Az 1964 és 1982 közötti bolíviai katonai korszak nem egyszerűen a hidegháború latin-amerikai diktatúráinak egyik példája, hanem olyan időszak, amelyben a nemzeti forradalom intézményei, a katonai korporatizmus, a hidegháborús antikommunizmus és az illegális kokain-gazdaság sajátosan összefonódott. A A chaco-háború és a nemzeti forradalom című alfejezetben bemutatott 1952-es forradalom után a Nemzeti Forradalmi Mozgalom (Movimiento Nacionalista Revolucionario, MNR) kormányai fokozatosan elvesztették társadalmi bázisuk egy részét, miközben a hadsereg – amelyet a forradalom után szakszervezeti és paraszti nyomásra részben újjászerveztek – egyre inkább önálló politikai szereplővé vált. Az 1964-es puccs tehát nem egyszerű visszatérés volt a 19. századi caudillismo-hoz, hanem a forradalom vívmányainak részleges megőrzése mellett egy autoriter, korporatív rend kiépítése. Ezt a folyamatot a hidegháború regionális feszültségei, a katonai nacionalizmus rövid kísérletei, a kokain iránti világpiaci kereslet növekedése és az 1980-as évek eleji adósságválság alakította. A fejezet célja, hogy ezeket a szálakat szétválassza, és bemutassa, miért nem érthető meg a mai Bolívia politikai és gazdasági szerkezete e korszak öröksége nélkül.
Az 1964. novemberi puccs, amelyet René Barrientos Ortuño tábornok és Alfredo Ovando Candia tábornok hajtott végre, dokumentáltan a MNR kormányzása ellen irányult, de nem számolta fel azonnal a forradalom intézményeit. Barrientos, aki 1964 és 1969 között az államfői tisztséget is betöltötte, a katonai-paraszt paktum (pacto militar-campesino) révén a vidéki szakszervezeteket a hadsereghez próbálta kötni. E paktum a szakirodalomban vitatott fogalom: egyes értelmezések szerint a katonai kormányzat a paraszti követelések egy részét – például a földosztás helyi végrehajtását – ténylegesen támogatta, mások szerint a paraszti mozgalom önállóságát fojtotta el, és a falusi közösségeket a hadsereg ellenőrzése alá vonta. A kormányzat a bányász-szakszervezetekkel szemben már 1965-ben erőszakot alkalmazott, a Bolíviai Munkásközpontot (Central Obrera Boliviana, COB) korlátozta, vezetőit üldözte. A hadsereg és a paraszti milíciák viszonya is átalakult: a forradalom alatt felfegyverzett paraszti csoportokat részben lefegyverezték, részben a katonai struktúrába olvasztották.
A hidegháborúban az Egyesült Államok katonai segélyekkel és kiképzéssel támogatta a bolíviai hadsereget, mivel a kubai forradalom után a kormány a térségben az egyik potenciális baloldali fordulat színterét látta. Ez a támogatás dokumentált tény, de az amerikai befolyás mértékének megítélése vitatott: a katonai rezsimek nem egyszerűen külső utasításra cselekedtek, hanem a bolíviai hadsereg belső hatalmi logikája is alakította őket. 1967-ben a Che Guevara vezette gerilla leverése a Ñancahuazú régióban megerősítette a rezsim pozícióját; Guevarát elfogták és kivégezték, aminek körülményei a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgyát képezik. A katonai kormányzat a gerillaellenes harcot a belső ellenzék elnyomására is felhasználta.
Barrientos 1969-ben helikopter-balesetben meghalt, és Ovando vette át a hatalmat. Ovando kormánya – amelyet a szakirodalom a katonai intézmény baloldali, nacionalista irányzatához sorol – 1969-ben államosította a Gulf Oil érdekeltségeit, és a szénhidrogén-szektort az állami Yacimientos Petrolíferos Fiscales Bolivianos (YPFB) ellenőrzése alá vonta. A lépés a korabeli latin-amerikai gazdasági nacionalizmus része volt, és népszerű volt a szakszervezetek körében, de a katonai vezetésen belül is növelte a feszültséget. Ovando alatt a kormányzati retorika a „forradalmi nacionalizmust” hangsúlyozta, ami nem azonos a későbbi, 21. századi baloldali kormányok ideológiájával, hanem a katonai és állami ellenőrzés erősítését jelentette.
Juan José Torres González tábornok 1970–1971 között még tovább ment. Kormánya alatt létrehozták a Népi Gyűlést (Asamblea Popular), amelyben a szakszervezetek, a bányászok, a parasztok és a baloldali pártok képviselői vettek részt. A gyűlés nem volt törvényhozó testület a mai értelemben, hanem a társadalmi mozgalmak és a katonai kormányzat közötti tárgyalási fórum. A kísérlet azonban rövid életű volt: a hadsereg jobboldali frakciói, a MNR konzervatív szárnya és a jobboldali Bolíviai Szocialista Falange (Falange Socialista Boliviana, FSB) 1971 augusztusában Hugo Banzer Suárez tábornok vezetésével puccsot hajtott végre. A szakirodalom vitatja, hogy a Torres-korszak valódi társadalmi forradalmat jelentett-e, vagy inkább a katonai vezetés egy részének taktikai manőverét a baloldali nyomás kezelésére, miközben a hadsereg intézményi egységét próbálta megőrizni.
Hugo Banzer Suárez 1971 augusztusi puccsa után koalíciós katonai-polgári kormány alakult, amelyben a MNR konzervatív szárnya – Víctor Paz Estenssoro vezetésével – és az FSB is részt vett. A rezsim autoriter volt: betiltotta a baloldali pártokat, korlátozta a szakszervezeteket, cenzúrázta a sajtót, politikai üldözést folytatott. A kínzások és a bírósági eljárás nélküli fogva tartások dokumentáltak; az áldozatok pontos számát illetően a későbbi emberi jogi vizsgálatok eltérő becsléseket adnak, és a mai emlékezetpolitikai vitákban is eltérő számok szerepelnek. A rezsim ellenzéki politikusokat, szakszervezeti vezetőket és diákokat száműzött; a külföldre menekültek közösségei – főként Argentínában, Peruban és Chilében – váltak az ellenállás hálózataivá.
Gazdaságilag az 1970-es évek a nyersanyagárak emelkedésének időszaka volt, ami Bolíviában az ón, a földgáz és a kőolaj exportjából származó bevételek növekedését hozta. A kormány a külföldi hitelekre támaszkodva nagyszabású infrastrukturális beruházásokat indított, és támogatta a keleti országrész – elsősorban Santa Cruz – agrár-exportját. A keleti területek benépesítése és a nagyüzemi szójatermelés ösztönzése része volt a kormányzat regionális fejlesztési politikájának, de ez a kistermelők rovására ment, és a vidéki társadalmi feszültségeket növelte. Ezt a gazdaságtörténeti szakirodalom adósság-vezérelt növekedésnek (debt-led growth) nevezi: a növekedés nagyrészt a külső eladósodásból származott, nem a termelékenység tartós javulásából. A jövedelmek eloszlása egyenlőtlen maradt; a bányászok reálbére csökkent, a vidéki szegénység fennmaradt, és a városi középosztály egy része is a kormányzati elosztási hálózatoktól függött.
A Banzer-rezsim a vidéki szakszervezeteket a katonai-paraszt paktum örökségeként továbbra is ellenőrizni próbálta, de a paraszti elégedetlenség nőtt. A kormányzat a COB-ot betiltotta, a bányász-szakszervezeteket katonai felügyelet alá vonta, és a bányavidékeken rendszeressé vált a katonai jelenlét. A rezsim stabilitása azonban nem kizárólag az elnyomáson múlt: a nyersanyagárak emelkedése és a hitelfelvétel átmenetileg lehetővé tette a jövedelmek egy részének elosztását, ami a középosztály és a városi foglalkoztatottak egy részének támogatását is biztosította.
A koka cserje (Erythroxylum coca) hagyományos termesztése és a coca levél rituális, gyógyászati és táplálkozási használata az andoki kultúrákban évszázados múltra tekint vissza, és a mai napig a quechua és aymara közösségek életének része. A 20. század második felében azonban a kokain iránti nemzetközi kereslet növekedése – elsősorban az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában – a coca termesztését fokozatosan a kábítószer-piaci kereslethez kapcsolta. A koka paszta (pasta base de cocaína) előállítása a Chaparé és a Yungas régiókban terjedt el, ahol a kistermelők számára a coca termesztése jövedelmezőbb volt, mint a hagyományos élelmiszernövényeké. A kokain-gazdaság (economía de la cocaína) kifejezés nem egy egységes ágazatot jelöl, hanem a termesztés, a feldolgozás, a csempészet és a pénzmosás összekapcsolódó hálózatát, amelybe a paraszti termelők, a közvetítők, a katonai és rendőri tisztek, valamint a nemzetközi bűnszervezetek egyaránt beletartoztak.
A Banzer-rezsim alatt a kábítószer-kereskedelem jelentősége megnőtt. A katonai és rendőri vezetők egy része a kábítószer-kereskedelemből származó jövedelmekből részesült; ezt a korabeli amerikai hírszerzési jelentések és későbbi bírósági eljárások dokumentálják, de a rezsim egészének felelőssége vitatott. A katonai kormányzat hivatalosan részt vett az amerikai kábítószer-ellenes programokban, miközben a gyakorlatban a csempészet iránti tolerancia nőtt. A kokain-gazdaság nem egyszerűen a katonai rezsimek terméke volt; a világpiaci kereslet, a vidéki szegénység, az állami intézmények gyengesége és a hagyományos coca-használat körüli kulturális feszültségek együttesen magyarázzák a terjedését. A Chaparé régióban a kistermelők tömegei álltak át a coca termesztésére, mert a hagyományos termények piaca összeomlott, és a kábítószer-feldolgozás bevételei gyors jövedelmet kínáltak. Ez a folyamat azonban nem volt egységes: a Yungas régió hagyományos coca-termesztői részben megőrizték helyi piacaikat, míg a Chaparé az illegális exportra termelő zónává vált.
Banzer 1978-ban választásokat írt ki, amelyeken maga nem indult, de a hivatalos jelölt, Juan Pereda Asbún győzelmét az ellenzék és több választási megfigyelő csalással vádolta. A választási bíróság az eredményt megsemmisítette, mire Pereda katonai puccsal vette át a hatalmat. Néhány hónappal később David Padilla Arancibia tábornok elűzte, és új választásokat ígért. Az 1979-es választásokon a baloldali MNR és a baloldali koalíció jelöltje, Hernán Siles Zuazo kapta a legtöbb szavazatot, de a katonai vezetés nem engedte át a hatalmat. Alberto Natusch Busch rövid puccsa után Walter Guevara Arze ideiglenes kormányt alakított, de az 1980-as választásokat ismét Siles Zuazo nyerte. Beiktatása előtt azonban Luis García Meza Tejada tábornok puccsot hajtott végre. Ez az instabil átmenet jól mutatja, hogy a katonai intézményen belül a demokratikus átadásra hajlandó és a puccsista frakciók közötti küzdelem nem dőlt el, és a választási eredmények önmagukban nem tudták biztosítani a demokratikus hatalomátadást. A korszakban a „demokrácia” fogalma is vitatott volt: az 1978–1980-as választások korlátozott politikai nyitást jelentettek, de a hadsereg alkotmányos szerepét és a baloldali erők kizárását sokan eleve antidemokratikusnak tartották.
Az 1980. július 17-i puccsot a történetírás egy része narkó-diktatúrának (narco-dictadura) vagy „kokainpuccsnak” nevezi. A fogalom azt jelzi, hogy a rezsim szoros kapcsolatban állt a kábítószer-kereskedőkkel, és a puccs előkészítésében, finanszírozásában a kokain-kereskedelemből származó pénzek is szerepet játszottak. Ezt a későbbi bírósági eljárások – köztük a bolíviai „felelősségperek” – és deklasszifikált hírszerzési iratok támasztják alá, de az okok rangsorolása – a hidegháborús antikommunizmus, a katonai korporatizmus és a kábítószer-érdek – a szakirodalomban vitatott. Egyes történészek szerint a puccs elsősorban a hidegháborús logika terméke volt, amelyet a kábítószer-pénzek csak finanszíroztak; mások szerint a kokain-gazdaság érdekei már önálló politikai tényezővé váltak.
García Meza rezsimje alatt a politikai erőszak fokozódott. Félkatonai csoportok – köztük a korabeli forrásokban említett, a halálosztagokhoz hasonlóan működő alakulatok – hajtottak végre gyilkosságokat, az ellenzéki politikusokat üldözték, a sajtót elnémították. A nemzetközi elszigeteltség gyorsan nőtt: az Egyesült Államok és a szomszédos országok elítélték a rezsimet, a regionális szervezetek felfüggesztették Bolívia tagságát, és több ország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat. A gazdasági helyzet romlott, a kábítószer-kereskedelemből származó jövedelmek nem tudták ellensúlyozni a külső eladósodást és a tőkemenekülést. García Meza 1981 augusztusában lemondott, utódai, Celso Torrelio Villa és Guido Vildoso Calderón rövid katonai kormányokat vezettek, miközben a hadsereg egyre inkább kénytelen volt tárgyalni a demokratikus erőkkel. A rezsim bukása nem a belső ellenállás közvetlen győzelme volt, hanem a nemzetközi elszigeteltség, a gazdasági összeomlás és a katonai intézményen belüli hatalmi harcok együttes következménye.
Az 1980-as évek elején a nemzetközi kamatlábak emelkedése és a nyersanyagárak esése Bolíviát is elérte. A katonai korszak alatt felhalmozott külső adósság terhe drámaian megnőtt; az ország fizetési mérlege összeomlott, és a hiperinfláció jelei is megjelentek. Az adósságválság pontos mértékét a korabeli statisztikák bizonytalansága miatt eltérően becsülik, de a szakirodalom egyetért abban, hogy a külső adósság a GDP arányában a korszak végére rendkívül magasra emelkedett, és a későbbi demokratikus kormányokra súlyos teherként nehezedett. A katonai vezetés végül 1982 októberében átadta a hatalmat a választott Siles Zuazónak, aki a demokratizálódás első kormányát alakította meg. A katonai korszak öröksége – az adósság, a kokain-gazdaság és a politikai erőszak emléke – meghatározta a következő évek napirendjét, amelyet a Demokratizálódás és az őslakos mozgalmak című alfejezet tárgyal.
A katonai korszakra vonatkozó elsődleges források közé tartoznak a kormányzati rendeletek, a katonai közlemények, a választási jegyzőkönyvek, a korabeli bolíviai és külföldi sajtó, a katolikus egyház és az emberi jogi szervezetek jelentései, valamint a későbbi bírósági eljárások – például a Banzer- és García Meza-rezsim elleni felelősségperek – iratai. A hidegháborús nemzetközi összefüggésekre nézve deklasszifikált amerikai iratok is rendelkezésre állnak, de ezek értelmezése vitatott, mert a kormányzati források mindig saját érdekeik szerint szelektálnak. A kokain-gazdaságra vonatkozó becslések különösen bizonytalanok, mert az illegális gazdaság nem jelenik meg a hivatalos statisztikákban, és a kábítószer-kereskedelem titkossága miatt a szereplők közötti kapcsolatok rekonstrukciója is hiányos. A politikai erőszak áldozatainak száma emlékezetpolitikai viták tárgya: a különböző emberi jogi szervezetek és a későbbi igazságszolgáltatási testületek eltérő számadatokat közölnek, és a mai napig nincs konszenzus a teljes körű áldozati lista összeállításában. A „kokainpuccs” fogalma a tudományos szakirodalomban is vitatott, mert bár a García Meza-rezsim kábítószer-érintettsége dokumentált, a puccs okainak rangsorolása és a kábítószer-kereskedelem szerepének súlya nem egyértelmű.