Chile függetlensége nem egyetlen forradalmi pillanat, hanem a napóleoni korszak birodalmi válságából, a Río de la Plata-i emancipációs hadjáratból és a helyi kreol elit belső konfliktusából összeálló folyamat volt. A gyarmati Chile társadalmi és gazdasági szerkezetét A gyarmati Chile mutatta be; itt a hangsúly a politikai-történeti átmeneten, a függetlenségi háború szakaszain, az 1820-as évek instabilitásán és az 1830 körül kialakuló konzervatív rend (Régimen Conservador) intézményesedésén van. A fejezet azt is megmutatja, hogy a chilei nemzetépítés a kreol elit projektje volt: a déli mapuche területek de facto autonómiáját a függetlenség nem szüntette meg, a szegényebb vidéki rétegek pedig csak részben vagy egyáltalán nem azonosultak a hazafiak céljaival. Az itt megszilárduló állami keretek később a gazdasági terjeszkedés és a határháborúk alapjává váltak, ezért az alfejezet közvetlenül előkészíti Salpeter, háborúk és modernizáció kérdéseit.
A chilei politikai válság a spanyol monarchia 1808-as összeomlásából indult ki, amelyet a kontinentális összefüggésekben A függetlenségi hullám okai és lefolyása tárgyal. Miután Napóleon csapatai elfoglalták a félszigetet, és VII. Ferdinándot foglyul ejtették, a Spanyol-Amerikában élő elitnek arról kellett dönteni, kit ismer el szuverénnek. A chilei kreol kereskedő- és földbirtokos elit egy része a Cádizi Cortes legitimációját elfogadva, más része a helyi önkormányzás szükségességét hangsúlyozva mozdult el a junta (kormányzótanács) irányába. 1810. szeptember 18-án Santiago nyílt városi tanácsa, az ún. cabildo abierto létrehozta az első nemzeti kormányt (Primera Junta Nacional de Gobierno). A dokumentált tény az, hogy a junta hivatalosan VII. Ferdinánd nevében kormányzott, tehát a kortárs szereplők többsége ekkor még nem nyílt függetlenségpárti, hanem a király távollétében gyakorolt ideiglenes hatalom letéteményeseként fogta fel saját intézkedését. Az emlékezetben ez a dátum később a chilei nemzeti ünnep lett, noha nem a függetlenség kikiáltásának napja; ez az emlékezetpolitikai választás jelzi, hogy a chilei „nemzet” kezdetét gyakran a politikai önállóság első intézményes formájához kötik.
A junta legfontosabb intézkedései közé tartozott a kereskedelem megnyitása, a helyi katonai erők szervezése és az 1811-ben összeült kongresszus előkészítése. A kongresszus olyan reformokról tárgyalt, mint a született rabszolgák jövőbeni felszabadítása és a kereskedelmi szabályozás átalakítása. Chile gyarmati gazdaságában a rabszolgaság soha nem érte el a karibi vagy brazíliai léptéket, ezért a rabszolgafelszabadítás itt inkább elvi-jogi, mintsem a munkaerőpiacot alapvetően átalakító ügy volt. 1812-ben José Miguel Carrera radikális politikus rövid életű alkotmányos rendelkezéseket bocsátott ki, amelyek a nemzeti szuverenitás nyelvét használták ugyan, de még mindig kerülték a spanyol koronától való egyértelmű elszakadás kimondását. A függetlenségi mozgalom meghatározó szereplője, Bernardo O’Higgins Riquelme ekkor még Carrera riválisaként, részben mérsékeltebb politikai pozícióból vett részt a hazafiak (patriotas) táborán belül.
A Patria Vieja, vagyis a „régi haza” korszakát a hazafiak belső megosztottsága és a perui alkirályság felől érkező katonai nyomás egyszerre jellemezte. A spanyol királypártiak (realistas) Chiloé szigetéről és Peruból kaptak erősítést, és a hazafiak közötti frakcióharcot kihasználva fokozatosan visszaszerezték a déli területeket. A belső törésvonal nem egyszerűen „mérsékeltek–radikálisok” volt a mai politikai értelemben, hanem a santiagói kereskedő-hivatalnok elit, a vidéki földbirtokos csoportok és a déli tartományok központellenes érdekei közötti feszültségekből is táplálkozott. A szegényebb vidéki parasztok egy része a királypárti erőket támogatta, részben azért, mert a hazafiak hadseregei rekvirálásokkal és elszállásolással terhelték a vidéki közösségeket. Ez arra figyelmeztet, hogy a chilei függetlenségi háború nem volt egységes nemzeti felkelés, hanem részben polgárháborús jellegű konfliktus volt, amelyben a lojalitás helyi, anyagi és katonai kényszerektől is függött.
A vereség 1814. október 1–2-án Rancaguánál következett be. O’Higgins csapatai a városban rekedtek, a felmentő seregek nem érkeztek meg, és a spanyol erők győzelme után a hazafiak maradékai az Andok túloldalára, Mendozába vonultak vissza. A rancaguai vereség dokumentált katonai tény, de a vereség okairól szóló magyarázatok vitatottak: egyes történészek Carrera és O’Higgins együttműködésének hiányát emelik ki, mások a hazafiak ellátási és hírszerzési kudarcait, megint mások a királypártiak erőfölényét hangsúlyozzák. A résztvevők létszámára vonatkozó adatok a korabeli hadijelentésekben eltérőek, ezért a csata áldozatainak pontos számát a szakirodalom is becslésként kezeli.
A spanyol visszafoglalás időszakát a chilei és a spanyol-amerikai történetírás egyaránt reconquista néven emlegeti, ami az ibériai félsziget muszlim uralom alóli visszafoglalásának emlékét idézi fel. A kifejezés maga is emlékezetpolitikai kód: a monarchista helyreállítást „visszatérésként” mutatja, miközben a hazafiak értelmezése szerint ez megszállás és megtorlás volt. A dokumentált tény az, hogy a visszatérő spanyol adminisztráció kemény megtorlást alkalmazott, vagyonelkobzásokkal, száműzetésekkel és kivégzésekkel sújtotta a függetlenségi mozgalom résztvevőit, ami a gyarmati rendhez való visszatérést egyre kevésbé tette elfogadhatóvá a santiagói elit számára. Ugyanakkor fontos forrás-kritikai fenntartás, hogy a megtorlás mértékéről szóló beszámolók nagy része a hazafiak emigráns emlékirataiból származik, tehát a későbbi nemzeti narratíva szükségképpen felerősítette a spanyol elnyomás képét.
Az emigrációban José de San Martín, a Río de la Plata-i felszabadító háborúk tapasztalt katonája szervezte meg az Andok hadseregét (Ejército de los Andes). A hadsereg létszámáról a hadtörténeti szakirodalom általában 4 000 és 5 000 közötti értékeket közöl, de a korabeli mustrajegyzékek hiányosak, így ez becslés. Az átkelés az Andok magas hágóin 1817 január–februárjában ma is a függetlenségi háborúk egyik legismertebb hadművelete; a közhiedelemmel ellentétben nem egyetlen hágóról, hanem több párhuzamos oszlopban végrehajtott, megosztott támadásról volt szó. A Chacabucónál 1817. február 12-én kivívott győzelem megnyitotta az utat Santiago előtt. A chilei hazafiak O’Higgins-t választották legfőbb igazgatónak (Director Supremo), ami katonai szükséghelyzetben született, széles jogkörű ideiglenes hivatal volt. A cím viselője egyszemélyben gyakorolta a végrehajtó hatalmat, de legitimitása a hazafiak katonai és elitcsoportjainak elfogadásától függött.
A Patria Nueva, az „új haza” szakasza 1817 után fokozatosan intézményesítette a spanyol koronától való elszakadást. A függetlenségi nyilatkozat (Acta de Independencia de Chile) 1818. január 1-jén kelt, ünnepélyes kihirdetésére pedig 1818. február 12-én került sor. A két dátum közötti különbség forrásilag jól dokumentált, ám a chilei nyilvános emlékezetben mégis az 1810. szeptember 18-i junta áll a középpontban. Ez a választás az emlékezetpolitika természetét mutatja: a nemzeti ünnep nem a jogi aktust, hanem a politikai közösség első önálló megnyilvánulását emeli ki.
A hivatalos nyilatkozat nem jelentette a háború végét. 1818. március 19-én Cancha Rayadán a spanyol erők meglepetésszerű győzelmet arattak, amit azonban alig három héttel később, 1818. április 5-én a Maipú melletti döntő csata követett. A maipúi győzelem után a spanyol fennhatóság visszaállításának reális esélye a közép-chilei területeken megszűnt, de a déli erődök, a tengerparti kikötők és Chiloé szigete még évekig királypárti kézen maradtak. A hadműveletekben fontos szerepet játszott Thomas Cochrane brit tengerész, aki a chilei flotta parancsnokaként támogatta a perui partok elleni blokádot és a felszabadító expedíciót. A chilei állam haditengerészetének kiépítése így nem egyszerűen a spanyolok ellen irányult, hanem a Csendes-óceánon zajló regionális hatalmi versengésbe is bekapcsolta Santiago elitjét. Chiloé szigetét csak 1826-ban sikerült a chilei állam ellenőrzése alá vonni, tehát a függetlenségi háború a hivatalos kikiáltás után még majdnem egy évtizedig elhúzódott.
O’Higgins kormányzása reformokkal és belső feszültségekkel teli időszak volt. Támogatta az oktatás alapítását, az állami pénzügyek megszervezését, a külkereskedelem ösztönzését, és a rabszolgaság felszámolását is előmozdította; az 1823-as törvény a rabszolgák felszabadítását erősítette meg, bár a ténylegesen érintettek száma a korabeli Chilében alacsony volt. Ugyanakkor a pénzügyi nehézségek, a kényszerkölcsönök, a földbirtokos elit adóterhei és a központosító hatalom az ellenzék növekedéséhez vezettek. A déli mapuche (a korabeli spanyol forrásokban gyakran araucano) területek kérdésében O’Higgins sem tudott tartós megoldást kialakítani: a mapuche közösségek a Bío-Bío folyótól délre megőrizték tényleges önállóságukat, de a chilei elit ezt a területet a nemzeti állam jövendő fennhatósága alá tartozónak tekintette. A függetlenség tehát a mapuche szempontból nem hozott felszabadulást, hanem egy új, kreol államhatalommal szemben kellett megvédeni a meglévő autonómiát. O’Higgins 1823-ban lemondott, és száműzetésbe vonult; utóélete a chilei nemzeti panteonban később szinte hőskultusszá emelkedett, ami eltakarja kormányzásának ellentmondásait.
Az 1823 és 1830 közötti évek a chilei politikatörténet egyik leginstabilabb szakasza. A függetlenség elnyerése után a „nemzet” intézményi formája még nem szilárdult meg: egymással versengő alkotmánytervek, katonai felkelések, tartományi lázadások és santiagói kormányválságok követték egymást. A korabeli politikai nyelvben használt pipiolos (liberálisok, szó szerint „tapasztalatlanok”) és pelucones (konzervatívok, a paróka viselőire utaló gúnynév) kategóriái arra figyelmeztetnek, hogy a 19. századi liberális–konzervatív szembenállás nem azonos a 20. századi pártpolitikával. A pipiolos táborában is voltak centralisták, és a peluconok között is akadtak, akik a tartományi elitek hatalmát akarták megőrizni. A korszak vitái a föderatív államszervezetről, az egyház jogállásáról és a választójogról szóltak, nem pedig a mai értelemben vett bal-jobb programokról.
Az 1828-as liberális alkotmány átmenetileg a pipiolos elképzeléseit tükrözte: korlátozta a végrehajtó hatalmat, szélesebb választói részvételt irányzott elő, és növelte a tartományi önkormányzatok szerepét. A konzervatív elit azonban a rendet és a tulajdon védelmét féltette, és 1829-ben fegyveres felkelést indított a liberális kormány ellen. A konfliktus az 1829–1830-as polgárháborúvá szélesedett, amelynek döntő ütközete a Lircay folyónál 1830. április 17-én zajlott. A konzervatív erők győzelme után a peluconok kerültek hatalomra, és az 1828-as berendezkedést érvénytelennek tekintették. A polgárháború tényei dokumentáltak, de a felek társadalmi összetételéről szóló értelmezések vitatottak: a konzervatív győzelem nem egyszerűen a „nagybirtokosok” diadala volt, hanem a központi kereskedő-hivatalnok elit és a déli földbirtokos csoportok közötti, az állam újraelosztó szerepéről kialakított ideiglenes kompromisszum.
Az 1830-as évek chilei államépítését leggyakrabban Diego Portales Palazuelos nevéhez kötik, noha Portales csak rövid ideig töltött be miniszteri, kormányzói vagy hadügyi tisztséget, és nem volt szerzője az 1833-as alkotmány minden rendelkezésének. A portalesi rend (orden portaliano) fogalma inkább utólagos történetírói kategória, mint a korszak önelnevezése. Portales mint kereskedő és politikus abból a meggyőződésből indult ki, hogy a köztársasági intézmények csak akkor működhetnek, ha a kormányzat erős, személytelen és a közrendet mindenek fölé helyezi. Levelezésében gyakran éles szavakkal bírálta a liberális kormányzatok „szentimentális” alkotmányosságát, de a levelekből kiolvasható elképzelés nem tekinthető egységes politikai filozófiának; egyes szakaszai inkább pragmatikus, a hazai oligarchia gazdasági érdekeit védő rendteremtő programként értelmezhetők.
Az 1833-as alkotmány a Lircay utáni konzervatív koalíció politikai kompromisszuma volt. Az alkotmány erős elnöki hatalmat hozott létre, cenzusos választójoggal, katolikus államvallással és központosított közigazgatással. Az elnök széles jogköre, a törvényhozás korlátozott autonómiája és a helyi tisztviselők kinevezésének központosítása azt szolgálta, hogy a santiagói elit ellenőrzése alatt tartsa a tartományokat. A dokumentált jogi tények mellett a szakirodalom vitatja, mennyire volt ez a rendszer „stabil” vagy „modernizáló”. A konzervatív történetírás sokáig a politikai stabilitás és a gazdasági növekedés alapjaként méltatta; a kritikai történetírás ezzel szemben rámutat, hogy a rendszer kirekesztette a lakosság többségét, a választásokat szűk elitkörre korlátozta, és a vidéki szegénységet, valamint az őslakos közösségek jogait nem tekintette politikai kérdésnek. A választók arányára vonatkozó becslések bizonytalanok, mert a korabeli választási névjegyzékek hiányosan maradtak fenn, és a cenzus gyakorlati alkalmazását helyi eltérések torzították.
A déli határ különösen érzékeny pont volt. A chilei állam 1830 után is elismerte a Bío-Bío folyótól délre élő mapuche közösségek gyakorlati autonómiáját, mert nem volt ereje a katonai ellenőrzés kiterjesztésére. Ugyanakkor a nemzeti szuverenitásról szóló központi jogszabályok és a chilei elit földbirtokos ambíciói egyértelműen a mapuche területek jövőbeni bekebelezése felé mutattak. Ezt a feszültséget az alfejezet nem zárja le, mert a 19. század második felének habozó és erőszakos terjeszkedése Salpeter, háborúk és modernizáció tárgykörébe tartozik.
A konzervatív rend első nagy külső próbatétele a Peru–Bolíviai Konföderáció (Confederación Perú-Boliviana) elleni háború volt. A konföderációt Andrés de Santa Cruz hozta létre azzal a céllal, hogy a korábbi perui és bolíviai területeket egyetlen regionális hatalmi tömbbe egyesítse. Chile számára ez a terv több szempontból is fenyegetőnek tűnt: a Csendes-óceán déli partvidékén található kikötők ellenőrzése, a chilei búza- és ezüstkereskedelem vámbevétele, valamint a függetlenség óta ápolt regionális katonai presztízs egyaránt érintett volt. A chilei hadüzenet ténye dokumentált, ám a háború okait a történészek eltérően súlyozzák: a gazdasági érdek, a hatalmi egyensúly és a chilei elit nemzeti presztízsigénye egyszerre szerepelt a döntésben.
Portales 1837 júniusában csapattiszti lázadás áldozata lett, tehát a konföderáció elleni hathatós fellépést már nem a saját politikájaként láthatta végig. A halálát közvetlenül kiváltó esemény dokumentált, de politikai értelmezése vitatott: egyesek szerint a lázadás a hadsereg belső elégedetlenségének következménye volt, mások szerint a konföderációhoz húzó erők is szerepet játszottak benne. A háború katonai fordulatait a chilei hadsereg és a politikai ellenfelei közötti szövetségek alakították. Az 1839. január 20-i yungayi csata a konföderációs erők vereségét hozta, és a szövetség felbomlott. A győzelem megerősítette Chile regionális helyzetét, de a háború adóterhei és katonai veszteségei a társadalmi feszültségeket is fokozták. Az áldozatok számáról a hadijelentések csak részleges adatokat közölnek, és a polgári lakosság veszteségei még kevésbé mérhetők.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a junták és a kongresszus jegyzőkönyvei, az Acta de Independencia fennmaradt szövege, a katonai hadijelentések, valamint O’Higgins, San Martín és Portales levelezése. A korabeli sajtó, például a legkorábbi chilei lapok, fontos, de elfogultan közölt forráscsoportot alkotnak; a nyilvánosságban megfogalmazott állítások a katonai legitimáció és a politikai mozgósítás eszközei is voltak. A hadseregek létszámáról, a csaták áldozatairól és a polgári lakosság veszteségeiről szóló adatok becslések, mert a korabeli katonai nyilvántartások hiányosak, és a különböző felek jelentései egymásnak ellentmondanak.
A történészi viták három fő területre összpontosulnak. Az első a függetlenségi háború társadalmi támogatottsága: a nemzeti narratíva hagyományosan széles körű hazafias felkelésként mutatja be a folyamatot, a kritikai kutatások viszont rámutatnak a vidéki közösségek passzivitására, a kényszersorozásra és a királypárti lojalitás lokális okaira. A második O’Higgins és Portales megítélése: az előbbit a hivatalos emlékezet a nemzet atyjaként, az utóbbit a rend megteremtőjeként kanonizálta, míg a kritikai irodalom az autoriter vonásokat, a kirekesztő választójogot és a központi elit hatalmát hangsúlyozza. A harmadik a Peru–Bolíviai Konföderáció elleni háború indoklása, amelyben a gazdasági, stratégiai és presztízsmotívumok elválaszthatatlanul összekapcsolódtak.
Az emlékezetpolitika szempontjából lényeges, hogy Chile nemzeti ünnepe, szeptember 18., nem a hivatalos függetlenség kikiáltásának időpontját, hanem az első junta megalakulását jelöli. Az 1818-as nyilatkozat körüli dátumvita jól példázza, hogy a modern nemzeti ünnepek nem egyszerűen „megőrzik” a múltat, hanem kiválasztják és átértelmezik annak egyes eseményeit. A mapuche közösségek számára a chilei függetlenség évfordulói sokáig nem azonosultak a felszabadulás emlékezetével, ezért a hivatalos ünneplés és a mapuche történeti emlékezet között feszültség áll fenn.