a junta kikiáltását és bukását mind a hazai, mind a nemzetközi sajtó részletesen tudósította, és hogy az esemény hatására az őslakos követelések – különösen az alkotmányos plurinacionális fordulat igénye – ismét a nyilvános vita középpontjába kerültek. A későbbi, 2008-as alkotmány – amely már kifejezetten „plurinacionálisnak” nevezi Ecuador államát – részben ennek a folyamatnak az eredménye, bár a 2000-es junta és a 2008-as alkotmány közötti ok-okozati kapcsolatot a kutatók óvatosan kezelik.
A demokratizálódás és az őslakos mozgalmak felemelkedése időszakának vizsgálatához többféle forrástípus áll rendelkezésre. Az elsődleges források közé tartoznak az 1979-es és 1998-as alkotmányok szövegei, a választási jegyzőkönyvek, a CONAIE kiáltványai és nyilatkozatai, valamint a kormányzati rendeletek és törvények. A nemzetközi szervezetek – különösen az ILO és az ENSZ emberi jogi testületei – jelentései a földjogokkal és a konzultációval kapcsolatos eljárások fontos forrásai. Az újságcikkek, a rádiófelvételek és a szemtanúk visszaemlékezései az 1990-es felkelés és a 2000-es események rekonstruálásának nélkülözhetetlen elemei, de ezeknél különösen fontos a keletkezési körülmények és a politikai elfogultság figyelembevétele.
A legnagyobb bizonytalanságok a résztvevők számára, a tiltakozások földrajzi kiterjedésére és a tömeges mozgósítások közvetlen okaira vonatkoznak. Az 1990-es felkelés és a 2000-es junta eseményeinek rekonstrukciója során az elsődleges források – például a szervezői felhívások és a kormányzati jelentések – gyakran ellentmondanak egymásnak. A mozgalom vezetőinek beszámolói a közösségi szerveződés mélységét és a követelések egyhangúságát hangsúlyozzák, míg a kormányzati források a tiltakozók heterogenitását és a külső agitáció szerepét emelik ki. A tudományos irodalomban ezeket a kérdéseket különböző megközelítések tárgyalják: egyes kutatók a társadalmi mozgalmak hálózati elemzését, mások az etnikai identitás konstrukcióját, megint mások az osztályviszonyok és a földtulajdon szerkezeti átalakulását helyezik a középpontba.
A plurinacionális állam eszméjének értékelésénél a legfontosabb módszertani veszély a jelenkori fogalmak visszavetítése. Az 1990-es években a „plurinacionális” kifejezés tartalma még képlékeny volt, és a mozgalom különböző ágai különbözően értelmezték. A kifejezést nem szabad azonosítani egy egységes, állandó jelentésű programmal; a 2008-as alkotmány plurinacionális nyelvezete a korábbi évtized küzdelmeinek egyik, de nem kizárólagos eredménye. Ugyanígy az „őslakos mozgalom” fogalma mögött soha nem állt egységes szereplő: a hegyvidéki, az Amazonas-medencei és a part menti csoportok érdekei és stratégiái gyakran eltértek, és a CONAIE – bár ernyőszervezetként összefogta őket – soha nem volt belső vitáktól mentes.