Ecuador 1895 és 1979 közötti története egyszerre mutatja a dél-amerikai köztársaságok közös dilemmáit és a sajátos andoki–csendes-óceáni fejlődési pályát. Az ország a 19. század utolsó évtizedében a liberális forradalommal (Revolución Liberal) lépett be a modern politikai korszakba, amelynek célja a katolikus egyház világi hatalmának megtörése, a piacgazdaság intézményesítése és a nemzeti állam megerősítése volt. Ezt a programot azonban hamarosan felülírták a világgazdasági függőségek: előbb a kakaó, majd a banán, végül a kőolaj tette az országot egyetlen exporttermék ingadozásainak kiszolgáltatottjává. A 20. század közepétől az importhelyettesítő iparosítás (industrialización por sustitución de importaciones, ISI) ígérete, az 1972-es olajboom, majd a katonai junták reformkísérletei alakították a politikai teret. Az alfejezet az 1895-ös liberális hatalomátvételtől az 1979-es alkotmányos visszatérésig követi nyomon ezt az utat, különös tekintettel arra, hogy a gazdasági modernizáció miért nem járt együtt a politikai részvétel tartós kiszélesedésével, és hogyan hozta létre az olajjövedelem a későbbi eladósodás és társadalmi feszültség alapjait – amelyeket Demokratizálódás és az őslakos mozgalmak felemelkedése tárgyal majd.
Az 1895-ös liberális forradalom Eloy Alfaro tábornok vezetésével a 19. századi A 19. századi Ecuador konzervatív, egyházhoz kötött rendjét számolta fel. A felkelés közvetlen kiváltó oka a konzervatív kormányok választási visszaélései és a part menti kakaóexportőrök politikai kirekesztettsége volt. Alfaro hatalomra kerülése – amely dokumentált események sorozata, de a mozgalom társadalmi bázisának értelmezése vitatott – a guayaquili kereskedő- és bankárréteg, a kézművesek és a partvidéki parasztság laza koalíciójára támaszkodott.
A liberálisok két fő intézkedéscsomagot hajtottak végre. Az első az egyház és az állam szétválasztása volt: az 1906-os alkotmány – az ország történetének első szigorúan világi alaptörvénye – kimondta a vallásszabadságot, államosította az egyházi földbirtokokat, bevezette a polgári házasságot és a válást, és eltörölte az egyházi tizedet. A második a gazdasági liberalizáció volt: a kormány támogatta a kakaóültetvények terjeszkedését, a vasútépítést – különösen a Guayaquilt Quitóval összekötő, részben külföldi tőkével finanszírozott vonalat – és a bankrendszer megerősítését. A liberális modernizáció tehát nem csupán ideológiai program volt, hanem egy exportorientált regionális elit hatalmi projektje is.
Fontos azonban nem visszavetíteni a 20. századi pártpolitikai fogalmakat. Az ecuadori liberalizmus ebben az időszakban anticlerikalizmust, szabadkereskedelmet és erős végrehajtó hatalmat jelentett, nem pedig a mai értelemben vett demokratikus pluralizmust. Alfaro maga is caudillói eszközökkel kormányzott: ellenfeleit száműzte, a választásokat gyakran a kormánypárt gépezete ellenőrizte, és a hatalmat személyes vezetése alatt koncentrálta. Az 1912-es meggyilkolása – egy quitoi tömeg által elkövetett, rendkívüli brutalitású lincselés – jól mutatja, hogy a liberális táboron belüli elitcsoportok közötti konfliktus nem oldódott meg, csak áttevődött a következő évtizedekre.
A liberalizmus öröksége kettős. A dokumentált tények közé tartozik az egyházi vagyon szekularizációja, a polgári anyakönyvezés bevezetése és a vasúti összeköttetés megnyitása. Ugyanakkor tudományos vita tárgya, hogy a liberális reformok mennyire változtatták meg a vidéki társadalom szerkezetét: a hegyvidéki huasipungo-rendszer – amelyben az őslakos parasztok földhasználatért cserébe munka- és személyes szolgáltatásokkal tartoztak a nagybirtokosnak – formálisan fennmaradt, és a liberalizmus nem vezetett a földtulajdon radikális újraelosztásához. A korabeli elsődleges források – törvények, kongresszusi viták, újságcikkek – a jogi változásokat részletesen rögzítik, de a végrehajtás társadalmi hatásairól a másodlagos szakirodalom megosztott.
A liberális korszakot követő három évtized az ecuadori történetírásban gyakran a plutokrácia és a caudillismo váltakozó időszakaként jelenik meg. A partvidéki kakaóexportőrök, különösen az Aspiazu és más guayaquili családi bankházak, a századelőn óriási vagyonra tettek szert: az 1900-as évek elején Ecuador a világ egyik vezető kakaótermelője volt. A kakaóból származó jövedelem azonban szűk réteg kezében összpontosult, és a költségvetés erősen függött az exportadóktól és kölcsönöktől.
Az 1920-as évek elején a kakaóválság – amelyet a növénybetegségek, a nyugat-afrikai termelés felfutása és az árak zuhanása váltott ki – súlyos államadósság-válságba sodorta az országot. Az 1925. júliusi júliusi forradalom (Revolución Juliana) fiatal katonatisztek és középosztályi értelmiségiek puccsa volt, amely a guayaquili bankok uralma ellen irányult. A junta létrehozta a Nemzeti Bankot és állami felügyelet alá vonta a pénzkibocsátást, ami a dokumentált gazdaságpolitikai fordulat egyik fontos eleme. Ezt követően azonban a politikai rendszer továbbra is rendkívül instabil maradt: az 1930-as években gyors egymásutánban váltották egymást polgári elnökök, katonai puccsok és ideiglenes kormányok. Az 1941-es perui–ecuadori háború – amelynek során Peru elfoglalta a vitatott keleti határvidék jelentős részét – tovább gyengítette a központi állam legitimitását. Az 1942-es jegyzőkönyv, amelyet sok ecuadori kényszerű engedménynek tekint, a mai napig az emlékezetpolitikai vita tárgya, mert a határ megállapításának körülményeit a két ország eltérően értelmezi. A háború dokumentált eseményei mellett a területi veszteség okainak értékelése vitatott: egyes történészek a katonai felkészületlenséget, mások a mélyebb állami gyengeséget hangsúlyozzák.
Az 1940-es évek végétől Ecuador gazdasága új exportciklusba lépett: a banán lett a vezető kiviteli termék. A második világháború utáni évtizedekben az ország – átmenetileg – a világ legnagyobb banánexportőre volt. A banántermelés a partvidéki közepes és nagy birtokokon, valamint a kisebb termelők hálózatában összpontosult, és a kakaónál szélesebb rétegeknek hozott jövedelmet, de a termelés és a kereskedelem ellenőrzése továbbra is exportőrök kezében maradt.
Ebben az időszakban lépett színre José María Velasco Ibarra, Ecuador 20. századi politikatörténetének egyik legfontosabb alakja. Velasco 1934 és 1972 között öt alkalommal volt elnök, de egyetlen ciklusát sem töltötte ki teljesen – mindig katonai puccs vagy politikai válság vetett véget megbízatásának. A velasquismo egyszerre volt populista választási mozgalom és a személyes caudillismo modern formája. Velasco retorikája a „népet” állította szembe az oligarchiával, ugyanakkor kormányzását gyakran rendeleti úton, a kongresszust megkerülve folytatta. A jelenség értelmezése a szakirodalomban vitatott: egyesek szerint a velasquismo a választási részvétel demokratikus kiszélesedését hozta, mások szerint éppen a populista mobilizáció akadályozta meg a stabil intézményesülő pártrendszer kialakulását. Ami dokumentált, az a választási kampányok tömeges jellege és a politikai retorika központi szerepe; ami vitatott, az a mozgalom társadalmi összetétele és hosszú távú hatása.
A banánkorszak alatt Ecuador fokozatosan bekapcsolódott a hidegháborús gazdasági rendbe. Az 1950-es években az ország részesült az Egyesült Államok által támogatott fejlesztési programokból, és megkezdődött a importhelyettesítő iparosítás (ISI) első szakasza: a kormány védővámokkal, adókedvezményekkel és állami beruházásokkal igyekezett helyi ipari termelést létrehozni a korábban importált fogyasztási cikkekből. Ennek eredményeként Quito és Guayaquil környékén textil-, élelmiszer- és építőanyag-ipari üzemek jöttek létre, és megindult a vidéki–városi migráció – ez a folyamat később, a Vidéki–városi migráció és urbanizáció tematikus fejezetben tárgyaltaknak megfelelően, az egész kontinensen hasonló szerkezeti változásokat hozott. Az ISI azonban Ecuadorban csak részlegesen valósult meg: a belső piac kicsi maradt, a technológia és a tőke jelentős része külföldről érkezett, és az exportbevételek továbbra is a nyersanyagoktól függtek.
Az 1960-as években az ecuadori politika egyre inkább a hidegháborús logika mentén szerveződött. A kubai forradalom (1959) után az Egyesült Államok stratégiai figyelme Latin-Amerikára irányult, és Ecuadort is elérte a Szövetség a Haladásért (Alliance for Progress) program, amely földreformot, adóreformot és oktatási fejlesztéseket sürgetett. Ezzel párhuzamosan megerősödtek a baloldali értelmiségi és szakszervezeti mozgalmak, valamint a felszabadítási teológia korai csoportjai. Az 1963-as katonai puccs, amely megbuktatta Velasco Ibarra negyedik kormányát, a hadsereg technokrata, modernizáló szárnyát juttatta hatalomra. Az 1963–1966 közötti junta – a Ramón Castro Jijón vezette testület – az első olyan katonai kormányzat volt, amely nyíltan vállalta a társadalmi reformprogramot: korlátozott földreformot hirdetett, állami tervezőintézetet hozott létre, és megkísérelte az adórendszer korszerűsítését. A reformok azonban elakadtak, részben a nagybirtokos érdekcsoportok ellenállásán, részben a kormányzó katonai elit belső megosztottságán.
Az igazi fordulatot az olaj hozta. Az 1960-as évek végén az Texaco–Gulf konzorcium az északkeleti Oriente régióban, az Amazonas-medence ecuadori részén jelentős kőolajmezőket tárt fel. A termelés 1972-ben indult meg, éppen abban az évben, amikor a Guillermo Rodríguez Lara tábornok vezette katonai puccs ismét megszakította a polgári kormányzást. Az 1973-as olajárrobbanás – amelyet az OPEC-országok embargója váltott ki – az ezt követő években rendkívüli bevételekhez juttatta Ecuador államkasszáját. Az ország 1973-ban csatlakozott az OPEC-hez, bár kisebb kitermelőként korlátozott befolyással rendelkezett.
A Rodríguez Lara-kormányzat (1972–1976) az olajjövedelmeket egy ambiciózus nemzeti fejlesztési programra kívánta fordítani. A „kőolaj-szocializmus” (a kifejezés a korabeli kormányzati retorikában jelent meg, és a mai napig vitatott, mennyire volt szocialista a gyakorlatban) az állami tulajdonú Cepé – későbbi nevén Petroecuador – szerepének növelésével, az olajbevételek központi újraelosztásával, valamint az infrastrukturális és szociális beruházások bővítésével járt. Dokumentált tény, hogy az állami beruházások aránya a GDP-hez képest jelentősen megnőtt az 1970-es évek közepén, és hogy az olajexport adta a költségvetési bevételek meghatározó részét. Ugyanakkor a becslések szerint az olajjövedelem jelentős hányada a korrupció, a rosszul tervezett nagyprojektek és a katonai kiadások révén elszivárgott; ezek az arányok azonban forráshiány miatt becslések, nem pedig pontosan mért adatok. A külföldi olajcégek részesedése a termelésben és a profitban szintén vitát vált ki: az ecuadori nacionalista értelmezés hangsúlyozza a multinacionális vállalatok túlzott előnyeit, míg más elemzések a hazai intézményi gyengeséget okolják.
A katonai rezsimek 1972–1979 közötti időszaka tehát nem volt egységes. A Rodríguez Lara vezette első szakasz (1972–1976) reformista, nacionalista retorikát használt, és bizonyos területeken – például az oktatásban és az energiaellátásban – jelentős állami beruházásokat hajtott végre. A második szakaszban, a Legfelsőbb Kormányzótanács (Consejo Supremo de Gobierno) 1976–1979 közötti időszakában a hadsereg konzervatívabb szárnya került előtérbe; ez a testület már a fokozatos visszatérést készítette elő. Fontos, hogy az ecuadori katonai diktatúra nem volt olyan mértékben elnyomó, mint a déli kúp országaiban – például az Állami terror és az eltűntek alfejezetben tárgyalt argentin vagy chilei rezsimek –, de az ellenzéki mozgalmakkal szemben időnként erőszakot alkalmazott, és a szakszervezeteket, baloldali pártokat korlátozta. Az áldozatok számáról nincs olyan részletes, szisztematikus dokumentáció, mint a déli kúp esetében, ami a forráshiány miatt nehezíti az összehasonlítást.
Az 1970-es évek olajboja nem csupán a makrogazdasági mutatókat, hanem a társadalom szerkezetét is átalakította. A vidéki területekről – mind a hegyvidékről, mind a partvidékről – felgyorsult a városokba irányuló migráció, különösen Quito és Guayaquil irányába. Az új városi negyedek, az informális gazdaság és a szolgáltató szektor bővülése a társadalmi mobilitás ígéretét hordozta, ugyanakkor új egyenlőtlenségeket is létrehozott. Az olajbevételekből finanszírozott állami foglalkoztatás – a tanári, egészségügyi, közigazgatási állások – gyorsan nőtt, és a középosztály egy része az államtól függővé vált.
Ebben az időszakban kezdtek átalakulni az őslakos közösségek és a parasztság politikai szervezetei is. A földreform, bár korlátozottan, de felszámolta a huasipungo intézményét, és számos hegyvidéki közösség jutott hivatalosan földhöz. Az 1964-es és 1973-as földtörvények – amelyek szövege elsődleges forrásként hozzáférhető – jogi keretet adtak a birtokrendezésnek, de végrehajtásuk egyenetlen volt, és a földosztás mértéke elmaradt a radikális követelésektől. A dokumentált jogszabályi változások és a vidéki valóság közötti szakadékot a tudományos konszenzus is elismeri. Az őslakos mozgalmak azonban ebben az időszakban még nem voltak országos politikai tényezők: a szervezettebb fellépés – ahogyan azt a következő alfejezet, Demokratizálódás és az őslakos mozgalmak felemelkedése részletesen bemutatja – főként az 1980-as és 1990-es években bontakozott ki. Ami az 1970-es években már megfigyelhető, az a helyi közösségi szerveződések megerősödése, a szövetkezetek és a paraszti érdekvédelmi csoportok létrejötte, valamint a felszabadítási teológia egyes egyházi szereplőinek támogató tevékenysége.
A nők helyzete is fokozatosan változott. A városiasodás és az oktatás kiterjedése lehetővé tette, hogy a középosztályi nők nagyobb számban lépjenek be a munkaerőpiacra és a hivatali szférába. A női választójog Ecuadort 1929-ben ismerte el – ez a dokumentált jogtörténeti tény –, de a politikai képviselet továbbra is rendkívül alacsony maradt. Az 1970-es években a női mozgalmak a reproduktív jogok, a munkahelyi egyenlőség és a politikai részvétel kérdéseit emelték be a nyilvános vitába, de ezek a csoportok még nem alkottak egységes társadalmi bázist. A nemek közötti egyenlőtlenségek alakulásáról szóló adatok az 1970-es évekből hiányosak, ezért a tendenciák leírása inkább kvalitatív forrásokra, mintsem statisztikai idősorokra támaszkodik.
Az 1976–1979 közötti átmenet az ecuadori történelem egyik legkevésbé véres politikai váltása volt Latin-Amerikában. A hadsereg vezetése – felismerve, hogy az olajbevételekből finanszírozott fejlesztési politika nem teljesítette ígéreteit, és a társadalmi elégedetlenség növekszik – tárgyalásos úton készítette elő a hatalom visszaadását a polgári kormányzatnak. Az 1978-as népszavazás elfogadta az új alkotmányt, amely szélesítette a választójogot, és 1979-ben megtartották az elnökválasztást, amelyből a centrista Jaime Roldós került ki győztesen. Az átmenet dokumentált eseményei – a népszavazás, az alkotmányozó testület, a választások – elsődleges forrásokkal jól alátámaszthatók.
Az átmenet jellegét azonban viták övezik. Egyes értelmezések szerint a katonai rezsim maga is a modernizáció egy sajátos eszköze volt, és a visszatérés a hadsereg belső reformista csoportjának logikus lépése volt; mások szerint a tárgyalásos átmenet elfedte a társadalmi követelések radikalizmusát, és a régi elitcsoportok számára biztosított folytonosságot. Az biztos, hogy az 1979-es alkotmány nem számolta fel a földbirtok-egyenlőtlenséget, a regionális feszültségeket Quito és Guayaquil között, valamint a hadsereg politikai befolyását. Az 1979 utáni időszak alapkérdése – ahogyan azt a Demokratizálódás és az őslakos mozgalmak felemelkedése elemzi – éppen az volt, hogy az olajból származó jövedelmeket hogyan lehet demokratikus keretek között, a társadalmi igazságosság szempontjait is figyelembe véve elosztani.
Az alfejezet időszakának történetírása többféle forrástípusra támaszkodik. A liberális forradalom időszakából rendelkezésre állnak az alkotmányszövegek, törvények, kongresszusi viták jegyzőkönyvei és a korabeli sajtóanyag; ezek az intézkedések tartalmát jól dokumentálják. A társadalmi hatások értékeléséhez azonban gyakran hiányoznak a vidéki lakosság mindennapjaira vonatkozó sorozatos adatok, így a liberális reformok valós következményeiről alkotott kép becsléseken és esettanulmányokon alapul. A kakaó- és banánkorszak gazdasági adatai exportstatisztikákból, vállalati mérlegekből és állami költségvetési dokumentumokból rekonstruálhatók, de a jövedelemeloszlás és a szegénység mutatói ebből az időszakból megbízhatatlanok, mivel a hivatalos statisztikai rendszer csak az 1950-es évektől kezdett kiépülni, és a vidéki lakosság jelentős részét nem érte el.
Az 1972-es olajboom elemzése különösen érzékeny a forráskritikára. A kőolajtermelés és az exportbevételek adatai az állami olajvállalat és az OPEC jelentéseiből származnak, de a multinacionális vállalatok költség- és profitelszámolásai gyakran nem nyilvánosak, ami a bevételmegosztás pontos arányainak kiszámítását lehetetlenné teszi. A katonai rezsimek költségvetési átcsoportosításairól, a korrupciós ügyekről és a tényleges szociális hatásokról szóló állítások ezért gyakran politikai állásfoglalásoktól terheltek. A katonai időszak emberi jogi jogsértéseinek dokumentálása is hiányos: nem áll rendelkezésre olyan átfogó igazságügyi vagy emberi jogi bizottsági jelentés, mint például Argentína vagy Chile esetében, így az összehasonlító értékelés A hidegháborús diktatúrák összehasonlítása fejezetben tárgyalt kritériumai csak korlátozottan alkalmazhatók.
Végül fontos megjegyezni, hogy az emlékezetpolitikai viták ebben az időszakban is jelen vannak. A Velasco Ibarra-korszakot egyes mai csoportok a nemzeti öntudat és a „népi szuverenitás” előfutáraként ünneplik, míg mások a populista demagógia és az intézményrombolás példájaként ítélik el. Hasonlóképpen az 1972–1979 közötti katonai kormányzatot a mai politikai baloldal egyes irányzatai időnként „haladó nacionalista” korszakként értelmezik, míg a jobboldali-liberális értelmezés a diktatúrát és a gazdasági túlhatalmat hangsúlyozza. A tankönyv ezeket az értelmezéseket nem tekinti tényállításoknak, hanem az emlékezetpolitika tárgykörébe utalja.