A mai Chile területének spanyol meghódítása nem egyetlen győztes hadjárat volt, hanem több mint kétszáz éven át hullámzó, erőszakos és alkukkal szabdalt folyamat. Az alfejezet azért kulcsfontosságú, mert itt jött létre a spanyol gyarmatbirodalom egyik legtartósabb belső határa: a Bío-Bío folyótól délre élő mapuche (a korabeli spanyol forrásokban araucano) közösségek nem kerültek tartós spanyol uralom alá, és ez a tény egészen a 19. századig meghatározta Chile gyarmati társadalmát, gazdaságát és katonai berendezkedését. A hódítás általános kereteit Az európai expanzió és a konkviszta mutatta be; itt a chilei eset sajátosságaira, az őslakos népek viszonyaira és a határvidék kialakulására összpontosítunk.
A mai Chile földrajzilag élesen tagolt: északon a rendkívül száraz Atacama-sivatag, középen a termékeny központi völgyek (az ún. Valle Central), délen a csapadékosabb erdő- és tóvidék, a legdélebbi részeken pedig hideg, az újkori mezőgazdaság számára mostoha táj húzódik. Ez a földrajzi tagoltság a spanyol érkezés előestéjén is eltérő életmódú és szervezettségű társadalmakat eredményezett. A régészeti kutatások szerint az emberi jelenlét legalább a késő pleisztocénig nyúlik vissza: a déli Monte Verde lelőhely keltezését a szakirodalom 14 500–18 500 évvel ezelőttre teszi, és ez a legkorábbi bizonyítottnak tartott településnyomok közé tartozik az amerikai kontinensen. A pontos kormeghatározás azonban vitatott, és a legkorábbi rétegek értelmezése körül tudományos vita folyik. A korai vadászó-gyűjtögető csoportoktól a letelepült mezőgazdasági társadalmakig hosszú, régiónként változó átmenet vezetett, amelyet a mai Chile területén a régészeti adatok csak részlegesen világítanak meg.
Az északi Atacama-sivatag oázisaiban a likan antai (a spanyol forrásokban atacameño) nyelvű közösségek éltek, akiknek nyelve, a kunza mára kihalt vagy csak töredékesen ismert. Teraszos öntözésre épülő földművelést folytattak, lámát és alpakát tartottak, és kiterjedt cserehálózatot tartottak fenn a partvidéki halászokkal és a magas andoki területekkel. A tengerparti sávban élő, spanyol forrásokban chango néven említett halász- és gyűjtögető csoportok különösen a tengeri erőforrásokra szakosodtak. Az atacameño közösségek a 15. század végétől az Inka Birodalom (quechua nevén Tawantinsuyu) befolyási övezetébe kerültek: az inkák utakat, raktárakat és adminisztratív pontokat építettek, egyes vidékekre betelepített munkásokat (mitmaqkuna) telepítettek, de a helyi közösségi szervezetet nem számolták fel. Az inka uralom itt inkább adózási és munkaszolgálati rendszer volt, mintsem etnikai beolvasztás; a közösségek továbbra is saját nyelvüket és szokásaikat követhették.
A középső és déli országrészben a mapuche nyelvű csoportok éltek, akik a spanyol forrásokban leggyakrabban araucano néven szerepelnek. Ez utóbbi gyűjtőnév a hódítók külső kategóriája volt, és a mai történetírás inkább a mapuche önelnevezést használja, jóllehet a 16. századi önelnevezés pontos földrajzi elterjedtsége bizonytalan. A mapuche szó a mapu (föld) és che (ember) elemekből tevődik össze, de a korai forrásokban nem mindig ebben a formában jelenik meg. A spanyolok a központi völgyben élő csoportokat picunche („észak emberei”), a déli erdővidéken élőket huilliche („dél emberei”) néven különböztették meg; az Andok keleti oldalán élő pehuenche és más csoportok a mai Argentína felé eső területeken laktak. Ezek az elnevezések részben földrajzi, részben a spanyolok által észlelt életmódbeli különbségeket rögzítettek, és nem feltétlenül felelnek meg a mai mapuche identitás határainak.
A mapuche társadalom nem alkotott központosított államot. A rokonsági alapon szerveződő, többé-kevésbé önálló lokális közösségek (lof) laza hálózatot alkottak. A közösségeket a lokális főnökök (lonko) irányították, válság vagy háború idején pedig időleges koalíciók élén közös hadvezért (toki) választhattak. A politikai döntések a nagycsaládok és a helyi csoportok tanácskozásain születtek, nem pedig központi hatalomban. A vallási élet középpontjában a föld és a termékenység szertartásai, valamint a gyógyító-szertartó specialisták (machi) álltak; ezek pontos korabeli formája azonban csak későbbi forrásokból rekonstruálható, ezért a visszavetítés kockázata fennáll. A nemek közötti munkamegosztásban a nők a növénytermesztésben, a textilkészítésben és a családi háztartásban játszottak központi szerepet, a férfiak pedig a vadászatban, a harcban és a cserekapcsolatokban. A spanyol krónikák a mapuche nők szerepét gyakran alábecsülték, ezért a történeti rekonstrukcióhoz a későbbi etnográfiai adatokra és a régészetre is szükség van.
A mapuche gazdaság a földrajzi zónák szerint változott. A központi völgyekben kukoricát, babot, tököt, burgonyát és quinoát termesztettek; a délebbi, csapadékosabb területeken a gyűjtögetés, a halászat és a vadászat nagyobb szerepet kapott. A partvidéki csoportok tengeri emlősöket és halakat hasznosítottak. A központi völgyben élő picunche csoportok az inka hódítás következtében részben már adózó közösségekké váltak; a Bío-Bío folyótól délre élő mapuche csoportok azonban megőrizték függetlenségüket.
Az inka hódítás déli határa a krónikák szerint a Maule folyó környékén húzódott. A spanyol és későbbi andoki krónikák egyaránt arról számolnak be, hogy az inka hadsereg a 15. század végén dél felé terjeszkedett, de a Maule folyónál a mapuche csoportok ellenállása megállította. A régészeti leletek a Maule-tól délre csak gyenge inka jelenlétet mutatnak: nincsenek olyan nagy inka központok, mint északon, és a helyi kerámia stílusában is kevés a birodalmi hatás. Ezért a hódítás pontos mélysége és a leírt csata hitelessége vitatott. Annyi bizonyos, hogy a spanyolok érkezésekor a mai Chile déli-középső része nem állt inka fennhatóság alatt, és a mapuche közösségek politikai értelemben széttagoltak maradtak. Ez a széttagoltság később a spanyol hódítás számára egyszerre jelentett nehézséget (nem volt egyetlen uralkodó, akinek a legyőzésével az egész terület meghódítható lett volna) és lehetőséget (az egyes csoportok közötti szövetségek kijátszása).
A spanyol hódítás a mai Chile területén a perui konkviszta (conquista) közvetlen folytatása volt. A Francisco Pizarro és Diego de Almagro közötti perui hatalmi versengésben Almagro 1535–1537 között dél felé vezetett expedíciót, és első európaiként jutott el a mai Chile középső völgyébe. Az út az Atacama-sivatagon és az Andok hágóin keresztül rendkívül nehéz volt; a spanyolok és az őket kísérő andoki segédcsapatok éhségtől és hidegtől szenvedtek, és komolyabb települést nem hoztak létre. Almagro visszatért Peruba, ahol a Pizarro-testvérekkel való viszályban végül kivégezték. Az expedíció azonban fontos ismereteket hozott a déli területek földrajzáról és az ott élő népekről.
A második, immár tudatos gyarmatosítási vállalkozás Pedro de Valdivia nevéhez fűződik. Valdivia 1540-ben Francisco Pizarrótól kapott felhatalmazást Új-Extremadura (Nueva Extremadura) kormányzására, és mintegy 150 spanyol fegyveressel, valamint több ezer, főként quechua és más andoki segédcsapattal indult dél felé. Az Atacama-sivatagon átkelve, a Copiapó völgyén keresztül 1541. február 12-én a Mapocho folyó völgyében megalapította Santiago del Nuevo Extremo városát. Az alapítás tényét Valdivia levelei és a városi tanács (cabildo) első jegyzőkönyvei dokumentálják; az alapítás napja e források alapján ismert, bár a korabeli naptárhasználat bizonytalanságai miatt a modern átszámításnál óvatosság indokolt.
Santiago a központi völgyben, a korábbi inka adminisztratív központok közelében jött létre, ami a spanyolok számára az őslakos munkaerő és a mezőgazdasági erőforrások elérhetőségét ígérte. Valdivia a spanyol telepeseknek encomienda jogokat osztott: az encomendero a neki juttatott őslakos közösség munkájára és adójára tarthatott igényt, cserébe elvileg védelmet és keresztény oktatást biztosított. A gyakorlatban az encomienda gyakran kényszermunkát, a mezőgazdasági termelés átszervezését és a hagyományos közösségi élet felbomlását jelentette. A térségben élő picunche közösségek egy része fegyveres ellenállás nélkül, adófizetőként integrálódott az új rendbe, más része azonban fellázadt. Már 1541. szeptember 11-én egy mapuche támadás elpusztította a frissen alapított Santiagót; a spanyolok csak fokozatosan, az őslakos lakosság kényszermunkájára támaszkodva építették újjá. A védelemben a források szerint részt vett Inés de Suárez, Valdivia élettársa, az expedíció egyetlen spanyol nője; az ő szerepét a későbbi emlékezetirodalom részben hősként, részben az erőszakban való részvétel miatt problematikusként ábrázolta. Az események pontos részletei azonban a krónikákban eltérnek.
A következő évtizedben Valdivia számos további várost alapított: La Serena (1544), Concepción (1550), Valdivia (1552), Villarrica és Imperial. A spanyol terjeszkedés a Bío-Bío folyón túlra is benyomult, de ott a mapuche közösségek nagyobb ellenállást fejtettek ki. A hódítás erőszakossága – a falvak felégetése, a foglyok csonkítása, a nők elleni erőszak – a spanyol krónikákban is megjelenik, bár a számok és az egyes események értékelése forrásonként eltér. A spanyol előrenyomulás ugyanakkor járványokat is terjesztett, amelyek az őslakos lakosság számára a fegyveres erőszaknál is pusztítóbbak lehettek; a halálozás mértéke azonban becslés, mert a források csak a spanyol települések közvetlen közelében észlelt eseteket rögzítették.
A fordulópont 1553 decemberében következett be. A korábban Valdivia háztartásában szolgáló, spanyol taktikát ismerő Lautaro vezetésével mapuche harcosok a Tucapel erődnél szétverték a spanyol sereget, foglyul ejtették és kivégezték Valdiviát. A kormányzó halálának ténye dokumentált, a körülmények leírása azonban a krónikákban eltér: egyes források olvasztott arany beöntését említik, ami minden bizonnyal későbbi legendás elem. A felkelés az 1550-es években elpusztította a déli spanyol települések többségét, és a spanyol uralmat hosszú időre a középső völgyekre korlátozta. Mindez azt mutatta, hogy a mapuche közösségek – bár politikailag széttagoltak – válság idején képesek voltak nagy kiterjedésű katonai koalíciókat létrehozni. A spanyolok ezután García Hurtado de Mendoza vezetésével visszafoglalták a központi völgy déli részét, de a Bío-Bío folyótól délre már nem tudták tartósan visszaállítani az uralmukat.
A spanyol források araucói háborúnak (Guerra de Arauco) nevezik azt az évszázados, ciklikus konfliktust, amely a 16. század közepétől a gyarmati kor végéig meghatározta Chile középső és déli részét. A háború nem volt folyamatos: hosszú békeidőszakok, helyi alkuk és kereskedelmi kapcsolatok váltakoztak a spanyol hadjáratokkal és a mapuche portyákkal. A harcmodor aszimmetrikus volt. A spanyolok erődöket építettek, lovas nehézlovasságot és tűzfegyvereket vetettek be; a mapuche harcosok a sűrű erdőben rejtőzve, lesből támadtak, és idővel maguk is átvették a lovat. A ló használata a 17. századra alapvetően átalakította a mapuche hadviselést és gazdaságot: a lovas mapuche harcos a spanyol krónikákban rettegett ellenfélként jelenik meg, a pásztorkodás pedig a növénytermesztés mellett egyenrangú megélhetési formává vált.
Az 1598. decemberi Curalaba melletti ütközet újabb fordulópontot hozott. Mapuche erők megölték Martín García Óñez de Loyola kormányzót, és az ezt követő felkelés nyomán a spanyolok déli települései ismét összeomlottak. Ettől kezdve a Bío-Bío folyó vált a gyakorlati határrá: attól északra a spanyol gyarmati intézmények, délre a mapuche közösségek önálló területe húzódott. A spanyol korona a chilei határvidéket a monarchia egyik legköltségesebb katonai frontjaként kezelte; a helyi kincstár folyamatos támogatást (real situado) kapott Peruból, hogy finanszírozni tudja a helyőrségeket és a határ menti településeket. A kortársak néha „indiai Flandriának” nevezték a tartományt, arra utalva, hogy a chilei háború éppúgy elhúzódó és erőforrás-emésztő volt, mint a németalföldi konfliktus.
A határvidék (frontera) azonban nem merev választóvonal volt, hanem széles érintkezési zóna. A spanyol és mapuche oldal között rendszeres kereskedelem folyt: a mapuche közösségek szarvasmarhát, sót, gyapjút és más termékeket cseréltek spanyol ezüstért, textíliáért, vasért és lóért. A spanyolok misszionáriusokat (főként jezsuitákat és ferenceseket) küldtek a határon túlra, akik egyes közösségekben térítő munkát végeztek, miközben a spanyol katonai parancsnokok és a mapuche lonko-k időszakos béketanácskozásokat, úgynevezett parlamento-kat tartottak. Az 1641. évi quilíni parlamento a leginkább hivatkozott ilyen egyezség: a spanyol korona képviselői és a mapuche lonko-k a béke és a kereskedelem feltételeiről állapodtak meg. Ezek a gyűlések a korabeli spanyol jogi és rituális kereteket követték, és nem tekinthetők modern értelemben vett nemzetközi szerződéseknek; sokkal inkább a határvidék ideiglenes hatalmi egyensúlyának kifejeződései voltak. A 17. század elején Luis de Valdivia jezsuita misszionárius a spanyol koronánál képviselte az úgynevezett „védekező háború” (guerra defensiva) politikáját, amely a misszióra és a béke fenntartására helyezte volna a hangsúlyt a támadó hadjáratok helyett; a javaslat részben megvalósult, de a határ menti katonai érdekcsoportok ellenállása miatt nem lett tartós.
A háború egyik legsúlyosabb következménye a hadifoglyok rabszolgává tétele volt. A spanyol hatóságok 1608-ban formálisan is engedélyezték a „lázadó” mapuche foglyok rabszolgasorba vetését és Peruba való exportálását; a korona 1683-ban megszüntette ezt a jogi lehetőséget, de a gyakorlat helyi szinten tovább élt. A rabszolgaság és a kényszermunka emléke a mapuche közösségekben mély nyomot hagyott. Ugyanakkor a mapuche társadalom nem passzív elszenvedője volt a kapcsolatnak: a ló- és szarvasmarhatartás elterjedése új gazdasági központot adott, a spanyol áruk iránti kereslet pedig belső átszerveződést indított el. A határ menti mapuche csoportok egy része a spanyol telepesekkel alkudott, más része a délre élő huilliche közösségek rovására terjeszkedett; a 17–18. századi mapuche belpolitika éppúgy tele volt belső konfliktusokkal, mint a spanyol oldal. A spanyol fémtárgyak és textíliák iránti kereslet új mesterségeket és kereskedelmi központokat hozott létre, a szarvasmarhatartás pedig a közösségek vagyonának új formáját jelentette.
Az északi atacameño közösségek gyarmati tapasztalata eltért a mapuche-étől. A hódítás után az Atacama-sivatag oázisai a perui alkirályság közigazgatási és gazdasági vonzáskörzetébe kerültek, és a Potosí ezüstbányáinak ellátása, valamint a part menti útvonalak fenntartása munkaerőt és adót vont el tőlük. A sivatagi távolság miatt azonban a közösségek jelentős önállóságot őriztek; a spanyol jelenlét itt kevésbé volt intenzív, mint a központi völgyekben. A rézbányászat, amely a mai Chile gazdaságában meghatározó, a gyarmati korban csak helyi jelentőségű volt; a nagyobb bányák kiépítése a 19–20. századra várt. A járványok, a munkaszolgálat és a hagyományos cserehálózatok átalakulása ennek ellenére itt is súlyos demográfiai és társadalmi következményekkel járt. A tengerparti chango halászközösségek és a hegyvidéki aymara csoportok helyzete még kevésbé dokumentált, így a gyarmati hatásukra vonatkozó állítások csak óvatos becslések lehetnek.
A gyarmati határvidék kialakulása hosszú távon meghatározta Chile társadalomszerkezetét. A spanyol telepesek többsége szegény, katonai szolgálatra kötelezett földműves volt, aki a határ menti encomiendákból és a katonai zsoldból élt. A chilei gyarmati elitek jövedelme a mezőgazdaságból, az állattartásból és a határ menti kereskedelemből származott, nem pedig nagy ezüst- vagy aranybányákból, mint Peruban vagy Mexikóban. Ez a szerkezeti különbség a későbbi chilei fejlődést is befolyásolta: a gyarmati Chile a birodalmi magterületekhez képest viszonylag szegény és erősen militarizált társadalom volt, amelyben a Bío-Bío határ közelsége állandó politikai tényezőt jelentett. Mindez a A gyarmati Chile alfejezetben tárgyalt 17–18. századi intézményi és gazdasági fejlődés alapját képezte.
Az alfejezet alapvetően spanyol nyelvű írott forrásokra támaszkodik. A legfontosabbak közé tartoznak Pedro de Valdivia levelei (1545–1552), Jerónimo de Vivar 1558 körüli krónikája, Alonso de Ercilla La Araucana című verses elbeszélése (1569–1589), valamint a későbbi gyarmati hivatali iratok, például a cabildo jegyzőkönyvek és a Real Audiencia aktái. A 17. századi missziós és kormányzati jelentések, például Alonso de Ovalle 1646-os leírása vagy Diego de Rosales 1674 körüli krónikája, további adatokat nyújtanak, de ezek már a határvidék intézményesült korszakából származnak, és szerzőik egyházi vagy katonai érdekektől nem függetlenek. A mapuche oldalról 16. századi írott forrás gyakorlatilag nem áll rendelkezésre, ezért a bennszülött nézőpont rekonstruálásához a szóbeli hagyomány, a nyelvészeti adatok és a régészet nyújtanak segítséget. Ez a forrásaszimmetria alapvető módszertani problémája a hódítás történetének: a spanyol krónikások a saját győzelmeik és veszteségeik felől írták le az eseményeket, a mapuche elbeszélés pedig csak közvetve, későbbi feljegyzésekben és a modern etnotörténeti kutatásokban érhető tetten.
A prekolumbiánus népességre vonatkozó számok becslések. A mai Chile területén a 16. század elején élő őslakosok számát a szakirodalom nagyjából 500 000 és 1 500 000 közé teszi, de ez a széles intervallum is mutatja a források hiányát. A közép-chilei mapuche népességre vonatkozó becslések különösen nagy szórást mutatnak, mert a spanyol források nem népszámlálási, hanem adózási és katonai célú adatokat rögzítettek. A járványok okozta pusztulás mértéke ugyancsak vitatott: a spanyol krónikák csak a saját településeik közelében észlelt halálozást jegyezték fel, így a távoli mapuche közösségek veszteségeiről nincs megbízható adat.
Az 1553-as felkelés vezetőinek, Lautaronak és Caupolicánnak az alakja a későbbi chilei nemzeti emlékezetben hősként intézményesült. Ez emlékezetpolitikai állítás, amelyet a történettudománynak el kell választania a dokumentált eseményektől. A felkelés ténye és Valdivia halála dokumentált, de a csata pontos helyszíne, a részt vevő harcosok száma és a vezetők szerepe a forrásokban eltérő. Hasonlóképpen vitatott az inka hódítás déli határa és a mapuche csoportok etnikai-politikai tagolódása: a mai rekonstrukciók gyakran visszavetítik a 18–19. századi mapuche önképet a korai időszakra, ami módszertani kockázatot jelent.
Az araucói háború elnevezése maga is spanyol perspektívát tükröz. A mapuche oldalon a konfliktus nem egyetlen háború, hanem a spanyol terjeszkedéssel szembeni hosszú ellenállási időszak volt, amelyet a közösségek eltérően éltek meg: egyes csoportok harcoltak, mások alkudtak, megint mások a spanyol oldalhoz csatlakoztak vagy a határ menti kereskedelemben vettek részt. Ezt a belső sokszínűséget a spanyol „araucói háború” kifejezés eltakarja. A mai kutatás ezért inkább „határvidéki konfliktusról” vagy „a Bío-Bío határ történetéről” beszél, hogy a folyamat összetettségét érzékeltesse. A A gyarmati Chile alfejezetben tárgyalt későbbi fejlődés részben éppen e határvidéki logika – a katonai jelenlét, a missziók, a kereskedelem és a belső gyarmatosítás – következménye.