A spanyol gyarmati Chile a perui alkirályság részeként, de földrajzi elszigeteltségében és állandó határvidék-jellegében sajátos képződmény volt. A spanyolok által 1541-ben alapított Santiago városa és a környező termékeny völgyek hamar a dél-amerikai gyarmatbirodalom egyik mezőgazdasági központjává váltak, miközben a mapuche (spanyol forrásokban: araucano) területekkel fenntartott, időről időre fellángoló háborúskodás katonailag és gazdaságilag is meghatározta a chilei gyarmat életét. Az alábbi fejezet a gyarmati Chile belső viszonyait tekinti át: a Központi-völgy településszerkezetét, a búza- és állattenyésztő hacienda (magyarul: nagybirtok; a chilei spanyolban gyakran hato vagy fundo) gazdaság működését, az egyház intézményeit, a helyi kreol elit szerepét, valamint a 18. századi bourbon reformok hatását. A hangsúly a társadalmi és gazdasági folyamatokon van, mert ezek adják a későbbi chilei állam és társadalom alapjait.
Chile gyarmati területe a Csendes-óceán partja és az Andok hegylánca közötti keskeny, észak–déli irányban több ezer kilométer hosszan elnyúló sáv. A spanyol hódítás utáni első évszázadban a ténylegesen ellenőrzött terület jóval kisebb volt, mint a mai ország: a legfontosabb magterület a mai Santiago és a Központi-völgy (Valle Central) volt, amely a partvidéki hegyvonulat (Cordillera de la Costa) és az Andok között húzódik. Ettől délre a Bío-Bío folyóig terjedő régióban a spanyol települések és a mapuche közösségek határzónája, onnan délre pedig a mapuche területek húzódtak. A gyarmati Chile északi határa körülbelül a mai Copiapó folyó környékén volt, ahonnan a száraz, sivatagos terület a perui határvidékhez vezetett.
A Központi-völgy természeti adottságai kedveztek a mezőgazdaságnak: a folyók (például a Maipo, a Cachapoal, a Maule) öntözővizet biztosítottak, a mediterrán jellegű éghajlat pedig a búza és a szőlő termesztését, valamint a legelő állattartást tette lehetővé. A spanyolok már a 16. század közepén felismerték ezt a lehetőséget, és a Santiago-medencében, valamint a környező allúviális völgyekben alapították meg első birtokaikat. A gyarmat fennállásának három évszázada alatt a településhálózat alapvetően ehhez a központi magterülethez kötődött: a legfontosabb városok Santiago mellett La Serena (északon) és Concepción (a Bío-Bío közelében) voltak, de a lakosság nagy része vidéki birtokokon, kis falvakban és a bányavidékek peremén élt.
A földrajzi elszigeteltség a gyarmati Chile egyik meghatározó jellemzője volt. A keleti Andokon át vezető utak gyakorlatilag járhatatlanok voltak a hagyományos öszvérforgalom számára, ezért a perui alkirályság központjával (Lima) a kapcsolatot elsősorban a tengeri útvonal biztosította Valparaíso kikötőjén keresztül. Az északi száraz területek elválasztották a chilei településeket a perui bányavidékektől, így a Központi-völgy termelői számára a legfontosabb piac a Potosí bányavárosa és Lima fogyasztóközpontja volt, de a szállítási távolság és a tengeri hajózás kockázatai jelentős költséget róttak a kereskedelemre. Ez a félig periférikus helyzet egyszerre korlátozta a gazdaság méretét, és tette a helyi elitet viszonylag önálló gazdasági szereplővé.
A gyarmati Chile gazdaságának gerincét a nagybirtokokon folytatott vegyes gazdálkodás adta. A spanyol hódítók a 16. században még az ún. encomienda intézményét kapták meg: ez nem földbirtoklás volt, hanem a korona által adományozott jog arra, hogy egy meghatározott őslakos csoporttól adót vagy munkaszolgáltatást szedjenek. A chilei viszonyok között azonban az encomienda hamar átalakult: a mapuche területekről elhurcolt őslakosok, illetve a hódítás alatt meghódolt közösségek munkaerejére építő gazdálkodás a birtokosok számára a földtulajdon megszerzésével párosult. A 17. századra kialakult a hacienda (másképpen hato, később fundo) mint tartós földbirtok, amelyen a tulajdonos családja és a birtokon élő, különböző jogállású munkások gazdálkodtak.
A chilei nagybirtok jellegzetes vonása volt az extenzív mezőgazdaság és állattenyésztés együttes jelenléte. A legfontosabb termény a búza (trigo) volt, amelyet a központi völgyekben öntözéses és száraz műveléssel egyaránt termesztettek. A búzát a birtokon belül feldolgozva lisztté is őrölték, és így szállították a perui piacokra. A 17. század végétől, de különösen a 18. században Chile lett a perui alkirályság egyik legfontosabb búza- és lisztellátója: a Potosí bányavidék élelmiszer-szükséglete, Lima város növekvő lakossága és a perui partvidéki hajóforgalom folyamatos keresletet támasztott a chilei terményekre. A chilei búzaexport volumene időszakonként ingadozott, de a tendencia a 18. században emelkedő volt; a pontos mennyiségekre vonatkozó becslések a vámnyilvántartások hiányosságai miatt bizonytalanok.
A búza mellett a szarvasmarha-tenyésztés és a hozzá kapcsolódó termékek (bőr, faggyú, szárított hús, az ún. charqui) adták a másik fő bevételi forrást. A legelőterületek extenzív kihasználása lehetővé tette viszonylag nagy állatállomány tartását, bár a chilei hato soha nem érte el a Río de la Plata-i pampákhoz hasonló méreteket. A faggyút gyertyák, szappanok készítésére használták, a bőrt pedig Európába és Peruba szállították. A chilei gazdaság különlegessége volt, hogy a búzatermesztés és az állattenyésztés gyakran ugyanazon a birtokon, egymást kiegészítve folyt: az aratás utáni tarlókon legeltették az állatokat, az istállótrágya pedig javította a talajt.
A hacienda munkaerő-szervezete a gyarmati Chile talán legvitatottabb társadalomtörténeti kérdése. A korai időszakban az encomienda keretében az őslakos munkaerőt használták, de a hódítás utáni járványok és a mapuche háborúk következtében az őslakos lakosság létszáma drámai módon csökkent – a pontos demográfiai adatok erősen vitatottak, de a szakirodalomban széles körben elfogadott, hogy a 16. századi járványok a központi völgyekben is súlyos veszteségeket okoztak. A 17. századtól a birtokokon egyre inkább vegyes, prekárius jogállású munkaerő jelent meg: az ún. inquilinos (bérlő-parasztok) a birtokon belül kaptak egy kis földdarabot és legeltetési jogot, cserébe munkaerőt és terményszolgáltatást adtak a tulajdonosnak. Mellettük peonok, azaz napszámosok dolgoztak, akiknek semmilyen földhasználati joguk nem volt. Ez a rendszer a későbbi chilei vidéki társadalom alapját képezte, és a 20. századig fennmaradt.
A gazdasági működés szempontjából fontos kiemelni, hogy a chilei hacienda nem volt teljesen zárt, önellátó egység: a búza-, liszt-, faggyú- és bőrkivitel a birtokosokat szorosan hozzákapcsolta a perui kereskedelmi hálózathoz. A birtokosok gyakran maguk szervezték a termények szállítását Valparaísóba, ahol a perui hajósokkal kötöttek üzletet. A kereskedelem azonban a spanyol birodalom monopolisztikus szabályozása alatt állt: a chilei kikötők hivatalosan csak bizonyos, engedélyezett útvonalakon forgalmazhattak, és a csempészet mindvégig jelentős volt. A 18. századi reformok előtt a chilei export elsősorban Callao (Lima kikötője) felé irányult, ahonnan a terményeket tovább osztották el a perui és felső-perui (ma Bolívia) piacokon.
A katolikus egyház a gyarmati Chile mindennapjait és intézményrendszerét alapvetően meghatározta. A spanyol hódítással együtt érkező szerzetesek és világi papok már az 1540-es évektől jelen voltak, és az egyház hamar kiépítette szervezetét. Santiago 1561-ben kapott püspökséget, és a gyarmati időszakban a chilei egyházkormányzat a limai érsek alá tartozott (csak a 19. században vált önálló érsekséggé). Az egyházmegyén belül plébániák szerveződtek a városokban és a vidéki településeken, ezek látták el a szentségek kiszolgáltatását, az anyakönyvezést és a hitoktatást.
A szerzetesrendek közül a ferencesek és a domonkosok már a hódítás korai szakaszában megtelepedtek, őket követték a mercedariusok és a jezsuiták. A jezsuiták a 17–18. században komoly oktatási és lelkipásztori tevékenységet fejtettek ki, különösen a városi elit fiai számára fenntartott iskolákban. A chilei egyház kiemelkedő szerepet játszott az oktatásban: a rendi kollégiumok mellett a 18. század elején kezdeményezték egy egyetem alapítását (lásd alább). Emellett kórházakat, árvaházakat és szegényházakat tartottak fenn, ami a gyarmati állami szociális ellátórendszer hiányában kizárólag az egyházra hárult.
Az egyház gazdasági alapját a tized (diezmo) adta: ez a mezőgazdasági termények és állatok elvileg tized részének beszolgáltatását jelentette az egyháznak. A tized behajtása a gyarmati Chile mezőgazdasági jellege miatt viszonylag magas bevételt biztosított, de a pontos összegek a számviteli gyakorlatok különbözősége miatt nehezen becsülhetők. A bevétel egy része a püspök és a káptalan fenntartását szolgálta, más része a plébániák és a szerzetesrendek működését fedezte. Az egyház emellett földbirtokokkal is rendelkezett, amelyek jövedelme szintén hozzájárult intézményei fenntartásához; ezek a birtokok a gyarmat mezőgazdasági össztermelésének nem elhanyagolható részét tették ki.
Az őslakosok evangelizációja a 16. században a spanyol hódítás egyik hivatalos igazolása volt, de a chilei gyakorlatban ennek eredményei korlátozottak maradtak. A központi völgyekben a meghódolt őslakos csoportok körében a ferencesek és más rendek missziós tevékenysége indult meg, de a mapuche területeken a folyamatos háborúskodás miatt a hittérítés csak a határzóna egyes pontjain és a spanyol fogságba került mapuche közösségekben tudott működni. A 17. századtól a jezsuiták kísérleteztek békésebb missziós módszerekkel a Bío-Bío folyótól délre, de ezek tartós intézményesülése elmaradt a Paraguayban vagy a mai Bolíviában működő jezsuita redukciókhoz képest. A chilei egyház tehát elsősorban a spanyol és kreol, valamint a mestizo lakosság vallási életét szervezte, míg az őslakos közösségek vallási gyakorlatait a hódítás után is nagymértékben a saját hagyományaik határozták meg.
A vallási élet jellemzője volt a népi vallásosság és a szinkretizmus: a katolikus ünnepek, körmenetek és szentkultuszok összefonódtak a helyi mezőgazdasági ciklusokkal és a társadalmi rend rituális megerősítésével. Az egyház ugyanakkor a társadalmi fegyelmezés eszköze is volt: a plébánosok részt vettek a helyi közösségek ellenőrzésében, az anyakönyvek vezetése pedig a házasságok, születések és halálozások rögzítésével a gyarmati adminisztráció egyik alappillére lett. A papság egy része a kreol elit családjaiból származott, ami szoros összefonódást teremtett az egyházi és a világi hatalom között.
A gyarmati Chile társadalmi hierarchiájának csúcsán a kreol (sk. criollo) elit állt: a spanyol szülőktől származó, de már Amerikában született földbirtokos családok, akik a 17–18. századra a legnagyobb haciendák tulajdonosai lettek. Ez a réteg rendelkezett a legjelentősebb gazdasági erőforrásokkal, és gyakorlatilag monopóliumot élvezett a helyi politikai intézményekben. A vagyon nemzedékeken át való megőrzését a mayorazgo intézménye biztosította: ez a legidősebb fiúra szálló, elidegeníthetetlen hitbizományi földbirtok volt, amely megakadályozta a nagybirtokok felaprózódását minden egyes öröklésnél. A mayorazgo rendszere a chilei elit vagyonának koncentrációját erősítette, és hozzájárult egy viszonylag zárt, endogám házassági kör kialakulásához.
A kreol elit politikai befolyását a városi tanácsokon, a cabildokon keresztül gyakorolta. A cabildo a spanyol gyarmati városok önkormányzati testülete volt, amelynek tagjai (a gyarmati Chile esetében jellemzően a helyi földbirtokos családok férfi tagjai) intézték a városi igazgatást, a piaci szabályozást, a közterületek kezelését és a helyi adók beszedését. A tisztségek egy részét a spanyol korona árusította, más részét a helyi elit töltötte be választás vagy kooptáció útján; a gyakorlatban a cabildo a kreol arisztokrácia érdekképviseleti fóruma volt. A királyi kormányzó (gobernador) – aki a perui alkirály alárendeltjeként irányította Chile királyságát – sokszor kénytelen volt kompromisszumot kötni a helyi elittel, mert a gyarmat katonai védelme és gazdasági működése a birtokosok együttműködésén múlt.
A társadalmi hierarchia következő szintjein a kisebb birtokosok, a városi kézművesek, a kereskedők és a szabad vagy félszabad jogállású mestizo (spanyol–őslakos kevert származású) lakosság helyezkedett el. A gyarmati Chile demográfiai szerkezete – a pontos arányok vitatottak – a 18. századra egyre inkább mestizo többséget mutatott, különösen a vidéki területeken. A mestizo lakosság jelentős része a haciendák munkaerő-utánpótlását adta, és gyakran a birtokok közötti vándormunkából élt. Az afrikai rabszolgák és leszármazottaik Chile gyarmati gazdaságában kisebb számban voltak jelen, mint Peruban vagy a Karib-térségben: a mezőgazdasági termelés szezonális jellege és a viszonylag alacsonyabb tőkeerő miatt a chilei birtokosok kevésbé támaszkodtak rabszolgamunkára, bár a városi háztartásokban és a kikötővárosokban előfordultak rabszolgák. A pontos létszámbecslések a forráshiány miatt bizonytalanok.
A spanyol születésű hivatalnokok (peninsulares) rétege viszonylag kicsi volt, de a királyi adminisztráció kulcspozícióit (kormányzó, audiencia bírái, kincstári tisztviselők) jellemzően ők töltötték be. Ez a formális jogi előjog feszültséget szült a kreol elittel szemben, különösen a 18. század második felében, amikor a bourbon reformok egyes intézkedései a kreolok hivatali érvényesülését még inkább korlátozták. A kreol identitástudat – az a meggyőződés, hogy ők a „chilei királyság” (Reino de Chile) természetes vezetői – a 18. század folyamán egyre markánsabban fogalmazódott meg a helyi elit köreiben, jóllehet ez még nem jelentett nemzeti függetlenségi törekvést.
A 18. század második felében a spanyol Bourbon-dinasztia a birodalom egészét átfogó közigazgatási, gazdasági és katonai reformokat hajtott végre. Chile mint a perui alkirályság periférikus, de stratégiailag fontos tagja e reformoknak sajátos nyertese és elszenvedője volt. A reformok alapelve a központi ellenőrzés erősítése, a jövedelmek növelése és a birodalom védelmének korszerűsítése volt; mindez a chilei gyarmatot a korábbi viszonylagos önállóság csökkentésével érintette.
A legfontosabb közigazgatási változás az intendencia-rendszer bevezetése volt 1786-ban. A spanyol birodalomban az intendencia a Bourbon-reformok kedvelt igazgatási egysége volt: élére intendenst neveztek ki, aki a korábbi kormányzók és corregidorok hatásköreit koncentrálta, és közvetlenül a koronának felelt. Chile területét két intendenciára osztották: Santiago és Concepción intendenciára, a kormányzó egyúttal a Santiago intendencia intendense is lett. Ez a reform megszüntette a helyi szintű corregidori tisztségeket, ami a kreol elit egyes pozícióinak elvesztésével járt. Az intendenciák hatásköre a pénzügyekre, a hadügyre és a közigazgatásra terjedt ki, így a helyi önkormányzatok (cabildók) mozgástere szűkült.
A gazdasági reformok közül Chile számára a legnagyobb jelentősége a kereskedelem liberalizálásának volt. A spanyol korona a 18. század folyamán fokozatosan felszámolta a monopolisztikus kikötőrendszert, és a gyarmati kikötők számára közvetlenebb kereskedelmet engedélyezett. 1778-ban a „szabad kereskedelem” (comercio libre) szabályozása több amerikai kikötő – köztük Valparaíso – számára lehetővé tette a közvetlen hajózást Spanyolországgal és más spanyol-amerikai kikötőkkel. Ennek hatására a chilei búza- és lisztkivitel növekedett, és a helyi kereskedők új piacokhoz jutottak. A reform ugyanakkor a chilei termelők számára a perui piacokon megnövekedett versenyt is jelentett, mert más termelő vidékek (például a Río de la Plata) is könnyebben szállíthattak.
A 18. századi reformok része volt a hadsereg és a határvédelem modernizálása is. Chile a mapuche területekkel fenntartott állandó katonai feszültség miatt a spanyol birodalom egyik leginkább militarizált peremvidéke volt. A bourbon állam rendszeres katonai egységeket állomásoztatott a Bío-Bío menti erődökben, és a helyi milíciákat is igyekezett hatékonyabbá tenni. A katonai kiadások jelentős terhet róttak a gyarmati költségvetésre, ami a reformok egyik mozgatórugója volt: a korona a chilei jövedelmek növelésével akarta fedezni a védelmi költségeket. A katonai reformok azonban a kreol elit számára is lehetőséget teremtettek, mert a milíciák tisztjei gyakran a helyi birtokos családokból kerültek ki, ami a katonai rang mellé társadalmi presztízst adott.
A reformok közé tartozott az oktatás és a tudományos élet fejlesztése is. Santiago városában 1738-ban alapították meg a San Felipe Királyi Egyetemet (Real Universidad de San Felipe), amely a chilei világi felsőoktatás első intézménye lett. Az egyetem jogi, teológiai és bölcsészeti képzést nyújtott, és a kreol elit fiainak képzését szolgálta. A 18. század végén a spanyol korona tudományos expedíciókat is küldött Dél-Amerikába (például a Malaspina-expedíció), amelyek Chile partjait is érintették, és hozzájárultak a természeti viszonyok, a növény- és állatvilág megismeréséhez. A felvilágosodás eszméi – bár a chilei társadalomban csak szűk körben terjedtek – a kreol értelmiség egy részénél a társadalmi és gazdasági jelenségek racionális vizsgálatának igényét erősítették.
A bourbon reformok megítélése a történetírásban vitatott. Egyes értelmezések szerint a reformok modernizálták a chilei gazdaságot és közigazgatást, előkészítve a későbbi nemzetállami intézményeket. Más értelmezések szerint a reformok elsősorban a gyarmati kizsákmányolás hatékonyságát növelték, és a kreol elit rovására növelték a spanyol központi hatalom befolyását. Az bizonyos, hogy a reformok nyomán a kreol elit és a spanyol hivatalnokréteg közötti feszültség növekedett, és ez a feszültség a 19. század eleji függetlenségi mozgalom egyik hátterét képezte. A chilei függetlenség kiváltó okai között azonban a reformok hatása mellett a napóleoni háborúk okozta spanyol birodalmi válság és a helyi elit hosszú távú sérelmei is meghatározóak voltak.
A gyarmati Chile történetére vonatkozó ismereteink elsődleges forrásai elsősorban a spanyol gyarmati adminisztráció iratai: kormányzói jelentések, az audiencia (fellebbviteli bíróság) iratai, kincstári és vámnyilvántartások, egyházi anyakönyvek és plébániai összeírások. Emellett fontosak a korabeli krónikák és útleírások, amelyek a chilei társadalomról, gazdaságról és az őslakos népekről tudósítanak. A 18. századi reformok dokumentumai (intendencia létrehozásáról szóló királyi rendeletek, a szabad kereskedelem szabályozása) viszonylag jól ismertek, így a közigazgatási változások tényei dokumentáltnak tekinthetők. Ugyanakkor a gazdasági adatok – például a búzaexport pontos mennyisége, a haciendák termelési volumene, a jövedelmek nagysága – hiányosak és becslésen alapulnak, mert a korabeli számviteli gyakorlat eltérő volt, és sok irat elveszett. A lakosságszámra vonatkozó becslések szintén bizonytalanok, különösen az őslakos és mestizo csoportok létszámára vonatkozóan.
A történetírásban vitatott kérdések közé tartozik a hacienda-rendszer természete. Egyes szerzők szerint a chilei hato alapvetően piacra termelő tőkés vállalkozás volt, míg mások a feudális vagy prekapitalista vonásokat hangsúlyozzák; a vita részben a fogalmi keretek különbségéből fakad. Hasonlóképpen vitatott, hogy a 18. századi kreol elit mennyiben tekinthető a későbbi chilei nemzeti burzsoázia előfutárának, és mennyiben volt egyszerűen a spanyol birodalmi rendszer haszonélvezője. A bourbon reformok értékelése is eltérő: egyes történészek a reformok modernizáló hatását emelik ki, mások a kreol sérelmek és a függetlenségi mozgalom közötti kapcsolatot hangsúlyozzák. Az egyház szerepének bemutatásakor az emlékezetpolitikai keretek is befolyásolhatják az értelmezést, mivel a chilei nemzeti identitásban a katolikus egyház gyarmati örökségét időnként idealizálják, máskor bírálják.
Fontos megjegyezni, hogy a fenti összefoglaló nem támaszkodik konkrét levéltári kutatásokra; a leírt folyamatok a széles körben elfogadott történeti szakirodalom konszenzusos elemeire épülnek, de a részletek – különösen a számadatok – ellenőrzése a hivatkozott elsődleges forrásokban szükséges. A gyarmati Chile demográfiai és gazdasági adatai a modern történeti kutatásokban is gyakran csak becslések maradnak.