A 19. század utolsó harmadában Chile gazdasági és területi alapjait a Csendes-óceán partvidékének nitrátlelőhelyei alakították át. A chilei, bolíviai és perui állam közötti atacama-sivatagi viták 1879-ben háborúba torkolltak, amelynek következménye nem csupán a határok megváltozása lett, hanem Chile számára a salétromexportra támaszkodó modernizáció és az ezzel járó társadalmi feszültségek. Ez az alfejezet a háború lefolyása mellett a salpeterboom, a munkásmozgalom és a városiasodás összefüggéseit, valamint a politikai modernizáció ellentmondásait vizsgálja.
A chilei gazdasági fellendülés kulcsát a salétrom (spanyolul salitre, kémiai értelemben nátrium-nitrát) jelentette, amely az Atacama-sivatag száraz, sós talajában halmozódott fel. A nitrátot a 19. század közepétől egyre nagyobb mennyiségben exportálták, mert kiváló műtrágyának és lőporgyártási alapanyagnak bizonyult. A lelőhelyek nagy része a függetlenség utáni határviták zónájában feküdt: a perui Tarapacá tartományban, a bolíviai partvidéken (a mai chilei Antofagasta régió területén) és a chilei Atacama tartományban. A határvonalak a gyarmati közigazgatásból öröklődtek, de a három állam eltérően értelmezte őket.
A chilei tőke és munkaerő már az 1860-as évektől aktívan jelen volt a bolíviai partvidéken. Chile és Bolívia 1866-ban, majd 1874-ben szerződést kötött, amely többek között a chilei tulajdonú bányászati társaságok adómentességét rögzítette. 1878-ban a bolíviai kormány mégis adót vetett ki a chilei társaságokra, ami a chilei kormány értelmezése szerint a szerződés megsértését jelentette. A dokumentumokból kiolvasható tények mellett a háború okainak megítélése a mai napig vitatott: a chilei történetírás egy része a bolíviai szerződésszegést és a perui–bolíviai titkos szövetséget hangsúlyozza, míg a bolíviai és perui történetírásban a chilei terjeszkedés és a külföldi (főleg brit) tőke érdekei állnak a középpontban. A perui–bolíviai titkos szövetségi szerződést (1873) a chilei kormány saját lépése igazolására használta fel; a szövetség létezése dokumentált, de tényleges katonai szerepe a háború kirobbanásában vitatott.
A háború (spanyolul Guerra del Pacífico) 1879. február 14-én chilei csapatok Antofagasta megszállásával kezdődött. Bolívia hadat üzent, Peru pedig az 1873-as titkos szerződés miatt vált félként belépővé. A konfliktus első szakasza tengeri hadműveletekből állt: a chilei flotta az Iquique-i ütközetben (1879. május 21.) súlyos veszteséget szenvedett, amikor a túlerőben lévő perui Huáscar monitor elsüllyesztette a chilei Esmeralda korvettet; a hajó kapitánya, Arturo Prat a harcban esett el. Bár a chilei történelmi emlékezet Prat halálát a nemzeti hősiesség mintájaként őrzi, az esemény ténybeli rekonstrukciója korabeli hadijelentéseken alapul, míg a hősábrázolás már emlékezetpolitikai konstrukció. A chilei flotta az angamosi ütközetben (1879. október 8.) elfogta a Huáscart, és ezzel megszerezte a tengeri ellenőrzést, ami lehetővé tette a szárazföldi csapatok partra szállítását.
A szárazföldi hadjárat 1879 végén Tarapacá tartomány elfoglalásával kezdődött, majd 1880-ban Tacna és Arica ostroma következett. A Morro de Arica nevű magaslat június 7-i chilei elfoglalása újabb nemzeti emlékhellyé vált. 1881 januárjában a chilei csapatok bevonultak Limába, a perui fővárosba, a perui ellenállás azonban a hegyekben gerillaháború formájában folytatódott, Andrés Cáceres vezetésével. A háború emberi költségeit a korabeli katonai nyilvántartások hiányossága miatt nehéz pontosan megállapítani; a becslések tízezres nagyságrendű halottal számolnak mindhárom országból, a legtöbb áldozat nem közvetlenül harcban, hanem betegségekben, sebesülésekben és a hadifogságban halt meg. A megszállt területek polgári lakosságát erőszak, fosztogatás és kényszermunka sújtotta; ezek a cselekmények részben dokumentáltak, de a felelősség megítélése a mai napig vitatott.
A háborút az 1883-as ancóni béke zárta le Perunval, Bolíviával pedig 1884-ben fegyverszünet, majd 1904-ben békeszerződés született. Chile megszerezte Tarapacát és a bolíviai partvidéket (Antofagasta tartomány), így Bolívia elveszítette tengeri kijáratát. Tacna és Arica tartományokat Chile ideiglenesen, népszavazás ígéretével kapta meg; a népszavazás azonban soha nem valósult meg, és a területi kérdés csak 1929-ben zárult le, amikor Tacna visszakerült Perunak, Arica pedig chilei maradt. A bolíviai tengeri kijárat elvesztése a bolíviai nemzeti emlékezet alapvető traumája, amely a 2020-as években is fennálló diplomáciai követelésekben él tovább. A háború megítélésében tehát a dokumentált területi változások elválaszthatatlanok az emlékezetpolitikai értelmezésektől.
A megszerzett területek salétrommezői gyorsan a chilei gazdaság motorjává váltak. A chilei állam nem államosította a bányákat, hanem magánvállalkozóknak adta koncesszióba, és exportadót vetett ki. A bányászatban a brit tőke meghatározó szerepet játszott; a kortársak „salétromkirálynak” nevezték John Thomas Northot, akinek vállalkozásai a termelés és a szállítás jelentős részét ellenőrizték. A kifejezés korabeli, nem elemző kategória, de jelzi a külföldi tőke befolyását. A termelés az 1880-as években még viszonylag alacsony volt, a századfordulóra azonban a chilei salétrom a világtermelés túlnyomó részét adta, és az export vitte a chilei külkereskedelmet. A chilei állam bevételei a salétromexportra kivetett adókból látványosan megnőttek; a szakirodalom gyakran úgy becsüli, hogy a 20. század elején az állami bevételek felét vagy annál is nagyobb hányadát tették ki. Ez a becslés a korabeli vám- és adóstatisztikákra épül, de az adatsorok közötti kisebb eltérések miatt a pontos arány vitatott.
A bevételek lehetővé tették a chilei állam számára, hogy infrastruktúrába fektessen: vasútvonalakat építsenek az északi bányavidékek és a kikötők között, korszerűsítsék Valparaíso és más kikötővárosok rakpartjait, és fejlesszék a városi közműveket. Santiago és más nagyvárosok növekedése részben ebből a fiskális kapacitásból táplálkozott. A gazdasági fellendülés azonban nem teremtett széles körű jólétet: a jövedelmek nagyrészt a külföldi és hazai tulajdonosoknál, valamint az állami adóztatáson keresztül az államnál koncentrálódtak. A bányamunkások – a pampinók (spanyolul pampinos) – nehéz körülmények között dolgoztak: hosszú műszakok, alacsony bérek, a vállalati telepeken (az oficina salitrera nevű bányatelepüléseken) pedig a lakhatás, az élelem és a víz is a vállalat ellenőrzése alatt állt. A munkavállalók közé tartoztak nők és gyerekek is, akiknek munkája a korabeli bányagazdaságban bevett volt, de a bérek és a jogok tekintetében még kiszolgáltatottabb helyzetben voltak.
Az 1890-es évektől a salétromvidéken egyre gyakoribbá váltak a sztrájkok és a munkásszervezkedés. A munkások követelései elsősorban a bérek emelésére, a munkaidő csökkentésére és a vállalati felvásárlóboltokkal szembeni panaszokra irányultak. A korabeli munkásmozgalomban az anarchista és a szocialista eszmék is terjedtek; az 1900-as évek elején a szakszervezeti szövetség (a későbbi Federación Obrera de Chile) megalakulása és a munkássajtó megjelenése a szervezettség növekedését jelezte. A szocialista munkáspárt (Partido Obrero Socialista, 1912) alapítása Luis Emilio Recabarren nevéhez fűződik, aki maga is a salétromvidékről származott, és aki a chilei munkásmozgalom egyik meghatározó alakja.
A munkáskövetelések szembekerültek a bányavállalatok és a helyi hatóságok ellenállásával. Ennek a feszültségnek a legtragikusabb epizódja az 1907. december 21-i Santa María de Iquique-i esemény volt. Több ezer bányamunkás és családtagjuk gyűlt össze Iquique városában, hogy a vállalatokhoz intézett követeléseiket támogassa. A tömeg az iskolaépületben és környékén keresett menedéket; a katonaság tüzet nyitott. A hivatalos korabeli jelentés 126 halottat ismert el, de a munkásemlékezet és több későbbi kutatás ennél jóval magasabb, akár ezres nagyságrendű áldozatszámmal számol. A pontos szám a mai napig nem ismert, és az áldozatok számáról folyó vita erősen emlékezetpolitikai jellegű: a chilei parlament 2007-ben hivatalosan megemlékezett az eseményről, de a teljes körű dokumentálás elmaradt. A tragédia a chilei munkásmozgalom kulcsemlékezetévé vált, és hatására az állam később munkásvédelmi törvényeket vezetett be.
A városiasodás a salétromboom idején gyorsult fel. A bányavidék kikötővárosai – Iquique, Antofagasta – látványosan növekedtek, de a boomból származó bevételek a központi városokat is átalakították. Valparaíso kereskedelmi és pénzügyi központként erősödött, Santiago pedig az állami, oktatási és kulturális intézmények bővülésével vált modern nagyvárossá. A középosztály kialakulásában az oktatás expanziója is szerepet játszott: az 1880-as évektől az állami oktatásra fordított kiadások nőttek, és a nők egy része is bekapcsolódhatott a tanítóképzésbe és az irodai munkába. A nők politikai részvétele azonban még minimális maradt, és a munkahelyi diszkrimináció továbbra is jellemző volt.
A korszak értelmiségi és politikai vitáiban megjelent a szociális kérdés (spanyolul cuestión social), amely a munkásnyomor, a városi lakhatási válság és a jövedelmi egyenlőtlenség problémáját helyezte a közbeszédbe. A kérdés nem a mai értelemben vett bal- vagy jobboldali programot jelentett, hanem a korabeli liberális, konzervatív és katolikus reformerek közötti vitát, amelyben a munkások szervezett fellépése kényszerítette ki a törvényi válaszokat.
A salétrombevételek feletti ellenőrzés a politikai konfliktus középpontjába került. José Manuel Balmaceda elnök (1886–1891) a bevételeket állami beruházásokra – iskolák, vasút, kikötők – kívánta fordítani, és megpróbálta megerősíteni a végrehajtó hatalmat a Kongresszussal szemben. A Kongresszus ellenállt, ami 1891-ben polgárháborúba torkollott. A kongresszusi erők, amelyek a haditengerészet és a salétromvidék vállalkozói elitjének támogatását élvezték, legyőzték az elnökhöz hű hadsereget, és Balmaceda öngyilkos lett. Az esemény dokumentált tényeit a korabeli sajtó és a felek hadijelentései rögzítik, de a polgárháború okainak értelmezése – az elnöki hatalom és a parlamenti elit küzdelme, illetve a gazdasági érdekcsoportok összeütközése – a történetírásban vitatott.
A polgárháború után a chilei politikai rendszer a parlamentáris köztársaság (spanyolul República Parlamentaria) néven ismert időszakba lépett, amely 1891-től 1925-ig tartott. A kormányok gyengék voltak, a választójog továbbra is korlátozott maradt, és a tényleges hatalom a földbirtokos oligarchia és a bányatőke körül összpontosult. A gazdasági modernizáció tehát nem járt együtt a politikai részvétel szélesítésével: a vidéki nagybirtokrendszer (latifundio) megmaradt, és a szegény tömegek – a parasztok és a bányamunkások – továbbra is kívül rekedtek a döntéshozatalból. A politikai elit a salétrombevételeket részben a saját klientúrájának juttatta, ami a korrupció és a korlátozott hatékonyság képzetét erősítette.
Az első világháború (1914–1918) alatt a chilei salétromexport visszaesett: a tengeri szállítás zavarai mellett a német vegyipar által kifejlesztett szintetikus nitrogéngyártás – a Haber–Bosch-eljárás, amelyet 1913-ban szabadalmaztattak – hosszú távon aláásta a természetes nitrát iránti keresletet. A chilei termelés a háború utáni években még folytatódott, de a világpiaci árak és az exportvolumen már nem érte el a korábbi dinamikát. A gazdasági nehézségek hozzájárultak a politikai elégedetlenséghez, és a parlamentáris köztársaság válsága a 1920-as évek elején Arturo Alessandri elnök fellépésében öltött testet – ez a folyamat azonban már a következő alfejezet tárgya, ahogy a salétromválság teljes kibontakozása is a 20. századi Chile-történetbe vezet át.
A háború eseményeinek rekonstrukciójában a chilei, bolíviai és perui hadseregek hivatalos jelentései, a diplomáciai levelezés és a békeszerződések elsődleges forrásai mellett a korabeli sajtó, a résztvevők naplói és emlékiratai is szerepet játszanak. A salétromgazdaság elemzéséhez a bányavállalati jelentések, az export- és vámstatisztikák, valamint a chilei kongresszus vitáinak jegyzőkönyvei szolgálnak alapul. A munkásmozgalom történetét a rendőrségi jelentések, a munkássajtó és későbbi visszaemlékezések alapján lehet követni.
A legfontosabb bizonytalanságok: a háború halottainak számát a korabeli nyilvántartások hiányossága miatt nem lehet pontosan megállapítani; a Santa María de Iquique-i áldozatok száma erősen vitatott, mert a hivatalos és a munkásemlékezet eltér, és a korabeli dokumentumok részben elvesztek vagy ellentmondóak. A salétrombevételek állami arányára vonatkozó becslések a forrásoktól függően változhatnak. A háború okainak és a salpeterboom jellegének értelmezése a chilei, bolíviai és perui történetírás, valamint a nemzetközi szakirodalom között ma is vitatott; ezeket az állításokat a szöveg igyekszik vitatottként jelölni, nem tényként. A bolíviai tengeri kijárat elvesztése a jelenlegi emlékezetpolitika része, és a chilei–bolíviai diplomáciai vitákban a hivatkozott történeti érvek is eltérnek.