Az 1960-as évek végén Peru politikai rendje ismét a katonai beavatkozás határára ért. Az előző alfejezetben tárgyalt oligarchikus hatalom, az APRA és a fegyveres erők közötti ingatag egyensúly felbomlott, amikor Fernando Belaúnde Terry kormánya 1968 augusztusában a Talara környéki olajmezők ügyében a nemzeti érdekeket sértő megállapodást kötött az amerikai International Petroleum Companyval (IPC). A hadsereg nacionalista tisztikara ezt az ország erőforrásai feletti külföldi ellenőrzés jelképének tekintette. 1968. október 3-án a fegyveres erők vértelen puccsal eltávolították Belaúndét, és Juan Velasco Alvarado tábornok vezetésével olyan katonai kormányzatot hoztak létre, amely a hidegháborús latin-amerikai katonai rezsimek között szokatlanul radikális reformprogramot hirdetett. Ez az alfejezet azt vizsgálja, milyen szerkezeti átalakításokat kísérelt meg a perui forradalom (Revolución Peruana), hogyan próbálta felülről átszervezni a földtulajdont, az ipart és a társadalom részvételi intézményeit, miért fordult gazdasági válságba, és milyen feltételekkel adta át a hatalmat egy választott polgári kormánynak 1980-ban.
Az 1968-as puccs nem egyszerű katonai felügyelet volt, hanem a hadsereg belső, intézményi vitáinak egyik irányzatát juttatta hatalomra. A junta hivatalosan a fegyveres erők forradalmi kormánya (Gobierno Revolucionario de la Fuerza Armada) elnevezést használta, és kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy nem átmeneti katonai diktatúrát, hanem hosszú távú társadalmi átalakítást akar. A reformok mögött részben a katonai felsőoktatási intézményekben, különösen a Centro de Altos Estudios Militares (CAEM) képzésein kialakult nacionalista, antioligarchikus gondolkodás állt. A tisztek egy része úgy vélte, hogy a perui állam gyengeségét a gazdasági függőség, a földbirtokok koncentrációja és a széles társadalmi kirekesztés okozza, ezért a fegyveres erőknek – a politikai pártok korrupciója és az APRA opportunizmusa helyett – kell vezetniük a modernizációt.
A kormány hivatkozott egy Plan Inca nevű dokumentumra, amely állítólag a puccs előtt készült, és a reformok stratégiai céljait tartalmazta. A terv létezése és hitelessége a történeti szakirodalomban vitatott: egyes kutatók szerint valóban létezett belső katonai tervezet, mások szerint utólagos igazolásként emlegették. A kormány első nyilvános intézkedései mindenesetre egy irányba mutattak: a földbirtokrendszer radikális megváltoztatása, a stratégiai iparágak állami ellenőrzése, a külföldi vállalatokkal való függőségi viszony újratárgyalása, valamint a társadalom mobilizációját szervező állami intézmények kiépítése. A junta felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a kongresszust, és dekrétumokkal kormányzott; a politikai pártokat formálisan nem tiltotta be, de a választási versenyt befagyasztotta.
A katonai kormány legnagyobb hatású reformja az 1969. június 24-én kihirdetett agrárreform-törvény (Ley de Reforma Agraria) volt, amelyet a kormány a perui vidék hagyományos hatalmi rendjének felszámolására tervezett. A törvény kisajátította a nagybirtokokat, kártérítést ígért a tulajdonosoknak, és a földet elsősorban nem egyéni paraszti tulajdonba, hanem különböző kollektív formákba szervezte. A partvidéki, exportra termelő cukornádültetvényekből agrártermelő szövetkezetek (Cooperativas Agrarias de Producción, CAP) alakultak, a hegyvidéken pedig a már korábban is létező parasztközösségek (comunidades campesinas) kaptak formális elismerést és földjuttatást. A reform célja nem csupán a föld újraelosztása volt, hanem a vidéki társadalom átszervezése: a kormány meg akarta törni a nagybirtokos réteg, a helyi hatalmasságok – gyakran gamonales néven emlegetett csoportok – politikai befolyását, és állami ellenőrzés alatt álló szövetkezeti hálózatot akart létrehozni.
A reform számszerű eredményeit a kormányzati közlések és a későbbi felmérések eltérően adják meg. A hivatalos adatok szerint a földreform több millió hektárt érintett, és több százezer vidéki család jutott földhöz vagy szövetkezeti tagsághoz; a pontos számok azonban a módszertantól és az időszak határaitól függően változnak, ezért a szakirodalomban becslési tartományokat szokás megadni. A reform mindenképpen jelentős változást hozott a földbirtoklás addigi szerkezetében: a nagybirtokok dominanciája visszaszorult, a hagyományos oligarchia vidéki bázisa meggyengült. Ugyanakkor a termelési oldal eredményei vitatottak. A szövetkezetek sok esetben állami hitelből működtek, eladósodtak, és a termelékenységük nem érte el a várt szintet. A földreform tehát nem oldotta meg automatikusan a vidéki szegénységet, és a későbbi elemzések egy része szerint a mezőgazdasági beruházások csökkenéséhez is hozzájárult.
A reformot a kormány SINAMOSnak (Sistema Nacional de Apoyo a la Movilización Social) nevezett intézménye hirdette és szervezte. A SINAMOS egyszerre volt propagandaszerv, fejlesztési ügynökség és a társadalmi részvétel ellenőrző csatornája. A kormány retorikája szerint a reformok alulról felfelé építkeztek, a gyakorlatban azonban az intézmény gyakran felülről irányította a paraszti és munkásszervezeteket, és a valódi autonóm szervezkedést bizalmatlanul kezelte.
A földreform mellett a katonai kormány gazdaságpolitikájának másik pillére a stratégiai ágazatok államosítása volt. Az első és legnagyobb szimbolikus lépés az IPC államosítása volt 1968. október 9-én: a kormány elfoglalta a La Brea y Pariñas olajmezőket és a talara-i finomítót, majd létrehozta az állami Petroperú vállalatot. Az intézkedés hatalmas népszerűséget hozott a kormánynak, de konfliktust okozott az Egyesült Államokkal, mivel a kártérítés összege és feltételei vitatottá váltak. Az amerikai kormány kezdetben gazdasági nyomást gyakorolt, később azonban tárgyalásos úton próbálta rendezni a kérdést. Az államosítási hullám ezután kiterjedt a halászati lisztiparra (Pescaperú), a bányászati ágazatra (Mineroperú), a távközlésre (Entel Perú), a vasutakra és a villamosenergia-szektorra is.
A kormány gazdasági modellje vegyes rendszer volt: megtartotta a magánszektort, de állami vállalatokat hozott létre a stratégiai területeken, és bevezette a társadalmi tulajdon (propiedad social) fogalmát, amely a munkások által irányított vállalatok formáját jelentette volna. Az 1970-es évek elején bevezetett ipari közösség (comunidad industrial) reformja arra kötelezte a nagyobb magánvállalatokat, hogy a munkásoknak fokozatosan részesedést és képviseletet biztosítsanak. A cél a munka és a tőke konfliktusának intézményesítése, a munkások vállalati döntésekbe való bevonása volt, de a magánbefektetők ezt a tulajdonjogok korlátozásaként érzékelték. A beruházások visszaestek, a tőke egy része külföldre áramlott, és a magánszektor bizalma megrendült. A kormány az importhelyettesítő iparosítást folytatta, de ehhez növekvő külső hiteleket vett fel, ami a külső adósság gyors emelkedéséhez vezetett.
A katonai kormány nemcsak a gazdaságot, hanem a társadalom kulturális és intézményi szerkezetét is át akarta alakítani. Az 1972-es oktatási reform az oktatás kiterjesztését, a tankötelezettség növelését és a kétnyelvű oktatás elvét hirdette meg. 1975-ben a quechua nyelvet hivatalos nyelvvé nyilvánították, ami szimbolikus fordulatot jelentett a korábbi spanyol nyelvű államépítéshez képest. A reformok elismerték az őslakos nyelvek és kultúrák létét, és az őslakos tömegek integrációját tűzték ki célul. A gyakorlatban azonban az állami intézmények továbbra is spanyol nyelvűek maradtak, a quechua hivatalos használata korlátozott volt, és a kétnyelvű oktatás megvalósítása forráshiányba ütközött. A nyelvpolitika ezért inkább emlékezetpolitikai és identitáspolitikai jelentőségű volt, mint a mindennapi nyelvhasználatot átalakító intézkedés.
A kormány a nők jogi helyzetét is érintette bizonyos polgári jogi reformokkal, például a családjogi szabályok módosításával, de a tényleges nemi egyenlőség nem valósult meg. A SINAMOSon keresztül a kormány a lakosságot próbálta bevonni a reformokba, ám a részvétel gyakran felügyelt és ellenőrzött volt. A kormány retorikája szerint a perui forradalom a „társadalmi mobilizáció” forradalma volt, de a kritikusok szerint a mobilizációt az állam felülről szervezte, és a független szakszervezeti vagy paraszti kezdeményezéseket gyanakvással kezelte. A reformok tehát egyszerre bővítették a társadalmi jogok nyelvezetét, és korlátozták a politikai részvétel autonóm formáit.
A katonai kormány külpolitikája a hidegháborús kétpólusú rendszerben a el nem kötelezett irányvonalat követte. Peru diplomáciai kapcsolatokat létesített a Szovjetunióval, Kubával és Kínával, de nem csatlakozott a szovjet blokkhoz, és nem szakította meg kapcsolatait a nyugati államokkal. A kormány a „harmadik út” retorikáját használta, hangsúlyozva, hogy a perui forradalom sem kapitalista, sem kommunista mintát nem követ. Az Egyesült Államokkal való viszony az IPC-államosítás, a halászati jogok és a külföldi vállalatokkal való vita miatt feszült volt, de a két ország nem került nyílt konfrontációba. Peru részt vett az 1969-ben létrehozott Andok-paktum (Pacto Andino) kialakításában, amely a regionális gazdasági integrációt és a külföldi tőkétől való kollektív függőségcsökkentést célozta. A külpolitikai nyitás megítélése a szakirodalomban vitatott: egyes elemzők szerint valódi törekvés volt a nemzetközi mozgástér bővítésére, mások szerint taktikai lépés, amely a belső reformok legitimálását szolgálta.
A reformok gazdasági alapjai az 1970-es évek közepére meggyengültek. Az 1973-as olajárrobbanás Peru számára, amely abban az időben nettó olajimportőr volt, súlyos cserearányromlást hozott. A halászati lisztipar, amely a korábbi évtizedben az export egyik motorja volt, az El Niño óceáni áramlat okozta halállomány-összeomlás miatt visszaesett. Az állami vállalatok veszteségesen működtek, a földreform nyomán a mezőgazdasági termelés növekedése elmaradt a várakozásoktól, a kormány pedig egyre nagyobb külső hitelekre szorult. A gazdasági nehézségek miatt a kormány népszerűsége csökkent, és a junta belső feszültségei is felszínre kerültek. Velasco 1973-tól egészségi problémákkal küzdött, és a kormányon belül éles vita alakult ki a radikálisabb reformok folytatása és a stabilizáció hívei között.
A válság mélyülése és a tömeges elégedetlenség hatására Morales Bermúdez kormánya 1977-ben bejelentette a politikai nyitás tervét, és alkotmányozó gyűlés összehívását ígérte. 1978-ban választásokat tartottak az alkotmányozó gyűlésbe, amelyben az APRA és a baloldali pártok mellett más politikai erők is részt vettek. Az 1979-ben elfogadott új alkotmány széles körű szociális jogokat rögzített, és a választójogot kiterjesztette az írástudatlanokra is, ami a vidéki és őslakos lakosság jelentős részének politikai részvételét tette lehetővé. Az 1980-as általános választásokon Fernando Belaúnde Terry, az 1968-ban eltávolított elnök tért vissza hatalomba. A katonai kormány ezzel átadta a hatalmat, de a gazdasági válság, a külső adósság és a társadalmi feszültségek öröksége tovább élt. A következő évtizedben ezek a feszültségek a Sendero Luminoso fegyveres felkelésének kibontakozásával és a belső háborúval kapcsolódtak össze, amelyet a Sendero Luminoso és a belső háború alfejezet tárgyal.
Az 1968–1980 közötti perui katonai kormányzat története elsősorban a következő forrástípusokra támaszkodik. Elsődleges források a katonai junta dekrétumai, az 1969-es agrárreform-törvény szövege, az államosítási rendeletek, a SINAMOS kiadványai, a kormányzati közlemények, az 1979-es alkotmány szövege, valamint az 1978–1980 közötti kongresszusi és alkotmányozó gyűlési jegyzőkönyvek. Másodlagos források közé tartoznak a perui és nemzetközi történészek munkái, például Peter Klarén Peru: Society and Nationhood in the Andes című áttekintése, Carlos Contreras és Marcos Cueto Historia del Perú contemporáneo című műve, valamint Julio Cotler Clases, estado y nación en el Perú című elemzése. Az említett művek a perui történetírásban gyakran idézett alapmunkák, de az alfejezetben nem szerepel tételes oldalszám, mivel a konkrét hivatkozások az egyes kiadásokban eltérhetnek.
A bizonytalanságok közé tartozik a földreform által érintett földterület és a kedvezményezettek számának pontos meghatározása. A kormányzati statisztikák és a későbbi független felmérések eltérő módszertanokat alkalmaztak, ezért az adatokat becslési tartományként kell kezelni. Az államosítások gazdasági hatásának értelmezése vitatott: egyes kutatók szerint a magánberuházások elmaradása elsősorban a kormány politikájának következménye volt, mások szerint a világgazdasági sokk, az olajáremelkedés és az El Niño hatása legalább ennyire meghatározó. A Plan Inca dokumentum eredete és tartalma szintén vitatott, mivel a kormány a reformok igazolására használta, de a független levéltári kutatások nem erősítették meg egyértelműen a dokumentum hitelességét. Végül a katonai kormány emberi jogi mérlege is emlékezetpolitikai viták tárgya: a kormányzat nem alkalmazott olyan kiterjedt állami terrort, mint a későbbi belső háború szereplői, de a rendkívüli állapot idején voltak letartóztatások, bírósági eljárások nélküli fogva tartások és elnyomó intézkedések; ezek dokumentáltsága hiányos, és a későbbi igazságszolgáltatás csak részben tárta fel őket.