Evo Morales 2006-os beiktatása nem egyszerűen kormányváltás volt, hanem a bolíviai politikai rendszer – a 20. század második felében kialakult pártrendszer, a keleti elitek és a nyugati bányavidékek közötti hatalmi egyensúly – alapvető átrendeződésének kezdete. A Morales-korszak megítélése mind a bolíviai közéletben, mind a nemzetközi szakirodalomban mélyen vitatott: a támogatók szerint az őslakos többség történelmi beemelése a politikai közösségbe, a szociális programok és a szegénység csökkentése jellemzi; a kritikusok szerint a demokratikus intézmények leépítése, a hatalom koncentrációja és a kormányzati korrupció árnyékolja be az eredményeket. Ebben a fejezetben ezeket a folyamatokat vizsgáljuk a források kritikai értékelésével, megkülönböztetve a dokumentált tényeket, a tudományos konszenzust, a vitatott értelmezéseket és az emlékezetpolitikai állításokat.
A Morales-kormányzat egyik első és legmaradandóbbnak bizonyult intézkedése az alkotmányozó gyűlés összehívása volt. A 2006-ban megválasztott, a kormányzó Mozgalom a Szocializmusért (Movimiento al Socialismo, MAS) által dominált testület 2008-ban fogadta el az új alkotmány szövegét, amelyet 2009 januárjában országos népszavazáson hagytak jóvá. Az új alkotmány Bolíviát „plurinacionális állam” (Estado Plurinacional) néven határozta meg: ez a fordulat jogilag is elismerte az ország soknyelvű, többnemzetiségű valóságát, és az őslakos önkormányzatok (autonomías indígenas) létrehozásának alapját is megteremtette. A szöveg 36 őshonos nyelvet nyilvánított hivatalos nyelvvé, a spanyol mellett, és bizonyos esetekben lehetővé tette a hagyományos igazságszolgáltatási rendszerek alkalmazását.
Az alkotmány korlátozta a nagybirtokok kialakítását, állami ellenőrzés alá helyezte a természeti erőforrásokat, és kimondta az élelmiszer-szuverenitás elvét. Emellett – és ez a kormányzat szempontjából kulcsfontosságú – lehetővé tette az elnök két egymást követő ötéves ciklusát, ami 2016-ig tartó vitákat generált. Az alkotmányozás folyamata azonban nem volt konfliktusmentes: az ellenzéki, főként a keleti megyékben erős kambok (cambas, a kelet-bolíviai, spanyol nyelvű, gyakran európai származású lakosság gyűjtőneve) és a media luna (a félhold alakú keleti megyék: Santa Cruz, Beni, Pando, Tarija) politikai szereplői hevesen ellenezték, részben az újraelosztási intézkedések és a földreform kilátása miatt. Az ellentét a hónapokig tartó, utcai összecsapásokkal kísért politikai válság egyik motorja volt.
Fontos hangsúlyozni, hogy az alkotmányozó gyűlés legitimitása körül már 2006–2007-ben éles vita folyt: az ellenzék szerint a testület a MAS hegemóniája alatt, eljárási hibákkal dolgozott, míg a kormányzat szerint a 2006-os választások eredménye egyértelmű felhatalmazást adott az alkotmányos forradalomra. A szöveg elfogadásának körülményei és egyes pontjainak értelmezése mindmáig hivatkozási alap maradt a bolíviai politikai vitákban.
A Morales-kormányzat gazdaságpolitikájának középpontjában a természeti erőforrások, elsősorban a földgáz feletti állami ellenőrzés visszaszerzése állt. A 2006. május 1-jei rendelet az olaj- és gázipart államosította, és az állami YPFB (Yacimientos Petrolíferos Fiscales Bolivianos) vállalatnak biztosította a termelés feletti ellenőrzést, a külföldi vállalatokkal pedig új szerződéseket íratott alá. Az intézkedés közvetlenül kapcsolódott a 2003–2005-ös, a „gázháború” néven ismert társadalmi tiltakozáshoz, amely az exportorientált gázpolitika ellen irányult, és amely előkészítette a korábbi rendszer összeomlását. Az államosítás így részben válasz volt a korábbi kormányokkal szembeni bizalmatlanságra, részben pedig eszköz a költségvetési bevételek növelésére.
A bevételek valóban jelentősen nőttek a 2000-es évek második felében és a 2010-es évek elején, amelyet a nemzetközi nyersanyagárak emelkedése is támogatott. A kormányzat e „járadék” (renta) egy részét szociális programokra, infrastrukturális beruházásokra és közvetlen pénzbeli transzferekre fordította, mint például a Bono Juancito Pinto oktatási támogatás (2006-tól) és a Bono Juana Azurduy anyasági támogatás. A szegénységi ráta a hivatalos statisztikák szerint jelentősen csökkent a 2000-es évek második felében, a szélsőséges szegénység aránya pedig körülbelül 38%-ról (2005) 17%-ra (2014) esett; ezek az adatok azonban módszertani vitáktól sem mentesek, mivel a mérési küszöbök és a kiinduló statisztikák revíziója befolyásolhatja az összehasonlítást.
A gazdasági eredmények mögött azonban nem csupán az államosítás állt: a globális nyersanyagpiaci ciklus, a városi bérnövekedés és a magasabb közkiadások egymást erősítve hatottak. A kormányzat a társadalmi mozgalmak – a bányászok, az őslakos szervezetek, a földnélküli parasztok – integrálására is törekedett, de ez a szövetség idővel törékennyé vált. A fogalomhasználat szempontjából a „baloldal” kifejezés Morales esetében inkább egy heterogén, mozgalmi alapú koalíciót jelölt, amelyet nem lehet az európai értelemben vett szervezett pártstruktúrához hasonlítani.
A demokratikus intézmények alakulása tekintetében a Morales-érát fokozatosan növekvő hatalomkoncentráció jellemezte, amelyet az ellenzék és a nemzetközi emberi jogi szervezetek is rendszeresen bíráltak. A kormányzat 2009-től kezdve terjesztette ki befolyását az igazságszolgáltatásra: a bírák választása – amelyet az alkotmány népszavazáshoz kötött – a gyakorlatban gyakran a kormánypárt jelöltjeinek kedvezett; a legfőbb bírói testületek függetlensége érdemben csökkent. 2016-ban a Februári népszavazáson a bolíviai választópolgárok szűk többséggel elutasították az elnök újraválaszthatóságát lehetővé tévő alkotmánymódosítást. A kormányzat azonban 2017-ben – a szavazást formálisan megkerülve – az alkotmánybírósághoz fordult, amely kimondta, hogy az elnök újraválaszthatóságának akadályozása sérti a politikai jogokat. Ez a döntés, amelyet számos jogi szakértő a hatalmi ágak szétválasztásának megsértéseként értékelt, lehetővé tette Morales 2019-es indulását.
Ezzel párhuzamosan a kormányzati ellenőrzés kiterjedt a médiára és a civil szervezetekre is, bár a sajtószabadság felszámolását nem sikerült olyan mértékben elérni, mint például Venezuelában. A politikai ellenzék folyamatosan zaklatásokról, bírósági eljárásokkal való nyomásgyakorlásról és a közpénzek kormányzati célú felhasználásáról számolt be. A politikai klientelizmus, a masista hálózatok kiépülése és a központi hatalom erősödése ellenére a MAS továbbra is jelentős választói bázissal rendelkezett, különösen a nyugati felföldön és a vidéki területeken, míg a keleti megyékben az ellenzék volt erősebb. Ez a regionális és társadalmi megosztottság a 2019-es válság egyik legfontosabb strukturális oka volt.
A 2019. október 20-i elnökválasztás eredménye a bolíviai történelem egyik legvitatottabb eseménysorozatává tette az évet. Az előzetes eredmények alapján a szavazatszámlálás felfüggesztése után a hivatalos végeredmény Morales győzelmét hozta ki az első fordulóban, ami elkerülte a második fordulót. Az ellenzék és számos nemzetközi megfigyelő – köztük az Amerikai Államok Szervezete (OAS) választási missziója – súlyos szabálytalanságokat és a szavazatszámlálás manipulációját állította. Az OAS 2019. novemberi előzetes jelentése a gyors szavazatszámlálás leállítását és a váratlan trendváltást emelte ki, mint a bizalomvesztés fő okát.
A válság hetekig tartó, erőszakkal kísért tüntetéssorozatba torkollott, amelynek során a rendőrség több régióban megtagadta az együttműködést a kormányzattal, és a hadsereg vezetői is lemondásra szólították fel Moralest. Morales 2019. november 10-én, a szakszervezeti mozgalom és a katonai nyomás összjátékában mondott le, és előbb Mexikóba, majd Argentínába távozott. Az események megítélése azóta is alapvetően megosztott: a Morales-tábor és több baloldali értelmiségi „államcsíny” (golpe de estado) és a demokrácia felfüggesztéseként értékeli a lemondást, míg az ellenzék és a kritikus elemzők szerint a választási csalás miatti társadalmi tiltakozás kényszerítette ki a lemondást. A nemzetközi tudományos közösségben sincs egyetértés: egyes kutatók a hadsereg politikai beavatkozásának szerepét, mások a választási csalás bizonyítékainak erősségét vitatják, míg az OAS-jelentés módszertani hibáit utólag több szakértő is kimutatta.
A nemzetközi közösség reakciói is megosztottak voltak: az Egyesült Államok és több latin-amerikai konzervatív kormány elismerte a lemondást, míg Mexikó, Kuba és más baloldali kormányok menedéket vagy szolidaritást ajánlottak Moralesnek. Az interim kormány Jeanine Áñez vezetésével 2019 novemberétől 2020 novemberéig irányította az országot, és vitatott intézkedéseket hozott, köztük a saját elnökségének alkotmányos alapját kérdőjelezték meg.
A 2020. októberi előrehozott választásokat – amelyet a COVID–19 járvány miatt többször elhalasztottak – a moralesi MAS jelöltje, Luis Arce nyerte meg, jelentős fölénnyel. Arce, aki korábban gazdasági miniszter volt Morales alatt, a kampányban a stabilitás és a gazdasági helyreállítás ígéretét hangsúlyozta. A MAS győzelme részben a párt hagyományos bázisának mobilizálásán, részben az Áñez-kormányzat rossz válságkezelésén alapult; a járvány idején az egészségügyi rendszer összeomlása, a gazdasági visszaesés és a politikai elnyomás vádjai erodálták az interim kormányzat támogatottságát.
Luis Arce elnöksége (2020–2025) azonban nem hozta el a korábbi Morales-korszak problémamentes folytatását. A MAS belső feszültségei, különösen a Morales-család hatalmi ambíciói és a kormányzat technokratább, a gazdasági stabilitást előtérbe helyező irányzata közötti ellentétek 2020 után egyre nyíltabbá váltak. Morales 2021-ben hazatért, de a párt 2023-as előválasztási vitái során az Arce-kormányzat és a Morales-tábor közötti konfliktus a nyilvánosság előtt is kirobbant. A gazdasági helyzetet a csökkenő gázbevételek, a hitelminősítők leminősítése, a valutatartalékok apadása és a szociális kiadások fenntarthatatlansága jellemezte; a növekedés a 2020-as évek közepére lelassult, a szegénységi mutatók romlottak, és a szakszervezeti mozgalmak tiltakozásai is megélénkültek.
A politikai jogvédelem szempontjából a bírósági függetlenség kérdése továbbra is kritikus pont maradt: a bolíviai igazságszolgáltatás 2023–2024-ben ismételten politikai nyomás alá került, miközben az alkotmánybíróság szerepe az elnöki ciklusok értelmezésében ismét központi vitát váltott ki. A 2025-ös általános választások előtti időszakban a politikai bizonytalanság nőtt, a Morales és Arce közötti rivalizálás pedig a kormánypárt szavazóbázisát is megosztotta. A választási eredményekkel kapcsolatos adatok a könyv lezárásának időpontjáig (2026) nem állnak rendelkezésre, ezért ezekre vonatkozóan a fejezet nem közöl kitalált számokat; az események értékelése a jövőbeni források függvénye.
A 2006–2019 közötti időszak értékelése napjainkban is alapvető viták tárgya. A támogatók szerint Morales elnöksége a bolíviai történelem egyik leginkluzívabb időszaka volt: az őslakos szimbólumok, nyelvek és intézmények beemelése a közpolitikába olyan szimbolikus és jogi változás, amelynek hatása felmérhetetlen. A nemzetközi szervezetek adatai alapján a szegénység és az írástudatlanság csökkenése, a közoktatás és egészségügyi hozzáférés bővülése mérhető javulást mutat. A hívek szerint a gazdasági növekedés a szegényebb, főként őslakos vidéki lakosság számára is kézzelfogható javulást hozott, és a „plurinacionális állam” eszméje a 21. századi latin-amerikai progresszió egyik mintájává vált.
A kritikusok ugyanakkor rámutatnak, hogy a politikai intézmények függetlenségének fokozatos leépítése, a sajtószabadság korlátozása és a bírósági döntéseken keresztül végrehajtott újraválaszthatósági trükk a demokratikus alapelvek megcsúfolása volt. Az államosításokat és a járadék újraelosztását a gazdasági fenntarthatóság hiánya kísérte, a kormányzati korrupció és a döntéshozatal átláthatatlansága hozzájárult a hosszú távú bizalomvesztéshez. A 2019-es lemondás – függetlenül attól, hogy államcsínynek vagy népi tiltakozásnak minősül-e – a demokratikus konszenzus törékenységét jelezte, és az erőszak, a politikai üldözések, valamint az áldozatok száma körüli viták (a halálos áldozatokat mindkét oldal gyakran eltérően számolja) mélyen megosztották a társadalmat.
A jelenkori Bolíviában az őslakos identitás és a politika összefonódása továbbra is meghatározó, de nem kizárólagos törésvonal. A földrajzi megosztottság – a nyugati felföld és a keleti síkságok között – továbbra is fennáll, és a keleti megyék politikai súlyát a szénhidrogén-készletek miatt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A MAS belső harcai, az Arce-kormányzat technokrata stabilitási törekvései és Morales visszatérési kísérletei közötti feszültség a párt jövőjét is bizonytalanná teszik. A bolíviai tapasztalat így összehasonlító szempontból is tanulságos: azt mutatja, hogy az erőforrás-alapú újraelosztás és az őslakos szimbolikus integráció együttesen sem garantálja a demokratikus intézmények megszilárdulását, és hogy a politikai hegemónia fenntartása a társadalmi mozgalmak és a választói akarat állandó újraértelmezését igényli.
Az alfejezetben használt állítások forrástípusai eltérő megbízhatóságúak. A választási eredmények és a népszavazási adatok alapvetően statisztikai források, de a 2019-es elnökválasztás körüli visszaélések miatt az eredmények egy része – különösen az OAS-jelentés későbbi kritikája nyomán – bizonytalan; a fejezet ezért különbséget tesz a hivatalos végeredmény és a vitatott szavazatszámlálási folyamat között. A szegénységi ráták és gazdasági mutatók a bolíviai állami statisztikákon és nemzetközi szervezeti (Világbank, CEPAL) adatbázisokon alapulnak, de a mérési módszertan és a bázisév változásai miatt az összehasonlítás csak óvatosan értelmezhető. Az állami statisztikák mellett a független szakszervezeti, akadémiai és nemzetközi megfigyelői jelentések gyakran eltérő számokat közölnek, ezért a fejezet kerüli a túlzott pontosság látszatát.
Az alkotmányjogi viták, így az új alkotmány rendelkezései és a 2017-es alkotmánybírósági döntés dokumentált tények, de ezek értelmezése erősen vitatott; a jogi szakirodalomban nincs egyetértés arról, hogy a bírósági döntés az alapjogok védelmét szolgálta-e vagy a hatalom önkényes kiterjesztését. A 2019-es válság lefolyásának egyes mozzanatai, köztük a hadsereg szerepe, az erőszakcselekmények száma és részben az OAS-jelentés utólagos megítélése, emlékezetpolitikai viták tárgyát képezik: a „puccs” vagy „csalás” terminológia maga is politikai állásfoglalás, amelyet a fejezet igyekszik jelölni és nem eldönteni.
A 2020 utáni időszak értékelése a források hozzáférhetőségének és a folyamatban lévő eseményeknek a függvénye. A gazdasági mutatók és a politikai események 2026-os lezárásig tartó időszakra vonatkoznak, de a könyv nem tekinti véglegesnek a jelenre vonatkozó tudást. A választási eredményeket és a pontos hivatali ciklusokat a hivatalos közlemények és stabil sajtóforrások alapján kellene frissíteni; ahol ez nem lehetséges, a szöveg jelzi a bizonytalanságot.