Az 1916-os választás a modern argentin politika egyik alapító pillanataként jelenik meg: ekkor került az elnöki székbe a Köztársasági Radikális Unió (Unión Cívica Radical, UCR) jelöltje, Hipólito Yrigoyen, és ezzel lezárult az 1880-as évek óta kormányzó, szűk választói bázisra épülő konzervatív elitek kizárólagos hatalma. A korszak azonban nem írható le egyetlen demokratizálódási ívként: a választójogi reform férfialapú és társadalmilag egyenetlen volt, a radikális kormányok egyszerre bővítették a középosztályi mobilitást és torolták meg a munkásság radikalizálódó követeléseit, az 1929-es világgazdasági válság pedig hozzájárult ahhoz, hogy 1930-ban katonai puccs zárja le a kísérletet. Ez az alfejezet a Nemzetépítés és modernizáció örökségéből kiindulva elemzi a tizenhat évet; a kontinens párhuzamos folyamatait a Exportgazdaság, városiasodás és populizmus foglalja össze.
A 19. század utolsó évtizedeinek exportorientált növekedése a pampák gabona- és hústermelésére, brit vasúti és hitelbefektetésekre, valamint tömeges európai bevándorlásra épült. A politikai rendszer azonban nem követte ezt a társadalmi átalakulást. A tartományi kormányzók és a központi elnök köré szerveződő, a nagybirtokosok (estancieros), a kereskedő- és bankárcsoportok érdekeit képviselő körök ellenőrizték a választásokat: a szavazók regisztrációja, a csalások és a helyi hatalombirtokosok nyomása miatt az 1912 előtti választások eredményét sokan előre eldöntöttnek tekintették. A kortárs kritikusok gyakran „elrendezett választásokról” (elecciones arregladas) beszéltek.
Az 1890-es évek elején létrejött Köztársasági Radikális Unió a köztársasági intézmények megtisztítását, a tartományi autonómia tiszteletét és az erkölcsi megújulást hirdette. Alapítói, köztük Leandro Alem, a polgári erény (virtud cívica) nyelvén fogalmaztak, nem pedig a mai értelemben vett baloldali programmal. A radikálisok 1890-ben, 1893-ban és 1905-ben fegyveres felkelésekkel is próbáltak hatalomra kerülni, de a kormány leverte ezeket. A kudarcok után a párt a választásoktól való tartózkodás (abstención) taktikáját követte, ami a rezsim legitimitását folyamatosan kérdőjelezte.
A századfordulón a bevándorlás és az urbanizáció a középosztály (clase media) bővülését hozta: hivatalnokok, tanárok, kiskereskedők, műhelytulajdonosok, vasutasok és képzett munkások rétegei erősödtek meg. A bevándorolt szülők Argentínában született gyermekei már állampolgárok voltak, és a hadsereg sorozási névjegyzékei alapján regisztrálhatók lettek. A szocialista és munkásszervezetek ezzel párhuzamosan a városi munkásnegyedekben erősödtek, bár tagjaik egy része bevándorlóként nem rendelkezett szavazati joggal. A feszültséget fokozta, hogy a bevándorlás egyszerre teremtett munkaerőbőséget és urbánus radikalizmust, miközben a politikai elit egy része továbbra is a „nemzet” homogén, kreol (criollo) képzetéhez ragaszkodott.
Az intézményi fordulatot Roque Sáenz Peña elnök alatt, 1912-ben fogadták el. A közkeletűen Sáenz Peña törvény (Ley Sáenz Peña) néven ismert jogszabály általános, titkos és kötelező férfi választójogot vezetett be. A törvény a hadsereg sorozási listáira építette a választói névjegyzéket, ezzel kivette a regisztrációt a helyi politikai gépezetek kezéből. A titkos szavazás (voto secreto) csökkentette a munkaadói és hatósági nyomás lehetőségét, a kötelező jelleg pedig magasabb részvételt eredményezett. A törvény azonban férfiakra vonatkozott, és a nemzeti területek (territorios nacionales) lakói, illetve a honosítatlan bevándorlók továbbra sem rendelkeztek azonos választójoggal. A reform tehát jelentős lépés volt a szűk oligarchikus uralommal szemben, de nem jelentette a felnőtt lakosság teljes politikai befogadását.
Yrigoyen politikai stílusát a csöndes, már-már vallásos moralizálás jellemezte. Nem tartott nagy beszédeket; rövid, tartózkodó közleményekben fordult a nyilvánossághoz. Hívei a causa (ügy) hívőiként, őt pedig az el peludo (a tatuféle) becenéven emlegették. Ez a stílus erős érzelmi azonosulást kínált, de programja szándékosan nyitott maradt: a „nemzeti újjáépítés” (reparación nacional) inkább morális, mint gazdaság- vagy szociálpolitikai ígéret volt. A kortárs elemzők és a későbbi történészek egyaránt vitatták, hogy e mögött koherens államépítő elképzelés vagy elsősorban a személyes hűség mobilizálása állt.
Az 1916-os elnökválasztást a korabeli választási statisztikák szerint Yrigoyen a szavazatok mintegy felével nyerte meg, és az elektori kollégiumban többséget szerzett. A pontos szavazatarány a forrásokban eltérően szerepel, mert a tartományi összesítések hiányosak. Az biztos, hogy az UCR a szövetségi fővárosban, valamint Santa Fe, Córdoba és Entre Ríos tartományokban ért el erős eredményeket, míg a konzervatívok számos belső tartományban megőrizték helyi bázisukat. A győzelem tehát nem a hagyományos elitek választási megsemmisülése volt, hanem a politikai tér megnyílása.
Yrigoyen 1916–1922 közötti elnökségének egyik legvitatottabb eszköze a szövetségi intervenció (intervención federal) volt. Az alkotmány lehetővé tette, hogy a szövetségi kormány beavatkozzon egy tartomány kormányzásába a köztársasági forma helyreállítása érdekében. Yrigoyen ezt számos esetben használta arra, hogy elmozdítsa a konzervatív tartományi kormányzókat, és radikális adminisztrációkat állítson a helyükre. Támogatói szerint ezzel a korábbi választási csalásokat számolta fel; ellenfelei szerint viszont a tartományi autonómia megsértése és a radikális hatalom kiépítése volt. A történettudomány mindkét állítást dokumentálja; a megítélés attól függ, milyen mércével mérjük a tartományi önkormányzatot. Tény, hogy az intervenciók kiélezték a centrum és a tartományok közötti alkotmányos feszültséget.
A kormány gazdaságpolitikája nem szakított az exportmodell alapjaival. Az első világháború alatt a hadviselő felek hús- és gabonakereslete átmeneti konjunktúrát hozott, de a hajózási kapacitások szűkössége és a behozott iparcikkek drágulása feszültségeket okozott. A kormány bérleti, húsipari és valutapolitikai kérdésekben inkább reagált, mint programot alkotott. A mezőgazdasági bérlők (chacareros) szervezkedése, amely már az 1912-es, Santa Fe-i Grito de Alcorta nevű megmozdulásnál megjelent, újra és újra napirendre került, de a földtulajdoni viszonyok átfogó átalakítása nem történt meg.
Az 1918-as cordóbai egyetemi reform (Reforma Universitaria) azonban a kormány támogatásával a kontinensre kisugárzó intellektuális eseménnyé vált. A diákok követelték az egyetemi autonómiát, a tanszékek nyilvános pályáztatását, a hallgatók részvételét az egyetemi kormányzásban (cogobierno), valamint a világi és tudományos szellem erősítését. Yrigoyen beavatkozása lehetővé tette a reform győzelmét Córdobában, ám a mozgalom hamar túlnőtt a kormányzaton; egyetemi értelmiségi csoportjai később épp a radikális korszak társadalmi korlátait bírálták. A reform a középosztályi mobilitás fontos csatornájává vált, de elsősorban a férfi, városi, iskolázott rétegek számára nyitott új lehetőségeket.
A munkásság körében az anarchista, a szindikalista és a szocialista szakszervezeti irányzatok versengtek. Yrigoyen eleinte a munkások és a munkaadók közötti állami közvetítő szerepét hirdette, és egyes szakszervezeti követeléseket tárgyalásos úton próbált rendezni. Azonban nem alakult ki egységes munkapolitika, és a rend fenntartásának logikája gyakran felülírta a közvetítést. A kormány munkásbarát gesztusai időszakosak és személyes döntésektől függőek voltak, nem pedig intézményes jogkiterjesztés.
Az 1919. januári tragikus hét (Semana Trágica) a Buenos Aires-i Vasena fémárugyár sztrájkjából indult ki. A munkaügyi konfliktus rendőri beavatkozás után utcai összecsapásokká, majd a város egyes részein fegyveres erőszakká szélesedett. A nacionalista civil szervezet, a Liga Patriótica Argentina tagjai munkásnegyedekben és zsidó intézményeknél erőszakoskodtak, a „forradalmi zsidó” (judío maximalista) sztereotípiáját terjesztve. A dokumentált tény az erőszak, a halottak és sebesültek száma azonban máig vita tárgya: a korabeli jelentések és a későbbi feldolgozások széles sávban szóródnak, legalább több tucat, de akár több száz halottról is beszámolnak. A pontos szám nem rekonstruálható, mert a hatósági iratok hiányosak és érdekeltek.
Hasonlóan súlyos esemény lett a Santa Cruz déli nemzeti területen 1920–21-ben kibontakozó vidéki munkássztrájk. A tanyasi bérmunkások (peones rurales) béremelésért, jobb munkakörülményekért és a szakszervezeti jogok elismeréséért sztrájkoltak; a birtokosok a mozgalmat „lázadásként” tálalták. A kormány Héctor Varela ezredes vezetésével katonai erőt küldött, majd a kiújuló mozgalom után a hadsereg szisztematikus megtorlást hajtott végre. Az áldozatok száma erősen vitatott: a szakszervezeti és munkásmozgalmi emlékezet gyakran 1500 körüli számot említ, míg a hadsereg jelentései jóval kevesebbet; a későbbi történeti kutatás több száz, pontosan nem meghatározható áldozatot tart valószínűnek. A kormány döntési felelőssége szintén vitatott. Yrigoyen jóváhagyta a katonai fellépést, de nem bizonyítható, hogy konkrét kivégzéseket rendelt volna el; a fennmaradt iratok hiányosak, és a katonai parancsnokok mozgástere nagy volt.
Mindkét eset a radikális kormány összetett arcát mutatja: a városi középosztályi reform mellett a társadalmi rend fenntartásának kényszere is meghatározta a politikát. A munkásokkal szembeni erőszak nem volt kizárólag a konzervatív korszak öröksége, és ezt a későbbi, Yrigoyent hősként ábrázoló emlékezetpolitika gyakran elhalványította.
Yrigoyen utóda, Marcelo Torcuato de Alvear (1922–28) mérsékelt, kozmopolita politikusként szakított az előd személyes stílusával. Elnöksége alatt a világgazdasági konjunktúra csúcsa és a növekvő városi fogyasztás kedvező hátteret adott a gazdaságnak. A kormány megszilárdította az állami olajvállalatot, a Yacimientos Petrolíferos Fiscales (YPF) hadmérnök-vezetője, Enrique Mosconi irányításával, és a kőolaj, a vasúti tarifák és a húsexport szabályozása körül éles politikai viták bontakoztak ki. A hűtőházak (frigoríficos) brit és amerikai tulajdonú nagyvállalatai a marhahús-kivitel meghatározó szereplőivé váltak; a nagybirtokosok, a kistermelők és a húsfeldolgozók közötti érdekellentétek átpolitizálták a gazdasági kérdéseket. Az állam szerepvállalása az olajiparban a későbbi gazdasági nacionalizmus egyik hivatkozási pontja lett, de a korszakban még nem jelentett átfogó államosítást.
Az UCR ebben az évtizedben kettévált: a yrigoyenisták az elnök személyéhez hű „ügyet” hangsúlyozták, míg az antipersonalisták épp a személyi hatalom ellen léptek fel, és intézményesebb, alkotmányosabb kormányzást követeltek. Ez a törés nem a mai jobb- és baloldal mintáját követte, hanem a párt mint heterogén koalíció természetéből fakadt: az UCR-ban egyszerre fértek meg a tartományi középosztály, a városi hivatalnoki réteg, a feldolgozóipari érdekek és a mérsékelt nacionalisták. A belső feszültség azt is megmutatta, hogy a radikális mozgalom nem rendelkezett közös társadalmi programmal, csupán a konzervatív renddel szembeni ellenzékiség és a politikai erkölcs nyelve kapcsolta össze a csoportjait.
A demokratizálódás társadalmi korlátai élesen látszanak ebben az időszakban. A nők továbbra sem szavazhattak. A női választójogot követelő feminista csoportok, köztük szocialista és polgári aktivisták, petíciókkal és utcai akciókkal próbáltak nyomást gyakorolni, de a kongresszus nem fogadta el a jogkiterjesztést. A bennszülött népek, így a mapuche és a pampák őslakos közösségei, a nemzeti területeken élve nem kaptak érdemi politikai képviseletet; a földhasználati jogok és a kulturális autonómia nem szerepelt a radikális kormányzat programjában. A „demokratizálódás” tehát elsősorban a férfi, városi és középosztályi Argentínára irányult, és nem terjedt ki a nőkre, a honosítatlan bevándorlókra, a nemzeti területek lakóira vagy az őslakos közösségekre.
A hadsereg eközben professzionalizálódott: a német kiképzési minták, a kötelező katonai szolgálat és a hadi akadémiák a tiszti kar önálló intézményi tudatát erősítették. Yrigoyen kinevezései és beavatkozásai a katonai hierarchiába feszültségeket okoztak; a hadsereg egyes körei a politikai pártok megosztottságától, a munkásság szervezkedésétől és a gazdasági válságtól tartva egyre inkább úgy látták, hogy a „rend” helyreállítása az ő feladatuk. Ez a beállítódás a radikális korszak utolsó éveire válsághelyzetben politikai alternatívává érlelte a katonai beavatkozást.
Yrigoyen 1928-ban – ma is vitatott kampánykörülmények között – elsöprő győzelemmel tért vissza az elnöki székbe. A korabeli választási statisztikák szerint a nagyvárosi és számos tartományi választó többsége az UCR-ra szavazott. A második elnökség azonban hamar politikai patthelyzetbe került. Yrigoyen ekkor már 76 éves volt, döntéshozatala lassú, és a kormányzás egyre inkább a köréhez tartozó bizalmi emberekre hárult. A párt belső, yrigoyenista és antipersonalista törésvonala a parlamenti munka során is kiéleződött, és a kormányzati cselekvőképességet tovább gyengítette.
A New York-i tőzsde 1929. októberi összeomlása és a világpiaci árak zuhanása Argentínát rendkívül kiszolgáltatott helyzetben érte: a kivitel a mezőgazdasági termékekre épült, a hiteleket pedig brit és amerikai pénzpiacokról vették fel. Az exportbevételek csökkenése, a tőkekivonás és a növekvő munkanélküliség aláásta a kormány cselekvőképességét. A kormány pénzügyi mentőintézkedései, a banki átutalások korlátozása és a kiadáscsökkentés nem állították meg a bizalmi válságot. A pontos GDP-visszaesést a korabeli statisztikai rendszer hiányosságai miatt csak becsülni lehet; a szakirodalom abban egyetért, hogy a sokk súlyos és gyors volt.
A hadsereg tisztikarában, a konzervatív sajtóban, a birtokos szervezetekben és a nacionalista értelmiség köreiben egyre nyíltabban beszéltek „rendteremtő” beavatkozásról. 1930. szeptember 6-án José Félix Uriburu tábornok vezetésével a katonaság megdöntötte Yrigoyen kormányát. A puccs viszonylag kevés ellenállásba ütközött; a válságért és a politikai megbénultságért sokan Yrigoyent tették felelőssé. Az elnököt letartóztatták, később házi őrizetben tartották, és 1933-ban meghalt. A Legfelsőbb Bíróság rövidesen a de facto kormány (gobierno de facto) doktrínájával tudomásul vette az új hatalmat, ami jogi legitimitást adott a puccsnak. Ez a lépés hosszú távú alkotmányos precedenst teremtett, amelyet a későbbi katonai kormányzatok is felhasználtak; a kérdéskörről bővebben lásd Diktatúrák, hidegháború és emberi jogok.
A puccsot követő időszakot a kortársak és az utókor hamarosan a gyalázatos évtized (Década Infame) néven kezdte emlegetni. A radikális korszak összeomlása nyitotta meg az utat a konzervatív restauráció, majd az 1940-es években a Peronizmus előtt. Az 1930-as katonai hatalomátvétel a modern Argentína első sikeres, intézményi szintű katonai beavatkozása volt, és mint ilyen, megszakította a választott kormányok folytonosságát.
A radikális korszak értékelése a történetírásban vitatott. Egy irányzat az 1912-es törvényt és az 1916-os választást valódi demokratikus fordulatként kezeli, Yrigoyent pedig a nemzeti és népi követelések képviselőjeként; ez a kép a későbbi peronista és radikális emlékezetpolitikában is megjelenik. Más történészek a korszakot a társadalmi rend válságaként és a középosztályi modernizáció ambivalens kísérleteként olvassák, rámutatva a munkásellenes erőszakra, a tartományi intervenciókra és a nők, a bennszülöttek kirekesztésére. Egy harmadik értelmezés a gazdasági szerkezet folyamatosságát hangsúlyozza: a radikális kormányok nem alakították át a földtulajdoni és exportfüggő rendet, legfeljebb szabályozták annak működését. A három szempont nem zárja ki egymást, és a tankönyvi értékelésben a dokumentált intézményi változás, a társadalmi kirekesztés és a gazdasági folytonosság együtt tárgyalandó.
A korszak elsődleges forrásai közé tartoznak az 1912-es választási törvény szövege, a nemzeti kongresszus jegyzőkönyvei, az elnöki üzenetek, a tartományi választási jegyzőkönyvek, valamint a Buenos Aires-i sajtó (például a La Nación, a La Prensa és a La Vanguardia). Az 1919-es tragikus hét és az 1920–21-es Santa Cruz-i események esetében a rendőrségi és katonai jelentések, a szakszervezeti beszámolók és a későbbi visszaemlékezések egymásnak ellentmondó képet adnak; az áldozatszámok egyik oldalon sem tekinthetők semlegesnek. A választási részvételt az 1912-es névjegyzék alapján lehet rekonstruálni, de a korabeli adminisztráció pontatlansága miatt a becslések sávot alkotnak.
A másodlagos irodalomban a radikális korszakról a spanyol nyelvű historiográfiában Luis Alberto Romero és Tulio Halperín Donghi, angol nyelvterületen David Rock és Joel Horowitz munkái a legtöbbet idézettek. Yrigoyen megítélése erősen függ attól, hogy a szerző melyik politikai hagyományból ír; a peronista és radikális emlékezet különböző hősökké formálta. A tragikus hét és Patagónia kapcsán Osvaldo Bayer oknyomozó munkája, valamint a munkásmozgalmi történetírás az áldozatközpontú emlékezetet erősítette, míg egyes intézménytörténeti munkák a hadsereg rendfenntartó szerepét hangsúlyozzák. Ahol ez az alfejezet számot közöl, ott a szövegben jeleztük, hogy a források eltérő becsléseit használjuk; a friss kutatási eredmények és kiadási adatok az országfejezet bibliográfiai jegyzetében ellenőrizendők.