A perui belső háború (1980–2000) Latin-Amerika hidegháborús korszakának egyik leghosszabb és legvéresebb fegyveres konfliktusa volt. Nem egyszerűen a hidegháborús Kelet–Nyugat szembenállás perui vetületeként érthető meg: összekapcsolódott a vidéki szegénységgel, az andoki társadalom etnikai és területi egyenlőtlenségeivel, az 1980-as évek gazdasági összeomlásával, valamint az állami erőszak és a felkelő erőszak kölcsönös eszkalációjával. Az alfejezet előzménye Velasco reformjai és a katonai kormányzat: az 1968–1975 közötti reformkísérletek után a katonai rezsim fokozatosan jobbra tolódott, a demokratikus átmenet 1980-ban nem szüntette meg a mély társadalmi feszültségeket, és a fegyveres baloldal éppen a demokratikus nyitás pillanatában kezdte meg a „népi háborút”. A konfliktus utótörténete pedig Fujimori, korrupció és a demokratizálódás alfejezetben folytatódik, ahol az 1990-es évek autoriter fordulata és a felelősségre vonás első hulláma kerül tárgyalásra.
A Fényösvény (spanyolul Sendero Luminoso, hivatalos nevén Perui Kommunista Párt – Fényösvény, Partido Comunista del Perú – Sendero Luminoso, PCP-SL) a perui kommunista mozgalom maoista szárnyából nőtt ki. Az 1960-as évek végén, 1970 körül Abimael Guzmán, a San Cristóbal de Huamanga Egyetem filozófiaprofesszora körül Ayacuchóban formálódott csoport elutasította mind a szovjet irányvonalat, mind az 1960-as évek gerilla-foco taktikáját, amelyet Che Guevara perui követői képviseltek. Guzmán tanítása, az úgynevezett Gonzalo-gondolat (pensamiento Gonzalo) a maoista „népi háború” perui változata volt: a fegyveres harc vidékről a városok felé halad, a párt a „vas és acél” élcsapat, és a forradalmi erőszak a „reakciós” állam szétzúzásának legitim eszköze. Ezt az ideológiát nem szabad visszavetíteni a mai demokratikus baloldal fogalmaira: a PCP-SL önmagát a parlamentáris politizálás minden formájával szemben határozta meg, és a választási demokráciát a „burzsoá állam” álcájának tekintette.
A mozgalom kezdetben egyetemi és tanítói hálózatokban, valamint Ayacucho vidéki, quechua nyelvű közösségeiben szerveződött. Ayacucho az 1970-es években Peru egyik legszegényebb, leginkább rurális régiója volt; az oktatási expanzió révén sok fiatal szerzett középfokú vagy felsőfokú végzettséget, de a gazdasági és állami munkalehetőségek szűkössége miatt frusztrációval szembesült. A Szenderó ezt a vidéki értelmiségi réteget és a föld nélküli, elszegényedett paraszti fiatalokat célozta meg. Ugyanakkor a szervezet szigorúan hierarchikus, személyközpontú volt, és Guzmánt szinte vallásos tisztelet övezte. A mozgalom 1980 előtt illegalitásban készült a fegyveres akciókra, fegyvereket halmozott fel, és „népi iskolákat” hozott létre.
A fegyveres konfliktus kezdetének szimbolikus dátuma 1980. május 17., amikor a PCP-SL fegyveresei az ayacuchói Chuschi faluban az országos választások előtt szavazóládákat égettek el. Az esemény dokumentált tény, de jelentőségét utólag ruházták fel: a szervezet már korábban is hajtott végre kisebb akciókat, és a szavazóládák elégetése egyszerre volt szabotázs és szimbolikus üzenet a „választási fetisizmus” ellen. A Belaúnde-kormány (1980–1985) eleinte rendőri problémaként kezelte a jelenséget, nem pedig fegyveres felkelésként.
A Szenderó az 1980-as évek elején Ayacuchóban, Huancavelicában és Apurímacban „népi bizottságokat” hozott létre, kivégzéseket hajtott végre, és a helyi állami jelenlétet – rendőrőrsöket, bíróságokat, iskolákat – módszeresen támadta. A „népbíróságok” ítéletei gyakran a helyi hatalmi viszonyok vagy személyes konfliktusok alapján születtek; a mozgalom a „korrupt hatóságokat”, a „gazdag parasztokat” és a „besúgókat” végeztette ki. A lakosság egy része kényszerből vagy meggyőződésből együttműködött, más része passzív maradt, megint mások a hadsereghez fordultak védelemért.
1982 decemberében a kormány szükségállapotot hirdetett Ayacuchó tartományban, és a fegyveres erőket küldte a térségbe. A hadsereg a nemzetbiztonsági doktrína (spanyolul doctrina de seguridad nacional) hidegháborús logikája szerint a vidéki lakosságot potenciális „belső ellenségnek” tekintette. A bevonulást tömeges letartóztatások, kínzások, kényszereltűnések és soron kívüli kivégzések kísérték. A hadsereg a Szenderó elleni harcot a lakosság „elszigetelésére” és „megtisztítására” építette, ami az erőszak gyors eszkalációjához vezetett.
A konfliktus egyik emblematikus eseménye az Uchuraccay-mészárlás volt 1983 januárjában. Nyolc limai újságírót és kísérőiket Ayacucho hegyvidékén meggyilkoltak; a holttesteket a hadsereg által ellenőrzött területen találták meg. Az eset körülményei vitatottak: a hivatalos vizsgálat kezdetben a helyi paraszti közösség tagjait tette felelőssé, akik állításuk szerint összetévesztették az újságírókat a felkelőkkel, de a hadsereg jelenléte és a kommunikációs csatornák szerepe miatt sok megfigyelő állami felelősséget is felvetett. Az ügyben készült bírósági és újságírói beszámolók ellentmondásosak, és a felelősség megoszlása mindmáig a perui emlékezetpolitika egyik vitapontja.
A hadsereg ellenfelkelő hadjárata során több tömeggyilkosságot követett el. Az Accomarca-mészárlás (1985. augusztus) és a Cayara-mészárlás (1988. május) során katonai egységek több tucatnyi, főként nőből és gyermekből álló civil lakost öltek meg, gyakran azután, hogy a Szenderóval való feltételezett együttműködéssel vádolták őket. A tömegsírok, a kényszereltűnések és a kínzások rendszeressé váltak; a hadsereg mellett a rendőrség és a későbbiekben a vidéki önvédelmi bizottságok is követtek el jogsértéseket. A felelősség pontos megoszlása a források hiányossága miatt csak becsülhető.
A mozgalom eközben a városi gerillaharc taktikáját is alkalmazta. 1986 júniusában a limai Lurigancho, a callaói El Frontón és a Santa Bárbara börtönökben fogva tartott Szenderó-tagok lázadást robbantottak ki. A hadsereg a lázadásokat katonai erővel verte le; több száz fogoly halt meg, köztük olyanok is, akik a harcok után megadták volna magukat. A túlélők és az emberi jogi szervezetek szerint a hadsereg soron kívüli kivégzéseket hajtott végre; az állami jelentések a lázadók ellenállását emelték ki. Az ügyben később bírósági eljárások indultak, de a teljes felelősségre vonás elmaradt.
A belső háború legsúlyosabb terheit a vidéki, többségében quechua vagy más őslakos nyelvű lakosság viselte. A hadsereg ellenőrző pontokat állított fel, falvakat telepített ki, és a lakosokat gyakran kollektíven gyanúsította; a Szenderó pedig a „népi igazságszolgáltatás” nevében hajtott végre kivégzéseket, toborzott gyermekkatonákat és rombolt szét közösségi szervezeteket. A két fél közötti választás gyakran nem meggyőződés, hanem túlélési kényszer kérdése volt. A paraszti közösségek egy része rondas campesinas (paraszti járőrök) vagy a hadsereg által szervezett Comités de Autodefensa (önvédelmi bizottságok) formájában maga is felfegyverkezett. Ezek a csoportok egyes helyeken hatékonyan védték a falvakat a Szenderó támadásaitól, máshol viszont maguk is részt vettek az erőszakban, és a hadsereg oldalán civileket gyilkoltak.
A nők elleni szexuális erőszak a konfliktus egyik legkevésbé dokumentált, de rendszerszerű jelensége volt. A túlélők beszámolói szerint mind a katonai erők, mind a Szenderó fegyveresei követtek el nemi erőszakot; a nőket gyakran a férfiakhoz fűződő kapcsolatuk miatt büntették, vagy éppen a közösség megfélemlítésére használták fel. A nők aránya a konfliktus későbbi szakaszában nőtt az áldozatok között, és a belső menekültek többsége nő és gyermek volt. A szexuális erőszak ügye csak az 1990-es évek végén, elsősorban az emberi jogi szervezetek és a későbbi igazságügyi bizottság munkája nyomán került be a nyilvános vitába.
A háború elől százezrek menekültek a városokba, különösen Limába, vagy az ország más régióiba. A belső menekültek (spanyolul desplazados internos) száma a becslések szerint több százezerre tehető; a pontos számot a regisztráció hiányossága miatt nem ismerjük. A menekülés szétzilálta a hagyományos közösségi szervezeteket, a mezőgazdasági termelést és a családi hálózatokat, és a városi nyomornegyedekbe szorult vidéki lakosság a későbbi évtizedek társadalmi feszültségeinek egyik forrásává vált.
A fegyveres konfliktus nem választható el az 1980-as évek perui gazdasági összeomlásától. A Belaúnde-kormány alatt az adósságválság, az infláció és a reálbérek zuhanása egyaránt sújtotta a városi és vidéki szegényeket. Alan García elnök (1985–1990) populista gazdaságpolitikája – az adósságszolgálat korlátozása, az állami kiadások növelése – rövid ideig növekedést hozott, de 1987–1990 között hiperinfláció, áruhiány és a fizetőeszköz összeomlása követte. A gazdasági nyomor és az állami szolgáltatások szétesése tovább növelte a Szenderó toborzóbázisát, miközben a hadsereg költségvetése és a biztonsági kiadások elszívták a szociális forrásokat.
A kábítószer-gazdaság is összefonódott a konfliktussal. A Huallaga-völgyben (Alto Huallaga) a kokain előállításához használt kokacserje-termesztés az 1980-as években jelentős jövedelemforrássá vált. A Szenderó ebben a térségben „forradalmi adót” szedett a termelőktől és a kábítószer-kereskedőktől, és védelmet nyújtott a rendőri akciókkal szemben. A mozgalom és a kábítószer-kereskedelem kapcsolata a szakirodalomban vitatott: egyes kutatók szerint a Szenderó elvi alapon elutasította a kábítószer-fogyasztást, de a gyakorlatban együttműködött a termelőkkel; mások szerint a kapcsolat mélyebb, szervezeti jellegű volt. A drogtermelésből származó jövedelem mindenesetre hozzájárult a fegyveres szervezet működéséhez, és a régióban a konfliktus a kábítószer-ellenes katonai akciókkal is összefonódott.
A városi erőszak csúcspontja az 1992. július 16-i Tarata utcai robbantás volt Limában: a Szenderó autóba rejtett robbanószerkezete a polgári lakosság körében okozott tömeges halált és sebesülést. A merénylet a mozgalom azon taktikájának része volt, hogy a fővárosban is félelmet keltsen, és megmutassa, hogy az állam nem képes megvédeni a lakosságot. A robbantás dokumentált tény, de a pontos áldozatszám és a támadás stratégiai értelmezése vitatott.
Az 1990-es választáson Alberto Fujimori mérnök, politikai kívülálló győzött. Kormánya azonnal gazdasági sokkterápiát hajtott végre: az árak liberalizálása, a valuta leértékelése, az állami vállalatok privatizációja és a szociális kiadások visszafogása. A gazdasági stabilizáció az 1990-es évek közepére csökkentette a hiperinflációt, de a vidéki és városi szegények körében a társadalmi költségek magasak maradtak.
Fujimori 1992. április 5-én önpuccsot (spanyolul autogolpe) hajtott végre: feloszlatta a kongresszust, felfüggesztette az alkotmányos garanciákat, és a bírói hatalmat a végrehajtó hatalom ellenőrzése alá vonta. A lépést a politikai elit iránti csalódottsággal és a Szenderó elleni hatékonyabb fellépés szükségességével indokolta. Az önpuccs a hidegháborús Latin-Amerika egyik jellegzetes „puha” autoriter fordulata volt: formálisan megtartotta a választási kereteket, de a hatalmi ágak közötti fékeket és ellensúlyokat felszámolta.
A Fujimori-kormány emberi jogi mérlege súlyosan terhelt. A titkosszolgálatokhoz kötődő Grupo Colina nevű halálosztag 1991. november 3-án a Barrios Altos nevű limai negyedben 15 embert ölt meg egy házibuli közben, köztük egy gyermeket. 1992. július 18-án a La Cantuta egyetem kilenc hallgatóját és egy professzorát rabolta el és gyilkolta meg a csoport. Mindkét eset bizonyítottan állami kötődésű volt; a későbbi bírósági eljárásokban a Grupo Colina tagjait és vezetőit, valamint a politikai felelősöket is elítélték. Az ügyek azt mutatják, hogy a demokratikus intézmények nélkül a „terrorizmus elleni harc” maga is terrorisztikus módszerekhez vezetett.
A Fujimori-kormány másik vitatott programja az 1996–2000 közötti kényszersterilizációs kampány volt. A program keretében vidéki, főként quechua nyelvű nők tízezreit sterilizálták, sok esetben nem megfelelő tájékoztatás vagy kifejezett kényszer mellett. A számok és a kényszer mértéke vitatott; emberi jogi szervezetek és későbbi bírósági dokumentumok szerint a program rendszerszerű jogsértéseket hordozott. Az ügy a perui nők és az őslakos közösségek elleni állami erőszak egyik szimbólumává vált, de a teljes felelősségre vonás a 2020-as évekig is hiányos.
A fegyveres konfliktus hivatalos lezárása és a felelősségre vonás folyamata csak a Fujimori-rezsim bukása után kezdődhetett el. 2001-ben az ideiglenes kormány létrehozta az Igazság és Megbékélés Bizottságot (Comisión de la Verdad y Reconciliación, CVR), amely 2003-ban tette közzé zárójelentését. A bizottság elnöke Salomón Lerner Febres volt. A jelentés a konfliktus 1980–2000 közötti időszakára vonatkozóan 69 280 halottat vagy eltűntet becsült, és hangsúlyozta, hogy ez statisztikai becslés, amely a tényleges számot alulbecsülheti. A CVR szerint a felelősség körülbelül 46 százaléka a Sendero Luminosót, körülbelül 30 százaléka az állami erőket és a velük együttműködő önvédelmi bizottságokat terheli, a fennmaradó rész más szereplőkhöz vagy nem azonosított elkövetőkhöz köthető. Ezek az arányok tudományos becslések, és a szakirodalomban vitatott, hogy az állami felelősség aránya valójában nem volt-e magasabb, illetve hogy a CVR kategóriái mennyire képesek megragadni a helyi erőszak összetett dinamikáját.
A CVR azt is megállapította, hogy az áldozatok túlnyomó többsége vidéki, szegény, quechua vagy más őslakos nyelvű lakosságból került ki, és hogy a nők elleni erőszak a konfliktus egyik aluldokumentált dimenziója volt. A jelentés a konfliktust „belső háborúnak” nevezte, és azt javasolta, hogy az állam ismerje el felelősségét, biztosítson jóvátételt az áldozatoknak, és vonja felelősségre az elkövetőket. A CVR ajánlásainak végrehajtása csak részben valósult meg.
A büntető igazságszolgáltatás terén az egyik legfontosabb fejlemény Alberto Fujimori kiadatása és 2009-es elítélése volt emberiesség elleni bűncselekmények miatt; később további ítéletek születtek a Barrios Altos és La Cantuta ügyekben. A katonai elkövetők elleni perek azonban lassan haladtak, és a hadsereg belső ellenállása, valamint a politikai akarat hiánya miatt sok eset elakadt. A Szenderó túlélő vezetői közül Guzmán börtönben halt meg 2021-ben; a mozgalom maradványai a VRAEM-régióban a kábítószer-gazdasággal összefonódva a 2020-as években is jelen voltak, de országos katonai jelentőségüket elvesztették.
Az emlékezetpolitikában a konfliktus mindmáig megosztó. A terruco (a „terrorista” szó perui becsmérlő alakja) kifejezést a politikai vita során gyakran használják a baloldali kritikusok megbélyegzésére, ami elmossa a határt a fegyveres felkelők és a demokratikus ellenzék között. Az áldozatok elismerése, a tömegsírok feltárása és az iskolai történelemtanítás kérdései a 2020-as években is aktuálisak. A CVR munkája nyomán a perui társadalomban kialakult egy törékeny konszenzus arról, hogy a fegyveres konfliktus nem redukálható egyetlen fél bűnére, de a politikai elit egy része továbbra is vitatja az állami felelősség terjedelmét, és a hadsereg szerepének kritikus bemutatását támadja.
A perui belső háború történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a CVR zárójelentése (2003), amely meghallgatások ezrein, levéltári dokumentumokon és statisztikai becsléseken alapul; a bírósági ítéletek, különösen a Fujimori- és Grupo Colina-perek; az emberi jogi szervezetek – például a Coordinadora Nacional de Derechos Humanos, az Amnesty International és a Human Rights Watch – éves jelentései; korabeli újságcikkek, fényképek és televíziós felvételek; valamint a túlélők, eltűntek hozzátartozói és egykori fegyveresek vallomásai. A Szenderó saját dokumentumai – röplapok, belső körlevelek, Guzmán beszédei – a mozgalom önértelmezésének forrásai, de propagandisztikus jellegük miatt kritikával kezelendők.
A másodlagos szakirodalomban alapművek Carlos Iván Degregori, Gustavo Gorriti, Steve Stern, Cynthia McClintock és mások munkái. A kutatás fő bizonytalanságai: az áldozatok pontos száma (a CVR becslése 69 280, de a tényleges szám magasabb lehet); a felelősség megoszlása a Szenderó, az állami erők és a helyi szereplők között; a szexuális erőszak és a kényszersterilizáció mértéke; a hadsereg belső parancsnoki láncolatának felelőssége; valamint a Szenderó és a kábítószer-kereskedelem kapcsolatának jellege. A paramilitáris csoportok állami irányításának mértéke ugyancsak vitatott: egyes kutatók szerint a Grupo Colina közvetlen állami utasításra működött, mások szerint a titkosszolgálatok autonóm szárnya volt, bár a politikai felelősséget a bíróságok utóbb megállapították.
Vitatott értelmezési kérdés a „kétoldalú erőszak” keretezése: a CVR ezt a kategóriát használta, de egyes emberi jogi szervezetek szerint ez relativizálja az állami erőszakot, míg a másik oldal szerint a Szenderó elsődleges felelősségét csökkenti. Az sem teljesen eldöntött, hogy a konfliktus „népirtásnak” tekinthető-e egyes őslakos közösségekkel szemben; a jogi és történeti álláspontok eltérnek. A Fujimori-korszak megítélése ugyancsak megosztott: egyesek a gazdasági stabilizáció és a Szenderó legyőzése miatt pozitívan értékelik, mások az emberi jogi jogsértések és a demokratikus intézmények lerombolása miatt elítélik.
Az alfejezet állításai közül a Chuschi-i akció, a Guzmán-elfogás, az önpuccs, a Barrios Altos és La Cantuta eseményei dokumentált tények. Az áldozatszámok, a felelősségi arányok és a kényszersterilizációk száma becslések, illetve vitatott adatok. A CVR jelentése a perui állam megbízásából készült, ezért elsődleges forrásként hiteles, de nem tekinthető semlegesnek: létrehozása politikai kompromisszum eredménye volt, és megállapításait a későbbi kormányok nem mindig hajtották végre.