Chile a 20. század közepén Dél-Amerika egyik legstabilabb demokráciájának számított. Az 1970-es elnökválasztáson Salvador Allende, a Népfront (Unidad Popular, UP) jelöltje szerezte meg a szavazatok 36,6 százalékát – ez a legtöbb volt ugyan, de nem abszolút többség. A chilei kongresszus 1970. október 24-én erősítette meg elnökké, miután Allende elfogadta az alkotmányos garanciák statútumát, amely a demokratikus intézmények tiszteletben tartását írta elő. Allende elnöksége alatt a kormány széles körű államosításba kezdett: a rézbányászatot, a nagybankokat és több száz vállalatot vett állami ellenőrzés alá. A gazdasági helyzet azonban romlott: a fogyasztói árak emelkedése 1973-ra elérte a több száz százalékos éves inflációt, miközben a feketepiac és az áruhiány fokozódott. A politikai feszültségek is nőttek: a jobboldali ellenzék, a középosztály egy része és a szakszervezeti mozgalom egyes csoportjai tömegtüntetéseket szerveztek, miközben a baloldal radikális szárnya a forradalmi átalakulás felgyorsítását követelte.
A katonai puccs okainak értelmezése a történészek között vitatott. A dokumentált tény, hogy 1973. szeptember 11-én a hadsereg, a haditengerészet és a légierő összehangolt akcióban megdöntötte Allende kormányát. A kormánypalotát (Palacio de La Moneda) bombázták; Allende elnök az épületben halt meg. A halál körülményei máig vita tárgyát képezik: a hivatalos katonai változat szerint öngyilkosságot követett el, míg más értelmezések – köztük a család és több történész – hosszú ideig kétértelműnek tekintették a halál pontos lefolyását. A 2011-ben végzett igazságügyi orvosszakértői vizsgálat megerősítette az öngyilkosság megállapítását, de a kérdés Chilében részben emlékezetpolitikai vita maradt.
A puccsot irányító Augusto Pinochet Ugarte tábornok, a hadsereg főparancsnoka 1973. szeptember 11-én egy négyfős katonai junta elnökévé lépett elő. A junta tagjai a hadsereg, a haditengerészet, a légierő és a karabineri csendőrség parancsnokai voltak. Pinochet azonban fokozatosan kiszorította a többi tagot a tényleges hatalomból: 1974 júniusában a nemzet legfőbb vezetőjévé (Jefe Supremo de la Nación), 1974 decemberében pedig köztársasági elnökké nyilvánította magát. A junta rendeleti kormányzást vezetett be: feloszlatta a kongresszust, betiltotta a baloldali pártokat, és rendkívüli állapotot hirdetett, amelyet hosszú évekig fenntartott.
A katonai kormányzat hatalmának első szakasza (1973–1977) a nyílt erőszak és a politikai megtorlás időszaka volt. A junta nemzetbiztonsági doktrínát hirdetett: ennek értelmében a belső „felforgató erők” – kommunisták, szocialisták, szakszervezeti vezetők, a MIR (Movimiento de Izquierda Revolucionaria) tagjai – elleni harc nem egyszerű rendőri feladat, hanem a hidegháború részét képező belső háború volt. A kormányzat az országot hadműveleti területként kezelte, és katonai bíróságok elé állította a politikai ellenfeleket.
A legfontosabb elnyomó szervezet az 1974-ben létrehozott Nemzeti Hírszerzési Igazgatóság (Dirección de Inteligencia Nacional, DINA) volt. A DINA az elnöki hivatal alá tartozott, és nem a hadsereg hagyományos parancsnoki láncában működött. Tevékenységének legfőbb célja az emigrációban élő chilei ellenzék és a belső politikai ellenállás felszámolása volt. Az erőszak nem korlátozódott Chile területére: 1974-ben Buenos Airesben meggyilkolták Carlos Prats tábornokot, Allende korábbi hadsereg-főparancsnokát, 1976-ban Washingtonban pedig a Pinochet-ellenes emigráns politikus, Orlando Letelier volt külügyminiszter és amerikai munkatársa, Ronni Moffitt vesztette életét autóba rejtett pokolgép robbanásában. Az amerikai szenátus és a bírósági eljárások később dokumentálták a DINA részvételét a Letelier-gyilkosságban; ez az ügy a chilei–amerikai kapcsolatok komoly válságát idézte elő.
A politikai elnyomás következményeit a későbbi hivatalos bizottságok tárták fel. Az 1990–1991-ben működő Igazság és Megbékélés Nemzeti Bizottsága (Comisión Nacional de Verdad y Reconciliación, közismert nevén Rettig-bizottság) 2279 olyan áldozatot azonosított, akit 1973 és 1990 között politikai okból öltek meg vagy tüntettek el. A 2003–2004-ben működő Politikai Foglyok és Kínzás Nemzeti Bizottsága (Comisión Nacional sobre Prisión Política y Tortura, Valech-bizottság) több mint 28 ezer olyan személyt igazolt túlélőként, akit politikai okból börtönöztek be vagy kínoztak meg; a későbbi kiegészítések ezt a számot mintegy 40 ezerre emelték. A bizottsági adatok egyaránt hivatalos dokumentumokon, bírósági iratokon, újságcikkeken és túlélői beszámolókon alapulnak, de a szakértők hangsúlyozzák, hogy a teljes áldozatszámot nem ismerjük: sok ügy sosem jutott el a hivatalos nyilvántartásig, és számos esetben a bizonyítékok hiányosak vagy megsemmisültek. A dokumentált tény és a becslés közötti határ tehát itt különösen fontos.
A rezsim ideológiája összetett volt. A katonai vezetés kezdetben a „nemzeti újjáépítés” és a „keresztény nyugat védelme” nyelvét használta, és szoros kapcsolatot ápolt a katolikus egyház egyes konzervatív köreivel. Az 1974 után kibontakozó gazdaságpolitika azonban már nem a hagyományos jobboldali korporativizmusra, hanem a neoliberalizmusra épült: a szabadpiac, a privatizáció, a pénzügyi liberalizáció és az állami szerepvállalás radikális csökkentése vált a kormányzati program alapjává. Ez a párosítás – autoriter politikai rend és szabadpiaci gazdaságpolitika – a 20. század egyik legvitatottabb kísérlete volt, és a mai napig meghatározza a chilei közélet vitáit.
A gazdasági fordulat értelmezéséhez vissza kell lépni Allende időszakához. Az államosítások, az árellenőrzések és a jegybanki pénznyomtatás nyomán 1973-ra a chilei gazdaság súlyos egyensúlyhiánnyal küzdött: a hivatalos statisztikák szerint az infláció 1973-ban meghaladta az éves 600 százalékot, a GDP pedig 1973-ban mintegy 5,6 százalékkal zsugorodott. A piacok szétzilálódtak, az állami költségvetés hiánya nőtt, és a külső adósság megugrott. A puccs utáni kormányzat ezt a válságot nem csupán gazdasági, hanem politikai-ideológiai válságként értelmezte: a junta szerint az Allende-korszak gazdasági összeomlása bizonyította a szocialista modell kudarcát, és a válság kezelése a piacgazdaság radikális helyreállítását követelte.
A reformok tervezői a chilei közgazdászok fiatal generációjából kerültek ki, akiket a köznyelv és a szakirodalom „Chicago-fiúknak” nevez. A csoport magja az 1950-es évek közepén a chicagói egyetemen tanult, részben a chilei katolikus egyetem és a Chicagói Egyetem közötti csereprogram keretében. Itt a Milton Friedman és Arnold Harberger nevével fémjelzett neoklasszikus közgazdaságtan hatása alá kerültek. Hangsúlyozni kell: a „Chicago-fiúk” kifejezés az 1970-es években terjedt el, és kritikai, ironikus éllel is bírt; a csoport tagjai magukat technokrata szakértőknek tekintették, nem ideológiai mozgalomnak.
A gazdasági reformok első szakasza (1974–1976) a stabilizációra irányult. A kormányzat fokozatosan megszüntette az árellenőrzéseket, leértékelte a valutát, csökkentette az állami kiadásokat, és visszaadta a magántulajdonba az Allende alatt államosított vállalatok egy részét. A vámokat jelentősen lecsökkentették, megnyitva a chilei gazdaságot a nemzetközi verseny előtt. A reformok második szakasza (1976–1981) a gazdaság szerkezeti átalakítására összpontosított: a nyugdíjrendszert 1981-ben egyéni tőkefedezeti rendszerré alakították át, amelyben az állami tbk-járulékok helyett magánnyugdíjpénztárak (Administradoras de Fondos de Pensiones, AFP) kezelték a befizetéseket. Ezt a modellt később több ország átvette, de fenntarthatósága és társadalmi hatása máig élénk vita tárgya.
A gazdasági reformok eredményeinek értékelése a chilei és nemzetközi történetírásban az egyik legvitatottabb kérdés. A modell támogatói szerint a reformok hosszú távon a gazdasági növekedés, a termelékenység és a szegénység csökkenésének alapjait rakták le; a bírálók szerint a növekedés ára a társadalmi egyenlőtlenségek mélyülése, a közszolgáltatások leépítése és a munka világának bizonytalansága volt. A számok mindkét érveléshez szolgáltatnak támaszt, ezért a pontos képhez időbeli bontás szükséges. Az 1975-ös év a chilei gazdaság egyik legsúlyosabb recessziója volt: a GDP körülbelül 12,9 százalékkal zuhant, a munkanélküliség pedig a hivatalos adatok szerint meghaladta a 15 százalékot; néhány kutató szerint a tényleges munkanélküliség és alulfoglalkoztatottság együttese ennél is magasabb lehetett. Az 1977–1981 közötti időszakban a gazdaság gyorsan nőtt, a befektetések emelkedtek, és a kormányzat a „chilei gazdasági csodát” hirdette. 1982-ben azonban újabb súlyos válság tört ki: a chilei peso árfolyama összeomlott, a GDP mintegy 14 százalékkal esett vissza, és a munkanélküliség a hivatalos adatok szerint is meghaladta az 20 százalékot. A válságot a kormányzat a világgazdasági környezet romlásával és a túlzott pénzügyi liberalizációval magyarázta; a kritikusok emellett a fix árfolyam-politika hibáira és a bankfelügyelet gyengeségére mutattak rá.
A reformok tehát nem voltak egységesen sikeresek: a modell a 20. század végére valóban a chilei gazdaság viszonylagos stabilitását és nyitottságát eredményezte, de a rövid távú társadalmi költségek – a szegénység és a munkanélküliség növekedése, a szociális háló gyengülése – a 1980-as években súlyos politikai és társadalmi feszültségekhez vezettek. A történettudományban ezért a neoliberalizmus chilei kísérlete nem egyszerűen „siker” vagy „kudarc”, hanem olyan folyamat, amelynek megítélése a választott értékrendtől és a vizsgált időtávtól függ.
A Pinochet-rezsim alatti emberi jogi jogsértések dokumentálása a chilei történetírás és az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb feladata volt. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a katonai kormányzat szisztematikusan alkalmazott kínzást, bírósági eljárás nélküli fogva tartást, kényszervallatást és titkos kivégzést. Az áldozatok közé tartoztak politikai aktivisták, szakszervezeti vezetők, egyetemi oktatók, diákok, parasztok, valamint olyan személyek is, akiknek egyetlen „bűne” a baloldali rokonság vagy a helyi közösségi szervezkedés volt. A letartóztatásokat és kivégzéseket sok esetben a hadsereg, a haditengerészet, a légierő vagy a karabinierek hajtották végre, gyakran civil ruhás ügynökök közreműködésével.
A rezsim emberi jogi politikájának egyik központi eleme volt a „gyökérkezelés” (extirpación) retorikája: az állam ellenségeit „rákos daganatnak” vagy „kártevőnek” nevezték, akikkel szemben a törvényes eljárás nem alkalmazható. Ez a nyelv nem pusztán propaganda volt; a későbbi bírósági ítéletek szerint a kínzó és kivégző apparátus tagjai ezt a nyelvet használták a cselekmények igazolására. Az erőszak földrajzilag az ország egészére kiterjedt: a santiagói Nemzeti Stadion (Estadio Nacional) a puccs első heteiben tömeges fogolytáborként szolgált, ahol több ezer embert tartottak fogva, kínoztak és végeztek ki. A hírhedt fogság- és kínzóhelyek közé tartozott a Villa Grimaldi, a Pisagua börtöntábor, a Tejas Verdes és a Colonia Dignidad nevű, német származású közösség által működtetett birtok, ahol dokumentumok szerint foglyokat tartottak fogva és kínoztak.
Az emberi jogi jogsértések nemzetközi visszhangja jelentős volt. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága és a Nemzetközi Vöröskereszt már az 1970-es években látogatásokat tett, és jelentéseket adott ki a fogva tartások és kínzások elterjedtségéről. Az Amerikai Egyesült Államok hivatalos politikája kettős volt: a Nixon- és Ford-adminisztráció titokban támogatta a puccsot és a katonai kormányzat stabilizálását, miközben a Carter-adminisztráció 1977 után határozottabban bírálta az emberi jogi helyzetet. A chilei kormány a külföldi kritikákra a nemzeti szuverenitás védelmének retorikájával válaszolt, és a diktatúra éveiben több alkalommal megtagadta az ENSZ-jelentések nyilvános tárgyalását.
A rezsim alatt elkövetett emberi jogi jogsértések jogi feldolgozása csak lassan indult meg. Az 1978-as amnesztiatörvény az 1973 és 1978 közötti politikai bűncselekményeket mentesítette a büntetőjogi felelősség alól, kivéve a vagyon elleni bűncselekményeket és a közrend elleni erőszak egyes formáit. A törvényt a katonai kormányzat az „országos béke” helyreállításához kötötte, de az emberi jogi szervezetek – mint a Chilei Emberi Jogi Bizottság és a Vicaría de la Solidaridad, a katolikus egyház szolidaritási szolgálata – következetesen bírálták, és követelték a nemzetközi emberi jogi normák alkalmazását.
Az áldozatok számának meghatározása továbbra is bizonytalan. A Rettig-bizottság által igazolt 2279 halálos áldozat magában foglalja a kivégzetteket, a fogva tartás közben elhunytakat és azokat, akik „eltűntként” vannak nyilvántartva; a testületek és a temetkezési helyek egy részét sosem találták meg. A Valech-bizottság túlélőkre vonatkozó száma alapján a fogva tartást elszenvedők számát mintegy 40 ezerre becsülik, de a tényleges túlélők száma ennél magasabb lehet, mivel sok áldozat nem jelentkezett, vagy nem tudta igazolni a bántalmazást. A hivatalos számok tehát nem a teljes áldozatszámot, hanem a bizottságok által igazolható esetek számát jelentik. Ezt a megkülönböztetést a későbbi fejezetekben is alkalmazzuk.
A neoliberális reformok társadalmi következményei az 1980-as években váltak láthatóvá. A gazdasági növekedés 1977 és 1981 közötti időszakát a hivatalos propaganda a kormányzat sikerének bizonyítékaként mutatta be, de a társadalmi mutatók vegyes képet festenek. A hivatalos adatok szerint a szegénység aránya az 1970-es évek második felében a korábbinál magasabb szinten stabilizálódott, majd az 1982–1983-as válság idején drámaian megugrott. A jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek: a legfelső jövedelmi tized részesedése a nemzeti jövedelemből emelkedett, míg az alsó jövedelmi csoportoké csökkent. A szociális kiadások – egészségügy, oktatás, lakhatás – reálértéke visszaesett, és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés egyre inkább a magánpiacra terelődött.
A társadalmi ellenállás ebben az időszakban új formákat öltött. A szakszervezeteket a kormányzat betiltotta vagy szigorúan ellenőrizte, de a munkásság tiltakozása nem szűnt meg: 1983-ban bányászsztrájkok, éhségtüntetések és városi zavargások rázták meg az országot. A rézszektor – az ország legfontosabb exportágazata – különös figyelmet kapott, hiszen a bányászok szakszervezete a munkásmozgalom egyik utolsó bástyája maradt. A kormányzat válasza kettős volt: bizonyos politikai nyitást ígért, de a biztonsági erők továbbra is keményen léptek fel a tüntetőkkel szemben.
A gazdasági modell újabb ellentmondása a pénzügyi szektor liberalizációjában mutatkozott meg. Az 1970-es évek végén a kormányzat privatizálta a bankokat és felszámolta a hitelkorlátozásokat, ami rövid távú hitelboomhoz és spekulációhoz vezetett. A bankfelügyelet azonban nem erősödött meg kellően, így a bankok egy része rossz hitelekkel terhelten működött. 1982-ben a gazdasági válság a pénzügyi rendszer összeomlását is magával hozta: a kormányzat kénytelen volt visszavenni több korábban privatizált bankot, és a központi bank mentőakciókat hajtott végre, amelyek költségei az államadósságot terhelték. A válság rávilágított arra, hogy a piaci liberalizáció önmagában nem teremtett stabil pénzügyi rendszert; a kormányzatnak a krízis kezelésére ismét állami beavatkozásra volt szüksége.
A munka világának átalakítása a rezsim gazdaságpolitikájának egyik legmaradandóbb eleme volt. Az 1979-es munkaügyi törvény jelentősen korlátozta a szakszervezeti jogokat, megkönnyítette az elbocsátást, és a kollektív tárgyalást vállalati szintre szorította vissza. A törvény a munkaerőpiac rugalmasságának növelését tűzte ki célul, de a bírálók szerint a munkavállalók kiszolgáltatottságát növelte. A szakszervezeti mozgalom vezetőit üldözték, számos aktivistát börtönbe vetettek vagy száműztek.
A katonai rezsim politikai intézményesülésének csúcspontja az 1980-as alkotmány elfogadása volt. A szöveget egy, a kormányzat által kinevezett bizottság dolgozta ki, majd az 1980. szeptember 11-én tartott népszavazás erősítette meg. A referendum lebonyolításának körülményei vitatottak: nem volt független választási felügyelet, az ellenzék nem kampányolhatott szabadon, és a szavazók listája hiányos volt. A hivatalos eredmények szerint a szavazók 67 százaléka támogatta az új alkotmányt, de ezt az adatot a szakirodalom fenntartásokkal kezeli. A rendszerváltás után az 1980-as alkotmányt több alkalommal módosították, de alapvető szerkezete – az erős elnöki hatalom, a piacgazdaság alkotmányos védelme és a katonai intézmények különleges szerepe – hosszú időn át meghatározta a chilei politikai életet.
Az alkotmány úgynevezett átmeneti rendelkezésekkel rögzítette Pinochet hatalmát. A szöveg értelmében Pinochet elnöki mandátuma 1981-től nyolc évre szólt, amelynek leteltével – 1988-ban – újabb népszavazást kellett tartani a kormányzat által javasolt jelölt hivatalban maradásáról. Ha a szavazók többsége támogatta volna a jelöltet, az 1990-től újabb nyolcéves időszak következett volna; ha nem, akkor szabad választásokat kellett kiírni. Ezzel a szerkezettel a rezsim úgy rögzítette saját hatalmát, hogy közben a demokratikus legitimáció látszatát is fenntartotta. A 1988-as népszavazás így a diktatúra sorsának kulcsfontosságú fordulópontja lett.
A Pinochet-rezsim külpolitikai elszigeteltsége az 1970-es években fokozatosan nőtt. A szomszédos országokban – Argentínában, Peruban, Bolíviában – egymással ellentétes politikai rezsimek működtek, és a chilei katonai kormányzat határvitái is feszültséget szültek. A Chile és Argentína közötti Beagle-csatorna területi vita 1978-ban majdnem háborúhoz vezetett; a felek végül pápai közvetítéssel 1984-ben barátsági szerződést kötöttek. A nemzetközi szervezetekben – az ENSZ-ben, az Emberi Jogi Bizottságban, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetben – a chilei rezsim emberi jogi gyakorlatát folyamatosan bírálták. A nyugat-európai országok közül Svédország és Franciaország különösen határozottan ítélte el a junta politikáját, és több chilei menekültet fogadott be.
Az Egyesült Államok szerepe a chilei puccsban és annak utóéletében a chilei és amerikai történetírásban élénken vitatott kérdés. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a CIA 1970-ben és 1973-ban titkos műveleteket folytatott Allende megbuktatásának elősegítésére; ezt a tevékenységet később az amerikai szenátusi Church-bizottság jelentése részletesen feltárta. Arról azonban, hogy a CIA milyen mértékben volt közvetlenül felelős a puccs kivitelezéséért, és hogy a titkos támogatás milyen konkrét lépésekben nyilvánult meg, a történészek között nincs teljes konszenzus: a rendelkezésre álló dokumentumok egy része máig titkos, a visszaemlékezések pedig ellentmondásosak. A puccs utáni időszakban az Egyesült Államok hivatalosan elismerte a katonai kormányt, és gazdasági segélyeket nyújtott, de a 1970-es évek végétől az emberi jogi nyomás növekedésével a kapcsolatok bonyolultabbá váltak.
A rezsim politikai stabilitása az 1980-as években több ponton megingott. Az 1982-es gazdasági válság súlyosan megtépázta a kormányzat hitelét: a munkanélküliség megugrása, a bérek csökkenése és a szociális szolgáltatások leépítése széles körű elégedetlenséget szült. A tiltakozó mozgalmak – a chilei történelemben „országos tiltakozások” (protestas nacionales) – 1983-tól rendszeressé váltak: a bányászok, a diákok, a nyomornegyedek lakói és a középosztály egy része tömegtüntetéseket szervezett. A kormányzat válasza a kettős stratégia volt: egyrészt katonai fellépés és a vezetők letartóztatása, másrészt korlátozott politikai nyitás ígérete. A tömeges tiltakozások azonban a rezsim hosszú távú fenntarthatóságát kérdőjelezték meg.
A katolikus egyház szerepe ebben az időszakban különösen fontos. A chilei egyház a puccs utáni első években sok pap és hívő támogatását élvezte, de a rezsim emberi jogi jogsértéseinek feltárulásával párhuzamosan az egyházi vezetés fokozatosan a kormányzat kritikusává vált. A Vicaría de la Solidaridad nevű egyházi szervezet jogi segítséget nyújtott az üldözötteknek, dokumentálta a jogsértéseket, és nemzetközi nyomásgyakorlást szervezett. Raúl Silva Henríquez bíboros, Santiago érseke határozottan bírálta a rezsimet, és a chilei egyház a demokratikus átmenet egyik erkölcsi pillérévé vált. Az egyház és a rezsim viszonya azonban nem volt egységes: a hierarchia egyes konzervatív tagjai továbbra is támogatták a kormányt, és az 1980-as években az egyházi intézményekre nehezedő nyomás is nőtt.
A rezsim sorsát végül az 1988. október 5-én tartott népszavazás döntötte el. Az alkotmány értelmében a szavazóknak arról kellett dönteniük, hogy Pinochet újabb nyolc évre elnök maradhat-e. A referendum körülményei ezúttal eltértek az 1980-astól: a nemzetközi megfigyelők jelenléte, az ellenzéki „Nem” kampány hivatalos engedélyezése és a választói névjegyzék felülvizsgálata nagyobb átláthatóságot biztosított. A kampány során a kormány és a Pinochet-támogató erők az ország stabilitását és a gazdasági haladást hirdették, míg az ellenzék a demokrácia helyreállítását és az emberi jogi jogsértések lezárását követelte. A hivatalos eredmény szerint a szavazók 56 százaléka a „Nem”-re, 44 százaléka az „Igen”-re szavazott.
A népszavazás után a kormányzat tárgyalásokba kezdett az ellenzékkel a hatalom átadásának feltételeiről. A tárgyalások során a rezsim fontos engedményeket harcolt ki: biztosította, hogy Pinochet a hadsereg főparancsnoka maradjon, fenntartotta az 1980-as alkotmány alapvető szerkezetét, és garantálta a katonai intézmények autonómiáját. A demokratikus ellenzék ezeket az engedményeket az átmenet áraként fogadta el. Az 1989. december 14-én tartott elnökválasztást a Kereszténydemokrata Párt jelöltje, Patricio Aylwin nyerte meg, és 1990. március 11-én foglalta el hivatalát. Ezzel a Pinochet-diktatúra formálisan véget ért, de a rezsim intézményi öröksége és emberi jogi terhe a chilei demokrácia elsődleges témája maradt.
A Pinochet-diktatúra történetének rekonstrukciója során a kutatók több forrástípusra támaszkodhatnak. Az elsődleges források közé tartoznak a katonai junta rendeletei, a bírósági ítéletek, a diplomáciai iratok, a Rettig- és Valech-bizottságok hivatalos jelentései, a túlélők visszaemlékezései, a sajtótudósítások és a nemzetközi szervezetek – például az ENSZ és az Amnesty International – dokumentumai. A chilei titkosszolgálatok belső anyagai azonban csak részben váltak hozzáférhetővé; a DINA és a hadsereg archívumainak jelentős része megsemmisült vagy máig titkos. A másodlagos irodalom hatalmas: a chilei, latin-amerikai és nemzetközi történészek, politológusok és közgazdászok egymással versengő értelmezéseket dolgoztak ki. A fő viták a következők:
A puccs oka: a történészek egy része a hidegháborús nemzetközi kontextust, mások az Allende-kormány gazdasági kudarcait, megint mások a chilei politikai osztály polarizációját helyezik előtérbe. A legtöbb értelmezés e tényezők kombinációját hangsúlyozza.
A neoliberalizmus értékelése: a gazdasági reformok hatásainak mérése módszertani viták tárgya. A szegénység, az egyenlőtlenség és a növekedés adatai forrásonként eltérnek, és a korszak hivatalos statisztikáinak megbízhatóságát is bírálták. A kutatók abban nagyjából egyetértenek, hogy a rövid távú költségek súlyosak voltak, de a hosszú távú hatások megítélése megosztott.
Az áldozatok számának becslése: a Rettig- és Valech-bizottságok számai hivatalos referenciának számítanak, de a teljes áldozatszám ismeretlen. A bizottságok maguk is hangsúlyozták a bizonytalanságot, és az emberi jogi szervezetek folyamatosan követelik a további feltárást.
A rezsim társadalmi bázisa: a szakirodalom vitatja, hogy a diktatúra mennyire támaszkodott a középosztály, a vállalkozói rétegek vagy a vidéki lakosság széles támogatására. A puccs utáni első években a kormányzat rendelkezett bizonyos társadalmi támogatottsággal, de az 1980-as évekre ez a támogatás erodálódott.
Az emlékezetpolitika: a chilei közbeszédben máig vita folyik arról, hogy a diktatúra alatti jogsértéseket büntetőjogi eszközökkel kell-e üldözni, vagy az amnesztiatörvényt és a társadalmi megbékélést kell-e előtérbe helyezni. A 2001-es Mesa de Diálogo (Párbeszéd Asztal) például az eltűntek sorsának feltárását célozta, de a hozzátartozók egy része elégedetlen volt a katonai intézmények együttműködésével.
A forráskritika tehát ebben a témában sem nélkülözhető: a dokumentumok hiányossága, a visszaemlékezések elfogultsága és a politikai vita hevessége egyaránt torzíthatja a képet. A fejezetben ezért mindenütt különbséget tettünk a dokumentált tény, a tudományos konszenzus, a vitatott értelmezés és az emlékezetpolitikai állítás között.