Peru vidéki térségeiben a 21. század elején is nagyrészt quechua (runasimi) és aymara (aymar aru) nyelvű közösségek élnek, amelyek története a prekolumbiánus korig nyúlik vissza, de helyzetüket a gyarmati kisajátítás, a 19. századi földbirtok-koncentráció, a 20. századi földreformok, a belső fegyveres konfliktus és a 21. századi erőforrás-konfliktusok egyaránt alakították. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan formálódnak az őslakos mozgalmak Peruban, milyen földjogi viták zajlanak, hogyan emlékezik az ország a belső háborúra, és milyen vidéki fejlődési pályák rajzolódnak ki a jelenkorban. A kérdés azért is központi, mert Peru társadalmi egyenlőtlenségei ma is erősen területi és etnikai metszetben szerveződnek, és a vidéki lakosság politikai részvétele, nyelvi jogai, illetve emlékezeti igényei döntően befolyásolják az ország demokratikus stabilitását.
A perui őslakos politikai mozgalmak nem írhatók le egyetlen egységes szervezetként, és fejlődésük sem követi a bolíviai vagy ecuadori mintákat. Míg Bolíviában a 2000-es években erős, országos szintű őslakos párt jött létre, Peruban a quechua és aymara közösségek politikai képviselete sokáig inkább helyi szinten, szakszervezeti, paraszti vagy területi alapon szerveződött. Ennek történelmi okai vannak: az 1968–1975 közötti Velasco-féle katonai reformkormányzat Velasco reformjai és a katonai kormányzat a földreformmal és a spanyol „indio” kategória hivatalos felváltásával a paraszti közösségek integrációját ígérte, de az etnikai identitás helyett az osztályalapú „paraszt” (campesino) megnevezést erősítette. A belső háború (1980–2000) Sendero Luminoso és a belső háború pedig éppen a vidéki szerveződést tizedelte meg: a fegyveres konfliktus idején a közösségi vezetőket gyakran mind a gerillák, mind az állami erők gyanúval kezelték, ami hosszú időre visszavetette az önálló őslakos politizálást.
A 2000-es évektől kezdve azonban több tényező is új lendületet adott a quechua és aymara mozgalmaknak. Egyrészt a bányászati és olajkitermelési koncessziók terjeszkedése konfliktusba hozta a közösségeket az állammal és a transznacionális vállalatokkal; másrészt a decentralizációs reformok és a részvételi költségvetés bevezetése új teret nyitott a helyi politizálásnak. Az Aymara és Quechua Szervezetek Országos Koordinátora (Coordinadora Nacional de Organizaciones Aymaras y Quechuas) és más ernyőszervezetek a 2000-es években elsősorban a nyelvi jogok, a kétnyelvű oktatás, a közösségi földek védelme és a bányászati konzultáció kérdéseiben léptek fel. Ezek a mozgalmak nem alkottak egységes pártot, és követeléseik gyakran inkább kulturális és területi jellegűek voltak, mint kifejezetten etnikai alapú hatalommegosztást célzók. A 2021-es, a bicentenáriumhoz kapcsolódó vitákban és a 2022–2023-as politikai válságban a vidéki, főként quechua nyelvű tiltakozók többször is az országos figyelem középpontjába kerültek, de ez a mobilizáció inkább a gazdasági követelések és a politikai kirekesztés elleni tiltakozás volt, semmint egy koherens őslakos nemzeti program kifejeződése.
Fontos megkülönböztetni a quechua és aymara mozgalmakat, mivel eltérő regionális bázisuk és történeti tapasztalatuk van. Az aymara közösségek többsége a Puno régióban, a Titicaca-tó medencéjében él, és szoros kapcsolatban áll a bolíviai aymara mozgalommal. A quechua népesség sokkal nagyobb és földrajzilag szórtabb, az Andok déli és középső részén, valamint a városi migráció révén a tengerparti nagyvárosokban is jelen van. A 2000-es évek aymara követelései között kiemelt helyen szerepelt a kétnyelvű oktatás és a nyelvi revitalizáció; a quechua szervezetek hasonló célokat fogalmaztak meg, de gyakran a mezőgazdasági termelés, a vízjogok és a bányászati területhasználat kérdései álltak előtérben. A nyelvi jogok intézményesülése terén a 2011. évi nyelvi törvény (Ley de Lenguas) elismerte a quechua, az aymara és más őslakos nyelvek hivatalos használatát azokban a régiókban, ahol beszélik őket; a gyakorlati végrehajtás azonban lassú, és a bírósági, egészségügyi, oktatási szolgáltatások nyelvi hozzáférhetősége továbbra is egyenlőtlen.
A földtulajdon kérdése Peruban a gyarmati kortól kezdve összekapcsolódik az etnikai hovatartozással. A spanyol korona által bevezetett encomienda és repartimiento rendszer, majd a köztársasági kori nagybirtokok (hacienda) a 19. században tovább koncentrálták a földet, gyakran a közösségi földek rovására. A 20. század eleji őslakos földvédő mozgalmak már tiltakoztak a területfoglalások ellen, de az áttörést az 1969-es földreform hozta, amely felszámolta a nagybirtokrendszert és a földet a paraszti közösségeknek, illetve szövetkezeteknek juttatta. A reform azonban nem oldotta meg a földhöz jutott családok tőke- és technológiahiányát, és a későbbi kormányok piaci irányú politikája részben visszafordította a kollektív tulajdon támogatását.
A jelenkori perui jogrend két fő kategóriát ismer a közösségi földtulajdonra: a comunidades campesinas (paraszti közösségek) és a comunidades nativas (őshonos közösségek), utóbbi főként az amazoniai régióban. Az Andokban a paraszti közösségek gyakran évszázados, a spanyol korona által is elismert területi jogokra hivatkoznak, de a tényleges tulajdonjog rendezése – a közösségi határok pontos felmérése és a címek kiadása – sokáig elhúzódott. A 21. század elején a földjogi viták leggyakoribb formája a bányászati koncessziók és a vízhasználati jogok ütközése a közösségi földhasználattal. A perui állam a bányászatot stratégiai ágazatként kezeli, és a befektetők számára kedvező szabályozást alakított ki; a közösségek viszont gyakran arra hivatkoznak, hogy a kitermelés ivóvízbázisokat szennyez, termőföldet vesz el, és nem biztosít megfelelő kompenzációt vagy munkahelyet.
A konzultációs jog (consulta previa) kérdése kulcsfontosságúvá vált. Peru 1995-ben ratifikálta a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 169. számú egyezményét az őslakos és törzsi népekről, amely előírja a jóhiszemű konzultációt azokban az ügyekben, amelyek érintik a közösségek földjeit és életmódját. Ennek ellenére a konzultáció gyakorlati alkalmazása évekig elmaradt, és csak 2011-ben fogadtak el külön törvényt a konzultációs eljárásról. A törvény végrehajtása azonban vitatott: a közösségi képviselők és az emberi jogi szervezetek szerint az állam gyakran formálisnak tekinti a konzultációt, és a bányászati projekteket akkor is engedélyezi, ha a közösségek ellenzik. Az olyan ismertté vált konfliktusok, mint a Conga aranybánya-projekt Cajamarcában (2011–2012) vagy a Las Bambas rézbánya körüli útlezárások (2015-től ismétlődően), azt mutatják, hogy a földjogi és környezeti követelések gyakran erőszakos összecsapásokba torkollnak, és a központi kormányzat hajlamos a tiltakozást rendészeti kérdésként kezelni.
A földjogi viták mögött mélyebb strukturális feszültség húzódik: a perui gazdaság erősen függ a bányászati exporttól, ugyanakkor a vidéki lakosság jelentős része a mezőgazdaságból és az állattartásból él, és a vízforrások, a legelők, a termőföldek elvesztése közvetlenül fenyegeti megélhetését. A 2020-as években a klímaváltozás hatásai – az andoki gleccserek olvadása, a vízhozam ingadozása – tovább élezték a vízhasználati konfliktusokat. A földjogi követelések tehát nem csupán etnikai vagy kulturális kérdések, hanem a vidéki szegénység és a természeti erőforrások elosztásának vitái is. A perui állam eddig nem alakított ki átfogó földreformot a poszt-velascói időszakban, és a közösségi tulajdon védelme gyakran a bányászati érdekekkel szemben alulmarad a politikai döntéshozatalban.
A perui belső háború (1980–2000) emlékezete a jelenkori közbeszéd egyik legmegosztóbb témája. A fegyveres konfliktus a Sendero Luminoso (Fényes Ösvény) maoista gerillaszervezet és a perui állam, valamint kisebb részben a Túpac Amaru Forradalmi Mozgalom (Movimiento Revolucionario Túpac Amaru, MRTA) között zajlott, és a vidéki, túlnyomórészt quechua nyelvű lakosságot sújtotta a leginkább. A Igazság és Megbékélés Bizottság (Comisión de la Verdad y Reconciliación, CVR) 2003-ban közzétett jelentése szerint a konfliktusban körülbelül 69 000 ember halt meg vagy tűnt el; ez a szám azonban becslés, amelyet a bizottság statisztikai mintavétellel és dokumentumelemzéssel állított elő, és a tényleges áldozatszám bizonytalan. A jelentés azt is megállapította, hogy az áldozatok mintegy 75%-a quechua vagy más őslakos nyelvű volt, és a felelősség megoszlott: a halálesetek jelentős részéért a Sendero Luminoso, de számottevő részéért az állami fegyveres erők és a paramilitáris csoportok is felelősek.
A CVR jelentése mérföldkő volt, de ajánlásainak végrehajtása csak részleges volt. A jóvátételi programok (reparaciones) indultak ugyan, de az áldozatok nyilvántartása, a kártérítések folyósítása és a pszichoszociális támogatás lassan haladt, és sok vidéki túlélő számára mindmáig nem történt meg az anyagi és szimbolikus elégtétel. A büntetőjogi felelősségre vonás is egyenetlen: a Sendero Luminoso vezetőit, köztük Abimael Guzmánt, már az 1990-es években elítélték, de az állami erők által elkövetett emberi jogi jogsértések ügyében kevesebb ítélet született. Az amnesztiatörvények és a katonai bíróságok hatásköri vitái hosszú időre akadályozták a felelősségre vonást; a perui alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Amerika-közi Bírósága később több rendelkezést megsemmisített vagy emberi jogi egyezménybe ütközőnek minősített.
Az emlékezetpolitika terén a fő törésvonal a konfliktus értelmezése körül húzódik. A CVR a háborút elsősorban a társadalmi egyenlőtlenségek és a vidéki kirekesztés következményeként mutatta be, és hangsúlyozta a fegyveres erők által elkövetett atrocitásokat is. Ezzel szemben a politikai elit egy része, különösen a 2000-es évek jobboldali és konzervatív szereplői, a konfliktust kizárólag a terrorizmus elleni küzdelemként értelmezik, és az állami erőszakot a gerillák elleni védekezésként igazolják. Ez az értelmezési vita kihat az oktatásra, a múzeumi reprezentációra és a közterek elnevezésére is. A Lugar de la Memoria (Az Emlékezet Helye) nevű múzeum és kutatóközpont Limában 2015-ben nyílt meg, de létrehozása és tartalma körül évekig politikai vita zajlott. Vidéken, ahol az áldozatok többsége élt, az emlékezet gyakran a helyi közösségek saját gyakorlataiban – miséken, temetőkben, emléktáblákban, oral history gyűjtésekben – őrződik, amelyek nem mindig illeszkednek az országos emlékezetpolitikai keretbe.
A 2010-es évek végétől a belső háború emlékezete összekapcsolódott a politikai polarizációval. A 2021-es elnökválasztáson a vidéki, főként quechua nyelvű szavazók jelentős része a baloldali jelöltet, Pedro Castillót támogatta, akit a hagyományos limai elit jelentős része a Sendero Luminoso múltjával próbált összemosni. Castillo elnöksége (2021–2022) alatt a vidéki követelések – így az oktatás, az egészségügy és a földkérdés – ismét előtérbe kerültek, de kormányzása politikai válságba torkollt, és 2022 decemberében a parlament leváltotta. Az ezt követő tiltakozások során a rendőrség és a hadsereg fellépése újabb halálos áldozatokat követelt, ami a belső háború emlékezetét újra felszínre hozta: a vidéki tüntetők gyakran a CVR által dokumentált múltbeli állami erőszak mintáit látták visszaköszönni a jelenben. A 2023–2026 közötti időszakban az emlékezetpolitika továbbra is vitatott, és a CVR jelentésének nyilvános megítélése erősen megosztott.
A perui vidék a 21. század elején is az ország legszegényebb térségeit foglalja magában, noha a 2000-es évek gazdasági növekedése – amelyet főként a bányászati export és a magas nyersanyagárak hajtottak – csökkentette az országos szegénységi rátát. A monetáris szegénység vidéken továbbra is több mint kétszerese a városinak, és az extrém szegénység szinte kizárólag a vidéki, magasan fekvő andoki és amazoniai térségekben koncentrálódik. A hivatalos statisztikák (INEI, a perui statisztikai hivatal) szerint a vidéki háztartások jövedelme, iskolázottsága és egészségügyi ellátottsága rendre elmarad az országos átlagtól, de a konkrét számok évente változnak, és a 2020-as évek politikai válsága, valamint a COVID–19 világjárvány idején a vidéki szegénység átmenetileg ismét nőtt. A friss, 2026-os állapotot tükröző adatok ellenőrzést igényelnek, mivel a könyv lezárásakor a legutóbbi népszámlálási és háztartási felmérések eredményei még nem minden esetben állnak rendelkezésre.
A vidéki fejlődés egyik legnagyobb akadálya a közszolgáltatások egyenlőtlen hozzáférése. Az andoki falvakban a kétnyelvű oktatás, az anyanyelvi egészségügyi ellátás és az út- és távközlési infrastruktúra hiánya továbbra is jellemző. A kétnyelvű interkulturális oktatás (educación intercultural bilingüe, EIB) programjai ugyan léteznek, de tanárhiánnyal, tananyaghiánnyal és a quechua/aymara nyelvek presztízsének alacsony voltával küzdenek. A városokba irányuló migráció – különösen a fiatalok elvándorlása – tovább gyengíti a vidéki közösségek demográfiai utánpótlását, ugyanakkor a városi, migráns hátterű quechua és aymara lakosság nyelvi és kulturális identitása új formákat ölt, ami összekapcsolja a vidéki és városi őslakos tapasztalatokat.
A kokatermesztés és a kábítószer-gazdaság szintén a vidéki fejlődés egyik neuralgikus pontja. A belső háború utáni időszakban a kokacserje termesztése több andoki és amazoniai völgyben a megélhetés egyik fő forrásává vált, miközben az állam a drogellenes politikát gyakran erőszakos felszámolási műveletekkel érvényesíti, ami konfliktusba hozza a termelőket a rendőrséggel és a hadsereggel. A kokatermesztők mozgalmai (cocaleros) részben szakszervezeti, részben területi alapon szerveződnek, és követeléseik – alternatív növénykultúrák támogatása, a koka hagyományos felhasználásának elismerése, a kényszerű irtás leállítása – összekapcsolódnak a földjogi és az etnikai követelésekkel. A koka kérdése emlékeztet arra, hogy a vidéki fejlődés nem választható el a globális kábítószerpiactól és az Egyesült Államok által támogatott drogpolitikától.
A vidéki fejlődés lehetőségeit a mezőgazdasági termelés diverzifikációja, a turizmus, a kézművesség és a közösségi alapú természeti erőforrás-gazdálkodás is befolyásolja. Az andoki régiókban a quinoa, a kukorica, a burgonya és más őshonos növények termesztésének ösztönzése, valamint a közösségi turizmus (turismo comunitario) révén néhány közösség új jövedelemforrásokra tett szert, de ezek a kezdeményezések egyelőre nem változtatják meg alapvetően a vidéki szegénység szerkezetét. A 2010-es években indult decentralizációs intézkedések és a regionális kormányoknak juttatott bányászati járadékok (canon minero) hajlamosak voltak a helyi korrupció és a kapacitáshiány miatt nem hatékonyan hasznosulni, bár egyes régiókban javult az infrastruktúra.
A 2020-as években a vidéki fejlődést tovább bonyolítja a klímaváltozás: az andoki gleccserek visszahúzódása, a vízhiány, a fagyok és az árvizek a magashegyi mezőgazdaságot és állattartást közvetlenül fenyegetik. A vidéki lakosság alkalmazkodási képessége korlátozott, mivel a szegénység, a nyelvi akadályok és a politikai kirekesztés csökkentik az állami támogatásokhoz és a technológiai megoldásokhoz való hozzáférést. A környezeti igazságosság (justicia ambiental) kérdése ezért egyre inkább összekapcsolódik az őslakos földjogi és emberi jogi követelésekkel: a bányászati szennyezés, a vízhasználat és a klímaváltozás hatásai nem oszlanak meg egyenletesen, hanem a vidéki, őslakos közösségeket sújtják a leginkább.
Az alfejezet fő forrásai közé tartoznak a perui állami intézmények – elsősorban a INEI (Instituto Nacional de Estadística e Informática) népszámlálásai és háztartási felmérései –, valamint a CVR 2003-as zárójelentése és annak mellékletei. A belső háború áldozatszámára vonatkozóan a CVR statisztikai becslése a legszélesebb körben hivatkozott adat, de a bizottság maga is hangsúlyozta a becslés bizonytalanságát: a teljes körű dokumentálás lehetetlen volt, és a szám a mintavételi módszertan függvényében változhat. A későbbi kutatások és az áldozatok nyilvántartása (Registro Único de Víctimas) folyamatosan frissül, de a nyilvántartásba vétel kritériumai és a hozzátartozók bejelentési hajlandósága miatt a hivatalos számok nem feltétlenül tükrözik a tényleges teljes áldozatszámot.
A földjogi adatok esetében a közösségi földek kiterjedésére és a bányászati koncessziók átfedésére vonatkozó statisztikák intézményenként eltérhetnek, mivel a földhivatali nyilvántartás hiányos, és a közösségi határok felmérése sok helyen még nem zárult le. A konfliktusok számát illetően a perui ombudsmani hivatal (Defensoría del Pueblo) rendszeresen közöl jelentéseket a társadalmi konfliktusokról, de a besorolás és a súlyosság megítélése vitatható. A nyelvi adatoknál a népszámlálási önbevallás módszertana változott az idők során, és a kétnyelvűség mértéke nehezen mérhető.
A legnagyobb bizonytalanság a jelenkori politikai folyamatok értelmezését övezi. A 2022–2023-as tiltakozások halálos áldozatainak száma és a felelősség kérdése erősen vitatott; a kormányzati és a civil szervezeti adatok eltérhetnek. A 2024–2026 közötti események – különösen a vidéki politikai mobilizáció és az emlékezetpolitikai viták – még nem tekinthetők lezártnak, és a rendelkezésre álló források gyakran pártosak. A tankönyv ezért a jelenkori állításoknál igyekszik világosan megkülönböztetni a dokumentált tényt, a tudományos konszenzust és a vitatott értelmezést, és jelezni, hogy a legfrissebb adatok ellenőrzést igényelnek.