A mai Bolívia területe az Andok egyik legmagasabban fekvő, zord éghajlatú régiója, ugyanakkor a prekolumbiánus Dél-Amerika egyik legkorábbi városi civilizációjának, Tiwanaku (spanyol forrásokban gyakran Tiahuanaco) központi területe. Az itt élő aymara és quechua nyelvű népek a spanyol hódítás előtt az Inka Birodalom déli peremét alkották, majd a 16. században Potosí ezüstje a spanyol gyarmati gazdaság egyik legfontosabb pillérévé tette a térséget. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan rétegződött egymásra a tiwanakui örökség, az aymara uradalmak, az inka uralom és a spanyol gyarmati rend, és miért nem érthető a későbbi Bolívia története e rétegek ismerete nélkül. A hangsúly a folytonosságokon és töréseken van, nem pedig a „felfedezés” teleologikus elbeszélésén. A korábbi fejezetekben már tárgyalt inka államszervezet és spanyol hódítási mechanizmusok itt a mai Bolívia területére alkalmazva jelennek meg: Az andoki civilizációk és az Inka Birodalom, valamint A spanyol hódítás és az alkirályság.
A mai Bolívia nyugati felét az Altiplano uralja, egy kb. 3500–4000 méter tengerszint feletti magasságban fekvő, nagyrészt fáradt, száraz fennsík, amelyet keleten az Andok keleti láncai, nyugaton pedig a tengerparti hegység határol. A fennsík legfontosabb vízfelülete a Titicaca-tó, amely ma Peru és Bolívia között oszlik meg; a tó medencéje a prekolumbiánus korban sűrűn lakott mezőgazdasági és állattartó övezet volt. A magashegyi viszonyokhoz alkalmazkodó gazdálkodás alapja a fagyálló gumós növények – elsősorban a burgonya –, a quinoa, valamint a láma és alpaka tartása volt. A völgyekben kukoricát is termesztettek, a tó partján pedig halászattal és a totóra nevű nád feldolgozásával egészítették ki a megélhetést. A keleti lejtőkön – az ún. yungas övezetben – a trópusi növények, például a koka termesztése is lehetséges volt, és a magashegyi népek már a hódítás előtt cserét folytattak az alacsonyabban fekvő területekkel. Ez a földrajzi tagoltság egyszerre tette lehetővé a különböző ökológiai zónák közötti cserét, és nehezítette az egységes politikai irányítást.
A Titicaca-tó déli partjától néhány kilométerre, a mai La Paztól nyugatra fekvő Tiwanaku romterülete Dél-Amerika egyik legfontosabb régészeti lelőhelye. A Tiwanaku-kultúra virágkora a régészeti konszenzus szerint körülbelül i. sz. 500 és 1000/1100 közé tehető; a korábbi, ún. formálódó fázisok időrendje azonban vitatott. A kultúra monumentális kőépítészete – az Akapana piramis, a Kalasasaya templom, a Napkapu és más faragott kőemlékek – a magashegyi környezetben ritka, nagyszabású központi hatalom meglétére utal. A Tiwanaku gazdasága a tóparti mezőgazdaságra, a tavak melletti emelt ágyásos (suka kollus) földművelésre, halászatra, lámakaraván-kereskedelemre és a távolsági cserére épült. A régészeti anyagban a kerámia, a textil és a fémtárgyak stilisztikai egysége arra utal, hogy a kultúra hatása a mai Bolívia nagy részére, Peru déli részére és Chile északi területeire is kiterjedt.
A Tiwanaku-politika természete tudományos vita tárgya. Egyes kutatók centralizált államként írják le, amely a vallási és gazdasági erőforrások ellenőrzésével integrálta a régiót; mások lazább, rituális és kereskedelmi hálózatokra épülő regionális központként értelmezik. A régészeti bizonyítékok – például a központi magtárak, a monumentális építkezések és a vidéki településszerkezet – egy erős központi elitek működésére utalnak, de a hatalomgyakorlás mindennapi mechanizmusai nem ismertek pontosan. A kultúra hanyatlása a 11–12. század körül következett be; az okokat illetően éghajlati változások, a mezőgazdasági termőterület kimerülése, a távolsági kereskedelem átrendeződése és belső feszültségek egyaránt felmerültek a szakirodalomban. A Tiwanaku bukása után a térségben kisebb, egymással versengő politikai egységek jöttek létre.
A Tiwanaku összeomlását követő évszázadokban a Titicaca-medencében és az Altiplano nagy részén több, aymara nyelvű uradalom (spanyol forrásokban: señoríos) létezett. A legfontosabbak közé tartozott a Lupaqa, a Qulla (Colla), a Pacajes és a Carangas. Ezek egymással versengő, rétegzett társadalmú kiskirályságok voltak, amelyek a magashegyi mezőgazdaságra, lámakaraván-kereskedelemre és a tóparti erőforrások hasznosítására épültek. A spanyol krónikák és a későbbi etnohistóriai források alapján a nemesi családok ellenőrizték a földet és a munkaerőt, a közrendűek pedig adóval és munkával tartoztak.
Fontos, hogy az „aymara” elnevezés a gyarmati korból származik, és a spanyolok alkalmazták a hasonló nyelvet beszélő, de politikailag nem egységes csoportokra. A prekolumbiánus kori önazonosításról keveset tudunk; a régészeti és nyelvészeti bizonyítékok azt mutatják, hogy a Titicaca-medencében a Tiwanaku után valószínűleg aymara nyelvű elitek vették át a hatalmat. A 15. századra a Qulla és más uradalmak a térség legerősebb politikai szereplőivé váltak, és az Inka Birodalom terjeszkedése éppen ezekkel a csoportokkal ütközött.
A quechua nyelv és a hozzá kapcsolódó államszervezet az Inka Birodalom (Tawantinsuyu) terjeszkedésével ért el a mai Bolívia területére. A hagyományos inka krónikák szerint a Titicaca-medencét Pachacuti vagy fia, Túpac Inca Yupanqui hódította meg a 15. században; a régészeti korhatározások azonban nem mindig teszik lehetővé a pontos dátumok ellenőrzését. A terület a birodalom déli negyedének, a Qullasuyunak a részévé vált, és az inka adminisztráció beillesztette a helyi uradalmakat a birodalmi adó- és munkaerő-rendszerbe.
Az inka uralom alatt a mit’a (fordításban „forduló” munka) intézménye a birodalmi közmunkák, az útépítés, a hadsereg és az állami földek művelésének alapja volt; a mai Bolívia területén is ezt alkalmazták. A birodalom emellett mitmaqkuna (áttelepített telepesek) csoportjait helyezte át a meghódított területekre, illetve onnan máshová, hogy a hódítást megszilárdítsa, a termelést megszervezze és a lojalitást biztosítsa. A quechua nyelv adminisztratív nyelvvé vált, ezért terjedt a Titicaca-medencében és az Altiplanón, de a lakosság jelentős része továbbra is aymara nyelvű maradt. Ez a nyelvi kettősség a mai napig meghatározza a bolíviai Andok vidékét.
Az inka uralom a helyi elitek egy részét meghagyta hatalmában, amennyiben együttműködtek a birodalommal; másokat eltávolítottak vagy a birodalmi hierarchiába illesztettek. A helyi uradalmak közötti versengést az inka adminisztráció részben felszámolta, részben saját céljaira használta fel. A régészeti lelőhelyek – például a Titicaca-tó szigetein lévő zarándokhelyek – azt mutatják, hogy az inkák a helyi vallási hagyományokat is integrálták, miközben a birodalmi napkultuszt terjesztették.
A spanyolok a Peru északi részén lezajlott cajamarcai események után, az 1530-as években nyomultak be a mai Bolívia területére. A hódítás itt nem egyetlen csata, hanem több éves, a spanyol konkvisztádorok közötti hatalmi harcokkal átszőtt folyamat volt. Diego de Almagro 1535–1537 közötti, Chilén át vezető expedíciója érintette az Altiplanót, majd a Pizarro testvérek és híveik 1538–1539-ben foglalták el a Charcas régiót, amely a mai Bolívia déli részét és a Titicaca-medencét foglalta magában. A spanyolok kihasználták az inka uralommal szembeni helyi feszültségeket, és egyes aymara és quechua közösségek átmenetileg a spanyolokat fogadták el az inka adók és kényszermunka ellensúlyaként – ez azonban nem jelentett önkéntes alávetést, és a későbbi ellenállás hamar megmutatkozott.
A spanyol korona 1542-ben kiadott Új Törvények (Leyes Nuevas) megpróbálták korlátozni az encomienda öröklését és mérsékelni az őslakosok kizsákmányolását, ami a konkvisztádorok lázadásához vezetett Peruban. A mai Bolívia területén az encomienda rendszer ennek ellenére gyorsan megszilárdult: a spanyol encomenderok megkapták az őslakos közösségek adójának és munkaerejének ellenőrzését, cserébe pedig elvileg a keresztény hit oktatására és a korona védelmére köteleztek. A gyakorlatban az encomienda a kényszermunka és az adóztatás eszközévé vált, és a helyi közösségek gyakran kettős teher alá kerültek: egyszerre kellett teljesíteniük a spanyol encomendero és a korona felé fennálló kötelezettségeket.
A spanyol adminisztráció a hódítás után létrehozta a repartimiento (munkaerő-kirendelés) rendszerét, amelyben a helyi hatóságok meghatározott számú munkást rendeltek ki a bányákba, a földekre és az építkezésekre. Az inka mit’a intézményét a spanyolok átvették, de gyarmati formája, a mita de minas (bányamita) sokkal kényszerítőbb és pusztítóbb volt, mert a munkások hosszú időre elszakadtak közösségeiktől, és a bányák körülményei rendkívül veszélyesek voltak. A spanyol korona emellett a reducción politikáját is bevezette: az őslakosokat koncentrált, ellenőrizhető településekbe telepítették, hogy megkönnyítsék az adóztatást és a missziós tevékenységet.
A mai Bolívia területének gyarmati jelentőségét mindenekelőtt a Potosí városa mellett magasodó Cerro Rico („gazdag hegy”) ezüstérce adta. A bányát 1545-ben kezdték kiaknázni, miután a hegy ezüsttartalmú érceit felfedezték; a felfedező személye és a pontos körülmények vitatottak. A kitermelés kezdetben az olvasztásos módszerrel folyt, de az 1570-es években bevezetett higany-amalgám eljárás (ún. patio-módszer) ugrásszerűen növelte a hatékonyságot. A higanyt a perui Huancavelica bányáiból szállították, ami szoros gazdasági kapcsolatot teremtett a két bányavidék között.
Potosí a spanyol birodalom legfontosabb ezüstforrásává vált. A bányaváros lakossága gyorsan nőtt: a 16. század végére egyes becslések szerint meghaladta a százezret, ami a korabeli európai városokkal vetekedett. Ezek a számok azonban bizonytalanok, mert a korabeli összeírások pontatlanok, és a városban nagy számban éltek ideiglenes munkások, kereskedők és kiszolgáló személyzet. A bányászat munkásai nagyrészt a mita de minas keretében kirendelt őslakos férfiak voltak, akik évente meghatározott ideig dolgoztak a bányákban; emellett szabad bérmunkások (mingas) is vállaltak munkát, és kisebb számban rabszolgákat is foglalkoztattak. A bányamunka rendkívüli fizikai megterheléssel járt: a mély tárnákban uralkodó hőség, a rossz szellőzés, a higanygőz és a balesetek magas halálozást okoztak.
A Potosí körüli gazdaság gyorsan specializálódott. A közeli Cochabamba völgye a bányaváros élelmezésére állt át, és a mezőgazdasági termelés a bánya munkaerő-ellátásához kapcsolódott. A La Paz és La Plata (a mai Sucre) közötti út mentén kereskedelmi és közigazgatási központok alakultak ki. Az ezüstöt a quinto real (a koronának járó ötöd) formájában adóztatták, és a fém a Csendes-óceán felé, Arica kikötőjén át, illetve az atlanti útvonalakon keresztül került a spanyol világbirodalom vérkeringésébe. A bányászatból származó jövedelem a spanyol korona mellett a helyi spanyol eliteket és a közvetítő kereskedőket gazdagította, míg a munkát végző őslakos közösségek elsősorban a terheket viselték.
A spanyol hódítás és a gyarmati gazdaság kiépülése katasztrofális demográfiai következményekkel járt az őslakosok számára. A 16. században behurcolt európai járványok – elsősorban a himlő, a kanyaró és a tífusz – ellen az andoki lakosságnak nem volt immunitása, és a járványok gyorsan pusztítottak a sűrűn lakott Titicaca-medencében és az Altiplanón. A kényszermunka, az éhínség és a közösségek szétszakítása tovább súlyosbította a helyzetet. A prekolumbiánus népességszámra vonatkozó becslések rendkívül széles sávban mozognak: egyes kutatók a mai Bolívia területére több milliós, mások ennél jóval alacsonyabb népességet feltételeznek. A vitatott kiindulási számok miatt a csökkenés mértéke sem határozható meg pontosan, de a szakirodalom konszenzusa szerint a 16. század folyamán az őslakos népesség drasztikusan visszaesett.
A demográfiai katasztrófa egyik legfontosabb következménye az volt, hogy a spanyol gyarmati hatóságok egyre nagyobb mértékben támaszkodtak a mita és a repartimiento intézményére, hogy pótolják a munkaerőt. Ez ördögi kört hozott létre: a kényszermunka tovább csökkentette a közösségek reprodukciós képességét, ami újabb munkáskirendeléseket tett szükségessé. A spanyol korona a reducciónokkal igyekezett az őslakosokat ellenőrzött településekbe koncentrálni, és ezzel egyúttal az adóalapot is biztosítani. Az egyház – elsősorban a ferences, domonkos és később a jezsuita missziók – a hitterjesztés mellett a munkaerő megszervezésében és a közösségek ellenőrzésében is szerepet játszott, bár egyes szerzetesek bírálták a legdurvább visszaéléseket.
A hódítás és a gyarmati berendezkedés azonban nem számolta fel a helyi közösségek önszerveződését. Az aymara és quechua közösségek a kényszermunka és az adóztatás ellenére megőrizték nyelvüket, rokonsági szervezetüket és mezőgazdasági gyakorlatukat, és a későbbi évszázadokban ezekre építve szerveztek ellenállást. A következő alfejezet az Audiencia de Charcas kiépülését és a gyarmati társadalom rétegződését tárgyalja részletesen.
A prekolumbiánus időszak rekonstrukciója elsősorban régészeti forrásokra épül: Tiwanaku esetében az építészeti maradványok, kerámia, textíliák, fémtárgyak és izotópos elemzések. A politikai szervezet és a vallási élet értelmezése azonban vitatott, mivel a régészeti anyag nem ad közvetlen felvilágosítást az önazonosításról vagy a hatalomgyakorlás mindennapi formáiról. Az aymara királyságokról szóló ismeretek alapja a 16. századi spanyol krónikák – például Pedro de Cieza de León Crónica del Perú (1553) című munkája –, valamint a későbbi etnohistóriai periratok és adóösszeírások. Ezek a források azonban a spanyol hódítás igazolására vagy a helyi elitek jogainak védelmére íródtak, ezért részrehajlóak.
Az inka hódítás kronológiája a hagyományos inka uralkodói listák alapján rekonstruált, de a régészeti korhatározások nem mindig egyeznek ezzel. A spanyol hódítás eseményei dokumentáltak a korabeli krónikákban és jogi iratokban, de az őslakos közösségek szemszögéből jóval kevesebb forrás áll rendelkezésre. Potosí bányászatának termelési adatai a quinto real és a Casa de Contratación nyilvántartásaiból ismertek, ám a csempészet és a helyi fogyasztás miatt a tényleges kitermelés nagyobb lehetett a hivatalos adatoknál. A népességi adatok – mind a prekolumbiánus, mind a gyarmati kori számok – becslések, és a demográfiai katasztrófa mértéke tudományos vita tárgya. A bányamita terheinek és halálozási arányainak számszerűsítése szintén erősen vitatott, mivel a korabeli feljegyzések hiányosak és gyakran pontatlanok.