Peru 21. századi politikatörténete a kontinens egyik legélesebb példája arra, hogy a gazdasági növekedés és az intézményi stabilitás nem jár automatikusan együtt. A 2000-es évek elején bekövetkezett demokratizálódás után az ország szinte folyamatos kormányozhatósági válsággal küzdött: 2016 és 2024 között hat elnök váltotta egymást, a kongresszus két elnököt mozdított el, egy elnök feloszlatta a törvényhozást, egy másik pedig önpuccsot kísérelt meg. Ez az alfejezet a politikai válságok szerkezeti okait, a kongresszus és az elnök közötti alkotmányos konfliktusokat, valamint a 2022–2024-es tiltakozási hullámot mutatja be. A gazdasági és társadalmi háttérhez lásd a A 21. századi Peru gazdasága és társadalma alfejezetet; a Fujimori-korszak örökségéről pedig a Fujimori, korrupció és a demokratizálódás szól.
Alberto Fujimori 2000. novemberi bukása után az ideiglenes elnök, Valentín Paniagua irányította az átmenetet, és 2001-ben új választásokat írtak ki. A 2001 és 2016 közötti időszakot gyakran „demokratikus évtizednek” nevezik, mert ekkor nem került sor katonai puccsra, és a választások többé-kevésbé versengő körülmények között zajlottak. Ugyanakkor a pártrendszer rendkívül fragmentált maradt: a politikai tömörülések gyakran egy-egy személy köré szerveződtek, nem rendelkeztek mély társadalmi beágyazottsággal, és a választók jelentős része ismételten „a kisebbik rossz” logikája szerint döntött.
Alejandro Toledo (2001–2006) volt az első olyan elnök, aki őslakos (quechua) származását is hangsúlyozta, de kormányzását korrupciós vádak és állandó társadalmi tiltakozások kísérték. Alan García (2006–2011) – aki első elnöksége (1985–1990) idején hiperinflációval és erőszakhullámmal szembesült – második mandátuma alatt a nyersanyagárak emelkedésére épülő gazdasági konjunktúrát élvezte, ám vidéki konfliktusok, például a 2009-es bagua-i összecsapás, megmutatták az exportorientált modell feszültségeit. Ollanta Humala (2011–2016) választási kampányában a baloldali változást ígérte, kormányzása azonban nagyrészt folytatta elődei piacbarát politikáját; elnökségét később az Odebrecht korrupciós botrány is elérte.
Ebben az időszakban a kongresszus és az elnök viszonyát a perui alkotmány sajátos intézménye, a morális alkalmatlanság (incapacidad moral) alapján történő eltávolítás lehetősége határozta meg. Az 1993-as, Fujimori nevéhez köthető alkotmány ugyan erős elnöki jogköröket adott, de a kongresszus számára lehetővé tette, hogy az elnököt – bírósági eljárás nélkül is – „morális alkalmatlanságra” hivatkozva elmozdítsa. Ez a fogalom már az 1990-es években is vita tárgya volt, mert nem határozták meg pontosan, mit jelent; a későbbi válságok során vált a parlamenti többség politikai fegyverévé. A jelenség értelmezése vitatott: egyes alkotmányjogászok szerint a morális alkalmatlanság az elnök alkalmatlanságának rugalmas, ám legitim eszköze, mások szerint a kongresszus ezzel írta felül a választói akaratot.
A 2016-os választás fordulópontot hozott. Pedro Pablo Kuczynski (rövidítve PPK) szűk többséggel győzte le Keiko Fujimorit, a Fuerza Popular (FP) jelöltjét, ám a kongresszusban a Fujimori-párt abszolút többséget szerzett. A következő években a végrehajtó hatalom és a törvényhozás viszonya patthelyzetté merevedett: a Fuerza Popular parlamenti többsége számos minisztert kényszerített lemondásra, és többször kezdeményezte az elnök eltávolítását.
A helyzetet súlyosbította a brazil Odebrecht építőipari vállalat körüli korrupciós botrány, amely Latin-Amerika több országát érintette. Peruban a cég beismerte, hogy magas rangú politikusoknak fizetett kenőpénzt; a nyomozás elérte a korábbi elnökök – köztük Toledo, García és Humala – köreit is. Kuczynski ellen 2017-ben indult az első eltávolítási eljárás, miután kiderült, hogy egy tanácsadó cége pénzt kapott az Odebrechttől. A szavazás azonban nem érte el a szükséges többséget: egyes ellenzéki képviselők tartózkodtak, és Kuczynski megmenekült. Nem sokkal később azonban kegyelmet adott a börtönbüntetését töltő Alberto Fujimorinak, amit sokan politikai alkunak tekintettek. Ez a lépés dokumentált tény, ugyanakkor a mögötte lévő megállapodás természete vitatott: egyes elemzők szerint hallgatólagos alku született a Fuerza Popular egy részével, mások szerint az elnök humanitárius okokra hivatkozott. A második eltávolítási kísérlet előtt, 2018 márciusában Kuczynski lemondott.
Az alelnök, Martín Vizcarra lépett a helyébe. Vizcarra – bár korábban nem számított karizmatikus politikusnak – a korrupcióellenes küzdelem élére állt, és 2018-ban népszavazást kezdeményezett olyan reformokról, amelyek a Fujimori-rendszer intézményeit érintették. A népszavazáson a választók nagy többsége támogatta a kongresszusi újraválasztás tilalmát, a pártfinanszírozás szigorítását és a bírói testület átalakítását. A Fuerza Popular azonban a reformsorozatot saját hatalmának támadásaként értelmezte, és a konfliktus eszkalálódott.
2019 szeptemberében Vizcarra – az alkotmány egyik cikkére hivatkozva – feloszlatta a kongresszust, mert az másodszor is bizalmatlanságot szavazott a kormányfőnek. Az alkotmány szerint a miniszterelnöki bizalmatlanság elmarasztalása után az elnök feloszlathatja a törvényhozást, ha a kabinet kétszer veszítette el a parlament bizalmát. A kongresszus többsége vitatta az eljárás jogszerűségét, és Vizcarrát elmozdító szavazást is tartottak, de az alkotmánybíróság később a feloszlatást jogszerűnek minősítette. A 2020. januári előrehozott választás után új, rendkívül széttöredezett kongresszus jött létre, amelyben egyetlen erő sem rendelkezett többséggel.
A válság 2020 novemberében tetőzött. A kongresszus – arra hivatkozva, hogy Vizcarra korábban, Moquegua kormányzójaként kenőpénzt fogadott el – ismét „morális alkalmatlanságra” hivatkozva elmozdította az elnököt. Fontos: ekkor még nem volt jogerős bírósági ítélet Vizcarra ellen, és a vádak egy része később tisztázatlan maradt. Az eltávolítás hírére több városban tüntetések kezdődtek, amelyeket a rendőrség erőszakkal oszlatott fel; két fiatal tüntető életét vesztette. A kongresszus által megválasztott utód, Manuel Merino mindössze öt napig volt elnök, mert a társadalmi nyomás és a nemzetközi elítélés hatására lemondott. Az ideiglenes elnöki tisztséget Francisco Sagasti vette át, aki 2021 júliusáig irányította az országot.
Ez a szakasz jól mutatja, hogy a perui válság nem egyszerűen személyi konfliktus volt. A 2016–2020 közötti eseményekben egybeért a pártrendszer szétesése, a korrupciós botrányok által okozott bizalomvesztés és az alkotmányos szabályok kétértelműsége. A tudományos konszenzus szerint a morális alkalmatlanság intézményét a kongresszusi többségek egyre inkább politikai eszközként használták; abban azonban nincs egyetértés, hogy ez a perui alkotmány hibája, a pártok gyengesége, vagy a Fujimori-rendszerből örökölt intézményi torzulás következménye.
A 2021-es választás újabb polarizációt hozott. A második fordulóba a baloldali, szakszervezeti háttérrel rendelkező vidéki tanító, Pedro Castillo – a Perú Libre jelöltje – és ismét Keiko Fujimori jutott. Castillo szűk, alig több százezres előnnyel nyert, de a két tábor közötti feszültség a választás után is megmaradt: Fujimori támogatói választási csalást kiáltottak, és hónapokig vitatták az eredményt. A választási hatóság (Jurado Nacional de Elecciones, JNE) és nemzetközi megfigyelők szerint nem merült fel rendszerszintű csalásra utaló bizonyíték, de a választási eredménybe vetett bizalom megrendült – ez emlékezetpolitikai vita tárgya.
Castillo elnöksége (2021. július – 2022. december) kezdettől fogva törékeny volt. Kormánya nem rendelkezett többséggel a kongresszusban, és a törvényhozás gyakran változó koalíciói többször is bizalmatlansági indítványt nyújtottak be miniszterelnökei ellen. Castillo maga is rendkívül képzetlennek bizonyult a kormányzati munkában: tizenhat hónap alatt több tucat minisztert cserélt, és kabinetjébe olyan személyeket is kinevezett, akik ellen büntetőeljárás folyt. A kongresszus ellenzéki többsége folyamatosan vizsgálóbizottságokat hozott létre, és többször kezdeményeztek eltávolítási eljárást „morális alkalmatlanságra” hivatkozva. Az első két kísérlet nem érte el a szükséges kétharmados többséget, de a politikai feszültség állandósult.
A válság 2022. december 7-én robbant ki. Azon a napon, amikor a kongresszus harmadszor is szavazni készült az elmozdításáról, Castillo televíziós beszédben bejelentette: feloszlatja a kongresszust, „kivételes kormányzást” vezet be, átszervezi az igazságszolgáltatást, és alkotmányozó gyűlést hív össze. A lépést a perui alkotmány nem tette lehetővé, és az intézmények – élükön a hadsereggel, a rendőrséggel és az alkotmánybírósággal – nem támogatták. A kongresszus ugyanazon a napon összeült, és Castillo eltávolításáról szavazott; az elnököt nem sokkal később letartóztatták, és lázadás, valamint összeesküvés vádjával előzetes letartóztatásba helyezték. Az alelnök, Dina Boluarte – aki maga is elhatárolódott Castillo lépésétől – letette az elnöki esküt. Ő lett Peru első női elnöke.
A december 7-i esemény megítélése élesen megoszlik. A kongresszusi többség, az alkotmánybíróság és a nemzetközi közvélemény nagy része „önpuccskísérletként” (autogolpe) jellemezte, és alkotmányos törésként értékelte. Ugyanakkor Castillo támogatói – különösen a déli, többségében quechua és aymara lakosságú régiókban – úgy látták, hogy a kongresszus már hónapok óta puccsszerűen üldözte a megválasztott elnököt, és december 7. inkább az elit visszavágása volt. Ez nem csupán jogi vita, hanem mély társadalmi és faji törésvonalakat is felszínre hozott: sokan a perui állam történelmi rasszizmusának újabb megnyilvánulásaként élték meg Castillo eltávolítását. A tudományos elemzések egy része szerint mindkét fél hivatkozhatott formális alkotmányos érvekre, de az alkotmányos rend egésze bizonyult törékenynek; mások szerint Castillo egyértelműen a demokratikus rendet támadta meg. A könyv ezen a ponton nem foglal állást, hanem rögzíti a vitát.
Castillo eltávolítása után, 2022 decemberében azonnal országos – de különösen a déli andoki megyékben intenzív – tiltakozási hullám kezdődött. A tüntetők követelései között szerepelt Boluarte lemondása, a kongresszus bezárása, előrehozott választások kiírása, valamint alkotmányozó gyűlés összehívása új alkotmány kidolgozására. A tüntetések földrajzi súlypontja Puno, Cusco, Arequipa, Ayacucho és Apurímac volt – azok a régiók, ahol Castillo a legnagyobb támogatottságot élvezte, és ahol az őslakos lakosság aránya magas. A tiltakozók útlezárásokat emeltek, repülőtereket foglaltak el, és egyes településeken a helyi közigazgatást is megbénították.
Az állami válasz gyorsan erőszakossá vált. A rendőrség és a hadsereg – Boluarte kormánya által kihirdetett szükségállapotok keretében – könnygázt, gumilövedéket és éles lőszert is bevetett. A legnagyobb véres események Ayacuchóban (2022. december 15.) és Juliaca városában (2023. január 9.) történtek. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága (OHCHR) 2023. januári adatai szerint a tüntetésekkel összefüggésben legalább 46 halálos áldozat volt, későbbi emberi jogi jelentések ennél magasabb, 60 körüli számot is említettek; ezen belül több tucat civilt, köztük kiskorúakat és nőket is meggyilkoltak vagy a biztonsági erők lövedékeitől haltak meg. A pontos szám vitatott, mert egyes esetek körülményei még vizsgálat alatt állnak, és a kormány saját adatai eltérnek a civil szervezetekétől. A dokumentált események között szerepelnek olyan halálesetek, amelyek a nemzetközi szervezetek szerint a biztonsági erők „a szükségesnél nagyobb erőszak” alkalmazására utalhatnak; az OHCHR és az Amnesty International egyaránt felszólított a felelősök független kivizsgálására.
Fontos megjegyezni, hogy a tiltakozások során biztonsági erők tagjai is életüket vesztették – például közúti balesetekben vagy útlezárások során –, és a tüntetők egy része is követett el erőszakos cselekményeket. A kép tehát nem egyszerűen „állam kontra tüntetők” ellentét, de a halálos áldozatok többsége civil oldalon keletkezett, és a független jelentések az állami erőszak aránytalanságát emelték ki.
A kormány és a politikai elit jelentős része a tiltakozásokat a terrorizmus nyelvén írta le. Boluarte és több minisztere nyilvánosan „terroristáknak” nevezte a tüntetőket, és a Sendero Luminoso (Fényösvény) egykori belső háborújának emlékét idézte fel. Ezt a retorikai gyakorlatot a perui társadalomban terruqueo néven ismerik: a szociális tiltakozások terrorizmusként való bélyegzése. A terruqueo – amely a terror (terrorismo) szóra épül – történelmi gyökerekkel rendelkezik, és a 2022–2024-es tüntetések során ismét központi szerepet kapott. Emberi jogi szervezetek és kutatók szerint ez a keretezés nemcsak a tüntetők delegitimálására szolgál, hanem a rasszista előítéleteket is erősíti: a déli, vidéki, őslakos lakosságot eleve gyanúsnak tekinti. Azt, hogy a tüntetések mögött mennyire állt szervezett szélsőséges erő, vitatott; a rendőrségi jelentések említettek helyi radikális csoportokat, de a tudományos konszenzus szerint a tiltakozás alapvetően társadalmi és politikai jellegű volt, nem fegyveres felkelés.
A tiltakozások 2023 első hónapjaiban fokozatosan veszítettek intenzitásukból, de időszakosan újra fellángoltak – különösen az évfordulók és a kongresszusi döntések kapcsán. A kormány által ígért párbeszéd és a halálos áldozatok ügyében indított vizsgálatok lassan haladtak. 2024 elejéig több ügyben indult eljárás katonai és rendőri vezetők ellen, de jogerős ítéletek nem születtek; ez a büntetlenség érzetét erősítette. A tüntetések halálos áldozatainak emlékezete ma is élő politikai kérdés: egyes társadalmi csoportok „mártírokként” emlékeznek rájuk, míg az állam hivatalos álláspontja szerint a biztonsági erők a rendet védték. Ez tipikus emlékezetpolitikai vita, amelyben a tények igazolása – például a lőszerek származása, a parancsnoki felelősség – még folyamatban van.
Dina Boluarte elnöksége sajátos politikai koalícióra épült. Miután a baloldali Perú Libre távolodott tőle, Boluarte a kongresszus konzervatív és jobboldali erőivel – köztük a Fuerza Populárral – kötött hallgatólagos szövetséget. Ennek feltétele a status quo fenntartása volt: a kormány elutasította az alkotmányozó gyűlés összehívását, és az előrehozott választások ötletét is elvetette, arra hivatkozva, hogy a kongresszus döntése szerint a következő általános választást 2026-ban tartják. A tüntetők egyik fő követelése, a 2023-as előrehozott választás, így nem teljesült, ami a tiltakozási hullám elhúzódásához járult hozzá.
A politikai helyzet 2023–2024 folyamán továbbra is ingatag maradt. Boluarte népszerűségi mutatói mélypontra süllyedtek – a közvélemény-kutatások szerint gyakran 20 százalék alatt mozogtak –, és maga az elnök ellen is több büntetőeljárás indult: egyrészt a tüntetések halálos áldozatai miatt, másrészt korrupciós ügyekben. A kongresszus – amely maga is rendkívül népszerűtlen – több alkotmányos reformot tárgyalt, például a kétkamarás parlament visszaállítását és a morális alkalmatlanság szabályainak módosítását. 2024 folyamán a kongresszus elfogadott bizonyos reformcsomagokat, amelyek a jövőbeli elnöki és parlamenti ciklusokra vonatkoznak; ezek hatása a következő választásokra még nem értékelhető, és a jogi részletek vitatottak. Azt is fontos rögzíteni, hogy a 2025–2026-os fejlemények – például a választási kampány, a jelöltállítás vagy az esetleges újabb alkotmányos válság – a könyv lezárásának időpontjában még nem tartoznak a dokumentált tények körébe; a szöveg a 2025. év elejéig nyilvánosan elérhető és ellenőrizhető adatokat tükrözi.
A gazdasági környezet tovább nehezítette a kormány helyzetét. Perut 2023-ban recesszió sújtotta, részben a politikai bizonytalanság, részben az El Niño időjárási jelenség és a bányászati beruházások elmaradása miatt. A növekedés 2024-ben szerény mértékben helyreállt, de a társadalmi elégedetlenség nem csökkent. A dél-andoki régiókban az infrastruktúra és a közszolgáltatások hiánya, valamint a bányászati konfliktusok továbbra is feszültséget gerjesztettek. Az ország tehát nemcsak politikai, hanem regionális és etnikai szempontból is megosztott: a fővárosi, tengerparti, piacpárti elit és a vidéki, őslakos, szegényebb régiók között húzódó szakadék a 2022–2024-es válság során minden korábbinál láthatóbbá vált.
A 2024–2026 közötti időszak kulcskérdése, hogy a perui politikai rendszer képes-e olyan intézményi reformokra, amelyek csökkentik a kongresszus és az elnök közti állandó konfliktust. A javaslatok között szerepel a miniszterelnök intézményének megerősítése, a parlamentarizmus irányába történő elmozdulás, a pártfinanszírozás és a jelöltállítás szigorítása, valamint a morális alkalmatlanság pontosabb alkotmányos meghatározása. Ugyanakkor a reformok sorsa attól függ, hogy a jelenlegi politikai erők – amelyek a jelenlegi szabályok szerint jutottak hatalomhoz – érdekeltek-e a rendszer megváltoztatásában. A független elemzők egy része szerint a perui elit túlélési stratégiája a „válságmenedzsment”: a rendkívüli intézkedések és a büntetőeljárások váltakozása, amely megakadályozza a rendszer összeomlását, de nem oldja meg annak szerkezeti problémáit.
Végül érdemes megjegyezni, hogy a perui válság nem csupán belső ügy. A 2022–2024-es tiltakozások idején az Amerikai Államok Szervezete (OAS), az ENSZ és több latin-amerikai kormány is felszólított a párbeszédre és az erőszak beszüntetésére. A nemzetközi emberi jogi közösség Peru esetében – a chilei és argentin diktatúrákhoz hasonlóan – az állami erőszak dokumentálásának fontosságát hangsúlyozta. A perui állam válasza azonban eddig nem vezetett átfogó igazságtételhez, és az áldozatok családjai számára a jogi út továbbra is nehézkes. A perui helyzet így a Diktatúrák, erőszak és emlékezet összehasonlító fejezetének egyik fontos esettanulmánya lehet, még akkor is, ha Peru 2022–2024-ben nem volt klasszikus katonai diktatúra.
Az alfejezet elsősorban nyilvánosan elérhető alkotmányos dokumentumokra, kongresszusi jegyzőkönyvekre, az alkotmánybíróság határozataira, nemzetközi emberi jogi szervezetek (ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága, Amnesty International, Human Rights Watch) jelentéseire, valamint a perui választási hatóság közleményeire támaszkodik. A 2016–2022 közötti elnökváltások időpontjai és a főbb alkotmányos lépések dokumentált tényeknek tekinthetők. Ugyanakkor több ponton komoly bizonytalanság marad: a Castillo-féle önpuccs kísérlet belső előkészítése és a hadsereg álláspontja nem teljesen ismert; a tüntetések halálos áldozatainak pontos száma és a parancsnoki felelősség még jogi viták tárgya; a 2023–2025 közötti gazdasági és politikai folyamatok egy része gyorsan változik, és a könyv lezárásakor (2026) még nem zárult le.
A szövegben szereplő statisztikák – például a tüntetésekkel összefüggő halálos áldozatok száma – becslésnek minősülnek, és a források eltérő adatokat közölnek. Az olvasónak érdemes különbséget tennie a következők között: (1) dokumentált események, például Castillo december 7-i beszéde vagy a kongresszusi szavazások; (2) tudományos konszenzus, például hogy a morális alkalmatlanság intézménye válsághoz járult hozzá; (3) vitatott értelmezések, például hogy Castillo lépése puccs vagy védekezés volt; (4) emlékezetpolitikai állítások, például a „terrorista” címke vagy a tüntetők mártírként való emlékezete. A 2025–2026-os fejleményekre vonatkozó állítások különös óvatosságot igényelnek, mert ezek a lezárás időpontjában még nem voltak teljes körűen dokumentálva; az aktuális helyzet ellenőrzéséhez friss források szükségesek.