A mai Peru területén és az Andok középső szakaszán az emberi társadalmak több ezer éves, egymásba fonódó története bontakozott ki, jóval azelőtt, hogy bármely európai hatalom megjelent volna a kontinensen. Ez az alfejezet azt a folyamatot követi végig, amelynek során a partvidék és a felföld öntözéses mezőgazdaságra épülő közösségeiből előbb regionális kultuszok és államszerű képződmények, majd a 15. századra egy kiterjedt birodalom, a Tawantinsuyu („négy tartomány együtt”) jött létre. A témának nemcsak Peru története szempontjából van jelentősége: az andoki civilizációk a világ azon kevés térsége közé tartoznak, ahol az államiság, a városiasodás és a monumentális építészet az óvilági fejlődéstől függetlenül alakult ki. Ugyanakkor a prekolumbiánus társadalmak megismerését alapvetően nehezíti, hogy írásos források csak a spanyol hódítás után keletkeztek, ezért a régészeti leletek és a későbbi krónikák együttes, forráskritikai értelmezésére van szükség.
Az andoki civilizációs térség nem esik egybe a mai államhatárokkal. A Csendes-óceán partvidékén keskeny, sivatagos, folyóvölgyekkel tagolt sáv húzódik, amelyet kelet felől az Andok hegyvonulata követ. A hegyekben magasföldi medencék, fennsíkok és termékeny völgyek váltakoznak, míg a keleti lejtők az Amazonas-medence esőerdeibe vezetnek. A civilizáció kialakulásának kulcsa a víz volt: a partvidéki folyók mentén öntözőcsatornákkal tették művelhetővé a száraz területeket, a felföldön pedig teraszosan művelték a meredek lejtőket, és a Titicaca-tó környéki magasföldön a hideghez alkalmazkodó növényeket termesztettek. A késő prekerámikus korszak (kb. Kr. e. 3000–1800), a formálódó korszak (kb. Kr. e. 900–Kr. u. 1), a regionális államok kora (kb. Kr. u. 1–1000) és az Inka Birodalom (kb. 1438–1533) periodizáció a régészeti kultúrák és a keltezési módszerek alapján készült; a korszakhatárok becslések, és régiónként jelentős eltéréseket mutatnak.
A földrajzi sokféleségnek egyszerre volt integráló és elválasztó hatása. A tengerparti halászat, a völgyi öntözéses földművelés, a felföldi teraszgazdálkodás és az erdővidék termékei között már a legkorábbi időktől cserekapcsolatok alakultak ki. Ugyanakkor a mély völgyek és a magas hágók miatt az egyes régiók saját politikai központokat hozhattak létre, és hosszú időn át egymástól viszonylag függetlenül fejlődhettek.
Az andoki civilizáció legkorábbi ismert városias központja a mai Perutól északra, a Supe-völgyben található Caral (Caral-Supe). A lelőhelyet az 1990-es évek óta intenzíven kutatják; a radiokarbon vizsgálatok a település virágkorát hozzávetőleg Kr. e. 3000 és 1800 közé teszik, egyes kutatók ennél korábbi kezdetet is lehetségesnek tartanak. Caral azért kiemelkedő jelentőségű, mert monumentális építkezései – nagy méretű platformhalmok, terek, lépcsős szerkezetek – kerámia és fém használata nélkül jöttek létre. Ez megkérdőjelezi azt a korábbi feltételezést, amely szerint a kerámia megjelenése az állandó települések és a társadalmi rétegződés előfeltétele lett volna.
A gazdaság alapját a Supe-völgy öntözéses művelése adta: gyapotot, tököt, babot, édesburgonyát és más növényeket termesztettek. A gyapot azért is fontos volt, mert hálók készítéséhez használták, amelyek a tengerparti halászathoz kellettek; a part és a völgy közötti csere révén a hal mint fehérjeforrás bekerült a belső területek étrendjébe. A cserehálózat kiterjedt a közeli tengerpartra és a szomszédos völgyekre is. A régészeti leletek – például a lakóházak méretbeli különbségei, a központi terek és a nagyméretű raktárak – arra utalnak, hogy Caralban már kialakult valamilyen munkaszervezési és vezetői réteg, de a társadalmi egyenlőtlenség mértéke és jellege vitatott. Nincs egyértelmű bizonyíték központosított államra vagy uralkodói dinasztiára; a kutatók egy része inkább több településből álló, vallási és gazdasági központok köré szerveződő hálózatról beszél.
Caral jelentősége tehát nem abban áll, hogy „birodalom” lett volna, hanem abban, hogy a monumentális közösségi építkezés, a tervezett településszerkezet és az öntözéses mezőgazdaság már a kerámia előtti időkben lehetővé tette komplex társadalmak kialakulását az Andokban. A lelőhely értelmezése körül élénk tudományos vita folyik, mivel a „város” és a „civilizáció” fogalmai maguk is modern kategóriák, amelyeket óvatosan kell alkalmazni a prekolumbiánus viszonyokra.
A következő, Kr. e. 900 és 200 közé keltezett időszak egyik legismertebb központja Chavín de Huántar a középső Andok keleti lejtőjén, a Mosna-völgyben fekszik. A lelőhely egy szűk völgyben található, viszonylag magas fekvésű területen, ami arra utal, hogy nem elsősorban mezőgazdasági központ, hanem rituális és zarándokhely lehetett. A Chavín-kultúra jellegzetes tárgyai közé tartoznak a kőből faragott sztélék, állat-ember hibrid ábrázolások, jaguár- és kígyómotívumok, valamint az úgynevezett Lanzón-sztélé a fő templom belsejében. A kerámia és a fémművesség is magas színvonalú volt.
A „Chavín-horizont” fogalmát a régészeti irodalom arra használja, hogy egy viszonylag egységes ikonográfiai és rituális hagyomány terjedt el a mai Peru északi és középső részén. Ennek pontos jellege azonban vitatott: egyes kutatók szerint egyetlen vallási központ hálózatáról van szó, amely zarándokokat vonzott, mások szerint politikai vagy katonai terjeszkedés is történt, megint mások a stílus helyi utánzatait hangsúlyozzák. A régészeti bizonyítékok inkább egy kultikus és kereskedelmi kapcsolati hálózatot valószínűsítenek, nem pedig centralizált államot. A Chavín-jelenség azért fontos az andoki civilizáció későbbi történetéhez, mert olyan vallási jelképeket és rituális mintákat terjesztett el, amelyek a későbbi kultúrákban is tovább éltek.
A Kr. u. 1. évezredben a partvidéken és a felföldön több, egymással párhuzamosan fejlődő regionális központ jött létre. Ezek politikai szervezettsége eltérő volt, és a régészeti értelmezések ma is vitatják, hogy mennyiben beszélhetünk „államról”, „városállamról” vagy inkább törzsi szövetségekről.
Az északi partvidéken a Moche (vagy Mochica) kultúra virágzott nagyjából Kr. u. 100 és 800 között. A Moche legismertebb lelőhelyei a Huaca del Sol és a Huaca de la Luna (a Nap és a Hold szentélyei) a Moche-völgyben. A társadalom erősen rétegzett volt: a monumentális templomok, a gazdag sírok és a realista portrékerámiák elit jelenlétére utalnak. A Moche-kerámia a prekolumbiánus Amerika egyik legrészletesebb képi forrása: ábrázol harcosokat, hadifoglyokat, emberáldozatot, mezőgazdasági jeleneteket és szexuális aktusokat. A hadifoglyok ábrázolása és a régészetileg feltárt tömegsírok alapján a kutatók úgy vélik, hogy a Moche-társadalomban a hadviselés és az áldozati rítus szorosan összekapcsolódott. Ugyanakkor a Moche politikai szerveződése vitatott: egyesek egyetlen központi államot feltételeznek, mások szerint a partvidéki völgyekben több, egymással versengő Moche-nyelvű vagy Moche-stílusú politikai egység létezett. Az öntözőcsatornák, a teraszos művelés és a halászati eszközök arra utalnak, hogy a mezőgazdasági termelés és a vízgazdálkodás kulcsszerepet játszott a hatalom fenntartásában.
A déli partvidéken a Nazca kultúra (kb. Kr. u. 100–650) hagyta hátra a híres Nazca-vonalakat, a fennsík felszínébe karcolt hatalmas geoglifákat. A vonalak és geometrikus alakzatok célja a mai napig vita tárgya: egyes kutatók csillagászati megfigyelésekkel, mások vízforrásokkal vagy rituális útvonalakkal hozzák összefüggésbe. A Nazca-kerámia élénk színű, stilizált állat- és növényábrázolásai szintén ismertek. A Nazca-kultúra egyik jellegzetessége a földalatti vízvezetékrendszer, a puquios, amely a száraz partvidéken biztosította a vízellátást. A Nazca politikai szerveződése valószínűleg kisebb, egymáshoz laza kapcsolatokkal kötődő völgyi közösségekből állt, nem egyetlen államból; erre utal a nagy központi város hiánya és a települések eloszlása.
A Titicaca-tó medencéjében a Tiwanaku (Tiahuanaco) központú kultúra (kb. Kr. u. 300–1000) a magasföldi teraszgazdálkodásra, a tóparti mezőgazdaságra és a láma- és alpakatenyésztésre épült. A lelőhely monumentális kőfaragványai – köztük a Nap-kapu és a nagyméretű platformok – fejlett kőművességről tanúskodnak. Tiwanaku politikai befolyása a tó medencéjén túlra is kiterjedt, de ennek mértéke vitatott: egyes kutatók szerint közvetlen katonai és közigazgatási ellenőrzést gyakorolt távolabbi völgyek felett, mások szerint inkább vallási és kereskedelmi központ volt, amelyet helyi elitek utánzással követtek. A Tiwanakuval részben párhuzamosan, attól északabbra, az Ayacucho-medencében a Wari (Huari) központú hatalom (kb. Kr. u. 600–1000) terjeszkedett. A Wari állam jellegzetességei közé tartoztak a tervezett közigazgatási központok, az úthálózat és a mezőgazdasági teraszok; több kutató szerint éppen a Wari jelentette az Inka Birodalom közvetlen előzményét a területi adminisztráció és az úthálózat terén. A Wari befolyás a mai Peru középső és északi részén is kimutatható, de a Tiwanakuval való viszonya – konfliktus, versengés vagy egymástól független párhuzamos fejlődés – a régészeti vita tárgya.
A Moche, Nazca, Tiwanaku és Wari párhuzamos vagy részben egymást követő története jól mutatja, hogy az andoki civilizáció nem egyetlen lineáris folyamat volt, hanem több regionális központ váltakozó felemelkedése és hanyatlása. A Kr. u. 1000 körüli átmeneti időszakban ezek a központok fokozatosan elvesztették korábbi befolyásukat, és a térség politikai térképe átrendeződött. Ez a folyamat készítette elő a későbbi Inka terjeszkedést, de a részletek – a hanyatlás okai, a lakossági mozgások és az esetleges konfliktusok – továbbra is bizonytalanok.
Az Inka szó eredetileg a Cusco-völgyben élő etnikai csoportot és annak uralkodóját jelölte; a birodalom saját neve Tawantinsuyu volt, amelynek jelentése „négy tartomány együtt”. A Cusco (Qosqo) település a mai délkeleti Peru felföldjén, a Huatanay-völgyben fekszik. A város alapításáról szóló elbeszélések mítikus alakokhoz, Manco Capac és Mama Ocllo személyéhez kötődnek, de a régészeti leletek alapján a völgyben a 12–13. század körül jött létre jelentősebb település. Az Inka etnikai csoport eredete és korai története ezért nem rekonstruálható pontosan: a későbbi hivatalos emlékezet saját legitimitását vetítette vissza a múltba, a spanyol krónikások pedig ezt az emlékezetet rögzítették.
A birodalommá válás a 15. század közepén, Pachacuti (Pachakutiq) uralkodása alatt gyorsult fel, akit a későbbi források a Cusco környéki kis állam megújítójaként és nagy hódítóként ábrázolnak. A régészeti és történeti kutatások szerint a terjeszkedés nem egyetlen hadjárat eredménye volt, hanem több évtizedes, hullámokban zajló folyamat, amelyben a katonai erő mellett tárgyalás, szövetség, ajándék és fenyegetés kombinációját alkalmazták. Pachacuti fia, Túpac Inca Yupanqui, majd unokája, Huayna Capac uralkodása alatt a Tawantinsuyu elérte legnagyobb kiterjedését: északon a mai Ecuador déli részéig, délen a mai Chile középső területeiig, keleten az Amazonas-medence pereméig terjedt. A Birodalom lakosságát a kutatók a 16. század elején hozzávetőleg 6 és 14 millió fő közé becsülik; a széles sáv jól mutatja a források hiányosságát és a becslési módszerek eltéréseit.
A Tawantinsuyu négy nagy tartományra oszlott: Chinchaysuyu (északi), Antisuyu (keleti), Collasuyu (déli) és Cuntisuyu (nyugati). A tartományok Cusco városából, a birodalom rituális és politikai központjából indultak ki, és a térséget az inka ideológia a „világ közepeként” értelmezte. A birodalom szerveződésének alapja a helyi ayllu közösségek maradtak: az ayllu rokonsági alapon szerveződő, közös földet művelő és közös őskultuszt fenntartó csoport volt. Az Inka adminisztráció ezekre a közösségekre épült rá, és a helyi vezetőket, a kuraka réteget használta közvetítőként. A kurakák megtarthatták pozíciójukat, ha lojálisak voltak, és cserébe részesedtek a birodalmi javakból; ellenállás esetén azonban lecserélték vagy áttelepítették őket.
A Sapa Inka („egyetlen Inka”) uralkodói hatalma rituális és katonai alapokon nyugodott. Az uralkodót a napisten Inti fiaként tisztelték, halála után pedig múmiáját továbbra is a palotájában tartották, és panaca nevű rokonsági csoportja kezelte birtokait és kultuszát. Ez a rendszer egyszerre biztosította a dinasztikus folytonosságot és teremtett feszültségeket, mert az elhunyt uralkodók panacái saját udvartartással, földekkel és befolyással rendelkeztek, és vetélkedtek az új Sapa Inkával. A vallásban a napkultusz mellett tovább éltek a helyi huaca (szent hely, szent tárgy) hagyományok, és a birodalom nem számolta fel a leigázott népek vallásait, hanem a birodalmi kultusz föléjük rendelésével próbálta integrálni őket.
A Tawantinsuyu nyelvi szempontból soknyelvű volt. Az uralkodó réteg nyelve a runasimi („az ember nyelve”), azaz a ma quechua néven ismert nyelv volt, amelyet a birodalom közigazgatási és közvetítő nyelvként terjesztett. Mellette a Titicaca-tó környékén az aymara, más régiókban egyéb nyelvek is fontosak maradtak. A nyelvi sokféleség egyszerre volt az integráció akadálya és eszköze: a birodalom a runasimit használta az állami kommunikációban, de a helyi nyelveket nem tiltotta.
A nők szerepe a Tawantinsuyuban összetett volt. A paraszti közösségekben a nők részt vettek a mezőgazdasági munkákban, a textilgyártásban és a háztartási termelésben. A birodalmi adminisztráció külön intézményt működtetett az aclla (kiválasztott nők) számára, akiket gyermekkorukban kiválasztottak, és a napkultuszhoz, a textilgyártáshoz, illetve a birodalmi elit házassági szövetségeihez kapcsoltak. Az aclla rendszer a nők feletti állami ellenőrzés eszköze volt, ugyanakkor egyes aclla nők magas presztízst érhettek el a birodalmi központban. A nemek közötti munkamegosztás és a nők jogi helyzete azonban régiónként és társadalmi rétegenként eltért; a forrásokból elsősorban a birodalmi ideológia által szabályozott kép rajzolódik ki, nem a mindennapok teljes valósága.
A Tawantinsuyu egyik legmaradandóbb infrastrukturális öröksége az úthálózat, a Qhapaq Ñan („nagy út” vagy „királyi út”). A hálózat két fő észak–déli útvonalból állt: az egyik a felföldön, a másik a partvidéken futott, és számos keresztirányú összekötő út kötötte össze őket. A feltárt szakaszok alapján a teljes hosszt a kutatók 30 000 és 40 000 kilométer közé becsülik; ez a szám becslés, mert a hálózat egyes részei nem maradtak fenn, máshol pedig a későbbi spanyol és köztársasági utak elfedték a régi nyomvonalat. Az úthálózat mentén tambo (állomás) nevű létesítmények szolgáltak raktárként, szálláshelyként és katonai bázisként. A chasqui futárok ezeken az utakon szállították az üzeneteket, váltófutásban; a rendszer gyors kommunikációt tett lehetővé a birodalom távoli pontjai között.
Az adminisztráció fontos eszköze volt a khipu (csomóírásos nyilvántartási eszköz): különböző hosszúságú és színű zsinórokból álló rendszer, amelyen csomókkal rögzítettek adatokat, elsősorban számviteli és népszámlálási célból. A khipu számadatok rögzítésére való használata a gyarmati források és a fennmaradt példányok alapján bizonyított; az viszont vitatott, hogy a khipu képes volt-e narratív üzenetek vagy történeti elbeszélések tárolására. Egyes kutatók szerint egyes khipuk szerkezete arra utal, hogy nemcsak számokat, hanem szótagokat vagy fogalmakat is jelölhettek, de ezt a hipotézist a szakma jelentős része óvatosan fogadja.
A birodalmi gazdaság az mit’a (munkaadó) rendszerre épült: a helyi ayllu közösségek felnőtt férfitagjai meghatározott időre állami vagy vallási munkát teljesítettek. Ez a munka magában foglalta az utak, hidak, raktárak és teraszok építését, a hadsereg ellátását, a textilgyártást és a mezőgazdasági munkákat az állami földeken. A mit’a nem fizetett bérmunka volt, hanem a közösségi kötelezettségek része, amelyet az állam a hagyományos ayllu-kötelezettségek mintájára szervezett meg. Az állami raktárakban felhalmozott élelem és textil lehetővé tette a hadsereg mozgósítását és a szükséghelyzetek kezelését. A birodalom egyes területein mitmaq (áttelepített közösségek) is létesültek: hűségesnek tartott csoportokat telepítettek stratégiailag fontos vagy éppen meghódított térségekbe, hogy erősítsék a birodalmi jelenlétet, és megosszák a helyi ellenállást. A mitmaq intézménye egyszerre szolgálta a gazdasági termelést és a politikai ellenőrzést, de sok esetben mélyítette a helyi közösségek sérelmeit.
A hadsereg a birodalmi hatalom egyik pillére volt. A katonai erődök – például a Cusco feletti Sacsayhuamán –, az útvonalak mentén elhelyezett raktárak és a mozgósítási rendszer lehetővé tette, hogy a Sapa Inka viszonylag rövid idő alatt nagy létszámú haderőt állítson ki. A háborúk ugyanakkor nemcsak területfoglalást szolgáltak, hanem a birodalmi ideológia rituális megerősítését is: a győzelmeket áldozatokkal, hódolási szertartásokkal és a legyőzött vezetők nyilvános megalázásával ünnepelték.
A Tawantinsuyu kiterjedt adminisztrációja ellenére nem volt teljesen központosított állam. A helyi elitek, a kurakák és az ayllu közösségek gyakran megőrizték saját földjeik, rítusaik és ügyeik feletti ellenőrzés egy részét; a birodalmi uralom alkuk, fenyegetések és kiváltságok bonyolult hálózatán nyugodott. A távoli tartományokban a birodalmi jelenlét inkább katonai és adóztatási jellegű volt, mint mély közigazgatási integráció. A nyelvi és etnikai sokféleség, a helyi huacákhoz kötődő vallási lojalitások és a korábbi regionális identitások mind korlátozták a cuscói központ hatalmát.
A birodalom belső feszültségei a 16. század elején nyílt polgárháborúba torkolltak. Huayna Capac halála után – valószínűleg himlőben, amely már a spanyolokkal való közvetlen érintkezés előtt eljutott a térségbe – utódlási harc tört ki fiai, Huáscar és Atahualpa között. A források tanúsága szerint Huáscar a Cusco központú dinasztikus vonalat képviselte, míg Atahualpa az északi területek katonai elitjére támaszkodott. A polgárháború évekig tartott, jelentős katonai pusztítást okozott, és megosztotta a birodalmi arisztokráciát. Amikor a spanyol hódítók 1532-ben megérkeztek, a Tawantinsuyu éppen e belső konfliktus utolsó szakaszában volt, és Atahualpa győzelme után sem állt helyre a birodalmi egység. A polgárháború nem „igazolja” a hódítást, de segít megérteni, miért tudott viszonylag kis létszámú európai csapat gyorsan beavatkozni a birodalom belső ügyeibe.
A prekolumbiánus társadalmakról alkotott kép nem lehet egyoldalúan idilli vagy elítélő. A Tawantinsuyu monumentális építkezései, úthálózata és raktárai figyelemre méltó szervezőképességről tanúskodnak, ugyanakkor ezek az eredmények kényszermunkán, adóztatáson és hódításon alapultak. A leigázott népek szempontjából az inka uralom gyakran idegen elnyomást, áttelepítést és a helyi hagyományok alárendelését jelentette. A paraszti közösségek életét a mezőgazdasági ciklusok, a mit’a kötelezettségek és a helyi rítusok határozták meg; a birodalmi adminisztráció az ő életükbe is beavatkozott, de nem számolta fel teljesen a helyi autonómiát. A régészeti és történeti források együtt teszik lehetővé, hogy ezt a sokszínű és ellentmondásos világot ne egyetlen „inkák” címkével, hanem egymáshoz kapcsolódó, de saját történetű népek és közösségek hálózataként lássuk.
Az andoki civilizációk és az Inka Birodalom megismerésének forrásai két nagy csoportra oszlanak: régészeti leletekre és későbbi írott elbeszélésekre. A régészeti források közé tartoznak a települések, templomok, sírok, kerámiák, textíliák, fémművesség, emberi és állati maradványok, valamint a táj átalakításának nyomai (teraszok, csatornák, utak). E források előnye, hogy közvetlenül a múltból származnak; hátrányuk, hogy értelmezésük mindig elméleti kereteket igényel, és a lelőhelyek csak töredékesen tárják fel a hajdani valóságot.
Az írott források az Inka Birodalomról szinte kizárólag a spanyol hódítás után keletkeztek. A legismertebb krónikások közé tartozik Pedro de Cieza de León, Juan de Betanzos és Inca Garcilaso de la Vega; ez utóbbi anyai ágon inka nemesi családból származott, és műve részben a birodalom hivatalos emlékezetét közvetíti, részben pedig a spanyol olvasóközönségnek szerkesztett képet ad. A krónikákat ezért forráskritikával kell olvasni: szerzőik saját politikai, vallási és személyes érdekeik szerint válogattak, emeltek ki vagy hallgattak el eseményeket. Az inka hivatalos emlékezet maga is átalakította a múltat: a dinasztikus legendák, a hódítások elbeszélései és a vallási magyarázatok a birodalmi legitimációt szolgálták.
Külön forráscsoport a khipu. Mivel a khipuk olvasata nem teljesen megfejtett, a kutatók csak korlátozottan tudják használni őket narratív forrásként. A gyarmati kori spanyol adminisztráció időnként khipukra támaszkodott a népszámlálások és adóösszeírások során, ami azt mutatja, hogy a rendszer alkalmas volt numerikus adatok tárolására. A khipu mint „írás” vagy „nem írás” kérdése évtizedek óta élénk vita tárgya; a kérdés megválaszolása nélkül is elmondható, hogy a khipu a birodalmi adminisztráció fontos emlékezeti és nyilvántartási technológiája volt.
A kronológia bizonytalanságai is jelentősek. A radiokarbon keltezési eljárások hibahatárokkal dolgoznak, a leletegyüttesek pedig nem mindig mutatnak egyértelmű rétegsort. A Caral, Chavín, Moche, Nazca, Tiwanaku és Wari korszakhatárai évtizedes bizonytalansággal terheltek. A prekolumbiánus népességre vonatkozó becslések – például a Tawantinsuyu 6–14 millió fős tartománya – alapvetően vitatottak, mert a források hiányosak, és a kutatók eltérő módszereket alkalmaznak.
Vita tárgya az Inka Birodalom politikai jellege is. A „birodalom”, „állam”, „hegemónia” vagy „archaikus állam” fogalmai a modern tudomány kategóriái, amelyeket nem lehet mechanikusan visszavetíteni a 15–16. századi andoki viszonyokra. A 20. századi kutatásban időnként felmerült, hogy a Tawantinsuyu valamiféle „szocialista” vagy „jóléti” állam lett volna; ezek a besorolások azonban ideológiai projekcióknak tekinthetők, és nem írják le pontosan a hierarchikus, kényszermunkára épülő, de ugyanakkor a helyi közösségeknek jelentős autonómiát hagyó rendszert. A régészeti bizonyítékok alapján annyi mondható el, hogy a birodalmi adminisztráció kiterjedt volt, de a központi ellenőrzés mértéke régiónként változott, és a helyi elitek szerepe mindvégig meghatározó maradt.