Peru 1990 és 2001 közötti története a 20. század végi latin-amerikai átmenetek egyik legellentmondásosabb esete: piaci reformok, gerillaellenes hadjárat, a demokratikus intézmények leépítése és rendszerszintű korrupció kapcsolódott össze egyetlen politikai ciklusban. Az 1980-as évek végére az ország egyszerre szenvedett hiperinflációtól, a Sendero Luminoso (Fényes Ösvény) nevű maoista gerillaszervezet fegyveres felkelésétől és a hagyományos pártrendszer hitelvesztésétől. Alberto Fujimori elnöksége ebből a válságból indult, és 2000-es bukásáig alapvetően átalakította a perui állam és gazdaság szerkezetét, ugyanakkor a demokratikus intézmények olyan mértékű leépítését hozta, amelynek jogi és emlékezetpolitikai következményei a jelenkorig hatnak. Ez az alfejezet az 1990-es választástól a 2001-es demokratikus átmenetig követi nyomon az eseményeket, és bemutatja, hogyan vált a „perui csoda” a tekintélyelvű kormányzás és a korrupció szinonimájává.
Az 1990-es elnökválasztásra az ország mély gazdasági és biztonsági válságban volt. Az előző kormányzat, Alan García (1985–1990) alatt a hiperinfláció 1988–1990 között háromjegyűre, egyes hónapokban négyjegyűre emelkedett; a nemzeti valuta, az inti értéke drámaian zuhant. A Sendero Luminoso a belső háborúról szóló alfejezetben tárgyalt terjeszkedése miatt a hadsereg szükségállapotot tartott fenn az ország jelentős részén, és mind a gerillák, mind az állami erők részéről súlyos emberi jogi jogsértések történtek. A hagyományos pártok – az APRA (Alianza Popular Revolucionaria Americana) és a jobbközép Acción Popular – támogatottsága összeomlott, mivel egyik sem tudott hiteles választ adni a válságra.
A választási küzdelem két jelölt között dőlt el. A FREDEMO (Frente Democrático) koalíció színeiben induló író, Mario Vargas Llosa a piaci reformok radikális programját hirdette, és a városi középosztály, valamint az üzleti elit támogatását élvezte. Vele szemben a mérnökből lett egyetemi rektor, Alberto Fujimori a Cambio 90 nevű, frissen alapított mozgalom jelöltjeként a „kívülálló” szerepét játszotta: elutasította a hagyományos pártokat, és azt ígérte, hogy a szegényebb rétegek, a vidéki parasztság és az informális szektor érdekeit képviseli. Az első fordulóban Vargas Llosa végzett az élen, de a második fordulóban Fujimori a szavazatok többségét szerezte meg – a hivatalos választási eredmények szerint –, ami a politikai elemzők szerint a szegényebb városi és vidéki szavazók tiltakozását fejezte ki a hagyományos elittel szemben. A pontos százalékos arányok forrásonként kissé eltérhetnek, de a tendencia egyértelmű: Fujimori győzelme a perui pártrendszer addigi szerkezetének felbomlását jelezte.
Fujimori hivatalba lépése után, 1990 augusztusában hirdette meg azt a stabilizációs csomagot, amelyet a sajtó hamarosan Fujishock néven kezdett emlegetni. A program radikális árszabadítást, a valuta leértékelését, a szubvenciók leépítését és a közkiadások drasztikus csökkentését foglalta magában. A cél a hiperinfláció megfékezése és a makrogazdasági stabilitás helyreállítása volt. A lépés rövid távon sokkolta a lakosságot: az alapvető élelmiszerek és üzemanyag ára ugrásszerűen megnőtt, és a reálbérek csökkentek. Ugyanakkor a hiperinfláció valóban visszaszorult, és az évtized közepére a gazdaság növekedési pályára állt.
A stabilizációt szerkezeti reformok követték, amelyeket a nemzetközi pénzügyi intézmények – az IMF és a Világbank – támogattak, és amelyek a piaci liberalizáció logikáját követték. Az állami vállalatok jelentős részét privatizálták, a kereskedelmet liberalizálták, a pénzügyi szektort megnyitották, és a munkaerőpiacot rugalmasabbá tették. A reformok következtében a gazdasági mutatók javultak: az infláció alacsony szintre süllyedt, a külföldi tőke beáramlott, és a bányászat, valamint a halászat exportja fellendült. A növekedés azonban egyenlőtlenül oszlott el. A szegénységi mutatók magasak maradtak, a vidéki területek – különösen az Andok régiói – elhanyagoltak voltak, és az informális gazdaság tovább növekedett. A kortárs kritikusok a reformokat neoliberális politikaként bírálták, ami a korszakban éles ideológiai vita tárgya volt; a támogatók viszont a gazdasági racionalitást és a nemzetközi hitelességet hangsúlyozták. A szöveg ezt a vitát nem kívánja eldönteni, de rögzíti, hogy a gazdasági siker és a társadalmi költségek közötti feszültség a Fujimori-korszak egyik központi ellentmondása volt.
A gazdasági reformokkal párhuzamosan a kormányzat katonai és hírszerzési eszközökkel lépett fel a Sendero Luminoso ellen. A hadsereg és a rendőrség mellett a kormány támogatta a rondas campesinas (paraszti önvédelmi járőrök) tevékenységét, amelyek számos vidéki közösségben a gerillák elleni védekezés intézményesült formájává váltak. A stratégia része volt a hírszerzési műveletek fokozása is, amelynek csúcspontjaként 1992 szeptemberében Limában elfogták Abimael Guzmánt, a Sendero Luminoso alapítóját és ideológiai vezetőjét. Guzmán elfogása dokumentált esemény, és a szervezet működési képességének látványos hanyatlását indította el; a gerillaerők létszáma és aktivitása az évtized közepére jelentősen visszaesett.
A katonai siker azonban súlyos emberi jogi jogsértésekkel járt. A Grupo Colina nevű, az állami erőkhöz köthető félkatonai egység – amelyet későbbi bírósági eljárások dokumentáltak – több tömeggyilkosságot követett el. Az 1991-es Barrios Altos-mészárlás és az 1992-es La Cantuta-mészárlás során civileket, köztük egyetemi hallgatókat öltek meg, mert azokat a gerillákkal való együttműködéssel gyanúsították. Az áldozatok pontos száma a bírósági ítéletekben és a későbbi Igazság és Megbékélés Bizottság (Comisión de la Verdad y Reconciliación, CVR) jelentésében szerepel, de a teljes belső háborús áldozatszám becslés, és nagy bizonytalanságot hordoz. A CVR 2003-as jelentése – amelyet már a demokratikus átmenet után készítettek – mintegy 69 ezer halottat és eltűntet becsült az 1980 és 2000 közötti időszakra, de ez a szám módszertani viták tárgya, és a valós áldozatszám ennél magasabb vagy alacsonyabb is lehet. Fontos, hogy az állami erők által elkövetett jogsértéseket ne mossuk össze a gerillák terrorcselekményeivel: mindkettő dokumentált, de a felelősségi viszonyok és a jogi következmények eltérőek.
A gazdasági reformok és a terrorellenes intézkedések ütemét a kormányzat szerint a kongresszus és a bíróságok akadályozták. Ebben a helyzetben 1992. április 5-én Fujimori önpuccsot (spanyolul autogolpe) hajtott végre: feloszlatta a kongresszust, felfüggesztette az 1979-es alkotmányt, és átvette a bíróságok ellenőrzését. A lépést a kormány a „nemzeti újjáépítés” szükségességével indokolta, és a lakosság egy része támogatta, mivel a hagyományos politikai osztályt tartotta a válság fő felelősének. A nemzetközi közösség – köztük az Amerikai Államok Szervezete (OAS) – azonban elítélte az önpuccsot, és nyomást gyakorolt a demokratikus intézmények helyreállítása érdekében.
A bel- és külföldi nyomás hatására a kormány választásokat írt ki egy alkotmányozó gyűlésre, amely 1993-ban új alkotmányt fogadott el. Az 1993-as alkotmány – amelyet népszavazás erősített meg – jelentősen megerősítette az elnöki hatalmat, lehetővé tette az elnök azonnali újraválasztását, és csökkentette a törvényhozás ellenőrző szerepét. A dokumentum szövege közjogi értelemben dokumentált forrás, de az alkotmány elfogadásának körülményei és tartalma máig vitatott: egyes értelmezések szerint a szükségállapot kezelésének eszköze volt, mások szerint a demokrácia tartós leépítésének alapja. A szakirodalomban mindkét álláspont jelen van, és a vita összekapcsolódik a Fujimori-korszak általános megítélésével.
Az 1993-as alkotmány alapján megtartott 1995-ös elnökválasztáson Fujimori újraválasztást nyert, és pártja, a Cambio 90–Nueva Mayoría szövetség a kongresszusban abszolút többséget szerzett. A gazdasági növekedés folytatódott, a biztonsági helyzet javult, és a kormányzat a nemzetközi közösség előtt a „perui csoda” képét mutatta. Ugyanakkor a hatalom gyakorlása egyre inkább a formális demokratikus keretek kiüresítésére épült. A bíróságok és a választási szervek függetlensége csorbult, a média egy részét a kormányzat befolyásolta, a kongresszus pedig gyakran a végrehajtó hatalom eszközeként működött.
A rendszer kulcsszereplője Vladimiro Montesinos, a Nemzeti Hírszerző Szolgálat (Servicio de Inteligencia Nacional, SIN) vezetője lett, aki a katonai és civil szférában egyaránt kiterjedt befolyási hálózatot épített ki. Montesinos tevékenysége a későbbi bírósági eljárások és oknyomozó újságírás szerint magában foglalta politikusok, bírák, katonatisztek és médiatulajdonosok megvesztegetését, zsarolását, valamint az állami szerződésekből származó korrupciós bevételek rendszerbe szervezését. A politikatudományi szakirodalom a Fujimori-kormányzatot gyakran választási autoritarizmusként vagy delegatív demokráciaként írja le, jelezve, hogy a választások formálisan megtörténtek, de a hatalommegosztás és a jogállami kontroll súlyosan sérült. Ezek a fogalmak elemzői kategóriák, nem a kortársak önmeghatározásai, és használatuk vitatott.
Fujimori az 1993-as alkotmány által lehetővé tett módon harmadik ciklusra törekedett a 2000-es elnökválasztáson. Az ellenzék fő jelöltje Alejandro Toledo, közgazdász volt, aki a demokratikus intézmények helyreállítását és a korrupció felszámolását ígérte. Az első forduló eredménye erősen vitatott volt: a nemzetközi megfigyelők és az ellenzék széles körű választási csalásra hivatkozott, és Toledo a második forduló előtt visszalépett, arra szólítva fel híveit, hogy bojkottálják a szavazást. A második fordulót ennek ellenére megtartották, és Fujimori győzelmét hirdették ki, de a legitimitását a bel- és külföldi szereplők jelentős része nem ismerte el.
A rezsim sorsát végül egy kiszivárgott videó pecsételte meg. 2000 szeptemberében nyilvánosságra került egy felvétel, amelyen Montesinos látható, amint pénzt ad át egy ellenzéki kongresszusi képviselőnek, hogy az csatlakozzon a kormánypárthoz. A vladivideos néven elhíresült botrány gyorsan szétzilálta a hatalmi hálózatot: a kormányzat támogatottsága összeomlott, a hadsereg egy része elhatárolódott, és a nemzetközi nyomás is felerősödött. Fujimori előbb bejelentette, hogy új választásokat ír ki, majd 2000 novemberében egy nemzetközi csúcstalálkozó ürügyén Japánba utazott, és onnan faxon nyújtotta be lemondását. A kongresszus azonban nem fogadta el a lemondást, hanem „erkölcsi alkalmatlanság” (incapacidad moral) miatt eltávolította hivatalából. Ez a jogi aktus dokumentált, de a lemondás és az eltávolítás párhuzamos eljárása miatt a pontos alkotmányjogi helyzet máig vitatott.
A kongresszus elnöke, Valentín Paniagua lett az ideiglenes államfő, és kormánya – amelyet széles körű politikai konszenzus támogatott – elsődleges feladatának a demokratikus intézmények helyreállítását, a korrupció kivizsgálását és a választások előkészítését tekintette. A Paniagua-kormányzat hozta létre 2001-ben az Igazság és Megbékélés Bizottságot (CVR), amelynek feladata a belső háború emberi jogi jogsértéseinek feltárása és dokumentálása lett. A CVR jelentése később, 2003-ban készült el, és a perui társadalom egyik legfontosabb, bár vitatott forrásává vált az 1980–2000 közötti erőszak értelmezésében.
A 2001-es elnökválasztást Alejandro Toledo nyerte, ami formálisan lezárta a közvetlen átmenetet. A demokratikus konszolidáció azonban korántsem volt teljes. A korrupciós hálózatok felszámolása évekig tartott, a bírósági eljárások – köztük Fujimori és Montesinos pere – csak később, részben nemzetközi jogsegéllyel valósultak meg. A fujimorizmus politikai erőként tovább élt: Fujimori később, 2005-ben Chilében letartóztatásba került, 2007-ben kiadták Perunak, és 2009-ben emberi jogi bűnök miatt 25 év börtönbüntetésre ítélték; Montesinos ugyancsak többszörös ítéletet kapott. Ezek az ítéletek jogi értelemben dokumentált tények, de a politikai és társadalmi megítélésük máig megosztott, amint azt a Diktatúrák, erőszak és emlékezet című fejezet tárgyalja.
A Fujimori-korszak megítélése a perui közélet és a nemzetközi szakirodalom egyik legélesebb vitája. A támogatók – és a lakosság egy része – a gazdasági stabilizációt, a hiperinfláció leküzdését és a Sendero Luminoso elleni fellépést hangsúlyozzák, és a korszakot a nemzeti válságból való kilábalásként értelmezik. A kritikusok – köztük számos történész, politológus és emberi jogi szervezet – viszont a demokratikus intézmények leépítését, a korrupció rendszerszintűvé válását és az állami erők által elkövetett emberi jogi jogsértéseket emelik ki, és a fujimorizmust tekintélyelvű kormányzásként írják le. A tudományos konszenzus inkább az utóbbi értelmezést támogatja, de a társadalomtudományi vitában az ellenérvek is komoly súllyal jelennek meg. A 2000–2001-es átmenet tanulsága éppen az, hogy a demokratikus intézmények formális helyreállítása nem jelenti automatikusan a korábbi hatalmi gyakorlatok megszűnését; a korrupció, a gyenge jogállamiság és a társadalmi egyenlőtlenség öröksége tovább hatott, és a jelenkori Peru politikai folyamatait is befolyásolta Peru ma című fejezet.
Az alfejezet elsődlegesen a hivatalos választási jegyzőkönyvekre, törvényekre, rendeletekre, bírósági ítéletekre, a CVR jelentésére, valamint a korszak újságcikkeire és oknyomozó riportjaira támaszkodik. A másodlagos irodalom elsősorban politikatudományi és történeti munkákból áll, amelyek eltérően értékelik a gazdasági reformok hatásait, az önpuccs jellegét és a demokratikus átmenet sikerességét. A legfontosabb bizonytalanságok a következők:
Az itt közölt adatok – például az önpuccs dátuma, a választási évek, a főbb események sorrendje – dokumentált tények, de a szövegben szereplő értelmezések a szakirodalmi vita részei, és nem tekinthetők lezárt tudományos igazságnak. A könyv lezárásakor (2026) a perui igazságszolgáltatás egyes, a Fujimori-korszakhoz kapcsolódó eljárásai még folyamatban lehetnek.