A chilei demokratikus átmenet a dél-amerikai diktatúrák közül egyedülálló módon nem fegyveres összeomlás vagy forradalmi győzelem, hanem tárgyalásos, intézményes folyamat eredménye volt. Az 1988-as népszavazás, amelyen a „NEM” győzött Pinochet további elnökségével szemben, megnyitotta az utat az 1989-es választások előtt. A demokratikus ellenzék a Concertación de Partidos por la Democracia (Demokráciáért Pártok Koalíciója) nevű gyűjtőkoalícióban egyesült: a kereszténydemokraták mellett a szocialisták, a radikálisok és több kisebb formáció. Ez a szövetség tudatosan szakított az 1973 előtti baloldali gyakorlattal: célja a demokrácia stabilizálása, a piacgazdaság fenntartása és a katonai elittel való kiegyezés volt.
Az átmenet kulcsfogalma a „paktált átmenet” (transición pactada): a Concertación elfogadta az 1980-as alkotmány intézményi vétópontjait, cserébe a fegyveres erők lemondtak a közvetlen hatalomgyakorlásról. E vétópontok közé tartozott a binomiális választási rendszer (sistema binominal), amely kétképviselős körzetekben gyakorlatilag fele-fele arányt biztosított a két nagy blokknak, így a kisebb erők kiszorultak, a jobboldal pedig a választói többség nélkül is vétójogot kapott. A szenátusban kijelölt szenátorok (senadores designados) ültek – köztük volt Pinochet volt belső minisztere, illetve a hadsereg, a rendőrség, az egyetemek és az alkotmánybíróság delegáltjai –, ami lehetetlenné tette a többségi alkotmánymódosítást. A Nemzeti Biztonsági Tanács (Consejo de Seguridad Nacional, COSENA) és az Alkotmánybíróság (Tribunal Constitucional) további fékeket jelentett a katonai hatalom javára.
A gazdaságpolitikában a Concertación folytatta az 1970-es évek óta kiépített exportorientált, privatizált modellt. A rézbányászat, a gyümölcsexport, a halászat és az erdőgazdaság növekedése stabil makrogazdasági kereteket teremtett. A hivatalos felmérések szerint a szegénység az 1990-es évek eleji mintegy 39 százalékos szintről a 2000-es évek végére 15 százalék alá csökkent, ám ezek az adatok módszertantól függőek, és a jövedelmi egyenlőtlenség mérőszámai – például a Gini-együttható – Latin-Amerikán belül is mindvégig magasak maradtak. A „chilei modell” tehát egyszerre produkált dinamikus növekedést és tartós társadalmi megosztottságot; ez a kettősség később a társadalmi mozgalmak egyik fő tüzelőanyaga lett.
Az emberi jogi elszámoltatás terén az 1990-es évek a „mértékig terjedő igazság” (justicia en la medida de lo posible) korszakát hozta. Az 1991-ben kiadott Igazság és Megbékélés Nemzeti Bizottsága-jelentés (Comisión Nacional de Verdad y Reconciliación, közkeletű nevén a Rettig-bizottság) 2 279 áldozatot azonosított a diktatúra időszakából; a bizottság elsősorban a halálos áldozatok és eltűntek ügyét vizsgálta, a túlélők tömeges kínzását nem. Az 1978-as amnesztiatörvény azonban sok eljárást megakadályozott, bár a bíróságok az 1990-es évek végétől fokozatosan úgy értelmezték, hogy az eltűntek ügye nem évül el. Az igazi fordulópont 1998-ban következett be, amikor Pinochet-t Londonban letartóztatták egy spanyol bíró kiadatási kérelme alapján. Bár a volt diktátor végül visszatérhetett, a nemzetközi ügy arra kényszerítette a chilei igazságszolgáltatást, hogy szembenézzen az államfői immunitás kérdésével. A 2000-es évek elején meginduló perek, a Pinochet elleni vádemelések és a Politikai Foglyok és Kínzás Ügye (Comisión Nacional sobre Prisión Política y Tortura, Valech-bizottság, 2003, majd kiegészítve 2011) a diktatúra áldozatainak szélesebb körét dokumentálta. A Valech-jelentés tízezrek politikai fogságát és kínzását igazolta, bár a pontos számok a túlélők önbejelentésén alapultak, és a titkosítás egyes részeket évtizedekig zártan tartott.
Összességében az 1990–2000 közötti időszak a demokratikus konszolidáció és a kényszerű folytonosság kettős időszaka volt: a választások szabadok voltak, a civil társadalom megerősödött, de a politikai rendszer súlypontja a jobboldal és a hadsereg számára kedvező alkotmányos keretben maradt. Ennek értékelése ma is vita tárgya: egyes szerzők szerint a paktum elkerülhetetlen és sikeres kompromisszum volt, mások szerint a 2019-es válság gyökerei éppen ebbe a lezáratlan múlttal való szembenézésbe nyúlnak vissza.
Ricardo Lagos 2000 és 2006 közötti elnöksége már a Concertación harmadik ciklusát jelentette, és a szocialista politikus választási győzelme azt mutatta, hogy a koalíció képes a békés hatalomátadásra egy saját belső baloldali jelölttel is. Lagos kormánya 2005-ben keresztülvitt egy fontos alkotmányreformot: megszüntette a kijelölt szenátorok intézményét, lerövidítette az elnöki mandátumot hatról négy évre, és megszüntette a fegyveres erők főparancsnokainak elmozdíthatatlanságát. A binomiális választási rendszer azonban érintetlen maradt, így a jobboldal időről időre parlamenti vétóval fenyegethetett.
Michelle Bachelet 2006 és 2010 közötti első elnöksége több szempontból is mérföldkő volt. Ő volt Chile első női elnöke, akit ráadásul az 1970-es években maga is fogságban tartott a katonai diktatúra; jelképesen egyszerre testesítette meg a demokratikus fordulatot és az áldozatok elismerését. Kormánya szociális védőháló-építésre törekedett: bevezette a korai gyermekkori szolgáltatások bővítését, a nyugdíjreformot és a szegénységcsökkentő programokat. Ugyanakkor a gazdasági alapstruktúra – a magánnyugdíjpénztárak (AFP), a privatizált oktatás és az egészségügy erős piaci elemei – nem változott. Bachelet első kormányának népszerűsége éppen ezért ingadozott: a demokrácia működött, de a társadalmi egyenlőtlenségek nem zsugorodtak elég gyorsan.
A fordulatot a 2006-os „pingvin” tüntetések (pingüinos) hozták el. Az iskolai egyenruhájukról elnevezett középiskolás diákok országszerte iskolafoglalásokkal és utcai demonstrációkkal léptek fel a tankötelezettséghez kapcsolódó oktatási egyenlőtlenség ellen. Követeléseik között szerepelt az ingyenes utazás, a magasabb színvonalú közoktatás, a felsőoktatási felvételi vizsga (PSU) eltörlése és a magániskolák állami finanszírozásának korlátozása. A tüntetések rávilágítottak az 1981-ben bevezetett decentralizált, voucheres oktatási rendszer anomáliáira: az állami finanszírozás az iskolák diáklétszáma alapján érkezett, ami a helyhatósági iskolákat krónikus alulfinanszírozottságba taszította, míg a magániskolák profitot termelhettek közpénzből. Bachelet kormánya válaszul tanácsadó testületet hozott létre, és kisebb reformokat indított, de a rendszer alapjait nem bontotta le. A „pingvinek” mozgalma így a későbbi, radikálisabb diákmozgalom előfutára lett.
A 2011-es chilei diákmozgalom Latin-Amerika-szerte figyelmet kapott. A Sebastian Piñera első kormányával szemben fellépő egyetemisták – köztük Camila Vallejo, Giorgio Jackson és más, később országosan ismertté vált vezetők – a felsőoktatás ingyenességét (gratuidad), a minőségi állami oktatás biztosítását és a profit kivonását követelték az oktatásból. A mozgalom hónapokon át tartó tüntetések, egyetemfoglalások és országos megmozdulások révén tartotta napirenden a kérdést. A közvélemény-kutatások szerint a tiltakozók társadalmi támogatottsága időnként 70–80 százalék körül mozgott, ami ritka jelenség volt a chilei utcai politikában.
A követelések lényege a chilei oktatási modell kritikájára épült: az 1980-as években a rezsim az oktatást piacként szervezte újra, a hitelrendszer és a tandíj a hallgatókra hárította a költségeket, a közép- és felsőoktatási intézmények pedig éles minőségi megosztottságot örököltek. A 2011-es mozgalom ezt nem egyszerűen oktatáspolitikai kérdésként keretezte, hanem a társadalmi egyenlőtlenség és a fogyasztóvédelmi szemléletű állam kritikájaként. A kormány először rendőri erővel válaszolt, majd részleges ösztöndíj- és hitelreformokat ígért, de a diákmozgalom alapköveteléseit nem teljesítette.
Michelle Bachelet második elnöksége (2014–2018) részben erre a nyomásra válaszul hirdetett meg strukturális reformokat: adóreform a felsőoktatás finanszírozására, a gratuidad fokozatos bevezetése a legalacsonyabb jövedelmű hallgatók számára, valamint a közoktatás erősítése. A reformok azonban kompromisszumosak lettek: az ingyenesség csak a legrászorultabb rétegek egy részére terjedt ki, és a magánintézmények finanszírozási logikáját nem számolta fel. A Bachelet-kormány emellett kísérletet tett a magánnyugdíjrendszer módosítására is, de a törvényhozásban elbukott. A tágabb társadalmi elégedetlenség tehát nem szűnt meg, hanem átkerült más területekre: a mapuche (araucano) közösségek föld- és autonómia-követeléseire, a környezeti konfliktusokra – például a vízjogokra és a bányászati projektekre –, valamint a női jogi és gender-alapú követelésekre. A hagyományos pártokba vetett bizalom folyamatosan csökkent, és a választói távolmaradás nőtt, különösen a fiatalok körében.
A felkelés során a Nemzeti Emberi Jogi Intézet (Instituto Nacional de Derechos Humanos, INDH), a Human Rights Watch és az Amnesty International számos súlyos, a biztonsági erők által elkövetett emberi jogi jogsértést dokumentált: aránytalan erőszakot, tömeges letartóztatásokat, kínzásokat, nemi erőszakot és több tucat halálos kimenetelű esetet. A pontos áldozati számok és a felelősség megállapítása a mai napig folyamatban van; az emberi jogi szervezetek és a kormányzati szervek adatai közötti eltérések is mutatják, hogy a felkelés erőszakának értelmezése vitatott. A rendőrségi fellépés arányosságának kérdése a későbbi politikai vita középpontjába került.
A tömeges mobilizáció nyomán a politikai osztály – a kormánykoalíciótól a jobboldali ellenzékig – 2019. november 15-én aláírta a Megállapodás a társadalmi békéért és az új alkotmányért (Acuerdo por la Paz Social y la Nueva Constitución) elnevezésű dokumentumot. Ez népszavazást írt elő arról, hogy írjanak-e új alkotmányt, és ha igen, milyen testület dolgozza azt ki. A 2020. október 25-én megtartott, hivatalos adatok szerint 50,95 százalékos részvétellel zajló referendumon a szavazók 78,27 százaléka az „Apruebo” (jóváhagyom) mellett voksolt, és 78,99 százalékuk a közvetlenül választott Alkotmányozó Gyűlést (Convención Constitucional) preferálta a vegyes, parlamenti képviselőket is tartalmazó testülettel szemben. A 2021. május 15–16-i választáson a 155 tagú gyűlés összetétele radikálisan eltért a hagyományos pártpolitikai palettától: független jelöltek, baloldali aktivisták, feministák és – történelmi jelentőségű módon – 17 fenntartott helyen őslakos képviselők, köztük mapuche, aymara, rapanui és más népek delegáltjai kerültek be. A gyűlés első elnöke Elisa Loncón, mapuche nyelvész lett, ami a plurinacionális állam iránti igényt jelképezte.
A 2021-ben és 2022-ben készített alkotmánytervezet széles körű jogokat és intézményi újításokat tartalmazott: a plurinacionális állam elismerését, a természet jogait, a nemek paritását, az őslakos autonómiát, a társadalmi jogok katalógusát és a privatizált szolgáltatások korlátozását. A tervezet azonban erős vitákat váltott ki: a jobboldal és a mérsékelt szavazók egy része aránytalannak, túlzottan „identitáspártinak” és gazdaságilag bizonytalannak találta, míg a baloldali és őslakos mozgalmak egy része szerint nem ment elég messzire. A 2022. szeptember 4-i referendumon – immár kötelező szavazás mellett – a szavazók 61,86 százaléka elutasította a tervezetet. Ez a vereség a baloldali Gabriel Boric kormányát és az alkotmányozó folyamatot egyaránt megrázta. A 2023. december 17-én tartott második referendumon egy új, konzervatív többségű tanács által kidolgozott, hagyományosabb alkotmánytervezetet szintén elutasított a választók 55,76 százaléka. Ezzel 2023 végére az alkotmányozási kísérlet kifulladt, és Chile továbbra is az 1980-as alkotmány többször módosított változatával él. A folyamat értékelése, a politikai következmények és a 2020-as évek közepének állapota a Chile ma alfejezet témája.
A chilei átmenet és a társadalmi mozgalmak története rendkívül jól dokumentált, ugyanakkor az értékelések élesen eltérnek. A tények nagy része hivatalos, ellenőrizhető forrásokból származik: a chilei választási szolgálat (Servicio Electoral) közleményei, a népszavazási jegyzőkönyvek, az 1980-as alkotmány és annak módosításai, a Rettig- és Valech-jelentések, valamint a nemzetközi emberi jogi szervezetek beszámolói. A bizonytalanság elsősorban nem a választási statisztikákban, hanem a társadalmi mozgalmak és a rendőrségi erőszak értelmezésében van. A 2019-es felkelés halálos áldozatainak száma, a jogsértések teljes köre és a felelősség megoszlása továbbra is vizsgálat tárgya; az INDH és a civil szervezetek módszerei, valamint a kormányzati adatközlések nem mindig egyeznek.
Az 1990-es évek gazdasági és szegénységi adatait is óvatosan kell kezelni: a hivatalos szegénységi mutató (CASEN) módszertana 2015 körül megváltozott, így a hosszú távú összehasonlítások torzíthatnak. A chilei „csoda” vagy „modell” kifejezések maguk is értékítéletet hordoznak: a növekedési statisztikák dokumentáltak, de a társadalmi hatások megítélése tudományos vita tárgya. Ugyanez vonatkozik a paktált átmenet sikerére: a demokrácia intézményes fennmaradása konszenzusosan tény, az viszont vitatott, hogy a katonai hatalom által szabott keretek mennyiben tették lehetővé vagy éppen mennyiben fojtották el a társadalmi igazságosság kérdéseit.
A 2011-es és 2019-es mozgalmak résztvevőinek számáról nincsenek pontos, megbízható mérések; a szervezők rendre magasabb, a rendőrség alacsonyabb becsléseket ad. Az alkotmányozási folyamat értékelésében a források közötti eltérés különösen szembetűnő: míg a jobboldali sajtó és elemzők a tervezetek „identitáspárti” túlzásait emelik ki, a baloldali és őslakos kutatók a félretájékoztatást és a médiakoncentrációt okolják a 2022-es elutasításért. A történetírás feladata itt nem az egyik oldal igazának bizonyítása, hanem a különböző értelmezések szembesítése és az adathiányok jelzése.