Az 1930-as évek Bolíviájában az Az ezüst után: ón, vasút és oligarchia alfejezetben bemutatott, ónexportra épülő oligarchikus rend külső katonai vereséggel és belső társadalmi felkeléssel szembesült. A Paraguay ellen vívott chaco-háború (Guerra del Chaco, 1932–1935) nem egyszerűen határvita volt: kudarca leleplezte a liberális állam törékenységét, megerősítette a bányász- és veteránszervezeteket, és megnyitotta az utat a Movimiento Nacionalista Revolucionario (MNR) előtt. Az 1952-es eseménysort a résztvevők és a későbbi bolíviai történetírás forradalomként azonosítja, bár jellegéről és eredményeiről éles vita folyik. Az 1952–1964 közötti reformhullám – a nagy ónbányák államosítása, a földreform és az általános választójog – újrarendezte a bolíviai állam és társadalom viszonyát. Az alfejezet azt a kérdést járja körül, hogyan lett egy katonai vereségből társadalmi átalakulás, és miért maradt annak öröksége egyszerre meghatározó és kiélezett emlékezetpolitikai vita tárgya.
A Gran Chaco hovatartozása a gyarmati időktől kezdve rendezetlen volt, mert a spanyol gyarmati közigazgatás határai pontatlanok maradtak, és a függetlenné vált Bolívia, illetve Paraguay is saját területének tekintette a Paraguay folyótól nyugatra fekvő, száraz bozótos és erdős síkságot. A 19. század folyamán a két ország több szerződést is kötött, de ezek nem vezettek végleges határkijelöléshez. Bolívia számára a terület stratégiai jelentősége a csendes-óceáni háború (1879–1884) után nőtt meg, amikor elvesztette tengerpartját, és a Chaco esetleges folyami kijáratot kínált az Atlanti-óceán felé. Paraguay számára a Chaco Boreal már a 19. század végétől a nemzeti terület részének számított, és a hármas szövetség háborúja (1864–1870) utáni újjáépítés szimbolikus terepe lett. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a 20. század elején mindkét állam katonai előőrsöket létesített a vitatott övezetben, és a fegyveres összecsapások az 1920-as évek végétől rendszeressé váltak.
A háború kitörésének magyarázatában a feltételezett kőolajkincs szerepe különösen vitatott. Az amerikai Standard Oil Bolíviában, a brit–holland Royal Dutch Shell pedig Paraguayban szerzett koncessziókat. A kortárs nacionalista propaganda és egyes későbbi történészek az olajtársaságokat is a háború szításával vádolták; ezt az értelmezést azonban a feltárt iratok csak részben támasztják alá. A mai tudományos konszenzus szerint a területi nacionalizmus, a katonai presztízs és a két állam belső legitimitási válsága önmagában is elég magyarázat, az olajkérdés pedig inkább felerősítette, mint kiváltotta a konfliktust. Fontos korszakolási pont: a „háború” kifejezés itt nem a későbbi hidegháborús ideológiai blokklogikát jelenti, hanem két dél-amerikai állam közötti területi fegyveres konfliktust.
A fegyveres összecsapások 1932 júniusában kezdődtek, amikor paraguayi csapatok elfoglaltak bolíviai állások által ellenőrzött pontokat a vitatott Chacóban. Paraguay hivatalosan 1933-ban üzent hadat, Bolívia válaszul szintén hadiállapotot hirdetett; a dátumok forrásonként kismértékben eltérnek, ezért a szöveg itt nem közöl kizárólagos napi pontosságot. A háború két, földrajzilag és logisztikailag nagyon eltérő hadsereget állított szembe. Paraguay közelebb harcolt saját bázisaihoz, és a guarani nyelven beszélő katonák jobban tájékozódtak a bozótos, vízhiányos terepen. Bolívia hadseregének nagy része az Andok fennsíkjáról érkezett, nem volt hozzászokva a trópusi–szubtrópusi klímához, és az utánpótlási vonalak hosszúak voltak.
A Chaco-háború katonai eseményei viszonylag jól dokumentáltak a két ország hadtörténeti irataiban, de az áldozatszámok becslés jellegűek. A leggyakrabban hivatkozott becslések Bolívia halottait 50 000 és 65 000 közé, Paraguay halottait pedig 30 000 körülire teszik; ezek a számok magukban foglalják a harci cselekményekben elesetteket, de a források gyakran nem különítik el egyértelműen a betegség, a szomjúság és a kimerülés miatti halálozást. A bolíviai vereséghez hozzájárult a hadsereg etnikai–társadalmi megosztottsága is: a besorozott őslakos katonák (a korabeli jogi nyelvben „indio”) sokszor spanyolul sem beszéltek, és a tisztek lenézéssel kezelték őket. Ez a tapasztalat később a forradalmi emlékezet egyik fontos elemévé vált.
A fegyverszünet 1935 júniusában lépett életbe, a végleges békeszerződést pedig 1938 júliusában írták alá Buenos Airesben. A béke a vitatott terület túlnyomó részét Paraguaynak ítélte, Bolívia csak egy keskeny folyosót kapott a Paraguay folyóhoz, és ezzel elvesztette a közvetlen folyami kijutás reményét. A bolíviai közvélemény számára a vereség sokkoló volt, és alapjaiban kérdőjelezte meg az oligarchikus rendet.
A Chaco-háború után a bolíviai politika három, egymással összefonódó válságba került. Először is a régi bányász-oligarchia – amelyet kortársai gyakran La Rosca néven emlegettek – elvesztette a nemzeti érdek képviseletének monopóliumát. Másodszor a veteránok és a fiatal tisztek egy része radikalizálódott, és a liberális államot okolta a katonai felkészületlenségért. Harmadszor a bányászszakszervezetek a háború alatt és után megerősödtek, mert az ónexport fenntartása érdekében a kormány kénytelen volt tárgyalni a munkásokkal. Ez a három tényező együtt alakította ki azt a politikai teret, amelybe az MNR 1941-ben belépett.
Az MNR-t 1941-ben alapította egyetemi értelmiségiek, veteránok és középosztálybeli reformerek csoportja, köztük Víctor Paz Estenssoro, Hernán Siles Zuazo és Walter Guevara Arze. A párt kezdeti ideológiája nacionalista, antiimperialista és erős államot hirdető volt, de nem marxista; a „baloldal” későbbi kategóriáját ezért nem lehet egyszerűen visszavetíteni az 1940-es évek MNR-jére. Az MNR a bányászok követeléseit részben beépítette programjába, és szoros kapcsolatot épített ki a Federación Sindical de Trabajadores Mineros de Bolivia (FSTMB) vezetőivel, elsősorban Juan Lechín Oquendo bányászvezérrel.
Az MNR 1943-ban részt vett abban a katonai puccsban, amely Gualberto Villarroel ezredest juttatta hatalomra. Villarroel kormánya reformokat ígért, és 1945-ben elismertette az őslakos közösségek jogait célzó intézkedéseket, de a hagyományos elit és a konzervatív erők ellenállása miatt nem tudott stabilizálódni. 1946 júliusában la paz-i tömegtüntetés robbant ki, a felkelők elfoglalták az elnöki palotát, és Villarroel elnököt meglincselték. Ez a dokumentált erőszak a későbbi bolíviai emlékezetpolitikában máig éles viták tárgya: egyesek a népharag jogos megnyilvánulását, mások a politikai erőszak elszabadulását látják benne.
1946 és 1952 között – a bolíviai történetírásban sexenio néven ismert időszakban – a konzervatív erők visszaszerezték a kormányzati pozíciókat, de a stabilitást nem tudták helyreállítani. A bányászokat üldözték, sztrájkjaikat leverették, az MNR-t pedig betiltották. Az 1949-es MNR-felkelés kudarcot vallott, Paz Estenssoro Argentínába menekült. A sexenio évei megerősítették a bányászszakszervezetek és az MNR közötti szövetséget, és előkészítették az 1952-es robbanást.
Az 1952-es felkelés közvetlen előzménye a hadsereg és a rendőrség egy részének átállása, valamint a bányászok általános sztrájkja volt. A felkelés 1952. április 9-én kezdődött La Pazban és Oruroban, és néhány nap alatt eldöntötte a hatalom kérdését. A dokumentált események szerint a kormányerők egy része a lázadók oldalára állt, a bányászok pedig fegyvereket szerezve népi milíciákat alakítottak. A harcok után Paz Estenssoro visszatért Argentínából, és 1952. április 15-én foglalta el az elnöki hivatalt. A hatalomátvétel tehát nem klasszikus katonai puccs volt, hanem városi felkelés és bányász-mozgósítás kombinációja; ezt a jelleget a történészek egy része hangsúlyozza, mások viszont felhívják a figyelmet arra, hogy a győzelemben a rendőrség és a hadsereg dezertálása is kulcsszerepet játszott.
A forradalmi kormány nem számolta fel azonnal a régi államapparátust, de párhuzamos hatalmi központok jöttek létre. A legfontosabb ezek közül a Central Obrera Boliviana (COB) volt, amely 1952. április 17-én alakult meg, és a bányászok, gyári munkások, vasutasok és paraszti szervezetek ernyőszervezeteként működött. A COB vezetője, Juan Lechín a kormányban is szerepet kapott, de a COB a kormánytól független nyomásgyakorló erő maradt. Ez a kettős hatalom az 1952-es forradalom egyik legfontosabb szerkezeti jellemzője, és a későbbi belső feszültségek fő forrása lett.
Az MNR-kormány első nagy reformja az általános választójog bevezetése volt 1952. július 21-én. A rendelet minden 21 éven felüli bolíviai állampolgárra kiterjesztette a szavazati jogot, függetlenül nemtől, vagyonról és írni-olvasni tudástól. A nők korábban egyes helyi választásokon már szavazhattak, de az 1952-es rendelet tette teljessé a választójogot. Ennek következménye hatalmas volt: az őslakos többségű vidéki lakosság – amelyet a korabeli jogi nyelv „indio” kategóriaként kezelt – először vált az országos politika formális részesévé. Az 1956-os elnökválasztáson már az új szabályok szerint szavaztak, és az MNR jelöltje, Hernán Siles Zuazo nyert. Ez a választójogi reform a mai napig a forradalom egyik legkevésbé vitatott, bár következményeiben sokáig korlátozott eredménye.
A második nagy reform az ónbányák államosítása volt. 1952. október 31-én a kormány rendeletben állami tulajdonba vette a három nagy bányavállalat – a Patiño, a Hochschild és az Aramayo – bányáit és üzemeit. Létrehozták a Corporación Minera de Bolivia (COMIBOL) nevű állami vállalatot, és kártalanítást ígértek a tulajdonosoknak. A bányászoknak a termelés ellenőrzésébe való beleszólást (control obrero) is biztosítottak, de ennek terjedelme és gyakorlata vitatott maradt. A dokumentált következmények szerint a COMIBOL a világpiaci ónár ingadozása, a tőkebefektetések hiánya és a szervezeti nehézségek miatt nem tudta tartósan növelni a termelékenységet; a későbbi történészi értékelések az államosítást ennek ellenére szimbolikus és strukturális fordulópontnak tekintik.
A harmadik nagy reform a földreform volt, amelyet 1953. augusztus 2-án hirdettek ki. A törvény a „tierra para quien la trabaja” (földet annak, aki megműveli) elvet hirdette, és a latifundiumok felosztását, illetve a paraszti közösségek földhöz juttatását írta elő. Az intézkedés a magashegyi és völgyi nagybirtokokat érintette elsősorban, de a keleti alföldön – például Santa Cruz térségében – a kormány később inkább a modern mezőgazdasági nagyüzemeket támogatta. A földreform tehát nem egységes agrárforradalom volt, hanem területenként eltérő logikát követett. Azt is jelezni kell, hogy a földosztás tényleges üteme lassú volt, és sok vidéki közösség csak évek vagy évtizedek múlva jutott hivatalos tulajdonhoz. A forradalom földreformja ezért a tudományos értékelésben egyszerre jelenik meg áttörésként és elmaradt ígéretként.
A negyedik reformterület az oktatás volt: az MNR vidéki iskolákat szervezett, kampányt indított az írástudatlanság ellen, és a spanyol mellett – korlátozottan – az őslakos nyelveket is bevonta az oktatásba. Ez azonban alapvetően asszimilációs logikát követett, mert a cél a nemzeti egység megteremtése volt, nem pedig a többnyelvűség tartós intézményesítése. Az 1950-es évek oktatáspolitikája így egyfelől növelte az állami jelenlétet a vidéki térségekben, másfelől hozzájárult a nyelvek és kulturális gyakorlatok háttérbe szorításához. Ez a feszültség a későbbi őslakos mozgalmak egyik fontos kiindulópontja lett, ahogyan azt Az andoki népek és a spanyol hódítás és a későbbi Identitás, nyelv és önkormányzat fejezetek is jelzik.
Az 1952–1964 közötti MNR-kormányzás nem volt egységes. A párt jobbszárnya a magántőkével való kiegyezést és a külső hitelfelvételt támogatta, míg a balszárny a COB-bal szövetségben a munkásellenőrzés kiterjesztését és a reformok gyorsítását követelte. A gazdasági nehézségek – az ón világpiaci árának csökkenése, az infláció és az állami kiadások növekedése – 1956-ban stabilizációs program elfogadására kényszerítették a kormányt. Ez a program az amerikai tanácsadók által is támogatott költségvetési megszorításokat és a bányászati termelés racionalizálását irányozta elő, ami a COB heves ellenállásába ütközött. Az 1950-es évek végétől a bányászsztrájkok és a kormányzati elnyomó intézkedések ritmusa fokozódott.
A hidegháború logikája itt is éreztette hatását, de nem kizárólagosan. Az Egyesült Államok kezdetben gyanakodva figyelte az 1952-es forradalmat, mivel a COB radikális szónoklatai a szovjet befolyástól való félelmet erősítették. Ugyanakkor az MNR vezetése kifejezetten igyekezett elkerülni a kommunista címkét, és az amerikai élelmiszersegélyek, illetve technikai támogatások elfogadásával a hidegháborús szövetséges pozíciót választotta. A történészi értékelés vitatott abban, hogy ez a választás mennyiben volt kényszerű, és mennyiben járult hozzá a forradalom reformjainak megfékezéséhez.
A hadsereg újjászervezése különösen fontos fejlemény. Az MNR az 1952-es győzelem után leépítette a régi tisztikar egy részét, és népi milíciákat tartott fenn. 1956-tól azonban fokozatosan újra felállították a hivatásos hadsereget, részben amerikai kiképzési és felszerelési segítséggel. Paz Estenssoro 1960-as újjáválasztása után a hadsereg politikai súlya megnőtt, miközben a kormány és a COB közötti szövetség felbomlott. Az 1964-es puccs ezt a folyamatot zárta le: 1964. november 4-én a hadsereg élén René Barrientos Ortuño tábornok megbuktatta Paz Estenssorót. A puccs nem sodorta el azonnal az összes reformintézményt, de lezárta az MNR tömegmozgalmi időszakát, és megnyitotta az utat a katonai kormányzatok korszaka előtt, amelyet Katonai rezsimek és a kokain-gazdaság tárgyal.
A chaco-háborúra és az 1952-es forradalomra vonatkozó ismereteink többféle forrástípusra épülnek. A katonai események rekonstruálásához a bolíviai és paraguayi hadügyi levéltárak, a béketárgyalások jegyzőkönyvei és a korszak sajtója szolgál alapul. A forradalom jogi aktusai – az államosítási és földreformrendeletek – elsődleges forrásként olvashatók, de önmagukban nem mutatják meg a végrehajtás társadalmi valóságát. Az MNR és a COB kiáltványai, kongresszusi vitái, továbbá bányász- és paraszti szóbeli visszaemlékezések segítenek a reformok helyi fogadtatásának megértésében.
A legfontosabb bizonytalanságok az áldozatszámokra, a földreform tényleges kiterjedésére és az olajtársaságok háborús szerepére vonatkoznak. A Chaco-háború halottainak száma becslés, és a trópusi betegségek, illetve a szomjúság miatti halálozást nem mindig lehet elkülöníteni a harci veszteségektől. A földreform során érintett családok számát a kormányzati statisztikák és a későbbi agrárkutatások eltérően adják meg, ezért a szöveg szándékosan nem közöl egyetlen „pontos” adatot. Az MNR ideológiai besorolása – nacionalista, populista, baloldali vagy államkapitalista – máig vita tárgya, és a fogalomhasználat erősen függ attól, hogy a vizsgálat az 1941-es alapítást, az 1952-es felkelést vagy az 1960-as évek kormányzati gyakorlatát állítja középpontba. Ugyancsak emlékezetpolitikai kérdés, hogy az 1952-es forradalmat „győztes” vagy „befejezetlen” forradalomként értelmezik-e; ez az értékelés a jelenkori bolíviai politikai vitákban is szerepet kap.