A chilei politika 20. századi története nem érthető meg a megelőző évtizedek társadalmi átalakulása nélkül. A salétromkorszak és az 1891 utáni parlamenti köztársaság Salpeter, háborúk és modernizáció idején a bányászatból és a kereskedelemből származó jövedelem jelentős részét egy viszonylag szűk oligarchia ellenőrizte, miközben a városokban – főleg Santiagóban, Valparaísóban és Concepciónban – fokozatosan megerősödött egy kispolgári és hivatalnoki középosztály, valamint egy szerveződő munkásosztály. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan vált ez a társadalmi átalakulás politikai reformtörekvéssé, miért nem sikerült a reformokat a demokratikus intézményeken belül tartósan stabilizálni, és hogyan jutott el Chile az 1973-as katonai puccs előestéjéig. A tárgyalt korszakban a „baloldal” és „jobboldal” fogalma nem a mai pártpolitikai tartalmat hordozta: a baloldali erők között reformista és forradalmi irányzatok feszültek egymásnak, a jobboldal pedig a gazdasági liberalizmust gyakran tekintélyelvű megoldásokkal kívánta összekapcsolni. A demokrácia kiterjedtsége is korlátozott volt: a nők csak 1949-től szavazhattak, az írástudatlan vidéki szegények pedig még az 1960-as években is ki voltak zárva a választójogból.
Az első világháború után a chilei politikai rendszer láthatóan kimerült. Az 1891 után kialakult parlamenti köztársaságban a végrehajtó hatalom gyenge volt, a kongresszust pedig szűk érdekcsoportok ellenőrizték. A társadalmi feszültségeket fokozta, hogy a salétromexportból származó bevételek ingadoztak, a munkások élet- és munkakörülményei pedig a bányavidékeken és a városi nyomornegyedekben rendkívül rosszak voltak. Ebben a helyzetben Arturo Alessandri Palma, a liberális reformer elnökjelölt 1920-ban a „kedves tömeg” (querida chusma) megszólítással nyerte meg a választást, ami a középosztály és a munkásság részleges politikai mozgósításának jele volt. Alessandri programja szociális törvényeket, munkavédelmet és adóreformot ígért, de a konzervatív többségű szenátusban évekig elakadt a megvalósítás.
A politikai patthelyzetet katonai beavatkozások oldották fel. 1924-ben fiatal tisztek egy csoportja, majd 1925-ben Alessandri maga is a hadseregre támaszkodott az alkotmányos reform kikényszerítéséhez. Az új, 1925-ös alkotmány megerősítette az elnöki hatalmat, bevezette a közvetlen elnökválasztást, és elválasztotta az egyházat az államtól. A dokumentált tények közé tartozik, hogy az alkotmányozó folyamat alkotmányos legitimitása vitatott volt, mert a kongresszus szerepét katonai nyomás alatt korlátozták. A reform azonban nem hozott azonnali stabilitást: Alessandri hamarosan lemondott, a hatalom rövid átmenet után Carlos Ibáñez del Campo tábornok kezébe került, aki 1927 és 1931 között tekintélyelvű, de modernizáló kormányzást folytatott. Ibáñez az állami bürokrácia és a hadsereg támogatásával központosította a döntéshozatalt, hitelfelvételekkel infrastrukturális beruházásokat indított, és korlátozta a politikai ellenzéket.
A nagy gazdasági világválság 1929 utáni hatása Chilét különösen súlyosan érintette: a salétrom- és rézexport drámaian visszaesett, a munkanélküliség a városokban és a bányavidékeken hivatalos becslések szerint is tömegessé vált. Ibáñez 1931-ben lemondott, és az ország politikai válságba süllyedt. A dokumentált események között szerepel, hogy 1932-ben rövid életű szocialista köztársaságot kiáltottak ki, amelyet néhány hét alatt katonai erővel felszámoltak. Ez a káosz hozzájárult ahhoz, hogy a következő években a mérsékelt reformerők és a baloldal együttműködést keressenek.
Az 1930-as évek közepére a chilei baloldal megerősödött, és a Kommunista Párt a Komintern úgynevezett „népfront” stratégiáját követte: a fasizmus elleni küzdelem jegyében szövetséget keresett a polgári demokratikus erőkkel. Ennek eredménye lett a Frente Popular (spanyolul Frente Popular), az 1936-ban létrejött választási koalíció, amely a Radikális Pártot, a Szocialista Pártot, a Kommunista Pártot és a szakszervezeti mozgalom egy részét tömörítette. Az 1938-as elnökválasztáson a Frente Popular jelöltje, a radikális Pedro Aguirre Cerda győzött. Ez az esemény fontos fordulópontot jelzett: a chilei középosztály egy része kész volt a baloldallal közösen kormányozni, igaz, a Frente Popular programja nem volt forradalmi, hanem reformista.
Aguirre Cerda kormányzása (1938–1941) alatt hozták létre a CORFO-t, a Termelésfejlesztési Társaságot (Corporación de Fomento de la Producción), amely az állami irányítású importhelyettesítő iparosítás (spanyolul industrialización por sustitución de importaciones) legfőbb eszköze lett. Az elképzelés szerint a hazai ipar védővámokkal és állami hitelekkel való támogatásával csökkenthető a külföldi késztermékektől való függés, és munkahelyek teremthetők. A kormány emellett bővítette az alapfokú oktatást, és szociális törvényeket fogadott el, bár a végrehajtás sokszor forráshiányba ütközött. Aguirre Cerda 1941-ben hivatalában elhunyt, ami a Frente Popular belső feszültségeit felszínre hozta.
A második világháború idején Chile hivatalosan semleges maradt, de 1943-ban megszakította a tengelyhatalmakkal fenntartott kapcsolatait. A háború alatt a rézexport iránti kereslet növekedése gazdasági fellendülést hozott, a baloldal azonban megosztott lett. A hidegháború kezdetével a Kommunista Pártot fokozatosan elszigetelték. Gabriel González Videla elnök (1946–1952), aki eredetileg a kommunisták támogatásával került hatalomra, 1948-ban aláírta a kommunista pártot törvényen kívül helyező törvényt (Ley Maldita). Ez a dokumentált jogszabály hosszú időre kizárta a kommunistákat a legális politikai versenyből, és a hidegháborús antikommunizmus chilei mintájává vált. A radikális korszak tehát nem jelentett töretlen reformfolyamatot: a gazdasági állami beavatkozás nőtt, de a politikai pluralizmus időszakosan szűkült.
Az 1952–1970 közötti időszakot a hidegháborús logika fokozatos behatolása jellemezte a chilei politikába. Carlos Ibáñez del Campo visszatérése (1952–1958) nem hozott tartós stabilitást: kormányzása alatt a gazdasági liberalizáció és az állami beavatkozás keveredett, a politikai pártok pedig újrarendeződtek. Az 1958-as elnökválasztáson a jobboldali Jorge Alessandri (Arturo Alessandri fia) nyert, de a szavazatok megoszlása megmutatta, hogy a baloldal, ha egyesül, választási eséllyel bír. Ugyanebben az évben győzött a kubai forradalom, amely az egész kontinensen radikalizálta a baloldalt, és a jobboldalt a kommunizmus terjedésének rémképével mozgósította.
A kereszténydemokrata Eduardo Frei Montalva 1964-es győzelme annak a korszaknak a kulcspillanata volt. Frei a „Forradalom szabadságban” (spanyolul Revolución en Libertad) jelszavával reformprogramot hirdetett, amely a kubai mintájú forradalom alternatíváját kívánta nyújtani a választóknak. Kormánya (1964–1970) földreformot indított, amelynek során nagybirtokokat sajátítottak ki – részben kártérítéssel –, és szövetkezeti formában parasztoknak adtak át. A réz „chileivé tétele” (chilenización del cobre) jegyében az állam 51%-os részesedést szerzett a nagy észak-amerikai tulajdonú bányavállalatokban. Emellett szociális lakásépítési program, oktatási reform és a vidéki szakszervezetek legalizálása is megvalósult. A Frei-kormány reformjai valódi változásokat indítottak el, de nem tudták kielégíteni a radikálisabb szegényparaszti és munkásrétegeket, miközben a nagyföldbirtokos réteget és a jobboldali pártokat is ellenállásra késztették.
A feszültség az 1960-as évek végére nyilvánvalóvá vált. A baloldalon belül a mérsékelt irányzatok mellett megerősödött a MIR (Movimiento de Izquierda Revolucionaria), amely a fegyveres harcot hirdette, és a vidéki foglalásokban, valamint városi akciókban vett részt. A jobboldalon a szélsőséges nacionalista csoport, a Patria y Libertad (spanyolul „Haza és Szabadság”) alakult meg, amely nyíltan a kormány destabilizálását tűzte ki célul. A politikai erőszak eseményei – földfoglalások, gyárfoglalások, utcai összecsapások – dokumentáltan növekedtek, de a felelősség megoszlásáról a kortárs és a történészi értékelés is vitatott.
Az 1970. szeptemberi elnökválasztáson a Salvador Allende Gossens vezette Unidad Popular (Népfront, röviden UP) koalíció jelöltje a szavazatok mintegy 36,6%-át szerezte meg, szemben a jobboldali Jorge Alessandri 34,9%-ával és a kereszténydemokrata Radomiro Tomic 27,8%-ával. Mivel egyetlen jelölt sem szerzett abszolút többséget, a kongresszusnak kellett döntenie. A dokumentált tény, hogy a kongresszus 1970. október 24-én Allendét választotta elnökké, miután a kereszténydemokraták többsége – alkotmányos garanciák fejében – tartózkodott vagy támogatta. Ez a döntés a chilei demokratikus hagyomány fontos mozzanata volt, de egyben azt is jelentette, hogy az új elnök a lakosság alig több mint egyharmadának közvetlen támogatásával kezdett hozzá a radikális program megvalósításához.
Allende programja a „chilei út a szocializmushoz” (spanyolul via chilena al socialismo) elnevezést kapta: a cél a társadalmi tulajdon fokozatos kiterjesztése volt alkotmányos eszközökkel, forradalmi erőszak nélkül. A kormány első évében felgyorsította a földreformot, állami irányítás alá vonta a kulcsiparágakat, és 1971-ben – a kongresszus egyhangú szavazatával – államosította a nagy rézbányákat. A szociális kiadásokat jelentősen növelték: az egészségügy, az oktatás és a lakhatás területén kézzelfogható javulást értek el a szegényebb rétegek körében. A bérek reálértéke 1971-ben átmenetileg emelkedett, a munkanélküliség csökkent, és a kormányzókoalíció az 1971-es önkormányzati választáson a szavazatok mintegy felét szerezte meg.
A gazdasági helyzet azonban 1972-től gyorsan romlott. Az állami szektor gyors bővítése, a jövedelem-újraelosztás és a magánberuházások visszaesése együttesen inflációhoz, áruhiányhoz és feketepiachoz vezetett. A hivatalos statisztikai adatok szerint az éves fogyasztói árindex 1973-ban meghaladta a 300%-ot, de a feketepiaci árak ennél jóval magasabbak is lehettek; a pontos mutatókat a korszak politikai feszültségei miatt a történészek is óvatosan kezelik. A gazdasági nehézségek okairól élénk tudományos vita folyik: egyes történészek a kormány gazdaságpolitikai hibáit és a szélsőbaloldali csoportok radikalizmusát emelik ki, mások a belső ellenzék szándékos gazdasági szabotázsára, a nemzetközi tőke kiáramlására és az Egyesült Államok kormányzati nyomására helyezik a hangsúlyt.
A politikai polarizáció 1972–1973-ban érte el a csúcspontját. Az ellenzéki többségű kongresszus blokkolta a kormány törvényjavaslatait, a Kereszténydemokrata Párt és a Nemzeti Párt egyre élesebben támadta az elnököt, a szakszervezeti szövetség, a CUT (Central Única de Trabajadores) és a MIR pedig a „népi hatalom” kiépítését sürgette. A kormányzókoalíción belül is éles vita zajlott a reformista és a forradalmi stratégia között. A dokumentált események közé tartozik az 1972. októberi kamionos-sztrájk, amelyet a szállítók és a jobboldali szervezetek szerveztek, és amely súlyosan megzavarta az ellátást. A kormány erre részben a hadsereg segítségével válaszolt, ami a katonaság politikai szerepének növekedését jelezte.
Az Egyesült Államok szerepe fontos, de vitatott eleme a történetnek. Az 1970-es években készült és később nyilvánosságra került amerikai kormányzati dokumentumok – köztük a Kongresszusi Egyházi Bizottság jelentései – bizonyítják, hogy Washington titkos pénzügyi támogatást nyújtott az Allende-ellenes erőknek, és megpróbálta megakadályozni a választási győzelmét, majd pedig beiktatását. A dokumentált tények alapján az amerikai kormány gazdasági nyomást gyakorolt Chilére, és finanszírozott ellenzéki médiumokat, sztrájkokat és politikai csoportokat. A történészi vita arról szól, hogy ez a beavatkozás mennyiben okozta közvetlenül a gazdasági válságot és a társadalmi szétesést, illetve mennyiben erősített fel már meglévő belső folyamatokat. A puccs közvetlen megszervezésében való amerikai részvételre nincs egyértelmű bizonyíték, de a katonatisztekkel való kapcsolattartás dokumentált.
A katonai beavatkozás közvetlen előzményeihez tartozik az 1973. június 29-i úgynevezett tancazo (magyarul „tankos puccskísérlet”), amikor egy páncélos ezred fellázadt, és a elnöki palota ellen vonult. A kísérletet lojális katonai egységek leverték, de rávilágított a hadsereg belső megosztottságára. A dokumentált események szerint a hűtlen katonák egy része megúszta a komolyabb felelősségre vonást, ami a kormány gyengeségét mutatta. A politikai válság 1973 nyarára akuttá vált: a kongresszus és a legfelsőbb bíróság is alkotmányos vádakat fogalmazott meg a kormánnyal szemben, a sztrájkok országos méretűvé váltak, a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali fegyveres akciók pedig rendszeressé váltak.
A puccs előtti hónapokban a hadsereg vezetése – amelynek élén 1973 augusztusa óta Augusto Pinochet tábornok állt – tárgyalásokat folytatott a polgári ellenzéki erőkkel. A dokumentált tény, hogy a Kereszténydemokrata Párt egy része is a katonai beavatkozásban látta a politikai válság megoldását, bár a párt hivatalos álláspontja az alkotmányos megoldás támogatása volt. Az 1973. szeptember 11-i katonai puccsot közvetlenül az előzte meg, hogy a haditengerészet és a légierő kulcspozícióit a puccsisták ellenőrizték. Az elnöki palota, a La Moneda bombázását és Allende halálát a következő alfejezet tárgyalja, de ebben az összefüggésben fontos hangsúlyozni: a puccs előzményei nem egyetlen okra vezethetők vissza, hanem a gazdasági válság, a politikai blokád, a radikális erők tevékenysége és a hidegháborús beavatkozás együttes eredményei voltak.
A korszak rekonstrukciójához elsődleges források széles köre áll rendelkezésre: elnöki beszédek, kongresszusi jegyzőkönyvek, törvényszövegek, statisztikai évkönyvek, bírósági iratok, szakszervezeti és egyházi dokumentumok, valamint – a korszak végét tekintve – katonai és titkosított amerikai iratok. A legnagyobb bizonytalanság a gazdasági mutatók körül van: az 1970 és 1973 közötti inflációra, munkanélküliségre és termelésre vonatkozó hivatalos adatok politikai okokból is torzíthattak, a feketepiaci árakról pedig csak töredékes feljegyzések maradtak. A politikai erőszak áldozatainak számát a puccs előtti három évben a kormány és az ellenzék eltérően közölte; mai becslések több tucat és néhány száz közötti halálesetről szólnak, de a pontos szám nem dokumentálható megbízhatóan.
Különösen vitatott az amerikai beavatkozás szerepe. Az 1975-ben nyilvánosságra került egyházi bizottsági anyagok dokumentálják a pénzügyi támogatás és a destabilizációs műveletek tényét, de a titkosított iratok egy része máig nem kutatható teljes körűen. Emiatt a történészi szakirodalomban egyaránt találhatók olyan értelmezések, amelyek a belső válságot hangsúlyozzák, és olyanok, amelyek a külső beavatkozást tartják meghatározónak. Ugyancsak vitatott a Frei-kormány földreformjának és rézprogramjának hosszú távú hatása: egyes kutatók szerint ezek a reformok nyitották meg az utat a későbbi radikalizmus előtt, mások szerint éppen a reformok elégtelensége növelte a baloldali nyomást.