A perui állam a 21. század első negyedében egyszerre kapcsolódik három, egymástól nagyon eltérő földrajzi és gazdasági térhez: az Andok belső világához, a Csendes-óceán keleti medencéjéhez és az Amazonas-medencéhez. Ez a hármas kapcsolódás magyarázza, hogy Peru külkapcsolatai nem írhatók le egyetlen „Nyugat” vagy „Latin-Amerika” keretben. Az ország egyik oldalon a Csendes-óceáni térség egyik legnyitottabb gazdasága, amely szoros kereskedelmi szálakkal kötődik Kínához, az Egyesült Államokhoz és több ázsiai gazdasághoz; a másik oldalon az Andok és az Amazonas erőforrás-konfliktusai, a klímaválság és a migráció olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek nem oldhatók meg pusztán külgazdasági eszközökkel. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult Peru nemzetközi helyzete a hidegháború utáni korszakban, milyen szerepet játszik Kína és az Egyesült Államok, hogyan illeszkedik az ország a csendes-óceáni integrációs intézményekbe, és milyen hatást gyakorol a klímaválság, valamint a regionális migráció a perui társadalomra és államra.
A fejezet szorosan kapcsolódik a korábban tárgyalt folyamatokhoz. A Fujimori-korszakban megkezdett neoliberális nyitás, a 2000-es évek nyersanyag-áraiból táplálkozó gazdasági növekedés és a politikai rendszer válsága egyaránt meghatározza, hogy Peru milyen feltételekkel lép be a globális gazdaságba. A jelenkori perui külkapcsolatok ezért nem érthetők meg a Peru ma fejezet korábbi alfejezetei nélkül: a gazdasági szerkezet, a vidéki egyenlőtlenségek és az intézményi gyengeség mind befolyásolja, hogy az ország milyen mozgástérrel rendelkezik a nemzetközi porondon.
Kína a 2010-es évekre Peru legnagyobb kereskedelmi partnerévé vált, és ez a viszony a perui gazdaság nyersanyag-exportra épülő szerkezetét erősítette meg. A kapcsolat gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza: Peru 1971-ben, Juan Velasco Alvarado katonai kormánya idején ismerte el a Kínai Népköztársaságot, és a két ország azóta is fenntartotta a diplomáciai kapcsolatot. A hidegháború évtizedeiben azonban a kínai–perui viszony politikailag korlátozott maradt, részben a perui belső konfliktus, részben Kína saját gazdasági nyitásának késlekedése miatt. A tényleges fordulat a 1990-es években következett be. Alberto Fujimori kormánya a külgazdasági nyitást és az állami vállalatok privatizációját hirdette meg, ami Kína számára is elérhetővé tette a perui bányászati és halászati ágazatokat.
A kétoldalú kereskedelem gyors növekedése a 2000-es években a kínai iparosítás nyersanyagigényével esett egybe. Kína elsősorban rézércet, vasércet, cinket és halászatból származó termékeket importál Peruból, míg Peru gépeket, elektronikai cikkeket, járműveket és fogyasztási cikkeket vásárol. A perui központi jegybank és a nemzetközi kereskedelemstatisztikák szerint Kína részesedése a perui exportban a 2000-es évek eleji néhány százalékról a 2010-es évek közepére 25 százalék fölé emelkedett, megelőzve az Egyesült Államokat. Ezek az adatok forrásonként némileg eltérnek, mert a perui statisztikák a közvetett exportot és a szabadkereskedelmi övezetek forgalmát eltérően kezelhetik, de a trend iránya egyértelmű.
A 2009-ben Peruban életbe lépett kínai–perui szabadkereskedelmi megállapodás volt Kína első ilyen egyezménye egy latin-amerikai országgal. A megállapodás tovább csökkentette a vámtételeket, és intézményesítette a két ország közötti áruforgalmat. A kritikusok szerint azonban az egyezmény aszimmetrikus előnyöket hozott: Peru továbbra is elsősorban feldolgozatlan vagy alacsony feldolgozottságú nyersanyagokat exportál, míg Kína nagyobb hozzáadott értékű ipari termékeket szállít. Ez az érvelés vitatott, mert a szabadkereskedelmi megállapodások hatását nehéz elkülöníteni a nyersanyagárak világpiaci ingadozásától és a hazai gazdaságpolitika egyéb tényezőitől.
Kína nemcsak kereskedelmi partnerként, hanem beruházóként is megjelent. A legnagyobb és legvitatottabb kínai befektetések a bányászathoz kapcsolódnak. A Déli-Andokban található Las Bambas rézbánya, amelyet egy kínai konzorcium vásárolt meg, 2016-ban kezdte meg nagy volumenű termelését. A bánya Apurímac és Cusco megyék határvidékén fekszik, és a kitermelés jelentős adóbevételt, ugyanakkor komoly társadalmi és környezeti konfliktusokat generált. A bánya közelében élő quechua közösségek egy része földjeik elvesztését, a vízminőség romlását és az útépítések okozta társadalmi feszültségeket panaszolta. Az állam és a vállalat tárgyalásai többször megszakadtak, az útlezárások pedig időnként megbénították a szállítást. A konfliktus fontos példája annak, hogy a kínai jelenlét nem egyszerűen „külföldi beruházás”, hanem a perui vidék erőforrás-konfliktusainak új szereplője, amelynek megítélése a helyi közösségek, az állam és a vállalat érdekei mentén erősen eltér.
A kínai halászati jelenlét különösen érzékeny terület. Peru partjai előtt húzódik a Humboldt-áramlat, a világ egyik leggazdagabb halászati övezete, amely a perui exportszektor egyik alappillére. A kínai kereslet a halliszt és a tengeri fehérje iránt hozzájárult a perui halászat intenzívebbé válásához. A halállományok túlhalászásának kérdése azonban nem vezethető vissza kizárólag Kínára: a perui halászati politika és a nagy perui vállalatok szerepe legalább ilyen fontos. A halászati ágazat szabályozásának gyengesége és az illegális halászat a perui állam és a nemzetközi ellenőrzés közös kudarca.
A kínai kapcsolat értékelése a perui politikai nyilvánosságban élesen megosztott. A kormányok – különösen a 2010-es évek második felétől – a kínai beruházásokat a gazdasági növekedés motorjaként mutatták be. Az ellenzéki és civil társadalmi szereplők egy része ezzel szemben arra figyelmeztet, hogy Peru egyoldalú függőségbe került, és hogy a kínai vállalatok kevésbé átlátható módon működnek, mint egyes nyugati cégek. A tudományos irodalomban nincs egyetértés abban, hogy a kínai jelenlét mennyiben különbözik a korábbi amerikai vagy európai tőkétől. Egyes kutatók szerint Kína a hagyományos észak–dél viszonyt ismétli meg, mások arra mutatnak rá, hogy a kínai állami vállalatok és a perui állam kapcsolata sajátos, politikailag közvetített formát ölt.
A kínai infrastrukturális projektek közül kiemelkedik a Chancay kikötőjének fejlesztése Limától északra. A beruházás célja, hogy Peru a dél-amerikai csendes-óceáni part egyik logisztikai csomópontjává váljon, és hogy a kínai–dél-amerikai kereskedelem ne kizárólag az észak-amerikai vagy a Karib-térségi útvonalakon keresztül bonyolódjon. A projekt hosszú távú hatása egyelőre bizonytalan, mivel a kikötő kihasználtsága a brazil és a bolíviai összeköttetések kiépítésétől is függ. A chancay-i fejlesztés egyszerre ígér gazdasági előnyöket és vet fel környezeti, valamint földhasználati kérdéseket.
Az Egyesült Államokkal fenntartott viszony Peruban hagyományosan a kábítószer-ellenes küzdelem, a demokrácia támogatása és a kereskedelem hármas pillérére épült. A hidegháború időszakában az Egyesült Államok Peruval kapcsolatos politikáját elsősorban a forradalmi baloldal térnyerésétől való félelem határozta meg, ami a A 20. századi Peru fejezetben tárgyalt katonai kormányzatokkal és a konfliktusokkal összefüggésben érthető meg. A Sendero Luminoso fegyveres felkelése idején az Egyesült Államok katonai és pénzügyi támogatást nyújtott a perui államnak, különösen a Fujimori-korszakban. Az 1990-es évek elején a washingtoni politika a kokaintermelés visszaszorítását és a gerillák legyőzését egyaránt prioritásként kezelte.
A 2000-es években az amerikai–perui kapcsolat új eleme a szabadkereskedelmi megállapodás volt. Az Egyesült Államok és Peru közötti egyezményt 2006-ban írták alá, és a perui kongresszus ratifikációját követően 2009-ben lépett hatályba. A megállapodás csökkentette a mezőgazdasági és ipari vámokat, ugyanakkor vitát váltott ki a perui mezőgazdasági termelők körében, akik az amerikai importtal szembeni versenyhátránytól tartottak. Az egyezmény emellett környezetvédelmi és munkaügyi záradékokat is tartalmazott, ami a korábbi megállapodásokhoz képest új elemet jelentett, de a végrehajtás hatékonyságát kutatók és civil szervezetek vitatják.
A kábítószer-kérdés továbbra is az egyik legérzékenyebb terület. Az Egyesült Államok évtizedeken át támogatta a kokaültetvények felszámolását, helikoptereket és kiképzést biztosított a perui biztonsági erőknek, valamint nyomást gyakorolt a koka-termelés mérésére és csökkentésére. A koka termesztése azonban a perui Amazonas-vidék egyes völgyeiben – például a Valle de los Ríos Apurímac, Ene y Mantaro (VRAEM) térségében – továbbra is jelentős jövedelemforrás a vidéki lakosság egy része számára. A koka és a kokain közötti különbségtétel itt kulcsfontosságú: a koka hagyományos, legális felhasználása az andoki kultúra része, míg a kokain az illegális nemzetközi piacra termelt termék. Az amerikai politika kritikusai szerint a felszámolási kampányok gyakran nem tettek kellő különbséget e kettő között, és a vidéki szegénység kiváltó okait sem kezelték. A perui állam és az Egyesült Államok közötti együttműködés dokumentált tény, de annak hatékonysága és emberi jogi következményei vitatott értelmezési kérdések.
Az Egyesült Államok szerepe a 2010-es években a kínai gazdasági térnyeréssel párhuzamosan relatívan csökkent a kereskedelemben, de a biztonságpolitikai és diplomáciai kapcsolatok továbbra is erősek maradtak. Az amerikai külügyminisztérium és a kongresszus rendszeresen nyilatkozik a perui demokrácia állapotáról, különösen a 2016 utáni politikai válságok idején. E nyilatkozatok hatása kettős: egyrészt a demokratikus intézmények védelmét hangsúlyozzák, másrészt a perui belpolitikában egyes szereplők az amerikai befolyást belügyi beavatkozásként értékelik. Az amerikai–perui viszony tehát nem írható le egyoldalú dominanciaként, de az egyenlőtlen hatalmi viszony továbbra is meghatározó.
Peru a 1990-es évek végétől tudatosan törekedett a csendes-óceáni gazdasági térségbe való bekapcsolódásra. Ennek intézményi keretét az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (Asia-Pacific Economic Cooperation, APEC) adta, amelynek Peru 1998-ban lett tagja. Az APEC nem kötelező erejű kereskedelmi megállapodás, hanem konzultációs fórum, amely a tagországok közötti kereskedelem és beruházás könnyítését szolgálja. Peru számára az APEC-tagság elsősorban diplomáciai láthatóságot és technikai együttműködést hozott, nem pedig közvetlen kereskedelmi kedvezményeket. 2008-ban Peru adott otthont az APEC-csúcstalálkozónak, ami a perui külpolitika számára presztízskérdés volt, és jelezte, hogy az ország a csendes-óceáni térség aktív szereplőjeként kíván fellépni.
A Csendes-óceáni Szövetség (Alianza del Pacífico) 2011-ben jött létre Chile, Kolumbia, Mexikó és Peru részvételével. Ez a tömörülés a tagországok közötti szabadkereskedelem elmélyítését, a tőke és a személyek szabadabb mozgását, valamint a közös külgazdasági fellépést tűzte ki célul. A szövetség a korábbi latin-amerikai integrációs kísérletektől eltérően nem a régión belüli piacvédelemre, hanem a globális, elsősorban ázsiai piacokhoz való csatlakozásra helyezi a hangsúlyt. Peru számára a Csendes-óceáni Szövetség azt az üzenetet közvetíti, hogy az ország a nyitott gazdaságpolitika híve, ellentétben a protekcionistábbnak tartott dél-amerikai partnerekkel. A tömörülés gyakorlati eredményei azonban korlátozottak maradtak: a tagországok közötti kereskedelem növekedett, de a globális értékláncokba való bekapcsolódás továbbra is nyersanyag-exportra épül, és a szövetség nem tudta megszüntetni a tagországok közötti strukturális különbségeket.
A CPTPP (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership, azaz Átfogó és Progresszív Csendes-óceáni Partnerségi Megállapodás) Peru számára a többoldalú kereskedelmi rendszerbe való mélyebb integrációt jelenti. Peru 2018-ban csatlakozott a megállapodáshoz, amelynek célja a vámtarifák csökkentése és a kereskedelmi szabályok egységesítése a csendes-óceáni térség több gazdasága között. A CPTPP hosszú távú hatása a perui mezőgazdaságra és feldolgozóiparra bizonytalan, mivel a megállapodás erős versenynyomást helyez a kevésbé versenyképes ágazatokra. Ugyanakkor a perui exportőrök számára új piacokat nyithat, különösen a mezőgazdasági termékek, a halászat és a könnyűipar területén.
A csendes-óceáni integráció mérlege a perui társadalmon belül vitatott. A fővárosi üzleti körök és a technokrata kormányzati elit az integrációt a modernizáció és a növekedés feltételének tekintik. A vidéki termelők, a szakszervezetek és a baloldali értelmiség egy része ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyitás a nagyvállalatoknak kedvez, miközben a kis termelők kiszolgáltatottabbá válnak a nemzetközi versenyben. Ezt a vitát nem lehet a „nyitás kontra bezárkózás” egyszerű ellentétére redukálni: a perui gazdaság nyitottsága a 2000-es évek nyersanyagáraiban és a kedvező külső feltételekben gyökerezik, és a zártság nem jelentene automatikusan igazságosabb belső elosztást.
Peru a világ azon országai közé tartozik, amelyeket a klímaváltozás közvetlen és dokumentálható hatásai különösen erősen érintenek. Az Andok trópusi gleccserei az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben visszahúzódtak, és ez a folyamat a perui tudományos intézmények, valamint a nemzetközi klímakutatás adatai szerint felgyorsult. A Cordillera Blanca gleccserei, amelyek az Ancash megyében található Huascarán Nemzeti Park területén fekszenek, a perui vízháztartás egyik legfontosabb tartalékát jelentik. A gleccserek olvadása rövid távon megnöveli az olvadékvíz mennyiségét, hosszabb távon azonban a vízhozam csökkenéséhez vezethet, ami a partvidéki mezőgazdaságot és a városi vízellátást fenyegeti.
A vízkérdés Lima esetében drámai léptékű. A perui főváros a világ egyik legnagyobb olyan metropolisza, amely sivatagos partvidéken fekszik, és vízellátása nagyrészt az andoki folyókra támaszkodik. A limai vízrendszer a Rímac, a Chillón és a Lurín folyók vízgyűjtőire épül, amelyek hozama az éghajlati ingadozásokra érzékeny. A klímaválság miatt a csapadék mintázata változóban van: egyes modellbecslések szerint a csapadék éves összmennyisége nem feltétlenül csökken drasztikusan, de a szezonalitás és a szélsőséges események gyakorisága megváltozik. A tudományos előrejelzések bizonytalansága jelentős, de a perui állam és a nemzetközi szervezetek egyaránt a vízbiztonság növelését sürgetik.
Az El Niño jelenség, amely a Csendes-óceán keleti medencéjének időszakos felmelegedésével jár, Peruban rendszeresen árvizeket, földcsuszamlásokat és mezőgazdasági károkat okoz. Az 1997–1998-as El Niño az egyik legsúlyosabb volt a 20. században, és a kár mértéke a perui GDP jelentős részét elérte. A 2017-es úgynevezett „parti El Niño” Lima és az északi partvidék városainak infrastruktúráját rongálta meg, és megmutatta, hogy a perui állam katasztrófavédelmi kapacitása korlátozott. A klímaválság és az El Niño közötti kapcsolat tudományosan aktívan vitatott: nem állítható, hogy minden El Niño esemény a klímaváltozás közvetlen következménye, de a melegedő óceánok a szélsőséges események intenzitását befolyásolhatják.
A klímapolitika terén Peru a nemzetközi egyezmények aktív résztvevője. Az ország csatlakozott a párizsi klímaegyezményhez, és nemzeti klímatervet fogadott el, amely kibocsátáscsökkentési és alkalmazkodási célokat tartalmaz. A perui kibocsátások világviszonylatban alacsonyak, de az ország sérülékenysége magas. A legnagyobb kibocsátások az energia- és földhasználati ágazatból, valamint az Amazonas erdőirtásából származnak. Az erdőirtás kérdése a Környezet, erőforrások és geopolitika fejezet tágabb összefüggésébe illeszkedik: a perui Amazonasban a faanyag, az arany és a földhasználat iránti nyomás a klímaválságot és a helyi közösségek jogait egyszerre érinti.
A mezőgazdaság klímaérzékenysége Peruban különösen erős, mert a partvidéki öntözéses gazdálkodás az andoki vízbázistól függ. A csökkenő gleccser-tartalékok és a változó csapadék a kisgazdák és a nagy agrárvállalkozások közötti vízhasználati konfliktusokat fokozhatják. A perui mezőgazdaság exportorientált ágazata – különösen a spárga, szőlő, avokádó és áfonya – jelentős vízigényű, és a klímaváltozás a jövedelmezőségét közvetlenül befolyásolhatja. A vízjogok és a klímaadaptáció kérdései ezért nem pusztán környezetpolitikai, hanem társadalmi egyenlőségi kérdések is.
Peru a 2010-es évek második felétől a venezuelai válság által kiváltott egyik legnagyobb regionális migrációs hullám célországa lett. A venezuelai migránsok száma Peruban a 2010-es évek végén meghaladta az egymilliót, ami a perui lakosság arányában az egyik legnagyobb befogadó terhet jelentette a térségben. Ezek a számok a perui bevándorlási hivatal és a nemzetközi szervezetek becslésein alapulnak, és a forrásoktól függően eltérnek, mivel a migránsok egy része nem szerepel a hivatalos nyilvántartásokban. A venezuelai migráció okait a Venezuelai migráció és a jövő kérdései alfejezet tárgyalja; itt a perui társadalomra gyakorolt hatás áll a középpontban.
A venezuelai migránsok zöme Peru városaiban telepedett le, elsősorban Limában és az északi partvidék nagyvárosaiban. A migráció a munkaerőpiac informális szegmensében növelte a versenyt, ami a perui alsó középosztály és a szegényebb városi rétegek körében feszültségeket szült. A xenofóbia és a diszkrimináció a közvélemény-kutatások szerint növekedett, bár ezek az adatok módszertani fenntartásokkal kezelendők. A venezuelaiak egy részét a perui egészségügyi és oktatási rendszer terhelése miatt is kritika éri, miközben a befogadás hosszú távú hatása a perui gazdaságra összetett: a migránsok egy része fiatal, képzett munkaerő, aki hozzájárul a fogyasztáshoz és a vállalkozásokhoz, más részük azonban kiszolgáltatott, informális munkákból él.
A perui állam a venezuelai migrációra fokozatosan, de nem egységesen reagált. A kormányok – különösen Martín Vizcarra idején – bevezették a Temporary Permanence Permit (Permiso Temporal de Permanencia, PTP) rendszerét, amely lehetővé tette a venezuelai állampolgárok számára a legális tartózkodást és munkavállalást. A COVID-19 világjárvány alatt azonban a határokat lezárták, és a szabályozás szigorodott, ami a migránsok egy részét illegalitásba kényszerítette. A járvány a perui egészségügyi rendszer kapacitásainak hiányosságait és a migránsok kiszolgáltatottságát egyaránt felszínre hozta. A venezuelai migráció így a perui állam és társadalom meglévő egyenlőtlenségeit erősítette fel, de nem kizárólagosan okozta azokat.
A perui migrációs politika a befogadás és az elutasítás között ingadozott. Egyes politikai szereplők a venezuelaiakat a bűnözéssel és a munkanélküliséggel hozták összefüggésbe, ami a közbeszédben a migráció elleni hangulatot erősítette. A tudományos kutatások azonban óvatosságra intenek: a migráció és a bűnözés közötti közvetlen ok-okozati kapcsolatot nem támasztják alá egyértelműen, és a perui bűnözési mutatók alakulása sok tényező függvénye. A xenofób retorika a perui politikai válságokkal is összefonódott, ami az idegengyűlöletet a társadalmi elégedetlenség egyik csatornájává tette.
A venezuelai migráció mellett Peru belső migrációs folyamatai is tovább alakulnak. A 20. századi vidéki–városi migráció, amelyet a Peru ma fejezet korábbi részei tárgyaltak, a 21. században sem állt le, bár üteme mérséklődött. Az andoki és amazóniai régiókból a partvidéki városokba irányuló mozgás a városi informális települések növekedését, a szolgáltatások iránti kereslet emelkedését és a regionális identitások városi újraformálódását eredményezi. A belső és a nemzetközi migráció együttes hatása Lima és a nagyvárosok társadalmi szerkezetét folyamatosan alakítja.
A perui külkapcsolatok és a klímaválság tárgyalása során a rendelkezésre álló források típusa és megbízhatósága egyenetlen. A kereskedelmi adatok a perui központi bank, a vámszervek, a Nemzetközi Valutaalap és az ENSZ kereskedelmi statisztikáin alapulnak; ezek a leginkább dokumentált, de módszertani eltéréseket mutató források. A kínai beruházásokkal kapcsolatos adatok azonban kevésbé átláthatók, mivel a kínai vállalatok tulajdonosi szerkezete és a finanszírozás egyes elemei nem mindig nyilvánosak. A beruházások társadalmi hatásairól szóló beszámolók gyakran ellentmondásosak: a vállalati jelentések, az állami dokumentumok és a civil szervezetek jelentései eltérő képet festenek ugyanarról a konfliktusról.
A klímaválság perui hatásairól szóló ismeretek tudományos modelleken és mérési sorozatokon alapulnak. A gleccserek visszahúzódása jól dokumentált, de a jövőbeli vízhozamra vonatkozó becslések bizonytalanok, mivel a regionális klímamodellek felbontása és a helyi vízgyűjtők heterogenitása korlátozza az előrejelzéseket. Az El Niño jövőbeli gyakoriságára és intenzitására vonatkozó állítások szintén tudományos vita tárgyát képezik. A perui klímapolitikai célok teljesülése nehezen ellenőrizhető, mert a kibocsátási adatok gyűjtése és a földhasználati változások nyomon követése hiányos.
A venezuelai migráció számai becslések, és a források – a perui bevándorlási hatóság, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és a civil szervezetek – eltérő definíciókat használnak a „migráns” és a „menedékkérő” kategóriájára. A migráció társadalmi hatásairól szóló közvélemény-kutatások módszertani fenntartásokkal kezelendők, mivel a minta összetétele és a kérdések megfogalmazása befolyásolhatja az eredményeket. A xenofóbia és a diszkrimináció mérése különösen bonyolult, hiszen a megkérdezettek hajlamosak lehetnek társadalmilag elfogadottabb válaszokat adni.
A perui külpolitika megítélése mind belpolitikai, mind tudományos viták tárgya. A kínai kapcsolatról szóló értékelések gyakran értékválasztásoktól terheltek: amit egyesek pragmatikus fejlődési lehetőségnek látnak, azt mások függőségi csapdának tekintik. A Csendes-óceáni Szövetség és a CPTPP hatékonyságáról sincs tudományos konszenzus, mivel az integráció hosszú távú hatása csak több évtizedes távlatban mérhető, és a külső tényezők (például a kínai gazdaság lassulása vagy a globális kereskedelmi rendszer átalakulása) nehezen választhatók el az intézményi hatásoktól.