A bolíviai demokratikus átmenet nem egyetlen, világosan datálható fordulópont volt, hanem 1978 és 1982 között zajló, többször megszakadó folyamat. A Hugo Banzer vezette katonai rezsim (1971–1978) után a hadsereg különböző frakciói váltották egymást, miközben a választási eredményeket többször megsemmisítették vagy nem ismerték el. A szakszervezetek, a bányászközösségek és az 1970-es években megerősödő vidéki szervezetek nyomása, valamint a nemzetközi környezet megváltozása egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy 1982 októberében Hernán Siles Zuazo polgári elnök átvehesse a hatalmat. Az átmenet kezdeti éveit a gazdasági összeomlás, a szociális feszültségek és a katonai fenyegetettség állandósága jellemezte. Ez az alfejezet az 1982 és 2005 közötti időszakot mutatja be: a demokratikus intézmények kiépülésének kísérletét, a neoliberalizmus társadalmi következményeit, a kokacserje-termesztő (cocalero) mozgalom megerősödését, végül Evo Morales politikai felemelkedését. A hangsúly azon van, hogy az őslakos mozgalmak térnyerése nem a demokratizálódás természetes „következménye”, hanem a demokrácia korlátaival, a gazdasági döntések igazságtalanságaival és a hagyományos pártok kirekesztő gyakorlatával szembeni, hosszú időn át érlelődő válasz volt.
Az 1982-es átmenet dokumentált alapintézményei az 1980-as választási eredményeket ismerték el, amelyeken a baloldali–népi koalíció, a Demokratikus és Népi Egység (Unidad Democrática y Popular, UDP) szerezte meg a szavazatok többségét. A hadsereg által korábban el nem ismert eredmények elfogadása kompromisszum volt: a katonai vezetők biztosítékot kaptak arra, hogy a demokratikus kormány nem indít azonnal büntetőjogi felelősségre vonást a korábbi rezsim emberi jogi jogsértései miatt. Ez a hallgatólagos alku – amelyet a szakirodalomban gyakran „paktált átmenetnek” neveznek – lehetővé tette a hatalomátadást, de hosszú időre behatárolta az igazságszolgáltatás mozgásterét. A hadsereg politikai szerepvállalásának visszaszorítása nem jogi úton, hanem fokozatosan, gazdasági kényszerek és társadalmi nyomás hatására történt.
A Siles Zuazo-kormány (1982–1985) a lehető legrosszabb gazdasági körülmények között kezdte meg működését. Bolívia 1985-re hiperinflációba süllyedt: a pénzromlás éves mértékére a kortárs statisztikai becslések 8 000 és 25 000 százalék közötti értékeket adnak meg, a pontos szám módszertani viták tárgya. A dokumentált következmények azonban egyértelműek: a bérek reálértéke összeomlott, a bányászati ágazat exportbevételei zuhantak, az állami vállalatok nem tudták fizetni dolgozóikat, az alapvető fogyasztási cikkek hiánya pedig tömeges tiltakozásokat váltott ki. Az 1980-as évek elején az ón világpiaci árának esése különösen súlyosan érintette a bányászközpontokat, Oruro, Potosí és a La Pazhoz közeli települések munkásságát. A hagyományos szakszervezeti mozgalom, amely az 1952-es nemzeti forradalom óta a politikai baloldal magját alkotta, a gazdasági válságban egyszerre volt kormányzati nyomásgyakorló és a kormány stabilitását veszélyeztető erő.
A Siles-kormány nem tudott összehangolt gazdaságpolitikát kialakítani. A baloldali koalíció belső megosztottsága, a szakszervezeti elvárások és a nemzetközi hitelezők – elsősorban az IMF és a Világbank – feltételei között a kormány mozgástere rendkívül szűk volt. A szociális kiadások növelésére tett kísérletek a hiperinflációt mélyítették, a megszorítások pedig sztrájkokhoz vezettek. A hadsereg többször utalt beavatkozási szándékra, bár a tényleges puccskísérletek száma korlátozott volt. A kormány tehetetlenségét mutatja, hogy Siles Zuazo 1985-ben, megbízatásának lejárta előtt egy évvel kénytelen volt előrehozott választásokat kiírni. Ez a döntés dokumentált parlamenti és elnöki nyilatkozatokban követhető nyomon, ugyanakkor a kormány bukásának okairól a szakirodalomban vitatott értelmezések élnek: egyesek a külső adósságválságot, mások a baloldali kormányzás belső ellentmondásait, megint mások a hadsereg és a vállalkozói rétegek destabilizáló szerepét hangsúlyozzák.
Az 1985-ös választást az Forradalmi Nacionalista Mozgalom (Movimiento Nacionalista Revolucionario, MNR) jelöltje, Víctor Paz Estenssoro nyerte, aki az 1952-es forradalom egyik vezetőjeként korábban államosítási programot hajtott végre. Az 1985-ös gazdasági válságban azonban radikálisan eltérő politikát hirdetett meg. A 21060. számú rendelet – amelyet 1985 augusztusában hirdettek ki – a bolíviai neoliberalizmus alaptörvényévé vált. A rendelet szövege dokumentált; főbb intézkedései a pénzkínálat drasztikus csökkentése, az árak felszabadítása, a külkereskedelem liberalizációja, az állami vállalatok privatizációjának előkészítése és a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele voltak. A bányászati ágazatban tömeges elbocsátások következtek. A híres „bányászok felvonulása” (Marcha Minera) 1986-ban a bezárások elleni tiltakozás dokumentált eseménye; a bányászközösségek tiltakozó menete La Pazba vonult, de a kormány nem változtatta meg politikáját.
A stabilizáció makrogazdasági értelemben eredményes volt: a hiperinfláció 1987-re gyakorlatilag megszűnt. A siker azonban költségekkel járt. A bányászatból elbocsátott munkások egy része a Chapare régióba, Cochabamba megye trópusi keleti lejtőire vándorolt, ahol a kokacserje-termesztés biztosított megélhetést. Mások a városi informális gazdaságban próbáltak boldogulni, például El Alto, La Paz rohamosan növekvő peremvárosában. A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, a vidéki szegénység fennmaradása és a közszolgáltatások színvonalának romlása a későbbi tiltakozási hullámok alapját képezte. A neoliberalizmus korszakát a szakirodalom gyakran „kétarcú” folyamatként írja le: a makrogazdasági stabilizáció dokumentált mutatói mellett a szegénységi statisztikák – például az ENSZ és a Világbank becslései – azt mutatják, hogy az 1990-es évek közepén a lakosság többsége a szegénységi küszöb alatt élt, bár a pontos százalékok a módszertantól függően 50 és 70 százalék között mozognak.
A politikai rendszer az 1980-as évek második felében és az 1990-es években formálisan stabilizálódott. Az 1985 és 2003 közötti időszakot a szakirodalom „paktált demokrácia” (democracia pactada) korszakának nevezi: a fő pártok – elsősorban az MNR, a Nemzeti Akciópárt (Acción Democrática Nacionalista, ADN) és a Forradalmi Baloldali Mozgalom (Movimiento de Izquierda Revolucionaria, MIR) – gyakran kötöttek koalíciós megállapodásokat, amelyek biztosították a kormányzati stabilitást, de csökkentették a választói preferenciák érvényesülését. A parlamenti döntéshozatal gyakran a választások után, pártvezetők közötti alku keretében zajlott, ami növelte a választói csalódottságot. Az 1997-es választáson a Baloldali Forradalmi Nacionalista Mozgalom (Movimiento Nacionalista Revolucionario de Izquierda, MNRI) és a feltörekvő kisebb pártok mellett a hagyományos pártok még megőrizték többségüket, de a választási részvétel csökkenése és a szavazatok szétaprózódása a rendszer erózióját jelezte.
Az 1990-es évek másik meghatározó folyamata a kulturális sokszínűség politikai megjelenése volt. Bolívia lakosságának becsült többsége őslakosnak vagy vegyes származásúnak vallotta magát, de a pártok, a törvényhozás és az állami intézmények nyelve, szimbólumai és gyakorlata alapvetően spanyolajkú, városközpontú és a fehér/mesztiz elit érdekeit tükrözte. Az 1994-es alkotmányreform – amelyet Gonzalo Sánchez de Lozada elnöksége alatt fogadtak el – bevezette a többnemzetiségű állam gondolatának korlátozott változatát, elismerte az ország kulturális sokszínűségét, és lehetővé tette az őslakos közösségek részvételét a helyi önkormányzatokban. A részvételi törvény (Ley de Participación Popular) a források egy részét a községi szintre irányította, ami az őslakos szervezetek számára új terepet nyitott. A reformokat azonban sokan „felülről irányított” modernizációnak tekintették, és a gyakorlati eredmények – különösen a földbirtokviszonyok, az oktatási rendszer és a bányászati jövedelmek elosztása terén – elmaradtak a várakozásoktól. A reformok értékelése a szakirodalomban vitatott: egyesek a decentralizáció pozitív hatásait emelik ki, mások az állami paternalizmus fennmaradását és a helyi elitek megerősödését hangsúlyozzák.
A kokacserje (Erythroxylum coca) termesztésének és rituális, gyógyászati, valamint táplálkozási célú használatának az andoki térségben évezredes hagyománya van. A levél hagyományos fogyasztása az andoki kultúrákban dokumentáltan a mindennapi élet része volt, és a spanyol gyarmati uralom alatt is fennmaradt. A 20. század második felében a kokalevél iránti nemzetközi kereslet a kokain előállításához szükséges alapanyagként növekedett meg, ami a termesztő régiókban új, pénzügyileg jövedelmező gazdaságot hozott létre. A bolíviai állam és az Amerikai Egyesült Államok közötti együttműködés az 1980-as évek végétől a kínálatcsökkentésre, azaz a kokacserje-ültetvények felszámolására irányult. Az egyezmények és pénzügyi támogatások dokumentáltak; az USA kormányzati szervei által finanszírozott eradikációs programok katonai és rendőri egységekkel irtották a cserjét.
A Chapare régió kokatermesztői – akik magukat cocaleróknak nevezték – szervezetten válaszoltak. A termesztők között nagy számban voltak azok az egykori bányászok, akiket az 1980-as évek közepén bocsátottak el, valamint az ország különböző részeiről bevándorolt, szegény családok tagjai. A cocalero szervezetek érvelése szerint a kokalevél termesztése önmagában nem jelent kábítószer-előállítást; a levél hagyományos felhasználása és a kokain közötti különbségtétel alapvető volt a mozgalom önmeghatározásában. Ugyanakkor a Chaparéban termesztett koka jelentős része a nemzetközi kábítószer-piacra került, amit a nemzetközi szervezetek és a bolíviai kormány forrásai egyaránt dokumentáltak. A mozgalom állítása és az állami érvelés közötti feszültség a későbbi viták egyik meghatározó eleme lett.
A cocalero szerveződés nem kizárólag a kokatermesztés védelméről szólt. A Chaparé régió infrastruktúrája fejletlen volt: kevés burkolt út, korlátozott hozzáférés az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz, valamint gyenge jogi védelem jellemezte. A termesztők követelései ezért a mezőgazdasági termelés általános feltételeinek javítására, alternatív termények támogatására és a rendőri fellépés arányosságára is kiterjedtek. A mozgalom szakszervezeti formában szerveződött: a Cocalero Szakszervezetek Szövetsége (Federación Sindical de Trabajadores Campesinos del Chapare) a bolíviai szakszervezeti hagyományokra épült, és a közösségi döntéshozatal, a gyűlési demokrácia, valamint a tüntetések koordinálása jellemezte. A szervezeti forma és a követelések sokszínűsége miatt a cocalero mozgalmat nem lehet kizárólag „kábítószer-termesztők” mozgalmaként leírni; a szakirodalomban vitatott, hogy mennyire volt a mozgalom alapvetően gazdasági, kulturális vagy politikai természetű.
Az 1990-es években az eradikációs politikák fokozódtak. A kormányzat és az USA kábítószer-ellenes hivatala által koordinált műveletek során a termesztők tiltakozó blokádokat, felvonulásokat és sztrájkokat szerveztek. A fellépések többször erőszakba torkolltak: dokumentált esemény a Villa Tunari-i tüntetés 1998-ban, amikor a rendőri beavatkozás halálos áldozatokat követelt. Az áldozatok száma vita tárgya; a mozgalom és a kormányzati források adatai eltérnek, a független emberi jogi szervezetek pedig a helyszíni kivizsgálás hiányára hívták fel a figyelmet. Az ilyen események fokozták a cocalero közösségek elidegenedését az államtól, és megerősítették a mozgalom politikai önállóságát.
A mozgalom egyik vezéregyénisége Evo Morales Ayma volt, aki az 1990-es évek elejétől a Chaparé kokatermesztőinek szakszervezeti vezetőjeként szerzett ismertséget. Morales 1959-ben született Oruro megyében, aymara származású, vidéki szegény családban. Életrajza dokumentált, de a róla szóló elbeszélések gyakran erősen mitizáltak: a hivatalos életrajzi narratíva a szegénységből való felemelkedést, a közösségi értékek tiszteletét és a kokalevél védelmét hangsúlyozza. A tudományos életrajzok árnyaltabb képet adnak: Morales politikai nyelve, szervezeti gyakorlata és stratégiája fokozatosan alakult, és a cocalero mozgalom kollektív döntéshozatali hagyományaihoz igazodott. Az 1997-es választáson Moratest a Nép szuverenitása (Instrumento Político por la Soberanía de los Pueblos, IPSP) platformján parlamenti képviselővé választották, ami a mozgalom intézményes politikai térbe lépését jelezte.
A cocalero mozgalom fokozatosan összekapcsolódott a tágabb értelemben vett őslakos mozgalmakkal. Bolíviában az őslakos identitás nem homogén: a quechua, az aymara, a guaraní és más népek eltérő hagyományokkal, nyelvekkel és területi kötődésekkel rendelkeznek. A 20. század második felében a katarizmus – az aymara értelmiségiek és földművesek politikai mozgalma – már az 1970-es években megfogalmazta a kulturális elismerés és a társadalmi igazságosság összekapcsolásának igényét. A katarista mozgalom az 1952-es forradalom asszimilációs politikáját bírálta, és azt követelte, hogy az állam ne csupán egyéni parasztként, hanem sajátos kulturális közösségként ismerje el az őslakos népeket. A mozgalom története dokumentált, de hatásának mértékéről eltérő értékelések születtek: egyesek a katarizmust a későbbi őslakos politikai mobilizáció előfutárának tekintik, mások szerint a mozgalom irányzatai közötti szakadások korlátozták a politikai befolyást.
Az 1990-es években az őslakos identitás politikai megfogalmazása új lendületet kapott. Az 1992-es, Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójára szervezett tiltakozások dokumentáltan megerősítették a kontinentális őslakos hálózatok közötti kapcsolatokat. Bolíviában az 1990-es „Keleti Felvonulás” (Marcha por el Territorio y la Dignidad) az alacsony földeken élő őslakos népek területi követeléseit a nemzeti politika napirendjére emelte. A felvonulás résztvevői a trópusi területekről, elsősorban Beni és Santa Cruz megyékből gyalogoltak La Pazba, és a területi jogok elismerését követelték. Az esemény nyomán a kormány ígéretet tett a területi igények rendezésére, bár a végrehajtás lassú és részleges volt. A felvonulás jelentősége abban állt, hogy a magashegyi – andoki – őslakos mozgalmak mellett az alacsony földek népei is országos láthatóságot kaptak.
Az őslakos mozgalmak és a cocalero szervezetek közötti kapcsolat nem volt automatikus. A cocalero szakszervezetek vezetői kezdetben elsősorban gazdasági követeléseket fogalmaztak meg, és az őslakos identitás hangsúlyozása fokozatosan, a politikai szövetségek kiépülésével párhuzamosan erősödött. A Morales vezette szervezet ehhez a szimbolikus nyelvhez a „kokalevél mint andoki kulturális örökség” érvét kapcsolta. A kokalevél rituális, gyógyászati és társadalmi szerepe dokumentált az andoki közösségekben, és a mozgalom ezt az érvet használta a felszámolási politikák delegitimálására. Ugyanakkor a kokalevél és a kokain előállítása közötti kapcsolat fennállása miatt az érv nem volt ellentmondásmentes. A mozgalom által hangoztatott „igen a kokalevélre, nem a kokainra” (coca sí, cocaína no) jelszó a kormányzati és a nemzetközi szereplők egy részénél hiteltelenségbe ütközött, míg a szimpatizánsok szerint éppen ez a megkülönböztetés tette lehetővé a hagyomány és a kábítószer-gazdaság szétválasztását.
A 2000-es év fordulópontot hozott. A Cochabamba-i „vízháború” (Guerra del Agua) során a város és a környező régiók lakói tömegesen tiltakoztak a vízszolgáltatás privatizációja ellen. A privatizációs döntés hátterében a Világbank által támogatott reformok és a bolíviai kormány költségvetési kényszerei álltak; a vízszolgáltatást egy koncessziós szerződés keretében vették át. A tiltakozás dokumentált formái között blokádok, utcai tüntetések és a városi munkáskörzetek, valamint a vidéki öntözéses gazdálkodók összefogása szerepel. A kormány a tüntetéseket katonai erővel próbálta feloszlatni, halálos áldozatok is voltak. A konfliktus végén a kormány visszavonta a privatizációt, és a koalíció felbomlott. A „vízháború” jelentőségét a szakirodalom abban látja, hogy először kapcsolta össze a neoliberalizmus elleni tiltakozást a városi lakosság és a vidéki szervezetek széles körű szövetségével, és megmutatta a hagyományos pártok gyengeségét.
A 2000–2003 közötti időszakban a tiltakozások rendszeressé váltak. A földműves- és őslakos szervezetek blokádjai, a tanárok, az egészségügyi dolgozók és a nyugdíjasok megmozdulásai, valamint a városi szegénynegyedek mobilizációi folyamatosan nyomás alatt tartották a kormányt. A követelések egy része konkrét gazdasági kérdésekre vonatkozott – üzemanyagárak, bérek, nyugdíjak –, más részük azonban az állam és a társadalom viszonyának átfogó újratárgyalását célozta: alkotmányozó gyűlés összehívását, a természeti erőforrások fölötti állami ellenőrzés visszaállítását, a privatizáció felülvizsgálatát és az őslakos területi jogok elismerését.
A gázexport-konfliktus 2003-ban tetőzte be a válságot. A Bolívia jelentős földgázkészletekkel rendelkezik; a készletek pontos méretéről eltérő földtani becslések léteznek, de a 2000-es évek elején a kormány és a vállalatok egyaránt jelentős exportkapacitásról beszéltek. A vita a földgáz értékesítésének módja, az ellenőrzés és a bevételek elosztása körül robbant ki. A kormány tervbe vette a gáz exportját Chilén keresztül, ami a történelmi sérelmek miatt – Bolívia az 1879–1884-es csendes-óceáni háborúban elvesztette tengerpartját – rendkívül érzékeny kérdés volt. A tüntetők – elsősorban El Alto város lakói és a bolíviai magasföld közösségei – blokádokkal és tüntetésekkel tiltakoztak. 2003 októberében a hadsereg sortüzei dokumentáltan civil áldozatokat követeltek; a halálos áldozatok becsült száma 60 és 80 között mozog, a pontos szám emlékezetpolitikai vita tárgya. A véres események után Gonzalo Sánchez de Lozada elnök lemondott és elhagyta az országot.
A válság nem ért véget a lemondással. A következő elnök, Carlos Mesa (2003–2005) megkísérelte a tüntetők követeléseinek egy részét beépíteni a politikába, de nem tudta stabilizálni sem a gazdaságot, sem a politikai rendszert. A gázexport-moratórium, az alkotmányozó gyűlés ígérete és az őslakos szervezetekkel folytatott párbeszéd részleges intézkedések maradtak. 2005 májusában újabb tiltakozási hullám, elsősorban az El Alto-i és a vidéki szervezetek blokádjai, Mendoza elnök lemondására kényszerítette. Az eseményeket a szakirodalom gyakran „a hagyományos pártrendszer összeomlásaként” értékeli: a három nagy hagyományos párt – MNR, ADN, MIR – szavazóbázisa szétesett, a középosztályi és városi csoportok bizalma az elitpártokban megingott, az utcai mobilizáció pedig a politikai döntéshozatal meghatározó elemévé vált. Ez az értékelés tudományos konszenzusnak tekinthető, bár abban nincs egyetértés, hogy az „összeomlás” mikor kezdődött, és mennyire volt visszafordíthatatlan.
Evo Morales politikai stratégiája a válság éveiben folyamatosan alakult. A cocalero mozgalom vezetőjeként kezdetben a kokatermesztés védelmére és a Chaparé infrastruktúrájának fejlesztésére összpontosított, de a 2000-es évek elején már országos politikusként lépett fel. A Mozgalom a Szocializmusért (Movimiento al Socialismo, MAS) elnevezésű szervezet formálisan a már létező pártapparátus egyik maradványára épült, de ténylegesen az őslakos és vidéki szervezetek, cocalero szakszervezetek és városi tiltakozó csoportok laza koalícióját jelentette. A párt nevének pontos jogi eredete vitatott: a MAS elnevezésű bejegyzett pártot egy kisebb baloldali csoport alapította korábban, és a cocalero mozgalom ezt a jogi keretet vette igénybe, amikor saját politikai eszközét létrehozta. A részlet jogi és történeti szempontból egyaránt dokumentált, de a közbeszédben gyakran leegyszerűsítve jelenik meg.
A 2002-es választás a MAS számára váratlanul jó eredményt hozott: Morales a szavazatok körülbelül 20–21 százalékát szerezte meg, és a második helyen végzett. A választási adatok a bolíviai választási hatóság közzétett eredményein alapulnak; a pontos százalékok a feldolgozási módszertől függően kis mértékben eltérhetnek. A választás előtt az USA nagykövetsége – dokumentált diplomáciai nyilatkozatban – bírálta Morales jelöltségét, és a kokatermesztéssel való kapcsolatát veszélyesnek nevezte. A beavatkozás ténye nem vitatott, hatása azonban ellentmondásos: a választási elemzések egy része szerint a nyilatkozat növelte Morales népszerűségét a külső beavatkozás ellen tiltakozó választók körében, mások szerint a hatás marginális volt. A 2002-es eredmény arra utal, hogy a MAS nem csupán a cocalero régiókban volt jelen, hanem a városi szegénynegyedekben, az aymara és quechua közösségekben, valamint a középosztály egy részénél is.
A 2004–2005-ös időszakban Morales és a körülötte kialakuló szövetség következetesen két fő követelést hangoztatott: az alkotmányozó gyűlés összehívását és a szénhidrogének állami kontrolljának visszaállítását. A két követelés a különböző tiltakozó csoportok közötti közös nevezőt jelentette. Az alkotmányozó gyűlés ígérete azt vetítette előre, hogy az őslakos többségű ország új politikai keretben, közvetlen képviselettel fogalmazhatja meg önmagát; a szénhidrogén-kérdés pedig a természeti erőforrásokból származó jövedelmek elosztásának ügyét kapcsolta a szegénység felszámolásához. A kormányzat és a hagyományos elitek a radikális átalakítástól tartva késleltették a döntéseket, ami tovább növelte a tiltakozók elszántságát.
2005 decemberében előrehozott elnökválasztást tartottak. A dokumentált választási részvétel magas volt, és Morales a szavazatok abszolút többségét, hozzávetőleg 54 százalékát szerezte meg a hivatalos eredmények szerint. Ez a győzelem történelmi jelentőségű volt: Bolívia első elnöke lett, aki magát őslakosnak vallotta, és aki a hagyományos pártokon kívüli, társadalmi mozgalmi támogatásra épülő politikai erő vezetőjeként jutott hatalomra. A választási eredmény ténye dokumentált; értelmezése ugyanakkor vitatott. A kortárs elemzések egy része a „népi felkelés” betetőzéseként értékelte, mások a politikai rendszer dezintézményesedésének veszélyére hívták fel a figyelmet. Az őslakos identitás hangsúlyozása a nemzetközi sajtóban gyakran leegyszerűsítve „az első indián elnök” narratívájává vált, ami Bolívia sokszínű társadalmi valóságát részben elfedi. Morales elnökségének első ciklusa 2006-ban kezdődött, és az alkotmányozó gyűlés, a szénhidrogén-törvény elfogadása, valamint a szociális programok beindítása tekintetében azonnali, dokumentálható lépésekkel járt. A jelen alfejezet tárgya azonban a hatalomra kerülésig tartó időszak: az 1982–2005 közötti demokratizálódás, a neoliberalizmus elleni tiltakozások és az őslakos mozgalmak megerősödése.
Az 1982–2005 közötti bolíviai demokratizálódás értékelése a szakirodalomban és az emlékezetpolitikai vitákban egyaránt megosztott. Az egyik irányzat szerint a demokrácia intézményei – választások, parlamenti váltógazdaság, alkotmányos keretek – formálisan kiépültek, és az 1980-as évek hiperinflációja után a makrogazdasági stabilizáció a demokratikus kormányzás egyik eredménye. A másik irányzat szerint a „paktált demokrácia” kirekesztő volt: a szegény többség, az őslakos népek és a vidéki lakosság formális demokrácia mellett is kívül maradt a döntéshozatalon, és a neoliberalizmus közpolitikái mélyítették a társadalmi egyenlőtlenségeket. A két értékelés nem egymást kizáró, de a hangsúlyok jelentősen eltérnek. A források alapján mindkét álláspont alátámasztható, ami arra figyelmeztet, hogy a „demokratizálódás” kifejezést nem elegendő csupán intézményi folyamatként kezelni.
Ami a cocalero mozgalmat illeti: a mozgalom forrásai – szakszervezeti közlemények, tüntetési felhívások, beszédek – dokumentálják a követelések sokféleségét. A mozgalom értelmezése azonban politikai törésvonalak mentén megosztott: egyesek a hagyományos kultúra védelmét és a szegények önszerveződését látják benne, mások a kábítószer-gazdaság érdekeinek politikai leplezését. A tudományos értékelésben – például a bolíviai politikai mozgósítással foglalkozó kutatásokban – az a konszenzus körvonalazódik, hogy a cocalero szervezetek a gazdasági túlélés és a közösségi identitás összekapcsolásával hoztak létre olyan hálózatot, amely a hagyományos pártok válságában képes volt országos politikai erővé válni. Ennek részletei, a kokain-gazdaság tényleges súlya és az állami erőszak megítélése azonban továbbra is vitatott.
A bolíviai fejlemények nem érthetők meg a kontinentális összefüggések nélkül. Az 1990-es és 2000-es években Latin-Amerika több országában – Ecuadorban, Peruban, Mexikóban – szintén megerősödtek az őslakos mozgalmak és a neoliberalizmus elleni tiltakozások. A bolíviai „vízháború” és a 2003-as gázkonfliktus párhuzamba állítható más andoki országok hasonló, természeti erőforrások körüli konfliktusaival. Ugyanakkor a bolíviai esetben az őslakos identitás politikai megfogalmazása különösen erőteljes volt: a lakosság számaránya, a katarista előzmények, a kokalevél-vita és a hagyományos pártok gyengesége együtt tette lehetővé, hogy a tiltakozás országos politikai átrendeződéshez vezessen. Ennek részleteit a következő alfejezet, az Evo Morales elnökségét tárgyaló rész bővíti ki, de a gyökerek az 1982 és 2005 közötti időszakban, a demokratikus átmenet ellentmondásaiban, a neoliberalizmus társadalmi következményeiben és a cocalero mozgalom szervezeti tapasztalataiban találhatók.
Az alfejezetben használt források két fő csoportra oszthatók. Az elsőbe tartoznak a dokumentált elsődleges források: a 21060. számú rendelet szövege, a bolíviai választási hatóság hivatalos eredményei, a kormányzati rendeletek, a nemzetközi szerződések, a diplomáciai nyilatkozatok, a szakszervezeti közlemények és a tiltakozó mozgalmak felhívásai. E források hitelessége általában magas, bár az állami és a mozgalmi dokumentumok eltérő érdekeket tükröznek. A második csoportba tartoznak a másodlagos szakirodalmi munkák: a bolíviai politikatörténet, a szociológiai elemzések, az emberi jogi jelentések, a nemzetközi szervezetek statisztikái. A szakirodalmi konszenzus a fő események – az átmenet időpontja, a hiperinfláció, a „vízháború”, a 2003-as gázkonfliktus, a 2005-ös választási győzelem – tényét illetően erős; az értelmezések azonban eltérnek.
A bizonytalanságok közül kiemelendő a hiperinfláció pontos mértéke. Bár az 1985-ös rendezetlenség mértékét senki sem vitatja, a konkrét százalékos értékek a becslési módszertől függenek: a nemzetközi pénzügyi intézmények, a bolíviai központi bank és az egyes kutatók által közzétett adatok eltérők. Az áldozati adatoknál – például a Villa Tunari-i események, a 2003-as sortüzek – a mozgalmi, a kormányzati és a független emberi jogi szervezetek adatai között jelentős eltérések mutatkoznak, és a helyszíni bírósági eljárások gyakran nem vezettek minden kérdést tisztázó ítélethez. A kokatermesztés mértékére vonatkozó statisztikák szintén becslések: a műholdfelvételeken alapuló mérések és a földi felmérések eltérő eredményeket adnak, a rendőri műveletek során felszámolt terület pedig nem azonos a tényleges termesztés volumenével. A cocalero mozgalom taglétszámára és a MAS szavazóbázisára vonatkozó adatok is becsléseken nyugszanak; a választási eredmények dokumentáltak, de a szavazói motivációk csak közvélemény-kutatásokból ismertek, amelyek módszertani szempontból vitathatók.
Végül jelezni kell, hogy az őslakos identitásra vonatkozó adatok – például a lakosság etnikai összetétele – módszertanilag rendkívül bizonytalanok. A népszámlálások az önbevallásra épülnek, és a kérdezés módja, a válaszlehetőségek megfogalmazása, a városi–vidéki különbségek, valamint a társadalmi érvényesülés miatti önbesorolás mind befolyásolják az eredményeket. Az „őslakos” kategória nem statikus, hanem történetileg változó; a bolíviai politikai mobilizációban az identitás hangsúlyozása a mozgalmi stratégia része volt, de ez nem jelenti azt, hogy a lakosság identitástudata kizárólag egyetlen dimenzióra redukálható. A szakirodalom ezért az etnikai alapú politikai elemzéseket óvatosan kezeli, és gyakran a társadalmi osztály, a regionális hovatartozás és a kulturális identitás összefonódását hangsúlyozza.