Rafael Correa 2006. novemberi elnökválasztási győzelme és 2007. januári beiktatása olyan politikai ciklust nyitott Ecuadorban, amelyet a kormányzat a polgári forradalom (Revolución Ciudadana) és a 21. századi szocializmus (socialismo del siglo XXI) jelszavaival írt le. Az előzményeket a Demokratizálódás és az őslakos mozgalmak felemelkedése című alfejezet tárgyalta: az 1990-es évek végi pénzügyi összeomlás, a 2000-es dollárosítás és a rövid életű elnökségek sorozata után a hagyományos pártokkal szembeni bizalom megrendült. Correa, aki az Egyesült Államokban doktorált közgazdászként rövid ideig pénzügyminiszter is volt, a politikai osztály megújítását, az állami szuverenitás visszaállítását és a szociális igazságosságot ígérte. A 2007-től 2017-ig tartó időszakot azonban nem lehet egyszerűen a baloldali fordulat sikertörténeteként vagy kudarcaként leírni: az alkotmányozás, az erőforrás-politika, a szociális programok és a médiapolitika egymással összefonódva alakították az ország jelenét, és mind a mai napig éles viták tárgyát képezik.
A kormány első nagy vállalkozása az alkotmányozó folyamat elindítása volt. Correa 2007 elején népszavazást kezdeményezett az alkotmányozó nemzetgyűlés (Asamblea Constituyente) összehívásáról. A választók többsége támogatta, hogy a testület teljes jogkörrel, azaz a fennálló alkotmányos rendet félretéve új alaptörvényt dolgozzon ki. A 2007-ben választott alkotmányozó nemzetgyűlésben a kormánypárt, az Alianza PAIS dominált, ami lehetővé tette a tervezet gyors, bár ellenzéki bírálatoktól kísért elfogadását. A 2008. évi népszavazáson a választók többsége jóváhagyta az új alkotmányt. A pontos arányok a hivatalos választási jegyzőkönyvekben ellenőrizhetők, de a kormánypárti dominancia ténye nem vitatott.
A 2008-as alkotmány a maga nemében újszerű és rendkívül terjedelmes dokumentum. Több mint négyszáz cikkelye és átmeneti rendelkezése a világ egyik legrészletesebb jogkatalógusát hozta létre. Első ízben ismerte el a természet jogait (derechos de la naturaleza), vagyis azt az elvet, hogy a természeti rendszereknek önálló, jogilag védhető létjogosultságuk van. Beemelte a Sumak Kawsay (quechua kifejezés, gyakran „jó élet” vagy „teljes élet” fordításban) elvét, amely az egyéni fogyasztás helyett a közösségi, a környezettel összhangban lévő életet állította a fejlesztéspolitika középpontjába. Az alaptörvény Ecuadort plurinacionális államként (estado plurinacional) határozta meg, elismerve az őslakos népek kollektív jogait, saját igazságszolgáltatási gyakorlatukat, területi önkormányzatukat és a kétnyelvű oktatáshoz való jogukat. Ez a rész jelentős engedmény volt az őslakos mozgalmaknak, amelyek évtizedek óta követelték az állam nemzetfogalmának átalakítását.
Ugyanakkor az alkotmány a végrehajtó hatalmat is megerősítette. Az elnök széles rendeleti jogkört kapott, a törvényhozás működését az elnöki többség dominálta, és a bírósági rendszert átalakították. Az újraválasztás korlátozása körüli vita már az alkotmányozás során megosztotta a politikai erőket: a kormánypárt kezdetben a korlátlan újraválasztást támogatta, míg az ellenzék és egyes jogvédő szervezetek a hatalom koncentrációjától tartottak. A későbbi alkotmánymódosítások részben visszavették, részben újraalakították ezeket a szabályokat, így az elnöki hatalom természete a korszak egészén át vitatott maradt.
A Correa-kormány gazdaságpolitikájának középpontjában az erőforrás-bevételek állami ellenőrzésének növelése állt. Az „államosítás” kifejezés azonban félrevezető lehet, mert a termelőeszközök teljes állami tulajdonba vétele nem történt meg. Inkább a szuverén erőforrás-gazdálkodás jelszava alatt a magán olajcégekkel kötött szerződések újratárgyalásáról, az adóterhek emeléséről és az állami Petroecuador szerepének megerősítéséről beszélhetünk.
A 2007-es és 2010-es törvénymódosítások, valamint a 2011-es szerződés-újratárgyalási hullám révén az állam részesedése a kőolajbevételekből jelentősen emelkedett. A magáncégek korábbi termelésmegosztási szerződéseit szolgáltatási szerződésekké alakították, ami azt jelentette, hogy a kitermelt kőolaj az államé lett, a cégek pedig fix díjazásért dolgoztak. Egyes nemzetközi vállalatok elfogadták az új feltételeket, mások jogvitákat kezdeményeztek, vagy kivonultak az országból. A lépés rövid távon növelte az állami bevételeket, de a beruházási kedv visszaeséséhez is hozzájárult, ami később a termelés stagnálásában mutatkozott meg. A kormány a nyersanyagkincs feletti nemzeti ellenőrzést hangsúlyozta, míg a bírálók a jogbiztonság gyengülésére és a hosszú távú termelési kilátások romlására figyelmeztettek. A tények – a szerződések átalakítása, a bevételi arányok változása – dokumentáltak, de a gazdaságpolitika hosszú távú hatásainak megítélése vitatott.
A megnövekedett olaj- és adóbevételekből a kormány átfogó szociális politikát finanszírozott. A Bono de Desarrollo Humano elnevezésű feltételes készpénztranszfer-programot kiterjesztették, és az iskoláztatáshoz, egészségügyi ellenőrzésekhez kötötték. Az oktatási és egészségügyi infrastruktúrába jelentős beruházások érkeztek: iskolákat, kórházakat, utakat és hidakat építettek, a tanárok és egészségügyi dolgozók bérét emelték. A felsőoktatásban ösztöndíjprogramok indultak, és a kormány a tudományos kutatást is igyekezett támogatni.
A hivatalos statisztikák szerint a szegénységi ráta és a jövedelmi egyenlőtlenség mutatói a 2007–2017 közötti időszakban javultak. Az adatok azonban több okból is óvatosan kezelendők. A mérési módszertan időközben változott, ami önmagában is befolyásolja az idősorok összehasonlíthatóságát. A javulás szorosan összefüggött a 2004–2014 közötti magas olajárral, és a későbbi áresés idején a mutatók romlani kezdtek. A vidéki és őslakos közösségekben a szegénység továbbra is átlagon felüli maradt, és a szociális programok fenntarthatósága a kormányzati bevételek csökkenésekor kérdésessé vált. A szegénységcsökkenés ténye tehát dokumentált, de a mértéke, az ok-okozati összefüggések és a fenntarthatóság a szakirodalomban vitatott. A kormányzati kommunikáció hajlamos volt a javulást kizárólag saját politikájának tulajdonítani, míg a független elemzések a nemzetközi konjunktúra szerepét is hangsúlyozták.
A Correa-korszak egyik legvitatottabb területe a médiapolitika volt. A kormány 2013-ban elfogadta a kommunikációs törvényt (Ley Orgánica de Comunicación, LOC), amely létrehozta a SUPERCOM nevű médiafelügyeleti szervet (Superintendencia de la Información y Comunicación), előírta a médiatulajdon átláthatóságát, és szankciókat helyezett kilátásba „pontatlan”, „diszkriminatív” vagy a szakmai etikát sértő tartalmak esetén. A törvény a médiaszektor koncentrációjának csökkentését és a közszolgálati tartalmak erősítését is célul tűzte ki.
A gyakorlatban a kormány gyakran indított eljárásokat ellenzéki lapok, rádiók és televíziók ellen. Egyes újságírókat bírsággal sújtottak, vagy büntetőeljárással fenyegettek. Ugyanakkor a kormány állami médiumokat hozott létre és bővített, Correa pedig rendszeres, több órás elnöki műsorában (Enlace Ciudadano) közvetlenül kommunikált a választókkal, gyakran élesen bírálva a magánmédiát. A sajtószabadság nemzetközi értékelései a korszakban romlottak, de a kormány azzal érvelt, hogy a törvény a médiapluralizmust erősíti, és a korábban szinte kizárólag üzleti elithez kötődő média demokratizálását szolgálja.
A dokumentált tények – a törvény elfogadása, a felügyeleti szerv létrehozása, az eljárások és bírságok – nem vitatottak. Az értelmezés viszont élesen vitatott: a bírálók a sajtószabadság indokolatlan korlátozását és a kormányzati propaganda térnyerését látták, míg a támogatók a médiapiaci koncentráció elleni fellépést és a közszolgálati fordulatot hangsúlyozták. A médiapolitika így jól példázza, hogy ugyanazok a tények mennyire eltérő keretben értelmezhetők a politikai és tudományos vitákban.
A Correa-kormány és az őslakos mozgalmak viszonya kezdetben szövetségesnek tűnt. A CONAIE (Confederación de Nacionalidades Indígenas del Ecuador) és más szervezetek támogatták az alkotmányozó folyamatot, és elérték a plurinacionális állam, a kollektív jogok és a természeti jogok beemelését az alkotmányba. A kormányzati gazdaságpolitika azonban a nyersanyag-kitermelésre épült, ami fokozatosan feszültséghez vezetett.
A legfontosabb konfliktus a Yasuní-ITT kezdeményezés körül alakult ki. 2007-ben Correa bejelentette, hogy Ecuador kész lemondani a Yasuní Nemzeti Park északi részén található kőolajkészlet kitermeléséről, ha a nemzetközi közösség 2011-ig mintegy 3,6 milliárd USD-t fizet a bevételkiesés kompenzálására. Az összeg a kormányzati becslésen alapult, és a tényleges készlet értéke, valamint a környezeti kockázatok mértéke vitatott. A kezdeményezés nem érte el a kitűzött összeget. 2013-ban a kormány bejelentette, hogy felhagy a tervvel, és engedélyezi a kitermelést a magas olajárakra hivatkozva. Az őslakos szervezetek és környezetvédők tiltakozását a kormány azzal utasította el, hogy a bevételek nélkül nem lehet finanszírozni a szegénység elleni programokat.
A konfliktus kiterjedt a bányászati törvényre és a vízkészletek szabályozására is. Az őslakos közösségek a területükön tervezett bányaprojektek és a kitermelési koncessziók kapcsán a konzultációhoz való jog megsértésére hivatkoztak. A kormány a kitermelésből származó állami bevételek elsőbbségét hangsúlyozta, míg a mozgalmak a természeti jogok és a kollektív területi jogok védelmét. A viszony a korszak végére megromlott, és a konfliktus a későbbi években is meghatározó maradt.
A 2014-es olajár-összeomlás és a dollár erősödése nyomán Ecuador gazdasága visszaesett, a költségvetési hiány nőtt. A kormány megszorító intézkedéseket vezetett be, ami 2015-ben országos tiltakozásokat váltott ki. A tüntetések a kormányzati politika ellen irányultak, és jelezték, hogy a szociális programok fenntarthatósága a nyersanyagárak csökkenésével törékennyé vált.
Correa nem indult az újraválasztáson. A 2017-es elnökválasztáson az Alianza PAIS jelöltje, Lenín Moreno nyert, aki kezdetben a folytonosságot ígérte, később azonban szakított Correa irányvonalával. Moreno kormánya alatt a korrupciós vádak is a nyilvánosság elé kerültek, többek között az Odebrecht-ügy kapcsán. Correa öröksége a mai napig élesen megosztó: a támogatók a szociális beruházásokat, az infrastruktúrát, a szegénységcsökkentést és az állami szuverenitás erősítését hangsúlyozzák; a bírálók a hatalomkoncentrációt, a sajtószabadság korlátozását, a korrupciót és a nyersanyagfüggőség fennmaradását emelik ki. A korszak megítélését tovább bonyolítja, hogy a correismo politikai identitássá vált, amelynek hívei és ellenfelei a mai Ecuador politikai vitáit is meghatározzák.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a 2008-as alkotmány szövege, a kommunikációs törvény, a hidrokarbon-törvények, az elnöki rendeletek, a választási jegyzőkönyvek és a Yasuní-ITT kezdeményezés dokumentumai. A gazdasági és társadalmi mutatók az Instituto Nacional de Estadística y Censos (INEC) és az ENSZ Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottsága (CEPAL) adatbázisaiban érhetők el, de a módszertani változások miatt az idősorok összehasonlítása óvatosságot igényel. A médiapolitika értékeléséhez a törvény szövegén túl a nemzetközi sajtószabadság-jelentések és a bírósági eljárások dokumentumai használhatók.
A szakirodalomban a Correa-korszak megítélése élesen vitatott. Egyes szerzők a posztneoliberális államépítés sikeres példájaként, mások kompetitív autoriter rezsimekként írják le. A „21. századi szocializmus” kifejezés maga is a kormányzat önmeghatározásából származik, és a tudományos elemzésben nem egy egységes ideológia, hanem a latin-amerikai baloldali kormányok heterogén gyakorlatának gyűjtőfogalma. Az adatok értelmezése – különösen a szegénységi mutatóké – erősen függ a választott módszertantól, ezért a dokumentált tények és a vitatott értelmezések elkülönítése ebben az alfejezetben is alapvető követelmény. A Yasuní-ITT kezdeményezés kudarcának okai, a médiatörvény hatása és a kormányzat demokratikus minősége mind olyan kérdések, amelyekben nincs egyértelmű tudományos konszenzus.