Az 1895 és 1968 közötti időszak Peru történetében az exportgazdaságra épülő oligarchikus uralom, a középosztályi és népi reformmozgalom, valamint a hadsereg ismétlődő politikai beavatkozásának korszaka volt. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódott össze a gazdasági nyitás, a társadalmi kirekesztés és a katonai hatalom, és hogyan vezetett az 1968-as puccshoz. A fejezet előzménye A függetlenség és a 19. századi Peru, amely bemutatta, hogy a csendes-óceáni háború (1879–1883) után Peru elvesztette salétromterületeit, és hogyan alakult ki az exportra termelő, de szűk politikai részvételre épülő állam.
Az 1895-ös polgárháborút követően Nicolás de Piérola elnökségével kezdődött az a periódus, amelyet a perui történetírás oligarchikus köztársaságnak (República Aristocrática) nevez. A kifejezés nem jogi kategória, hanem a történészek által használt leíró fogalom, amely azt jelzi, hogy a politikai hatalmat az exportgazdaságból meggazdagodott, elsősorban lime-i és tengerparti földbirtokos, bankár és kereskedő családok gyakorolták. A korszak választási rendszere formálisan köztársasági volt, de a választójog szűk maradt: a felnőtt lakosság nagy többségét kitevő írástudatlan – jellemzően őslakos, vidéki, női – lakosság ki volt zárva, és a vidéki szavazást gyakran a helyi földesúri hálózatok, a gamonalizmus (gamonalismo) befolyásolták.
A gazdasági alapot a diverzifikálódó export jelentette. A 19. század közepi guanó- és salétrombevételek korszakát felváltotta a cukor, a gyapot, a gyapjú, valamint az ásványi nyersanyagok – elsősorban a réz és az ezüst – kivitele. A brit, majd fokozatosan az észak-amerikai tőke szerepe növekedett, különösen a bányászatban és a közművekben. A gazdasági növekedés azonban nem járt együtt a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenésével. A Partido Civil nevű politikai formáció – amely nem modern párt, hanem az oligarchia választási szövetsége volt – váltogatta az elnököket, gyakran a hadsereg hallgatólagos támogatásával. A parlament és a sajtó viszonylagos szabadsága a városi elit körére korlátozódott.
Fontos hangsúlyozni, hogy a korszakban a „demokrácia” fogalma nem a mai értelemben vett általános választójogot jelentette; a korabeli elit a „rend” és a „civilizáció” nevében tartotta fenn a korlátozott részvételt. A korszakkal kapcsolatos történészi vita részben arról szól, hogy az oligarchikus köztársaság mennyire volt stabil, és mennyiben tekinthető a perui állam modernizációja első szakaszának. Egyes szerzők a gazdasági intézmények kiépülését és a technokratikus igazgatás megjelenését hangsúlyozzák, mások viszont a vidéki elnyomás folyamatosságát és a politikai rendszer zártságát emelik ki.
Augusto B. Leguía 1919-ben államcsínnyel szerezte meg az elnökséget, miután a választási vereségét nem fogadta el. Az 1919 és 1930 közötti időszakot a perui történetírás Oncenio („tizenegy év”) néven ismeri. Leguía rezsimje nem volt hagyományos katonai diktatúra: formálisan megtartotta az alkotmányos intézmények egy részét, de a kongresszust és a bíróságokat a végrehajtó hatalom alá rendelte, és a választásokat rendszeresen manipulálta. A kormányzás középpontjában a modernizáció állt: út- és vasútépítés, városi infrastruktúra, limai közintézmények, iskolák. A finanszírozás nagyrészt észak-amerikai bankoktól felvett hitelekből történt, ami a korszak végére jelentős külső adósságot halmozott fel.
Leguía hatalomra kerülése összefüggött az első világháború utáni gazdasági fellendüléssel és az Egyesült Államok növekvő befolyásával. A rezsim hivatalosan az indigenismo (őslakosvédő, az őslakos kultúrát felkaroló irányzat) retorikáját használta, és 1920-ban új alkotmányt fogadtatott el, amely elismerte az őslakos közösségek jogi személyiségét. Ez a lépés azonban ellentmondásos volt: miközben a közösségek jogi elismerést kaptak, a földtulajdonra vonatkozó rendelkezések lehetővé tették a közösségi földek további felosztását és a nagybirtokok terjeszkedését. A dokumentált törvényszövegek és a korabeli bírósági iratok arra utalnak, hogy a gyakorlatban az őslakos közösségek földjei tovább csökkentek.
Az Oncenio idején erősödött meg a középosztály politikai szerepe: az állami hivatalok, a tanári kar, az újságírók és az egyetemi hallgatók köre. Ez a réteg egyszerre volt a modernizáció haszonélvezője és kritikusa. Az 1919-es córdobai egyetemi reform hullámai Peruban is éreztették hatásukat, és a diákok körében megjelent a radikális társadalmi változás igénye. Leguía rezsimje a hadsereget is korszerűsítette, részben éppen azért, hogy a növekvő társadalmi elégedetlenséget ellenőrizni tudja. A rezsim megítélése a történetírásban vitatott: egyes szerzők a gazdasági és infrastrukturális modernizációt hangsúlyozzák, mások a korrupciót, a politikai elnyomást és a külső függőséget teszik az első helyre. A dokumentált tények közé tartozik, hogy 1930-ban a világgazdasági válság hatására a hitelfelvétel összeomlott, a közmunkák leálltak, és széles körű tiltakozások bontakoztak ki, amelyek Leguía bukásához vezettek.
Az 1930-as évek elején a perui politika központi szereplőjévé vált a APRA (Alianza Popular Revolucionaria Americana, azaz Amerikai Népi Forradalmi Szövetség). Az alapító, Víctor Raúl Haya de la Torre 1924-ben, mexikói száműzetésében fogalmazta meg a mozgalom programját, amelyet 1930-ban Peruban párttá szervezett. Az APRA ideológiája nem volt marxista-leninista, bár a korabeli baloldali mozgalmakkal mutatott rokonságot. Központi fogalmai közé tartozott az antiimperializmus, a latin-amerikai egység, a nép (el pueblo) mint a nemzeti változás alanya, valamint az állam beavatkozása a gazdaságba. Az APRA a középosztályt, a munkásokat és a parasztokat kívánta egyetlen mozgalomba tömöríteni, de elutasította az osztályharcot mint kizárólagos elvet; ezt a korabeli marxista kritikusok opportunizmusnak tekintették. A mai történetírás konszenzusa szerint az APRA volt az első modern tömegpárt Peruban, amely képes volt országos szervezetet kiépíteni.
1930-ban a Leguía elleni katonai puccsot Luis Miguel Sánchez Cerro vezette. Az 1931-es választásokon Sánchez Cerro és Haya de la Torre állt szemben egymással. A hivatalos eredmények szerint Sánchez Cerro győzött, de az APRA csalást kiáltott; a választási adatok pontossága a korabeli névjegyzék hiányosságai miatt ma is vitatott. Sánchez Cerro elnöksége (1931–1933) az APRA erőszakos üldözésének időszaka volt. 1932-ben a párt felkelést robbantott ki Trujillo városában, amelyet a hadsereg rendkívüli brutalitással vert le. A trujillói események során elkövetett kivégzések és megtorlások áldozatainak pontos számát illetően nincs teljes egyetértés: a becslések néhány száztól több ezerig terjednek, és a források töredékessége miatt a számot emlékezetpolitikai viták is terhelik. Dokumentált tény, hogy a felkelés után az APRA illegalitásba kényszerült, és tagjait rendszeresen bebörtönözték.
Sánchez Cerro 1933-as meggyilkolása után Oscar R. Benavides tábornok vette át az elnökséget (1933–1939). Benavides rezsimje a hadsereg politikai szerepének megerősödését mutatta: a katonai vezetés nem csupán a rend helyreállításának eszköze volt, hanem aktív politikai tényezővé vált. A kormányzat az APRA-val szembeni elnyomást fenntartotta, de a második világháború előestéjén, részben az Egyesült Államokkal való szövetség jegyében, fokozatosan nyitott a mérsékelt erők felé. A gazdaságban a kivitel lassan helyreállt, de a vidéki szegénység és a tengerparti városokba irányuló migráció erősödött. Ebben az időszakban kezdtek kialakulni Lima körül az első nagyobb barriada (nyomornegyed, spontán település) övezetek, amelyek a későbbi évtizedek városi társadalmát alapvetően átalakították.
1945-ben, a második világháború végén, a perui politika rövid demokratikus nyitást élt meg. José Luis Bustamante y Rivero elnöksége alatt az APRA – részben illegalitásának feloldása után – részt vett a kormánykoalícióban. A Bustamante-kormány reformokat ígért a munkaügy, az oktatás és a vidéki földviszonyok terén, de a kongresszusi többség és az exportelit ellenállása miatt a reformok elakadtak. Az APRA és a hadsereg közötti bizalmatlanság fokozódott: a hadsereg vezetése az APRA-t továbbra is rendbontó, potenciálisan forradalmi erőnek tartotta, míg az APRA a hadsereget az oligarchia eszközének. A hidegháború kezdete tovább élezte a konfliktust, mivel a kormányzat kommunistaellenes nyomás alá került.
1948-ban Manuel A. Odría tábornok puccsal megbuktatta Bustamantét. Az Odría-rezsim (1948–1956) a hidegháborús antikommunizmus jegyében ismét illegalitásba taszította az APRA-t, és a szakszervezeteket, valamint a diák- és parasztmozgalmakat szigorúan ellenőrizte. A politikai elnyomást azonban gazdasági nyitás és exportvezérelt növekedés kísérte: a koreai háború alatt a nyersanyagárak emelkedtek, és a perui bányászati és mezőgazdasági kivitel fellendült. Odría populista retorikát használt, és a városi szegények, valamint a frissen bevándorolt tömegek körében igyekezett támogatást szerezni, miközben a hagyományos oligarchiával is szövetségben maradt. A rezsim tehát egyszerre volt elnyomó és szociálisan aktív; ezt a kettősséget a történészek gyakran a katonai populizmus kategóriájával írják le. Fontos megjegyezni, hogy a „populizmus” kifejezés itt nem pejoratív, hanem olyan politikai stílust jelöl, amely a vezető és a „nép” közötti közvetlen kapcsolatra, jóléti ígéretekre és a közvetítő intézmények megkerülésére épül.
1956-ban Odría visszalépett, és Manuel Prado Ugarteche második elnöksége következett. A pradói időszak a Convivencia („együttélés”) néven ismert: az APRA és a kormányzat közötti informális kiegyezés, amelyben a párt felhagyott a radikális követelésekkel, cserébe legalitást és politikai mozgásteret kapott. Ez a paktum azonban gyengítette az APRA népi támogatottságát, és a párt belső feszültségeit fokozta. A Convivencia időszakában a gazdasági növekedés folytatódott, de a társadalmi egyenlőtlenségek nem csökkentek, és a vidéki földkérdés megoldatlan maradt. A kubai forradalom 1959-es győzelme új lendületet adott a perui baloldali és paraszti mozgalmaknak, és a hatóságok kommunistaellenes retorikája is felerősödött.
Az 1962-es választásokon Haya de la Torre szerezte a legtöbb szavazatot, de a szükséges többséget nem érte el, és a hadsereg – arra hivatkozva, hogy az APRA győzelme polgárháborúhoz vezetne – puccsal megakadályozta a hatalomátadást. Az 1963-as új választásokon Fernando Belaúnde Terry, az Acción Popular (Népi Cselekvés) jelöltje győzött. Belaúnde reformista programot hirdetett: földreformot, vidéki infrastruktúrát, oktatást és az őslakos közösségek támogatását. A kongresszusi ellenzék – amelyben az APRA és az oligarchia erői szövetkeztek – azonban a reformok nagy részét blokkolta. A földreform törvényei csak korlátozottan valósultak meg, és a vidéki feszültségek tovább nőttek.
1965-ben baloldali gerillacsoportok indítottak fegyveres akciókat a középső és déli Andokban. A hadsereg a felkeléseket 1966-ra leverte, de a katonai vezetés számára világossá vált, hogy a szegénység és a földnélküliség tartósan gerjeszti a forradalmi mozgalmakat. Ezzel párhuzamosan a hadsereg belső reformista szárnya megerősödött: egyes tisztek úgy vélték, hogy a társadalmi elégedetlenséget nem pusztán erőszakkal kell kezelni, hanem felülről irányított reformokkal. A Belaúnde-kormányt a gazdasági nehézségek, az infláció és a politikai patthelyzet tovább gyengítette. 1968-ban a kormányzat egyik szerződése az észak-amerikai International Petroleum Company-val kapcsolatban – amely a vitatott olajmezők ügyét a kormány számára kedvezőtlenül rendezte – kirobbantotta a politikai válságot.
Az 1895–1968 közötti perui történelem rekonstrukciója többféle forráscsoportra támaszkodik. Az állami iratok – elnöki rendeletek, kongresszusi jegyzőkönyvek, bírósági akták – a hivatalos döntéshozatalt dokumentálják, de a végrehajtás és a vidéki gyakorlat gyakran nem követhető belőlük. A választási statisztikák töredékesek, és a korabeli választói névjegyzékek hiányosságai miatt a részvételi arányok és az eredmények pontossága vitatott. Az APRA programját és belső vitáit a párt sajtója, kongresszusi felszólalások és a vezetők írásai mutatják, de ezek erősen propagandisztikus jellegűek, és a párt történetét a későbbi politikai küzdelmek is újraértelmezték. A katonai források – jelentések, emlékiratok, belső értékelések – csak részben hozzáférhetők, és a hadsereg intézményi önképét tükrözik.
A korszakkal kapcsolatos legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a Leguía-rezsim gazdasági teljesítményének értékelése: a statisztikai adatok gyűjtése korlátozott volt, és a növekedési mutatók becslései eltérnek. A trujillói felkelés áldozatainak száma továbbra is emlékezetpolitikai vita tárgya, mivel a korabeli katonai jelentések és a szemtanúi beszámolók ellentmondanak egymásnak. Az APRA ideológiájának besorolása – vajon reformista nemzeti mozgalom, vagy a középosztály érdekeit védő, a radikalizmust eláruló párt – szintén nem tudományos egyetértés, hanem értelmezési kérdés. Végül az 1968-as puccs okainak súlyozása – mennyire volt a politikai patthelyzet, a gerillák, a gazdasági válság vagy a hadsereg belső reformista fordulata a döntő – a mai történetírásban is vitatott.